Helló Mindenki!
Ma reggel rájöttem valamire. Történetesen arra, hogy már csütörtök van, nekem meg tegnap (hű, de rég volt!) kellett volna feltöltenem. Na, már most, ha az ember egy percet sem akar elkésni a suliból és elcsúszni sem akar az ónos eső kreálta jégen, akkor korán kell elkészülni. Főleg, ha az illető már egy picit késésben van, és rögtön elzakózik az első jégdarabon. És nekem hajnali (aki vitatkozni fog velem, azt elfenekelem!) fél nyolckor (igenis hajnal!) nincs sok kedvem azzal szórakozni, hogy megírom azt a beköszönő szövegecskét, amit éppen most olvastok.
Szóval ez az egyetlen oka a késésnek (meg az, hogy tegnap filmeztem a családdal J ) és te jó ég! Már majdnem elértük a 9K megtekintést! Mi ez srácok, ha nem teljesítmény?
Lelkendezés vége, mert lelőttem a boldog kis hangot.
Nem is zavarlak titeket tovább.
Ciaó!
Fanni
Marinette szemszöge:
- Ébresztő! - suttogott a fülembe valaki. Valaki, akinek a hangja rettenetesen ismerős volt. Valaki, akinek a hangját rengetegszer hallottam már a fejemben...
- Lara? - olyan gyorsan keltem fel, hogy meghúztam a nyakam. Előttem állt egy lány. Meglehetősen jól nézett ki és, bár teli talpú cipő volt rajta, látszott, hogy 180 centi fölé nőtt. Ruhája fehér volt, egy cicanadrágból, egy furcsa, hosszú ujjú felsőből és egy csizmából állt. A felső galléros volt, és itt tűnt fel az egyetlen szín rajta. Ugyanis vérvörös volt. Volt egy tippem, hogy miért, de ez nem volt túl kedves feltételezés. Szintén fehér haja rövid volt és féloldalasan a szemébe lógott. Szemei jég kék színben pompáztak. De ezekben a szemekben vidámság és pajkosság látszott - ha először látom Larát, a múltjának ismerete nélkül, meg nem mondom róla, hogy emberek ezreinek a vére szárad a lelkén.
- Hát hogy vagy Marinette? Tudod, mennyire örülök, hogy a saját szememmel láthatlak téged? - kezemnél fogva felhúzott, így már a saját lábaimon álltam.
- Öhm... Nem? - válaszom leginkább kérdésnek hangzott, még nekem is. Lara viszont egy hatalmas mackóölelésben részesített és így észrevettem a háta mögött álló alakokat. Elődeim mind haragosan meredtek Larára, bár ötletem sem volt, hogy miért. Hisz végtére is ő is egy Katica volt, nem? És, ha jól tudom semmi rosszat nem csinált néhány ezer ember megölésén kívül...
- Hát nem remek, hogy így együtt vagyunk, lányok? - végre elengedett, és a többiek felé fordult. Menefer megvetően ciccegett. A többiek reakciója is hasonló volt. Kivéve Jie-Jiet, aki békítőleg közéjük állt és megszólalt:
- Ha jól emlékszem, azért vagyunk itt, hogy segítsünk Marinettenek - mutatott felém. A lányok követték ujjának irányát, és ahogy rám néztek, szemükbe szeretet költözött. És ha jól sejtem, én is hasonlóan nézhettem ki. Olyan érzésem volt, mintha a nővéreimmel lennék együtt. Vagy a nagynénéimmel. A lényeg az, hogy a szeretteimmel. Legalábbis egy részükkel.
- Hát... Ha jobban belegondolok, lehetne az, hogy... - kezdett bele Jeannie. Érdeklődve néztem rá, mire megrázta a fejét. - Nincs semmi ötletem.
- Nekem sem - jelentette be Hyppolitia. Majd sorban utána a többiek. Végül már csak Jie-Jie maradt. Mind őt néztük, ahogy össze meg vissza járkál gondolkodás közben. Hirtelen megállt és szembefordult velem. Arcáról gondterheltség sütött.
- Tényleg csak egy lehetőség van - fellélegeztem hallva, hogy mégis van remény. - De az rettenetesen kockázatos - folytatta. Lara, aki eddig a háttérből, egy oszlopnak támaszkodva figyelt minket felnevetett.
- Kockázatos? Ugyan már! Mióta számít kockázatosnak az izgalmasabb utat választani? - kihívóan nézett körbe, de senki nem szállt vele szemben. Túl nagy volt a magabiztossága. Még Jie-Jie, a csapatunk vezetője is csak az orra alatt, mert visszaszólni:
- Amióta te megszülettél - szerencsétlenségére az Első meghallotta. Bár tudnám, hogy hogyan!
- Ugyan, ugyan kis konyhatündér! Nem tanították meg neked, hogy az idősebb és bölcsebb emberekkel, tisztelettel kell bánni?
- Miről beszélsz? - kérdeztem, hogy véget vessek a vitájuknak és a tudatlanságomnak. Lara ismét kacagni kezdett, Jie-Jie viszont válaszolt:
- Az egyetlen megoldás az lenne, ha Lara tudna neked - rápillantott a kajánul vigyorgó lányra - úgymond segíteni.
- Mi? Nem, nem, nem, nem, nem, nem és nem! - tiltakozott Hyppolitia az aggódástól kerekre tágult szemekkel. Ő valószínűleg tudta, hogy mi következik. Ahogy a többi elődöm is. És nem akarták, hogy ez történjen velem. Bár, így utólag, ez volt a lehető legjobb dolog az életemben.
- Nem egyezünk bele! - kontrázott Jeannie.
- Ilyen őrültséget soha még megfontolnod sem szabad! - szólt rám Maia.
- Benne vagyok - jelentettem ki. Jie-Jienek igaza volt. Ez az egyetlen lehetséges megoldás. Csak fogalmam sincs, hogy hogyan fogjuk a tervet kivitelezni.
- Ez igen egyszerű - válaszolt Lara a fel nem tett kérdésemre.
- Megtennétek, hogy nem gondolatokban tárgyaltok? - fonta keresztbe a karját Menefer. Rettentően idegesnek tűnt.
- Persze, persze - bólogattam elgondolkozva. Vajon mi történhet a rendes időben? Szegény Macska! Már biztos észrevette, hogy nem vagyok ott és nagyon aggódhat! És mi van, ha valami komolyabb baja van?
- Nincs semmi baja - válaszolt Lara. Kezéből kört formázott és egy szempillantással később megláttam benne szerelmemet. Az árnyék meglepetésében elengedte és most már harcra készen állt fel. Csak a szeme árulkodott arról, hogy félt engem. Egyszer csak megszakadt a felvétel. - Bocsi, de most még csak itt tartanak időben - szabadkozott az Első. Én csak álltam és tátott szájjal néztem.
- Felvágós - jutottak el hozzám Jie-Jie szavai, de nem törődtem velük. Ezt meg hogy...?
- Még nem meséltem? Kékvérű vagyok - jelentette ki Lara. Én még mindig értetlenkedve válaszoltam:
- Azt tudom, mivel királyi családban születtél és régen kékvérűnek hívták őket... - de az Első nevetve közbevágott.
- Nem, nem, nem! Sose gondolkodtál el azon, hogy miért neveznek minket így? - válaszképp megráztam a fejem. - Mert szó szerint kék a vérünk - szemeim kerekre tágultak. Kék színű vér?
- De... De... Mitől tudtad meg... idézni azt az izét? - alig találtam a szavakat. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy megilletődött az ember.
- Hát a származásomat tekintve ez az egész már a... - kezdett bele Lara, de őt is félbeszakították:
- Ne cifrázd már! Nincs rá időnk! - kiáltotta ingerülten Maia. Aztán felém fordult és normális hangerőn válaszolt a kérdésemre. - Démentalara tud varázsolni.
- Utoljára mondom, hogy a nevem Lara! - üvöltött az említett. A levegő fodrozódni kezdett körülöttünk. A szoba, amiben voltunk hirtelen felmelegedett. Az Első nagyon dühös volt.
- Nyugalom, Lara - lassan közelebb léptem hozzá. Hangomat hallva felém fordult. Szemei vörösen izzottak. - Nincs semmi baj. Maia tudja, hogy mi a neved, csak tudod, ott a szokás hatalma - nevettem fel. Lara lassan behunyta élénk szemeit. Amikor kinyitotta, azok már visszanyerték eredeti színűket.
- Nagyon sajnálom - suttogta. Majd kényszeredetten elvigyorodott. - Kicsit forrófejű vagyok...
- Ó, hát persze! - nevetett fel gúnyosan Menefer. - De ezért nem kell minket felgyújtani!
- Különben is, most már szólásszabadságot sem hagysz nekünk? - kérdezte csípősen Maia. Az Első válaszképp mormolt néhány szót az orra alatt. Maia nyitotta volna a száját, hogy kritizálja, de nem tudott megszólalni. Bevallom, hogy elég vicces volt nézni, ahogy hápogott.
- Most, hogy mindenki így, vagy úgy elhallgatott - jegyezte meg, nevetéssel küszködve Lara. - Beavathatnátok Marinetteet - most nekem kellett visszafojtanom a nevetésemet, mivel Jie-Jie rám emelte tekintetét. De komoly arcát látva ez szinte csak egy pillanat műve volt.
- Nagyon veszélyes dologba vágsz bele, Marinette - kezdte. - Ha tehetném, én mennék helyetted. De ez sajnos nem így megy - észrevettem a könnyeket a szeme sarkában. Átöleltem.
- Nem lesz semmi baj. Megígérem! - súgtam a fülébe. - Csak mond el, hogy mit csináljak és vedd úgy, hogy a feladat már teljesítve is van! - gyorsan letörölte a könnyeit és nekilátott magyarázni.
Adrien szemszöge:
Amikor megláttam Bogárkámat eltűnni, rettenetesen megijedtem. Rögtön el akartam indulni, megkeresni őt. Aztán arra gondoltam, hogy mit kérne ő tőlem: vigyázzak Párizs lakóira. És, hogy vele minden rendben lesz. Ki tudja, lehet, hogy éppen a tökéletes megmentési terven dolgozik. Csak valahol máshol.
Egy pillanat műve volt csak, de az Árnyékember figyelmetlenné vált, így az árnyékok, amik eddig fogva tartottak elengedtek és céltalanul ellibegtek. Azonnal kihasználtam a rést a védelmén és botomat felkapva megrohamoztam.
Rögtön nyilvánvalóvá vált azonban, hogy ő az egyik, eddigi legerősebb gonosz. Egyszerre több helyre is tudott figyelni. Mintha nem is Halálfej, hanem valami okosabb, felsőrendűbb hatalom alkotta volna. De ezzel nem volt időm törődni. Harcolnom kellett. Minden egyes másodpercet egy órának éreztem. Aztán fény vakított el. És a fényben megjelent egy alak. Egy nő.
- Ez az egyetlen megoldás - jelentette ki suttogva, de ez az én fülemnek kiabálásként hatott. Ezután valami érthetetlen nyelven mormolt néhány szót. A ,,mutatio" és a ,,magia" szavakat vettem ki belőle. Mind a kettő latin szó volt. Az első átváltozást, a második meg varázslatot jelent. Ha nem csal az emlékezetem. Mégis, amikor a fény eltűnt és a nő a földre esett, nem láttam rajta sem változás, sem mágia jeleit. Csak azt vettem észre, hogy pöttyös, testhezálló ruha van rajta. Futólépésben mentem felé, és miután felkaptam, igyekeztem minél messzebbre kerülni vele. Árnyékember nem követett minket, mert még mindig a fény vakító hatása alatt volt. Végül aztán egy mellékutcánál megálltam és szerelmemet egy padra helyezve próbáltam felébreszteni. Nem volt valami hatásos.
Hirtelen lépteket hallottam meg és megfordulva az utcába beforduló Alyát pillantottam meg. Nem szólt semmit, csak Katica mellé lépett, engem odébb tolva. Valamilyen üdítő volt nála, és azt töltötte a pöttyös ruhás szájába. Kezdtem volna kérdezősködni, amikor találtam magamnak elfoglaltságot. Nem Alya volt az egyetlen, aki megtalált minket.
- Azt hitted, elbújhatsz kicsike cicus? - Árnyék a hangját elváltoztatva úszott közelebb. Egyre és egyre közelebb.
- Ezt időnyerésnek hívják - csikorgattam a fogaimat. Egyedül nincs esélyem ellene. És ezt ő is tudta.
- Tényleg? Én azt hittem, hogy csak menekülésnek - gúnyolódott. Elég bénán, legalábbis szerintem.
- Értem, értem. Szóval csak akkor vagy nagy legény, ha nincs elég fény - bólogattam megértést játszva. A ködember nem igazán örült a szavaimnak. Annyira nem, hogy nekem ugrott. Mindent lassított felvételben láttam; a botomat, ahogy egy kicsit hátrébb húzom egy nagyobb ütéshez; Árnyékot, aki - pozíciójából ítélve - a levegőből akar rám támadni. Úgy tűnt, mintha Árnyékvadász egyre lassulna. Aztán csak állt a levegőben és riadtan forgatta a szemeit. Én hasonló tekintettel fordultam meg. Mögöttem egy elégedett arcú Katica és egy érzelemmentes Alya állt.
- Ez meg mi volt? Varázserőt kaptál az elődeidtől, vagy mi? - néztem társamra, későn észrevéve, hogy Alya is ott áll mellettünk. - Mármint...
- Ne mentegetőzz. Nem hall téged - jelentette ki a pöttyös lány barátnője felé jelezve fejével. Úgy mondta, mintha a történelmi tényeket sorolná. Halálosan unatkozó hangon. Ekkor még próbáltam elhinni, hogy csak így palástolja az aggodalmát. Még azt is elnéztem neki, hogy ezután egy kicsikét nagyképűen hozzátette: - És igen. Van varázserőm.
- Miért? Mi a baj Alyával? Hogyhogy van varázserőd? Ez az, amit segítségül kaptál? Kitől? És mik voltak azok a latin szavak, amiket a tetőn mormoltál? - olyan gyorsan hadartam, hogy én is alig fogtam fel a mondandóm értelmét. De beszélgetőpartnerem világosan értett mindent.
- Szóval latinul is tanultál? - elismerően pillantott rám. - Ez azért nem rossz, szöszi! - dicsért meg, de aztán megváltozott a hangja. - Mellesleg nem tudnál leszállni Alyáról? - nyávogott.
- Neked semmit sem jelent az, hogy ilyen állapotban látod? - tettem fel az utolsó, legfontosabb kérdésemet. Ez fogja eldönteni, hogy Marinette-e vagy más.
- Nem. Miért, kellene? - közelebb lépett hozzám. Én viszont már tudtam, hogy ez nem az a lány, akit én szeretek.
- Ki vagy? - tudakoltam ellenségesen. De ő továbbra is vigyorgott.
- Ennél okosabbnak képzeltelek, cicuska - ujjai végigszántottak a karomon, mire megborzongtam. Olyan érzés fogott el, mintha látná a gondolataimat és egy másodperc alatt megtudna rólam mindent. Mégis annyira ledermedtem, hogy mozdulni sem tudtam. - Hisz ha futólag is, de már találkoztunk.
- Ötletem sincs - jelentettem ki. Nem hazudtam. És ezt ő is tudta. Fogalmam sem volt, hogy honnan jött ez a megérzés, de egyszerűen biztos voltam benne.
- Nem lehet, hogy véletlenül te is kékvérű vagy? - vonta fel a szemöldökét.
- Kékvérű? - csodálkoztam rá. Nem csak én. Árnyékember felől valami felismerhetetlen nyögés érkezett. Ő nem tudott beszélni, de még így is érthető volt a mondanivalója: halványlila gőze sincs, hogy mire akar kilyukadni a pöttyös ruhás lány.
- Azért lefuttatok egy tesztet, oké? - válaszomat meg sem várva csinált valamit, ami miatt a szeme egy pillanatig kék fénnyel világított. - Nem, egy csepp kék vér sincs benned - jelentette ki a fejét csóválva. Én pedig továbbra sem értettem semmit. De ez nem maradt túl sokáig így.
,,Főnök? Asszem van egy kis problémánk" - Plagg a szokásostól eltérően félelemmel teli hangon szólalt meg. És ha ő fél valamitől, akkor komoly gond van. Csak azt nem tudtam, hogy mi az a gond.
,,Ez a lány nem más, mint..." - kwamim hangja elhalt. Először nem értettem, hogy miért és üvöltöztem Plagg után. Egészen addig, amíg a fejemen és a gondolataimon kívül meg nem hallottam a mondat végét:
- Démentalara - kinyitottam az eddig csukott szemeimet és megpillantottam egy vigyorgó lányt, markában Plaggel és ujján a gyűrűmmel.