Helló Mindenki!
A mai rész is itt van! (Igen, ezen túl szerdánként lesz rész, addig, amíg utol nem érem magam)
Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy most kezd csak igazán beindulni a történet főbb szála: az elődök! Jó olvasást hozzá!
Ha valakit még érdekelne a szokásos, köszi-statisztika, akkor: 8357 olvasás (tuti, hogy ha így haladunk, meg lesz a 10K!), 724 szavazat; KÖSZÖNÖM Mindenkinek!!!! Fannisztatikusak vagytok!
Meg vagyok hatva tőletek.
Ciaó!
Fanni
Marinette szemszöge:
Másnapra már az egész város tele volt azzal a hírrel, hogy Katica és Macska egy pár. Ahogy reggel felkeltem, lebattyogtam reggelizni, még a híradóban is az ment. Ezen jókat derültem magamban. Főleg akkor, amikor anya is megszólalt a hátam mögött:
- Olyan jó, hogy végre összejöttek, nem igaz, kicsim? - lenyeltem a feltörő nevetést és válaszoltam.
- De igaz. Szerintem Alya is nagyon fog nekik örülni - apa is előbukkant a fürdőszobából.
- Itt is ez megy? - mutatott a képernyőre. Anya kérdőn nézett rá.
- Igen, miért?
- Már az összes Párizsi hírportál tele van ezekkel a képekkel - magyarázott apu. Anya halkan ,,ooooooooo"-zott.
- Ha úgy vesszük, akkor nagyon is kedves tőlük, hogy megosztják a magánéletüket - jelentettem ki, miközben már a mosogatóba pakoltam a tányérokat. Apu észrevett engem is és rám csodálkozott:
- Marinette, te ilyenkor fel tudsz kelni? - anyu elnevette magát, majd folytatta a reggeli készítést.
- Igen, tudok. De miért? - kérdeztem vissza. Apa a fejét csóválva válaszolt:
- Azért, mert ez utoljára kiskorodban fordult elő - magyarázott nekem. Anyának eszébe jutott valami más is:
- Te, Tom nem lehet, hogy a lányunk szerelmes? - olyan cinkos hangon kérdezte, hogy nevetni támadt kedvem. De ezzel együtt az arcom azonnal felvette a főtt rák színét. Hiába, nem vagyok jó az érzelmeim leplezésében. Apu hümmögve bámulta az arcomat.
- Lehet, hogy igazad van, Sabine - válaszolt végül. Én már iszkoltam volna fel a szobámba, hogy megússzam a beszélgetés kínos részét. - Ne olyan gyorsan, kisasszony! - szólt utánam apa. Kissé félve, de visszamentem és leültem az egyik bárszékbe.
- Igen? - megpróbáltam ártatlanul viselkedni, de nem nagyon jött össze. Az arcom még mindig rózsaszínes volt és nehéz volt apa felém meredő alakjára nevetés nélkül néznem. Annyira nem illett hozzá az, hogy leszidjon. És, mint kiderült ebben igazam is volt, mert nem erre készült. Helyette csak egy mondatot mondott:
- Meg akarjuk ismerni - anya bólogatott hozzá. Nekem meg elállt a lélegzetem. Ez... ez... remek! Nekem vannak a legjobb szüleim a világon!
- Ez csak természetes - mosolyogtam rájuk, amikor sikerült kiszabadulnom a csodálkozás hálójából. Visszavigyorogtak és anyu is megszólalt:
- Menj, kicsim, mert még a végén elkésel - az óránkra pillantottam. Aszerint még volt egy fél órám beérni. Én pedig még pizsamában vagyok!
- Igazad van! Sziasztok! - gyorsan, mint a villám rohantam felfelé és már csak néhány másodperccel később - amikor nagyban dobáltam be a holmimat a táskámba - jutott el hozzám a szüleim nevetése.
Hamar sikerült összekészülnöm és, miután elköszöntem a szüleimtől, rohantam a suliba. Az égen szürke felhők gyülekeztek, de még ezek sem tudták elrontani a kedvemet. Ahogy beértem a kapun, megállapíthattam, hogy nincs baj, mivel még az egész osztály kint volt az udvar egyik felében. És valaki körül gyülekeztek. És, mint ahogy sejtettem ez a valaki Kim volt. Jól láthatóan élvezte a ráirányuló figyelmet, ezért úgy döntöttem, hogy most nem foglalkozom vele. Ehelyett egy zöld szempárt kerestem tekintetemmel. Amikor megláttam a tanárnővel beszélgetni, felgyorsult a szívverésem. Sebes léptekkel elindultam felé.
- Jó reggelt! - köszöntem nekik. Az osztályfőnökünk meglehetősen örült, hogy láthat.
- Marinette! Micsoda meglepetés! Hallottam, hogy mostanában időben jössz, de azt hittem, hogy a kollegáim viccelnek - aztán Adrien felé fordult. - Fogadok, hogy ez a te hatásod, fiatalember! - szerelmem vakargatni kezdte a tarkóját. Ha jól ítéltem, akkor zavarban volt. Aranyos, hogy már egy kis bóktól is ilyen reakciót vált ki belőle.
- Hát az igazat megvallva, szerintem Marinette érdeme, hogy beért... - a tanárnő közbevágott:
- Ugyan, ugyan! Én is hallom, hogy mit pletykálnak a diákok! És, amíg a kapcsolatotok ilyen pozitív irányba visz kettőtöket, addig nem fog rátok senki sem haragudni - jelentette ki, miközben a mi arcunk a rózsaszín és a bordó közötti árnyalatokban pompázott. Aztán észrevett egy rendetlenkedő diákot és kiáltozva elindult felé: - Azonnal tedd azt le, Warrington!
- Hát ez fura volt - szólalt meg Adrien, miután felocsúdott.
- Az - tettem hozzá, nagyon értelmesen. A mellettem álló felém fordult és úgy folytatta, mintha meg se szólaltam volna:
- Pont olyan, mintha a tanárnő tudná, hogy kik vagyunk -hangjában nevetés bujkált, én viszont néztem magam elé, nagy kukán. Hát persze, hogy tudja a tanárnő, hogy kik vagyunk... elvégre hosszú ideje tanít minket és az előbb Marinettenek hívott, úgyhogy... én ezt nem értem.
- Ezt hogy érted? - tettem fel a fejemben cikázó kérdést. Adrien meglepve nézett rám.
- Hát, úgy, hogy tudja, hogy mi vagyunk... - itt az ujján lévő gyűrűre és az én fülbevalómra mutatott. A homlokomra csaptam. Hát persze, hogy tudom, hogy miről van szó.
- Hogy lehetek ilyen béna? - morogtam, mire Adrien védekezően átkarolt és a fülembe suttogott:
- Nem vagy béna, Marinette. Csak te gondolod ezt. Mindenki más szemében egy bátor, segítőkész, okos és nem utolsó sorban gyönyörű lány vagy - meleg leheletétől kellemesen megborzongtam.
- Ezt csak úgy mondod - nyögtem, mire szembefordított magával. Smaragd szín szemeiben pajkosság és szeretet csillant meg. Ha jól emlékszem, a zöld a boldogság színe. Hát, nekem mindenképpen az.
- Bizonyítsam, hogy nem? - válaszképp már hajoltam volna hozzá közelebb, amikor egy ismerős hangot hallottam meg a hátam mögül:
- Elrabolhatnám Marinetteet? - pont, ahogy elképzeltem, Alya állt ott, Ninóval a háta mögött.
- Nektek is jó reggelt! - köszöntem széles mosollyal az arcomon. Nino intett egyet, miközben Alya válaszolt:
- Szerintem a reggel már elmúlt egy kicsit, de oké - ezt mind a hétköznapi hangján mondta, aztán átváltott a fanatikus rajongó - Alyába. - Ugye láttad a híreket?
- Azt ne mond, hogy azok a te felvételeid! - tettetem csodálkozást. Barátnőm hevesen bólogatott.
- Pedig, hogy az - vágta rá. - Emlékszel, hogy tegnap megszervezted nekem azt az interjút? - komoly arckifejezéssel bólintottam. - Na, hát akkor volt róluk szó - a ,,róluk"-nál kicsi szívet formázott a tenyerével.
- Mutasd meg! - kértem a kislányos hangomat használva.
- Amúgy is meg kellene nézned. Van egy rész, amikor Macska kicsit furán viselkedik. Elég vicces - jelentette ki. Adrien mellettem nyelt egyet.
- És az is benne van a felvételben? - az ingerültség kicsengett a hangjából. Nem is értem, hogy ez Alyának miért is nem tűnt fel.
- Már miért lenne? - kérdezett vissza barátnőm. - Nem vagyok sem gonosz, sem Fer... mármint Chloe - vigyorgott ránk. Már megint éreztem benne valami furcsát. - Akkor megyünk? - pillantott rám szemüvege mögül.
- Persze, persze - helyeseltem, majd egy intéssel elköszöntem a fiúktól és követtem Alyát a terem felé.
Ahogy beléptem, láttam, hogy senki sincs még bent, csak a cuccukat rakták le a többiek. Mindenki Kim körül gyülekezett, ha jól emlékeztem. Ezt Alyának is megemlítettem.
- Á, igen - fejével igenlően bólintott. - Tudod, ad az embernek egy kis népszerűséget, ha Fekete Macska szerint, ő a legjobb gonosz, valaha - én, bár előre tudtam a választ, rákérdeztem:
- És Katicával mi a helyzet? - barátnőm fejcsóválva válaszolt:
- Fogalmam sincs, hogy miért, de Szirént választotta - nem igazán tetszett a hangsúlya. Mintha valaki más szólt volna belőle. Kicsit ijesztő volt. De ez nem gátolt meg abban, hogy tovább kérdezősködjek.
- És nem mondott okokat? - kíváncsiságomat látva Alya elnevette magát.
- Inkább megmutatom, oké? - elővette a mobilját és együtt végig néztük az eseményeket. Ha valamit ki kell emelnem kedvencként, akkor az az a rész, amikor Macska rávetette magát a croissantokra. Alya volt olyan kedves és ezt kivágta, így a világ nem röhög az én butus kis cicámon. De azért volt benne még jó néhány poén a részünkről. Nagyon jókat nevettünk és nem is tűnt fel, hogy múlik az idő. Egészen addig, amíg véletlenül az órára nem tévedt a pillantásom. Megráztam barátnőm vállát.
- Alya! Az óra szerint már tíz perce kellene, hogy tartson a tanítás! - a mellettem ülő lány bólintott.
- Tudom - jelentette ki teljesen hétköznapi hangon. Mintha csak azt mondta volna, hogy ma kedd van. Kezdtem pánikba esni.
- De Alya! Mi lehet a többiekkel? - kérdésemre neki látott nyomkodni a telefonján, majd néhány másodperc múlva büszkén megmutatta a képernyőt. Amin is, egy csapat ember - Párizs lakói - szürkés árnyalatú bőrrel és szomorúan mászkáltak fel-alá. - Ez... ez hogy történhetett meg?
- Egy újabb Akuma tűnt fel vagy - rápillantott a telefonja kijelzőjére - negyed órája.
- De mégis miért nem szóltál? - néztem rá kerek szemekkel. Ahogy jobban megfigyeltem, egyre idegenebbnek tűnt. A tartása szögegyenesnek tűnt, miközben az orrát a magasba emelte. Máskor nem csinált ilyet. Nem szerette azt érzékeltetni velem, hogy mivel ő a magasabb, ezért ő a főnök is. Főleg, hogy mi egy csapat voltunk. A két legjobb barátnő, örökké együtt. Vagy valami hasonló. De ez határozottan nem ugyanaz a lány volt, akivel a tizedikes korunk első napján összebarátkoztam.
- Nem kérdezted - vonta meg a vállát. Az egész arca nemtörődömséget sugárzott. Kivéve mogyoróbarna szemei. Azok üresen álltak. Érzelemmentesen. A látványtól könnyek gyűltek a szemembe.
- Mi történt veled? - suttogtam megtörten.
,,Marinette? Menj. Neked most meg kell mentened Párizst!" - Lara, mint mindig, most is a legváratlanabb pillanatban szólalt meg. De igaza volt. Párizs népe lehet, hogy amiatt veszik el, hogy én itt tétovázom. És még nincs ott egy hős se... vagyis, várjunk csak! Macska ott van. Egyes egyedül. Veszélyben!
- Mennem kell! - nyögtem, miközben már félúton voltam az ajtó felé. Nem néztem hátra, de mintha hallottam volna, hogy Alya követ. Na, mindegy. Nekem most fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom. A lánymosdó felé szaladtam, és ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, felkiáltottam: - Tikki, Pöttyöket fel! - És már a jojómmal együtt repültem a levegőben. Csak egy fél perc kellett ahhoz, hogy megtaláljam a harc színhelyét, egy nagyobb panelház egyenes tetejét. Csak egyetlen egy problémám volt vele, mégpedig az, hogy nem találtam az ellenséget. Fekete Macskát viszont annál inkább. Úgy tűnt, mintha valami füstbe lenne burkolva mindkét karja. A botja pedig vagy öt méterre tőle, hevert a földön. Jojómat használva magamhoz vettem, majd elindultam társam felé. Eddig nekem háttal állt, de a zajra megfordult. A száján is rajta volt ez a szürkés köd. És kéz alakja volt. Egy rendes, emberi kéz alakja volt a füstnek. - Mi folyik itt? - dörmögtem az orrom alatt, csak úgy magamnak. De valaki meghallott és válaszolt a kérdésemre:
- Nem mi folyik itt, hanem ki! Én vagyok a nagy és hatalmas Árnyékvadász! Búcsúzz el az árnyékodtól, Katica! - valószínűleg férfi volt az illető, legalábbis erre következtettem a rettenetesen mély hangjából. Meg a neve is olyan pasisan hangzott. Csupán ennyi időt hagyott nekem gondolkodni, mert ezt követően lecsapott - ahogy azt várható volt - egy árnyék formájában. Na, mármost az, hogy a nap nem sütött, elég előnyt adott neki ahhoz, hogy alig lássam. Így hárítani sem tudtam a támadását. Nem fogom szépíteni a helyzetet; nagy erővel csapódtam a falnak. A fájdalom azonnal elborított. Biztos voltam benne, hogyha ezt túlélem, még hetekig látszódni fog rajtam az ütközés nyoma. Úgy éreztem, hogy lehetetlenség lenne felkelnem.
,,Muszáj, Marinette! Meg kell tenned! Magadért és Adrienért!" - Tikki hangja üdítően hatott a fejemben uralkodó káoszban. Igaza volt. Segítenem kell Adriennek. Épp ezért, még ha kicsit nehezen is, de felálltam. A jojóm a kezemben pihent. Ötletem sincs, hogy hogyan maradt ott. De ennek nem is volt semmi jelentősége sem. Jojómat pörgetve ugrottam arra, amerre a legtöbb füstös ködöt láttam. Nem találtam el semmit és a földre estem. De Árnyék küldött egy életjelet; gonosz kacajától borsódzott a hátam.
- Ez nem így megy ám, kicsike lány! Ilyen könnyen nem találsz el - soha! És nem fogsz tudni legyőzni! - jelentette ki. Ebben azonban tévedett. Már csak néhány lépésnyire voltam társamtó, így kiszabadíthattam. Volna. Ha a ,,nagy" vadász nem veszi észre, hogy mit tervezek. Így megint repültem egy kicsit hátra, de most megálltam a lábamon. Igaz, vészesen közel a tető széléhez, de sikerült. - Unalmas játszótárs vagy! - a férfi kislányosan affektáló hangon, egyre közelebb jött. Legalábbis a hallásom szerint. Mert természetesen még most sem láttam semmit. Hirtelen megint a levegőben találtam magam, de most az ellenkező irányba repültem. Kezdett nagyon elegem lenni. Pedig anno, még én akartam katica létemre repülni.
,,Azt hiszem, tudom, hogy hogyan tudod húzni az időt" - kis kwamim szavai reménnyel töltöttek meg. Csak egy kérdés visszhangzott bennem: hogyan?
,,Elméletileg van egy hely, ahova elmehetsz tanácskozni az elődeiddel, úgy, hogy Macska ne kerüljön oda. Viszont ha egy percig ott vagy, akkor az itt egy másodpercnek felel meg. Szóval igyekezned kell!" - Ez remek! Tikki, te egy zseni vagy! Mond el, hogy hogy jutok el oda!
,,Ha jól emlékszem, akkor a Talizmán, vigyél a Katicák Szentélyébe! szavakat kell használnod..." - Nem vártam meg, hogy befejezze, azonnal követtem az utasításait:
- Talizmán, vigyél a Katicák Szentélyébe! - kiáltottam, miközben lenéztem a néhány centivel alattam lévő földre. Ez hirtelen eltűnt, engem meg tejfehér köd vett körül néhány másodpercig. Aztán ennek átvette a helyét a feketeség...