Az elődök bekavarnak

20. Fejezet

Helló Mindenki!

Ma reggel rájöttem valamire. Történetesen arra, hogy már csütörtök van, nekem meg tegnap (hű, de rég volt!) kellett volna feltöltenem. Na, már most, ha az ember egy percet sem akar elkésni a suliból és elcsúszni sem akar az ónos eső kreálta jégen, akkor korán kell elkészülni. Főleg, ha az illető már egy picit késésben van, és rögtön elzakózik az első jégdarabon. És nekem hajnali (aki vitatkozni fog velem, azt elfenekelem!) fél nyolckor (igenis hajnal!) nincs sok kedvem azzal szórakozni, hogy megírom azt a beköszönő szövegecskét, amit éppen most olvastok.

Szóval ez az egyetlen oka a késésnek (meg az, hogy tegnap filmeztem a családdal J ) és te jó ég! Már majdnem elértük a 9K megtekintést! Mi ez srácok, ha nem teljesítmény?

Lelkendezés vége, mert lelőttem a boldog kis hangot.

Nem is zavarlak titeket tovább.

Ciaó!

Fanni

Marinette szemszöge:

- Ébresztő! - suttogott a fülembe valaki. Valaki, akinek a hangja rettenetesen ismerős volt. Valaki, akinek a hangját rengetegszer hallottam már a fejemben... 

- Lara? - olyan gyorsan keltem fel, hogy meghúztam a nyakam. Előttem állt egy lány. Meglehetősen jól nézett ki és, bár teli talpú cipő volt rajta, látszott, hogy 180 centi fölé nőtt. Ruhája fehér volt, egy cicanadrágból, egy furcsa, hosszú ujjú felsőből és egy csizmából állt. A felső galléros volt, és itt tűnt fel az egyetlen szín rajta. Ugyanis vérvörös volt. Volt egy tippem, hogy miért, de ez nem volt túl kedves feltételezés. Szintén fehér haja rövid volt és féloldalasan a szemébe lógott. Szemei jég kék színben pompáztak. De ezekben a szemekben vidámság és pajkosság látszott - ha először látom Larát, a múltjának ismerete nélkül, meg nem mondom róla, hogy emberek ezreinek a vére szárad a lelkén.

- Hát hogy vagy Marinette? Tudod, mennyire örülök, hogy a saját szememmel láthatlak téged? - kezemnél fogva felhúzott, így már a saját lábaimon álltam.

- Öhm... Nem? - válaszom leginkább kérdésnek hangzott, még nekem is. Lara viszont egy hatalmas mackóölelésben részesített és így észrevettem a háta mögött álló alakokat. Elődeim mind haragosan meredtek Larára, bár ötletem sem volt, hogy miért. Hisz végtére is ő is egy Katica volt, nem? És, ha jól tudom semmi rosszat nem csinált néhány ezer ember megölésén kívül...

- Hát nem remek, hogy így együtt vagyunk, lányok? - végre elengedett, és a többiek felé fordult. Menefer megvetően ciccegett. A többiek reakciója is hasonló volt. Kivéve Jie-Jiet, aki békítőleg közéjük állt és megszólalt:

- Ha jól emlékszem, azért vagyunk itt, hogy segítsünk Marinettenek - mutatott felém. A lányok követték ujjának irányát, és ahogy rám néztek, szemükbe szeretet költözött. És ha jól sejtem, én is hasonlóan nézhettem ki. Olyan érzésem volt, mintha a nővéreimmel lennék együtt. Vagy a nagynénéimmel. A lényeg az, hogy a szeretteimmel. Legalábbis egy részükkel.

- Hát... Ha jobban belegondolok, lehetne az, hogy... - kezdett bele Jeannie. Érdeklődve néztem rá, mire megrázta a fejét. - Nincs semmi ötletem.

- Nekem sem - jelentette be Hyppolitia. Majd sorban utána a többiek. Végül már csak Jie-Jie maradt. Mind őt néztük, ahogy össze meg vissza járkál gondolkodás közben. Hirtelen megállt és szembefordult velem. Arcáról gondterheltség sütött.