Az elődök bekavarnak

12. Fejezet

Helló Mindenki!

Az új fejezettel egy kicsit nyűglődtem (már ha van ilyen szó) mivel nem nagyon volt rá időm. Remélem, hogy ez nem ment a minőség rovására (elsősorban Szysz: jól előadtam?), ha valami baj van, akkor kérlek, jelezzétek. Előre is bocsánatot kérek azért, mert a szemszög tulajdonosát amnéziás szintre állítom, de így legalább sorozat hű vagyok >>kacaj<< Azért is sajnálok mindenkit, mert még ebbe se tettem be a kedvenc jelenetem. Sőt még lehet, hogy a következőben sem lesz benne (ez attól függ, hogy a kettő nagy kedvencem közül melyik tetszik jobban). A szövegelést mindjárt abbahagyom, csak még elmondom, hogy hatalmas köszönet mindenkinek, mert megint hatalmas számokat értünk el, és még a top százba is bekerült a könyv egy kis időre.

Fanni, aki hatalmas köszönetét és háláját küldi mindenkinek, aki ezt olvassa, és gonosz módjára tovább tolja a legjobb részeket 

Adrien szemszöge:

Mikor odaértem a megbeszélt időpontra, már mindenki sürgölődött. Szerencsém netovábbja, hogy nem sikerült senkitől se útbaigazítást kapnom, egészen addig, amíg egy kéz meg nem ragadta a karomat, és nem rántott be egy öltöző fülkébe. Mint kiderült a kéz gazdája Marinette volt, aki idegesen motyogott maga elé:

-Nem elég, hogy mindenki nekem panaszkodik, de még Macska is képes elkésni! - a kezembe nyomott egy ruhát, majd rám parancsolt. - Vedd fel, és igyekezz! Még méretre kell igazítani az összes darabot - Nem nagyon értettem, hogy az mi akar lenni, de követtem az utasításokat, és nem kérdezősködtem a számomra legfontosabb témáról. Mégpedig arról, hogy Katica itt van-e már. Miután kész lettem, kiléptem a fülkéből és elindultam a tükrök felé. De amikor bele néztem nem ismertem fel magamat. Simán elhittem volna, hogy én vagyok Amen. A ruha ugyanis hasonlított a szuperhősök könyvbélire, de emellett teljesen modern volt, szóval szégyenkezés nélkül végig tudtam volna vonulni benne az utcán. A tükörben feltűnt egy másik alak és egy ismerős hangot hallottam meg:

- Meg vagy? - hátra fordultam és szembe találtam magam egy kínai stílusba átvedlett Katicával. Rávigyorogtam.

- Hát most, hogy itt vagy velem... - legnagyobb meglepetésemre nem forgatta a szemét, sőt visszaszólt:

- Buta cica. Arra értettem, hogy kezdhetjük-e a fotózást? - valahonnan felbukkant Marinette is, és közbeszólt.

- Nem kezdünk el semmit! Macska még nincs kész - ezzel a felkiáltással maga után rángatott. Katica követett minket. Beértünk egy szobába, ahol Marinette elkezdte igazgatni a ruhámat. Amikor meg akartam mozdulni, csuklóból rántott vissza. Mit ne mondjak, van erő ebben a lányban. És nagyon komolyan veszi ezt a lehetőséget, ezért külön dicséret jár neki. Újra szerelmemet kezdtem fürkészni. Ő azonban a karkötőjét birizgálta és volt egy olyan érzésem, hogy direkt nem néz felém. Egy kis idő után megszólalt:

- Nem tudjátok, hogy mit jelentenek ezek az írásjelek? - ártatlan hangját hallva azonnal ugrottam volna, hogy segítsek neki, de Marinette nem hagyott volna. Ezért inkább másik megoldást választottam.

- Ha közelebb jössz, el tudom olvasni - Marinette meglepetten kapta fel a fejét.

- Tudsz kínaiul? - belenéztem a szemébe. Abban valami furcsa dolog csillogott. Mint a hitetlenség. Bólintottam. A hitetlenséget felváltotta a megbarátkozás gondolata. Lehet, hogy rájött a titkomra? De honnan tudná Marinette, hogy beszélek kínaiul? Mármint, hogy Adrien beszél kínaiul?

- Ez mi? - most tűnt csak fel, hogy Katica is itt van. Várjunk csak egy percet: csak most tűnt fel? Valami nagyon nem oké velem. Marinette arcáról ismét a társaméra fordítottam a tekintetem.