Az elődök bekavarnak

28. Fejezet

Helló Mindenki!

Azt kell mondanom, hogy hamarabb elérünk a történet végéhez, mint gondoltam volna, ugyanis ez lett az utolsó előtti fejezet. Ezen kívül még három része lesz ennek a könyvnek: az utolsó fejezet, az epilógus és egy meglepetés rész.

Nem igazán tudok mást hozzáfűzni ehhez, szóval elköszönők.

Ciaó!

Fanni

Lara szemszöge (mert miért hagynánk ki a legjobb szereplőt?*):

Vigyorogva hallgattam végig azt, ahogy Adrien beszámol Alyának Marinetteel közös szuperhős életükről. Alya pont úgy reagált, ahogy annak idején a legjobb barátnőm, Feretria reagált volna. Először leesett az álla, aztán, miután azt felszedte a földről, millió és egy kérdéssel halmozta el a szegény szőkeséget. Őket nézve belesajdult a szívem, hogy én nem mondhattam el az igazat a barátnőmnek. Pedig megtehettem volna - rengeteg alkalom kínálkozott rá - de nem tettem. Biztos voltam benne, hogy csak baja esne belőle, ha megtudná. Így csak hagytam, hogy istenítse a másik énemet, Katicát - az egómnak ez nagyon jól esett. De aztán, amikor a vezetők parancsára meg kellett volna ölnie a hősét - szerény személyemet -, szó nélkül elvonult a harctérre. Legalábbis így gondoltam én, mivel éppen el voltam foglalva. Történetesen azzal, hogy a férjemet néhány nappal az esküvőnk után meggyilkolták! Az ilyen dolgok azért rendesen a padlóra vágják az embert. De szerencsére volt egy olyan fele az agyamnak, ami nem állt meg azonnal, amikor a kertben sétálgatva megláttam Hélosz testét. Ez a bizonyos fél, az ember egyik legjellemzőbb tulajdonságának szolgálatában állt: a bosszúéban. Így esett meg az az eset, hogy kábán elbotorkáltam a kastélyba, egyenesen a saját lakosztályunkba, ahol Plagg és Tikki élvezte a csöndet és a békét. Felhúztam az ujjamra a gyűrűt, ami a Fekete Macska talizmán volt. Jó érzés volt tudni, hogy néhány másodperc alatt elpusztíthatnék bármit. Vagy ha már itt tartunk bárkit. Ugyanis nem voltam hülye és hamar rájöttem, hogy ki az, aki kinyíratta életem szerelmét. És én készen álltam a bosszúra.

A bosszúra csak azután került sor, hogy a fülbevalóimat a helyére téve, egyszerre szólítottam Tikkit és Plagget; erejük összeolvadt bennem és hirtelen hatalmas erőt éreztem a karomban. Pedig addig is kiváló kékvérű voltam. Mondhatni a legjobb. Akkor pedig úgy éreztem, hogy az addigi erőm csak egy kis lepkefingnyi volt. Behajlítottam az ujjamat és az egyik fala a lakosztálynak azonnal leomlott. És egy kicsi erőt sem vett ki belőlem, ellentétben az átlagossal - a teremtő talizmán birtokosaként alapból nehezemre esett pusztítani. De akkor a bosszúvágy fűtött és mind tudjuk mihez vezetett mindez...

Ne már! Nem tudjátok? Egyszer kinyírom Héloszt! Hogy semmit sem tud befejezni! Bár az mindig is az én dolgom volt...

Szóval hajlandó vagyok folytatni - az egyébként világhírű - történetet, ha kapok egy pohár vizet. De ne valami üveges ásványvizet. A Poyang-tó vizéből akarok.

Ahogy megjelent előttem a víz, elégedetten bólintottam. Valamit jól csinál ez a ,,felsőbb hatalom".

Szóval hol is tartottam? Á, megvan! Nos, miután hozzám került mindkét talizmán és megtapasztaltam a kettőnek a mámorító erejét, nem tudtam ellenállni a bosszú édes suttogásának - kivégeztem az összes hivatalnokot. Anélkül, hogy véres lett volna a ruhám. Bár a piros anyagon amúgy sem látszódott volna túlságosan. Ezután kezdtem bele a nagy pusztításba, amiről a keresztény emberek az Özönvízként emlékeznek meg... Igazuk volt: özönvízként jöttem és pusztítottam, majd mentem tovább, nem törődve a mögöttem hagyott nyomorral. Az az érzés hajtott, hogy kiéljem a bánatom - ám ez minden nappal nagyobbra nőtt. Hiányoltam magam mellől az én idióta kis smaragd szeműmet.