Halhatatlannak születtem - A vér kötelez (Szünet/Átírás alatt)

10. fejezet - Az egyezség(Új verzió!)

Jól esett az alvás, mert legalább nem kellett foglalkoznom senkivel és semmivel. Amint felébredtem, egyre jobban éreztem a bennem tátongó űrt, amit Ellion hagyott. Nicolas ébren feküdt mellettem az ágyban.

– Tudom, hogy milyen kecsesen folyik a nyálam – töröltem meg a szám szélét.

– Jobban érzed magad? – mosolyodott el.

Némán megráztam a fejem.

– Akkor találtam neked mára egy programot – állt fel az ágyról. – Na, kapd össze magad! – dobott oda nekem az ágyra pár ruhát.

– Persze. – Hasra fordultam, és fejemre raktam a párnát.

Nicolas megfogta a bokámat, én pedig a kezemmel megragadtam az ágy támlájára. Teljes erőmből kapaszkodtam, ahogy Nicolas elkezdett kihúzni a takaróm alól. Nem tudtam sokáig tartani magam, így sikerült úgy lerántania az ágyról, hogy mindketten a földön végeztük.

– Már fenn vagyok! – álltam fel, de ő visszarántott és átölelt.

– Tudom – csókolt bele a nyakamba, majd hagyott felöltözni.

Ötletem se volt, hova megyünk majd, de hamarabb leértem az aulába, mint Nicolas. Kellemes érzés töltött el, ahogy kiléptünk a kapun, mintha megszabadultam volna egy nehéz kőtől a mellkasomban.

Végül ott kötöttünk ki, ahol harcoltam a boszorkánymesterrel, de a holttesteket már eltüntették onnan. Csak a néhány vérfolt mutatta, hogy mi történt itt korábban. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lett a testekkel? Kaptak tisztes temetést, vagy csak bedobták őket egy jelöletlen gödörbe? Esetleg elégették őket? Ami Corneliust illeti, biztosan nem érdekelték az elesettek, mert úgy tűnt, a vámpíroknak az alakváltók egyszerűen feláldozhatók.

Szégyelltem magam, amiért olyan nagy pusztítást hagytam magam után, így megpróbáltam valamennyire pótolni a veszteséget. Megkértem Nicolast, hogy segítsen megtisztítani a terület közepét a farönköktől. Ahogy végigsimítottam a talajon, beizzítottam a zöld smaragdot a karkötőmön. Éreztem, ahogy a föld jajgat a fájdalomtól és segítségért kiált. Felemeltem a kezem, majd ott termett egy kis hajtás a kezem nyomán, mintha egy mozdulattal kihúztam volna a talajból. Felálltam, távolabb léptem az apróságtól, végül széttártam a kezem és minden erőmmel arra az új életre összpontosítottam, ami egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. Nicolas ámultan nézte, ahogy a fa lombkoronája egésszé válik.

– Bámulatos – motyogta, miközben a fatörzsre illesztette a tenyerét, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy a növény valódi.

– Sok erőt meríthetünk a természetből, viszont néha adnunk is kell, nem csak elvenni – mosolyodtam el. – De miért is jöttünk ide? – tértem a tárgyra, amire azóta kíváncsi voltam, hogy megemlítette.

Közelebb intett magához, majd suttogni kezdett a fülembe.

– Úgy érzem, néhány klántag eltitkol előlünk valamit. Szóval nyomozunk egy kicsit.

– Innen már mindent eltüntettek – mondtam halkan, ahogy körbe mutattam a területen.

– Valószínűleg. Viszont lehet, hogy valamit kihagytak – mutatott arra, ahol egy nappal korábban még a boszorkánymester állt.

Kiélezett érzékekkel kezdtünk neki a kutatásnak, nem akartuk, hogy bármi is elkerülje a figyelmünket. A lábnyomok hamar véget értek, és úgy tűnt, mintha a boszorkánymester csak úgy megjelent volna a semmiből. Sokáig keresgéltünk, mire ismét lábnyomokra bukkantunk. Kétféle cipő lenyomata hevert a földön, így egyértelmű volt, hogy a férfi nem egyedül érkezett.