Helló Mindenki!
A mai részben egy kis szerelmes, könnyed történetrészlettel találkozhattok - Avagy Hélosz meséjével, hogy hogyan is találkozott Larával. Lényegében ugyanaz, ami az előző fejezetben volt, de jobban és hosszabban van leírva.
Gondolokodolololtam. Ugye jó az, amit csinálok? Mert úgy érzem, mintha sokan itt hagynátok. Egyedül. A sötétben. És nem jó érzés. Ezért a kicsit borús részletért bocsi, de hát...
Na, jó, mindegy. Tudom, hogy most nem a Fanni-féle szentszövegek érdekelnek, hanem a sztorim (már ha érdekel egyáltalán) szóval most megyek és hagylak olvasni.
Ciaó!
Egy búskomor Fanni
Visszaemlékezés, ezúttal Hélosz szemszögéből:
,,Egy szép augusztusi napra virradt a világ. A nap fénye bekúszott a szobámba, és mint már oly sokszor, most is felébresztett. Felkeltem, majd egy rövid mosakodást követően elindultam, hogy körbe fussam az apám kastélyát körülölelő tavat. Pont ugyanazt a harminc kört, mint amennyit szoktam, majd - még mindig a szokásos reggeli rutinomat követve -, visszamentem a szobámba és átöltöztem a reggelihez. A közös étkezések nagyon sokat számítanak apám szemében. Főleg azóta, hogy rájött, az ilyen alkalmakkor nem menekülhetek el az újabb és újabb házassággal kapcsolatos elképzelései elől. Hangosan sóhajtoztam, miközben a folyosókat róttam. Apám képtelen megérteni, hogy nem vagyon és szépséges képek alapján szeretnék magamnak feleséget találni. Anyámmal egyszerre értem el az ebédlő ajtaját, így udvariasan előre engedtem. De, most sem szólt hozzám. Amióta csak az eszemet tudom, elutasítóan viselkedik velem. Csak akkor beszél velem, ha muszáj, de akkor is igyekszik a sablonbeszélgetéseknél maradni. Egy halk sóhajjal követtem. Rettenetesen rosszul esett az elutasítása, pedig mindent megpróbáltam: igyekeztem mindenből a legjobb lenni, utazásaim után elhalmozni őt a távoli vidékek kincseivel, de semmi eredménye nem volt, így lassan már beletörődtem, hogy az anyám jobban örülne, ha meg se születtem volna.
- Jó reggelt, drágám - köszöntötte őt apám, majd mikor észrevett engem is, izgatottan felpattant a helyéről. - Jaj, Hélosz, drága fiam, de jó, hogy jössz! El sem tudod hinni, hogy milyen jó hírekkel szolgáltak nekem ma hajnalban!
- Csak nem egy újabb eladó sorban lévő hölgyről van szó? - tettem fel a kérdést gunyorosan, mégis érdeklődő arcot vágva. Apám megrázta a fejét.
- Ennek semmi köze sincs a házasságodhoz - jelentette ki, mire nekem egy hatalmas kő esett le a szívemről. A megkönnyebbülés valamennyire meglátszódhatott rajtam, mert apám így folytatta: - De persze arról is fogunk ma még beszélgetni! Ám, előbb lásunk neki a reggelinek - döntött, majd intett az egyik szolgálónak, hogy hozzák be az ételeket. Miközben kiválasztotta a kedvenc ételeit a tányérjára, folytatta a beszédet: - Ma hajnalban egy kémünk felkeresett és jelentést tett nekem - erre már felfigyeltem. Mindig is érdekelt az országunk hadserege és más birodalmakkal, államokkal vagy országokkal vívott küzdelme. A kémek pedig általában szaftos információkat hoztak.
- Kérlek apám, folytasd - szólaltam meg, látva, hogy inkább az előtte sorakozó sültekre fordította figyelmét. Most azonban felkapta a fejét.
- Hát persze - helyeselt észrevéve engem. Tűntetőleg a szájába vett egy falatot és szép lassan megrágta, majd lenyelte. Néma csöndben vártam a művelet végét, hisz ismerős volt a helyzet, ugyanis valahányszor apámnak el kellett mondania valami fontos vagy kínos dolgot, mindig így csinált. Időt hagyott magának, hogy megtalálja a legjobb szavakat, amikkel kifejezheti magát, arról nem is beszélve, hogy imádta teletömni a hasát.
- Hát akkor, lássuk a medvét! - viccelődött. Ezt jó jelnek vettem, mert bár kívülről nagyon hasonlított az unokahúgom rongybaba mackójára - közel sem volt olyan kedves és ölelni való. Mindig igyekezett elfojtani az érzelmeit, mert tudta, hogy azok befolyásolhatnak bizonyos dolgokat. Ennek egyszerű oka volt: apám - velem ellentétben - nem tudott varázsolni. De persze erről csak nagyon kevés ember tudott és annak csak a töredéke élt - köztük én és anyám. A velünk szövetséges birodalmak vezetői pedig úgy tudták, hogy apám azért nem varázsol, mert gyűjti az erőt legnagyobb riválisa, Amandrosz megsemmisítéséhez. És úgy gondolom, hogy Amandrossz meg is érdemelné a pusztulást, épp ezért képeznek engem már kiskorom óta a legjobb varázslók, fegyverforgatók és harcművészek. Hogy egy nap elmehessek hozzá és átvegyem az uralmat a birodalma felett. Ez volt a végzetem, a sorsom. Ezt erősítette meg az egyik, születésem alkalmából idehívatott látó is. És én minden eszközzel azon leszek, hogy megtegyem azt, amiért a világra kerültem.
- A jó hírrel kezdjem vagy a jó hírrel? - vigyorgott rám apám. Összevontam a szemöldököm. Nem szerettem, ha játszott velem. Egyenesen utáltam, ha valaki játszott velem. Viszont, imádtam kijátszani az ilyen illetőket.
- Mivel mind a kettő jó, nem látom be, hogy miért nekem kellene eldöntenem, hogy melyiket mond előbb, tekintve, hogy nem én vagyok az uralkodó, hanem te, apám - jelentettem ki a hivatalos hangomon. Nem is tudom, hogy mikor fordult elő legutoljára, hogy nem a hivatalos hangomon beszélgettem valakivel.
- Akkor kezdem a nagyobb jó hírrel: megtaláltam a módját, hogy legyőzzem Amandroszt - jelentette ki ünnepélyesen, miközben én fulladozni kezdtem a torkomon ragadt húsdarab miatt. Apám néhányszor hátba vert, majd folytatta: - A mai napon egy igen értékes szállítmánnyal halad át az egyik futára; egy rendkívül veszélyes fegyverrel.
- Milyen fegyver? - kérdeztem gyorsan, mikor már kaptam levegőt. Válaszul csak mosolygást kaptam.
- Gondoltam, hogy így fogsz reagálni - pillantott rám győzedelmesen az apám. Kérdésemre nem kaptam választ, mert komoly arccal ecsetelni kezdte, hogy milyen módszerekkel akarja meggyőzni a futárt, hogy a fegyver nálunk jobb helyen van. Ezek között a módszerek között egyaránt helyet foglalt a rábeszélés, a megvesztegetés és a kínzás is. Apám kedvenc módszerei.
A reggeli után, a terveinken gondolkoztam a kastély birtokának széle felé tartva. Nagyon reméltem, hogy a futárt könnyű lesz meggyőzni, mert nem akartam, hogy apa, kínzások alá vesse szegényt. Elvégre csak egy futár! Bár, megjegyzem: okosabb is lehetne, minthogy egyedül besétál Amandrosz fegyverével az apám területére.
Miközben elmélkedtem, elértem az erdőt (ez volt a kastélyunk területeinek vége) és már jócskán benne tapostam; nem féltem, hogy eltévedek, mivel kölyökkorom óta itt játszottam. Még sötétben is kitűnően tudnék tájékozódni, már csak a hangok miatt is. Ha már szó volt hangokról, meghallottam egyet, ami kicsit sem illett a környezetbe. Egy cseppet sem volt ismerős. Viszont határozottan tetszett. A hang tulajdonosa egyre közeledett, így felmásztam az egyik fára, hogy az ágak közül figyelhessem meg a rejtélyes valakit.
- Ne remegj már Eurosz! Így senki sem fog észrevenni minket - nevetett most a hang. És valóban, nem láttam őket, viszont hallottam, ahogy elsétálnak alattam. Gyorsan elmotyogtam a láthatatlanságukat hatástalanító bűbájt, és amikor ez megtörtént eltátottam a számat. Egy csodaszép lány volt a beszélő és egy fiúhoz szólt. A lány élénkvörös ruhát viselt fekete pöttyökkel. Haja kékesfekete színben fénylett. Amennyire meg tudtam állapítani, harcos volt. Vagy valami olyasmi. Egyértelmű volt számomra, hogy miért kell a futár mellé egy ideiglenes védelmező. Ugyanis, amint megállapíthattam, csak csont és bőr volt. Mintha az egész életét egy szobában töltötte volna. Szürkés árnyalatú bőréhez tökéletesen illett a szintén szürke ruha, amit viselt. Nem úgy nézett ki, mint egy hagyományos futár... Mert abban biztos voltam, hogy a szürke egér srác a futár, aki apám keres. Ezt az is bizonyította, hogy egy hatalmas zsákot cipelt a hátán, de nem roskadozott a súlya alatt. A fegyver minden bizonnyal könnyűre lett tervezve. De ezzel nem törődtem, mert más vonta el a figyelmem.
- Akárki is vagy, ne gubbadsz úgy a fán, mint egy gyáva nyúl! - kiáltotta a lány, hozzám beszélve. Incselkedve visszaszóltam, kíváncsian várva a lány reakcióját:
- A nyulak nem szoktak fát mászni - szegény futár összerezzent a hangomtól és félelemtől kerekre tágult pupillákkal bámult fölfelé, de engem észre sem vett. A lány bezzeg azonnal kiszúrt, amikor felnézett.
- Attól még simán lehetsz gyáva, ha nem mersz lejönni és kiállni ellenem - telt ajkai mosolyra húzódtak, ahogy hozzám beszélt. Szép lassan végignéztem az arcán, néhány helyen elidőzve néhány másodpercet, hogy jobban az eszembe véshessem azon vonásait, amiket nem takart egy piros alapon fekete pöttyös maszk. Egészen addig, amíg el nem jutottam a szemeihez. A gyönyörű, gyémántként csillogó szemeihez. Eltátottam a számat. Azok a szemek kedvességet tükröztek felém. És én tudni akartam, hogy miért.
- Szerintem sokkal jobb dolgokat tudnánk csinálni, harc helyett - vigyorogtam rá, miután egy mozdulattal levetettem magam a fáról. Visszavigyorgott.
- Talán egyszer - jelentette ki, mire mosolyogva bólintottam. Igazán kecsegtető ajánlat volt. - De előbb, elárulod a nevedet? - kérdezte őszinte kíváncsisággal a szemében. A fejemre csaptam.
- Hát persze! Milyen udvariatlan is vagyok! Hadd mutatkozzam be, Hélosz vagyok - egy kézcsók kíséretében mondtam ki a nevemet, remélve, hogy ha hallott is rólam valamit, az csak jó volt. De úgy tűnik a szerencse kisegített - új ismerősömnek nem komorult el a tekintete.
- Engem pedig szólíts csak Katicának - pukedlizett. Tökéletesen csinálta. A neve is tökéletesnek tűnt: Katica. Bár valahol mélyen tudtam, hogy nem ez az igazi neve. Biztosra vettem, hogy nemesi vér folyik az ereiben, de erről már akkor is tanúbizonyságot tett, amikor láthatatlanná tette magát és a futárt... Apropó, a futár, aki eddig a sokktól dermedten hallgatott minket, most megszólalt:
- L... Katica! Beszélnünk kell. Most, azonnal!
- Jaj, majdnem elfelejtettem! - nevetett fel ismét Katica. - Ő itt Eurosz, az én utastársam - mutatott a fiú fele. Biccentettem, jelezve, hogy elismerem a jelenlétét, de egyébként nem vettem róla tudomást. Figyelmemet Katicának szenteltem.
- És hova tartotok? - kérdeztem. Mosolyogva válaszolt.
- Ékszereket viszünk két, a közelben lévő királyságba - Elgondolkoztam, hogy vajon miért csinálják ezt, de semmi sem jutott eszembe. Mondani akartam valamit, de nem volt rá szükség, a lány beszélt helyettem: - Sajnos nem mondhatom el, hogy miért visszük őket, mert titoktartást fogadtunk egy jelenleg nagyhatalmú embernek, de csak hogy tudd, én elmondanám, ha rajtam múlna - a végét bizalmasan súgta a fülembe. Megborzongtam meleg leheletétől, de amikor elért hozzám a mondanivalójának a jelentése, elképedtem.
- Hogy csináltad ezt? - pislogtam meglepetten, mire odavezetett a gondolkodó fámhoz és leültetett a tövébe, majd ő is helyet foglalt velem szemben egy kidőlt fatörzsön.
- Egyszerűen csak kiolvastam a fejedből. Mint ahogy azt is, hogy ez a kedvenc helyed az egész erdőben - önkéntelenül is pír költözött az arcomra, pedig a java még csak azután következett: - És igen, a Katica nem az igazi nevem. Mellesleg köszönöm a dicséretet - mosolygott rám. - Nekem is tetszik a te szemed - tette hozzá egy kis tétovázás után.
- Hahó! Én is itt vagyok! - kiabálta felénk Eurosz, de nem igazán figyeltünk rá, legalábbis addig, amíg bele nem kezdett kioktatni Katicát: - Ne kényszeríts arra, hogy odamenjek Dé... - legnagyobb meglepetésemre a velem szemben ülő lány gyorsan felpattant és Eurosz mellett termett.
- Megbocsátasz nekünk egy percre? - kérdezte mire bólintottam. Hosszú idő telt el. Már úgy döntöttem volna, hogy megyek és megkeresem őket, amikor meghalottam, hogy valaki utánam kiabál és elindultam visszafele egy hangos sóhajtás után. Tudtam, hogy elmentek, de ez nem tántorított el az új célomtól: találkozni akartam Katicával. Újra.
Bár erre akkor nem sok esélyt láttam. Amikor kiderült, hogy apám azért hívatott vissza, hogy kiálljak valaki ellen. Egy párbajban. Nagy sóhajjal öltöztem át, felvettem egy kényelmes nadrágot és ledobáltam magamról az ingjeimet. Harc közben úgyis mindig megizzadok.
Unottan léptem be a terembe, ahol apám megnézi a viadalomat a rejtélyes valaki ellen. Bár úgy voltam vele, hogy fél kézzel is legyűrőm a pasast, magammal vittem a kardomat - ki tudja, mikor van rá szükség.
- Újra találkozunk, Hélosz - hallottam meg a mosolygással teli hangot és azonnal felkaptam a fejem.
- És én ennek csak örülni tudok - vigyorogtam vissza. Alig álltam meg, hogy hozzá ne tegyem: Bár, mint már mondtam, sokkal jobb dolgokat is csinálhatnánk harc helyett. De apám jelen volt és nem tehettem ezt. Így is elég kínos volt, amikor hitetlenkedve megszólalt:
- Te ismered Amandrosz harcosát?
- Igen, ismer engem. És megtenné, hogy nem beszél úgy rólam, mintha nem lennék itt? Nagyon köszönöm - Katica hangjából kiérződött a rosszallás, majd felém fordult.
,,Egyetértek" - hangzott a fejemben a nekem küldött válasza. Gúnyosan elvigyorodtam. Tehát bír. Ez egy pozitív dolog.
- Akkor, famászó nyuszi, készülj arra, hogy laposra verlek - jelentette ki egy magabiztos mosoly kíséretében.
- Majd meglátjuk, Bogárkám - kacsintottam rá, majd beálltam a harchoz. Összesen öt másodpercébe tellett legyőznie. Valami új, első látásra egy sima körnek látszó fegyvert használt, amiben valami zsinór lehetett elrejtve, mert annak segítségével elrántotta a kezemből a kardom, majd engem is megkötözött és a lábai elé rántott.
- Úgy tűnik mégis csak igazam volt - mindentudó vigyorral nézett rám én meg visszamosolyogtam. Hallottam, hogy a háttérben apám levegő után kap, meg hogy Eurosz felsóhajt.
- Én pedig még mindig kitartok az álláspontom mellett - szemeit forgatva, egy rántással leszedte rólam az erős zsineget. - Ez micsoda? - kérdeztem érdeklődve.
- Egy mágikus jojó. Valami új fegyver és egész jól megy a használata is - magyarázta, majd demonstrációként magához rántott egy értékes vázát - mondanom sem lenne érdemes, hogy semmi baja nem lett.
- Ügyes - dicsértem. Majd körbe néztem. Apám hevesen gesztikulálva magyarázott valamit Eurosznak. Ránk senki sem figyelt. - Mi lenne, ha körbe vezetnélek?
- Úgy érted, hogy töltsek veled kettesben még néhány órát? - kérdezett vissza. Lélegzetemet visszafojtva bólintottam. - Akkor rendben - válaszolt, mire lelkesen felajánlottam neki a karom, majd miután elfogadta, kivezettem a birtokra, ezzel elindítva magunkat a szerelem ösvénye felé."