El sem akartam hinni, hogy igaz, amit hallok. Letaglózva álltam a férfi előtt, a testem minden porcikája megdermedt. Minden hiábavaló volt? Feleslegesen kockáztattam a rabok életét? Hiába zsibbadt le az agyam a meglepettségtől, az árulkodó jelek egyként jelentek meg a szemem előtt. Hát ezért tudtam olyan jól rejtőzködni, emiatt nem hallott meg soha az a sok barom. Ha jobban odafigyeltem volna, biztosan rájövök, mennyire felszínes ez az egész helyzet, de annyira szabadulni vágytam, hogy akaratlanuk is figyelmen kívül hagytam ezt a lehetőséget. Vajon Desmond azzal is tudja, hogy a mantikóros beszélgetést is kihallgattam?
Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, a düh mégis a torkomra forrasztotta a szót, szinte fojtogatott. Biztos voltam benne, ha kimutatom, mennyire felhúzott, azzal csak örömet okoztam volna neki. A szája sarkában megbúvó kaján vigyor mindent elárult. Összeszorítottam hát a fogamat és hagytam, hogy a harag morzsolgasson belülről. Hiába próbáltam aktiválni a karkötőt, tényleg nem működött. A földre ejtettem azt a kacatot.
A lila bőrű férfi egészen közel lépett hozzám. Az elégedett mosolyától hányingerem támadt. Írisze körül egy élénk violaszínben izzó, vastag kör húzódott fekete szegéllyel, ami azt sugallta, hogy a férfit teljesen átjárja a mágia. Körülöttünk az árnyékból előlépett még legalább hat boszorkánymester, mindegyikük külsejét egyedivé tette egy különlegesnek mondható jegy, nem fedeztem fel két teljesen egyformát. Olyan látványt nyújtottak, mintha Desmond direkt maga köré gyűjtötte volna ezeket a lényeket, mint egy cirkuszban a látványosságokat.
– Félsz? – kérdezte a férfi.
Ahogy ott állt előttem, izgatottnak tűnt, akár egy gyermek, mikor a keze közé kaparintja a vágyott játékot. Mintha valóban több száz évet várt volna a találkozásunkra. Rám nézve ez annyira nem volt szerencsés. Szavak nélkül is rájöttem, hogy nagy terveket szövögetett, amikhez engem nélkülözhetetlennek talált. Nyilván nem egy teadélután megszervezéséhez kérte volna a segítségem, ha ennyire maga mellett akart tudni.
Mérges voltam és igen, féltem. Bolond lettem volna, ha nem félek, mégis ki akartam tartani, ameddig csak lehet. Egyszerűen ki nem állhattam, ha hercegnőként kezeltek, azonban jól esett volna egy segítő jobb bárkitől, bármelyik világból.
Csettintett egyet, mire elsötétült előttem a világ.
Egy puha ágyban ébredtem a hűvös kőfalnak dőlve. Megöleltem a párnát és nyújtózkodtam, majd résnyire nyitottam a szemem, csak homályosan láttam a helyiséget. Az ággyal szemközti falat egy hatalmas rács alkotta, kívül csak egy hosszú, üres folyosót találtam. Egy tömlöcbe zártak. Csodás.
Ez azt jelentette, hogy elájultam. Megint! Egyre jobban az idegeimre ment, hogy lassan minden boszorkánymester csettintésére hasra vágtam magam a padlón, mintha berzus virágot nyomtak volna az orrom alá. Hiába mondtam én az édesapámnak, hogy ki kellene írtani a mi földünkről azt a veszélyes növényt, nem hallgatott rám. Ha valaki rácseppentette a vérét a bibéjére és megszagoltatta egy másik személlyel a virágot, akkor az áldozat a vér tulajdonosának rabja lesz egy időre, mintha hipnotizálták volna.
Hasra fordultam. Nem akartam felkelni, hosszú idő óta az a fekhely volt a legjobb dolog, ami történt velem. A fejemre húztam a takarót, hiszen úgysem menekülhettem el innen egykönnyen. Az a pár perc már nem számított. Úgy döntöttem, inkább kipihenem magam, amennyire csak lehet, hogy utána újult erővel vágjak neki a következő lépésnek. Bármi legyen is az.
Felmordult a gyomrom. Addig észre sem vettem, milyen éhes vagyok, mindig volt mit tenni, ami elvonta a figyelmemet az ételről. Felállhattam volna ütögetni a rácsot és kiabálni, hátha valaki felfigyel rám, megszán, majd hoz nekem valami ehetőt, de nem tettem, mit sem törődve az éhséggel próbáltam még aludni valamennyit. Hiába tettem volna bármi mást, be kellett látnom, hogy Desmond körmönfontabb volt, mint ahogy elképzeltem. Egyszerűen lesokkolt az átverése.
Arra ébredtem, hogy valaki szólongat. A női hang keményen ütötte meg a fülem.
– Hé! – ismételte meg sokadjára. – Hoztam neked ételt és vizet.
Megdörzsöltem a szemem, hogy kivehessem a nő alakját, majd lassan felültem az ágyon. Karcsú testét egy igen szűk, vörös ruhába préselte bele, ami túlságosan jól állt neki, barna haját pedig hátra tűzte. Az egyetlen, ami szemet ütött rajta: két, lefűrészelt végű szarv volt a homlokán.
– Egyél! – utasított a nő szigorúan. – Nem akarjuk, hogy véletlen éhen halj ebben a lyukban. Ugye milyen szentimentális ez a Desmond? – sóhajtott fel, a tekintete gondterhesnek tűnt. – Ide zárat be téged egy szoba helyett – mutatott a tömlöcömre –, de berakat neked egy ágyat.
Elvettem az ennivalót egy kicsi résen betolt tálcáról, bár nem akartam kimutatni, mennyire jól esik az étel. Szóval inkább úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg elmegy.
– Ki vagy te? – Olyan szokatlanul reszelt a hangom, mintha nem is az enyém lenne. Megköszörültem a torkomat.
– Marie. De a te szempontodból ez most úgy sem lényeges – legyintett hanyagul. – Látod azt a követ ott? – mutatott a bal oldali fal közepére, egy eléggé különböző darabra.
Bólintottam.
– Ha azt megnyomod, a fal mögött el tudod végezni a személyes dolgaidat. Remélem érted, mire célzok – nézett rám sokat mondóan.
– Milyen figyelmes – húztam egy savanyú mosolyra a számat.
Beépítettek nekem egy külön, saját toalettet, hát ez igazán kedves. Eléggé elkényeztettek ahhoz képest, hogy csak egy rab voltam.
– Akkor kiabálj, ha kell valami – fordult sarkon Marie.
– Mióta vagyok itt benn? – szóltam utána, hátha megkapom a választ.
– Nagyjából két napja, rendesen kiütöttek téged azok a barmok – szólt vissza a válla felett, majd eltűnt a sötétségben.
Miután ettem és ittam, visszafeküdtem a puha ágyneműbe. A plafont bámulva vártam, hogy történjen valami, közben pedig az életemen elmélkedtem. Ismét azon kezdtem gondolkodni, miként szabadulhatnék ki élve a lila bőrű, fura pasas börtönéből.
Végtelennek tűnő idő telt el, mikor végre léptek zaja ütötte meg a fülem. Azonnal felismertem az aranybőrű férfit, amint megláttam, párduc vonásai és két apró szarva a homlokán mutatták boszorkánymester mivoltát. Nem sokkal utána a másik két elrablóm is megjelent, a zöld bőrű ezüst mintákkal, valamint a macskaszemű férfi.
– Jelenésed van Desmond előtt – közölte az aranyszínű, miközben a tenyerével végig simította a rács előtti levegőt egy jól megszokott mozdulattal, mire a cellám kinyílt.
Felálltam az ágyamból, majd lassan elindultam feléjük egy árva szó nélkül. Folyton azon zakatolt az agyam, hogyan tudnám őket a leggyorsabban kijátszani. Végignéztem rajtuk tetőtől talpig, igazán mély benyomást tudtak tenni a megjelenésükkel.
– Eszedbe se jusson szökéssel próbálkozni! – mordult fel a zöld bőrű.
– Honnan tudtad? Gondolatolvasó vagy? – mosolyodtam el a helyzeten cinikusan.
– Az is meglehet – válaszolt mogorván, bár azt hittem, nem fog felelni.
Próba gyanánt otromba szavakat kezdtem neki sorolni a fejemben, amiket hercegnőhöz illően sosem volt szabad kimondanom – bár nem ez gátolt meg benne –, majd különféle módokon legyilkoltam őt és a társait gondolatban. Nem reagált. Először azt hittem, hogy megpróbál átverni. A kis hamis. Rá kellett jönnöm, hogy egész jó mulatság volt ezzel tölteni pár másodpercet. Kiszakított a rút valóságból.
A folyosóról kiérve a kúria egy olyan részére keveredtünk, ahol még nem jártam. Ablakok híján mesterséges fény világította meg az utunkat, így még azt sem tudtam, hogy a felszínen vagyunk-e. Azért reménykedtem benne, hogy legalább nem egy földalatti lyukba dugnak majd el, ahol a fal túloldalán különféle kísérleteket végeznek. Három ajtóval arrébb a macskaszemű bekopogott, majd benyitott a szobába és libasorban bementünk. Leültettek egy székre a helyiség közepén, végül arra utasítottak, hogy várjak ott, amíg a főnök megérkezik. Egyedül hagytak odabent.
Az első dolog, ami feltűnt, hogy a szobát egyáltalán nem négyzet alakúra építették. Jobb oldalon pár lépcsőfok felvezetett egy kiugróig, ahová két díványt és egy asztalt helyeztek el. Biztosan itt teázgatnak. Felálltam a székből és körbejártam a szobát, miközben várakoznom kellett, hátha találok valamit, ami végül megmenthet.
Az egyik falat teljesen beborították a furcsábbnál furcsább tárgyak és kisebb állati testrészek, valószínűleg Desmond különféle szertartásokhoz használta őket. Az ajtóval szemközti oldalon egy lépcsősor vezetett fel a galériára, ahol könyvek sorakoztak minden polcon. Alatta a földszinten szintén különböző kötetek borították a falat. A lépcsősor túloldalán az asztalt tálak és szertartási eszközök foglalták el a nyitott könyvek között, amik arra szolgálhattak, hogy Desmond elkészítse a tálakban lévő anyagokat. Szomorúan láttam be, hogy nem egy amatőrrel van dolgom.
Összerezzentem, mikor hirtelen kinyílt az ajtó. A lila bőrű férfi volt az, akiről csak sejthettem, hogy ő maga Desmond. Elszorult a torkom, úgy éreztem, mintha tilosban járnék. A boszorkánymester egy nagy fekete köves gyűrűt viselt a bal középső ujján, a körmeit hosszúra növesztette és feketére festette – ez ragadta meg először a tekintetemet, túl nőies volt ez egy férfihoz. Írisze úgy gomolygott, mint a sűrű füst és forró ezüstös acélmasszaként hömpölygött, körülötte pedig a violaszínű, vastag, izzó kör tökéletesen keretezte a tekintetét. Egyszerre magával ragadott és megrémített.
– Ugyan, ne legyél morcos – legyintett a lila bőrű az arckifejezésem láttán, ugyanis így próbáltam elrejteni a megilletődöttségem előle. – Néha csak úgy megesik az emberekkel, hogy egyik pillanatról a másikra fogságba kerülnek – tárta szét a karját olyan hanglejtés mellett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Főleg akkor, ha az illető nem ember.
A boszorkánymester elém sétált és egyenesen a szemembe nézett, mintha szó szerint a lelkem mélyéig ásta volna magát. Az ezüstös örvény a pupillája körül egyre jobban magába szippantott. Egy holdfényes mező közepére kerültünk, ahol még korábban nem jártam, mégis otthon éreztem magam. A lágy szellő simogatta a bőrömet, akár a bársony, a nedves fű pedig körül ölelte meztelen lábamat. Ekkor vettem észre, hogy csak egy egyszerű hálóing lógott rajtam, minden más ruhadarabom eltűnt.
– Így már sokkal barátságosabb a helyzet, nem igaz? – mosolyodott el a férfi. – Milyen udvariatlan vagyok. A nevem Desmond Valeek – nyújtotta felém jobbját, majd egy csókot hintett a kézfejemre.
Elrántottam a kezemet. Az érintésétől a rosszullét kerülgetett, teljesen felborzolta az idegvégződéseimet, mintha áramütés ért volna. Az aurája olyan súlyosan nehezedett rám, akár egy szikla. Idegen volt számomra, eredendően félelmetes és jeges, akár a halál. Egy halvány sejtésem már volt az első találkozásunkkor, hogy ő az a bizonyos boszorkánymester, aki elraboltatott.
– Mit akarsz tőlem? – ismételtem meg a pokol tudja, hanyadjára, már én éreztem magam kellemetlenül, hogy megint fel kell tennem a kérdést.
– Egyszerűen csak téged. Fogalmad sincs, mennyit vártam arra, hogy megszüless – sóhajtott egy elégedett mosollyal a szája szélében Desmond. – A félvér gyermek, aki nem ebben a világban születik – simított végig a mutatóujjával az állam vonalán. Jeges érintése égetett, ha egyáltalán ez lehetséges volt. – Nagy királyok leszármazottja, kinek az ereiben egyesül a mágia két legerősebb ágának vére.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – fordítottam el a fejem és végre sikerült elérnem, hogy az ujja vége ne érintse a bőrömet. Fellélegeztem, mintha a mellkasomon enyhült volna a nyomás.
– Édesapád hexaldar volt, édesanyád pedig egy vérboszorkány, két ősi ellentét egy világban – méregetett tovább a férfi őszinte csodálattal.
– Anyám sosem élt vérmágiával – vágtam rá élesen.
– Valóban? – kérdezte tettetett meglepettséggel. – Ebben biztos vagy?
– Ő földi boszorkánynak született – mondtam határozottan.
Nem tudtam, hogy higgyek-e neki vagy sem. Ugyan ez magyarázatot adott volna arra, hogy anyám miért nem szeretett a múltjáról beszélni, mégis képtelenségnek tűnt bízni a fogva tartómban. Ravranarban a vérboszorkányok olyan varázstudók voltak, akik magas szintre fejlesztették a köteléküket és a tudásukat a vérmágiával kapcsolatban. Ez náluk anyáról gyermekre szállt, és főként nők művelték. A család férfitagjait inkább védekező és támadó varázslatokra oktatták, hogy biztosan megvédhessék magukat. Olvastam róla egy könyvben. Mikor a szüleimet kérdeztem erről, általában szűkszavúan válaszoltak, majd elhajtottak mondván, nem nekem kell majd a királyságunk élére állnom, így nincs szükség arra, hogy sokat tudjak róluk. Akkor még nem értettem, miért terelik mindig el a beszélgetést.
– Jól átvertek téged és az egész királyságot – sóhajtott fel Desmond, mintha bántaná a dolog. – Pedig édesanyád bőszen használta a feketemágiát fiatalkorában.
– Nem hiszek neked – tiltakoztam.
– Attól még ez az igazság. Olyan lehetett neki, mintha mondjuk a mesebeli gonosz királyné megkapta volna a boldog befejezést, nem? Milyen édes – sóhajtott fel, miközben körülöttem sétálgatott. – Pedig azt mondják, hogy a gonosznak ez nem jár.
– Ilyen idősen még hiszel a mesékben? Most az a rész következik, hogy egy nagy jóslat szerint csak én ölhetlek meg, ezért idehozattál, hogy megelőzz?
– Legalább olyan sokat jár a szád, mint az anyádé – sötétült el az arca. – Idegtépően sokat – kevert le nekem egy pofont, amitől elzsibbadt az arcom és könnyek szöktek a szemembe.
– Mégis honnan a fenéből ismered őt ennyire? – kiáltottam rá dühösen és igyekeztem elrejteni a könnyeimet. Egy pillanatig sem gondolkoztam el azon, hogy szó nélkül tűröm ezeket a becsmérlő szavakat. Már úgyis mindegy volt, nem veszthettem sokat.
– Hát erről sem mesélt? Itt élt velünk. Jó kis kaland volt, ha érted, mire célzok – kacsintott rám, mire az én tenyerem is elindult az ő lila arca felé. Olyat csattant a bőrén, hogy a tenyerem is belesajdult.
Nem tudtam, hogy higgyek-e Desmond szavainak. Akárhogy kutattam az emlékeimben, a tények tudatában túl sok volt az egybeesés. Jobban belegondolva, ha kitudódott volna, hogy édesapám egy vérboszorkányt vett feleségül, akkor elesett volna a tróntól. Ha pedig utólag derül ki, akkor pedig lázadás fenyegette volna a családunkat. Ez a hazugság több bajt hozhatott a fejükre, mint ami eszembe juthatott. Nem csoda, hogy minket, a saját gyerekeiket nem akartak beavatni. Vagy apám egyáltalán tudott róla? Tisztában kellett vele lennie, ha egyszer a szívébe fogadta, ráadásul anyám egyedül biztos nem lett volna képes elrejteni a világ elől egy ilyen mértékű titkot.
Válaszul egy hosszút pislantott, mint mikor valaki fejében elpattan valami és kitör belőle a káosz. Már ekkor tudtam, hogy ostobaság volt megütni, habár egy pillanatra fenséges érzéssel töltött el.
– Na, ne szórakozz velem! – tapadt Desmond keze a nyakamra, felemelt a földről.
Levegőért kapkodtam és próbáltam ellökni magamtól, majd igyekeztem lefejteni az ujjait a torkomról, ám hiába. Az a néhány másodperc, amíg így tartott egy örökkévalóságnak tűnt, végül magától elengedett. Köhögve a földre rogytam és próbáltam minél nagyobb levegővételekkel elmulasztani a légszomjamat.
– Akkor tisztázom a helyzetedet, mielőtt még félreértésekbe sodornád saját magad – szűkült össze a pupillája. – Megnehezítheted a dolgomat, de ez az eredményen nem fog változtatni, ráadásul én is ki tudok veled tolni, ha nem működsz együtt. Például nem muszáj neked ágyban aludnod.
– Magad mondtad, hogy mindegy mit csinálok, úgyis meg fogok halni – köptem dühösen a szavakat.
– Talán igen, talán nem. Ez meglepetés lesz – kacsintott rám bohókásan, majd ismét elsötétült a tekintete. – De, ha tovább szórakozol, biztos találok önként vállalkozót, aki szívesen átmegy rajtad – futtatta végig rajtam a tekintetét –, akár többet is. Akár én is megteszem – rándította meg a vállát. – Vagy ha az sem elég, egyesével megölhetem a segítőidet is.
A hirtelen kedélyváltozásaitól frászt kaptam, kezdtem rájönni, hogy ez a fickó nem teljesen normális. Sőt! Főleg, hogy simán odadobna a csatlósainak, milyen rendes tőle. Az epés megjegyzéseimet inkább meghagytam magamnak, mert kétségem sem volt afelől, hogy gondolkodás nélkül beváltaná a fenyegetőzését. Ez alkalommal. Azt meg főleg nem akartam, hogy a lovagjaimnak bántódása essen.
Az illúzió eltűnt, és visszatértünk a dolgozószobába. Meglepetésemre Desmond olyan könnyedén sétált a lépcsőn túli asztalhoz, mintha pár perccel korábban semmi sem történt volna. Összeszedtem magam, hiszen nem volt időm összetörni, valamit ki kellett találnom a szabadulásom érdekében. Beleültem a székbe, ahol korábban kellett várnom és követtem a tekintetemmel Desmond mozdulatait. A testem teljesen elzsibbadt, elhomályosodott előttem a szoba. Az illúzió képkockáit újra meg újra láttam magam előtt.
– Figyelsz te rám egyáltalán? – szakított ki a gondolataimból Desmond számon kérő hangja. Összerándultam. Kérdőn néztem rá, mire megismételte a korábban elhangzottakat. – Mondom, szép kis gyűjteményt halmoztam itt fel, ha akarod, megnézheted – mutatott a könyvespolcok felé.
Komótos léptekkel felsétált az emeletre és intett, hogy menjek utána. Így tettem. Végigsimított a könyvek gerincén, majd rövid válogatás után legalább tíz varázskönyvet pakolt a kezembe egymás tetejére.
– Be van jelölve néhány egyszerűbb varázslat. Ebben vannak a fontosabbak – mutatott egy kisebb, bordó színűre. – Tanuld meg őket!
– Mégis hogy?
Töltött magának egy italt.
– Van benned mágia, légy kreatív – kortyolt bele a pohárba, majd kinyitotta az ajtót. – Jelezd, ha kész az első! – tessékelt ki a szobából.
Nem hagyott szóhoz jutni, ráadásul mire feltehettem volna a következő kérdésem, már a csukott ajtóval szemben találtam magam a folyosón. Szóra nyitottam a számat, de be is csuktam azonnal.
Két ismeretlen férfi – egy szikár barna hajú és egy alacsonyabb izmos – várt rám odakint és visszakísértek a cellámba. Miután ledobtam a könyveket a földre, leültem a puha ágyra a hátamat a falnak vetve, semmi kedvem nem volt kinyitni egyik varázskönyvet sem. Bármit csinálok, úgyis meg fog ölni.
Órákig ültem csendben, a maradék vizem elfogyott. Mivel már szinte az életemet is meguntam, elkezdtem keresni a kijáratot a rácsok mögül. Ám hiába próbáltam kijutni, minden varázslattal volt védve, ahogy a foglyok börtönében. Még az is eszembe jutott, hogy lefelé kiásom magam, de túl sokáig tartott volna, ha egyáltalán sikerül.
A könyvkupacból kivettem a bordó darabot, amire Desmond külön felhívta a figyelmemet. Gyermekként azt hittem, hogy a boszorkányok és más mágikus hatalommal bíró lények ezekkel a képességekkel születnek, nem pedig tanulják őket. Nyilván létezett mindkét változatuk. Kinyitottam az első megjelölt oldalon és hatalmas betűkkel ott díszelgett a lap tetején a „Tűz manipulálása" cím. Először elnevettem magam, de pontosan jól tudtam, hogy az az elmebeteg biztosan nem viccelt ezzel. Inkább egy másik jelöléshez lapoztam, hátha valami egyszerűbb varázslattal találkozok, azonban csalódnom kellett. „Hogyan forrald fel a vért az ellenfél testében." Remek. Harmadszorra azt kell, hogy mondjam, egészen jól jártam. „Tárgyak mozgatása az elmével".
Miután sikerült megtalálnom a legegyszerűbbnek tűnő trükköt, alaposan áttanulmányoztam a leírást. Kezdőknek azt javasolták, hogy először használják a kezüket is közben, így egyszerűbb volt az energia összpontosítása. A tenyérbe kellett fókuszálni a mágikus erőt, majd ennek a segítségével megmozdítani a tárgyat. Leírva gyerekjátéknak tűnt.
Tekintve, hogy először azt sem tudtam, miként kéne neki kezdenem, sokat fejlődtem fejben a leírásnak köszönhetően. Hosszú órákon át erőlködtem, mégsem történt semmi említésre méltó. Az egyetlen dolog, amit elértem az égető fájdalom volt a kezemben.
– Izomláz a mágiától – kuncogtam a saját szerencsétlenségemen.
Az izzadtságomban fürödve egy forró zuhany után epekedtem. Dühített, hogy nem voltam képes egy ilyen egyszerű varázslatra, elméletileg a véremben kellett volna lennie az egésznek. Legalábbis Desmond szerint. Nekem csak elő kellett halásznom a belsőmből.
Újabb órákon át próbálkoztam, de még csak meg sem mozdult a könyv. Annyira feldühített, hogy úgy éreztem, szétrobban a fejem. Nem Desmond miatt akartam megcsinálni, hanem mert szerettem volna egy kis saját erőt, ami csak az enyém és senki nem veheti el olyan könnyen, mint a karkötőmet. Desmond talán nem is tudta, milyen lehetőséget nyitott meg előttem. Ráadásul ezer kérdés toporzékolt a fejemben édesanyámmal kapcsolatban, hogy mi minden lehetett még hazugság az életünkből.
– Ezt nem hiszem el! – kiáltottam fel, ahogy utolsó, dühös próbálkozás gyanánt legyintettem egyet a levegőbe, mintha valakit éppen pofon vágnék. Erre a könyv elrepült a túlsó sarokba.
Egy örömittas mosoly terült szét lassan az arcomon, mintha minden problémám megoldódott volna egyetlen röpke pillanatra és felhőtlen sikerélmény töltött el. Megpróbáltam újra előidézni magamban azt a mágikus érzést, ami a könyv megmozdulásakor szétáradt bennem. Nagyon nehéz volt és annyira felhúzott, hogy a követő pár alkalommal ismét a dühöm szabadította fel bennem az erőt. Egyszerűen nem tudtam megfékezni az indulataim.
Fáradtan terültem el az ágyon, a végtagjaim elnehezültek. Annyira kimerültem, mintha egész végig sziklákat emelgettem volna. Pihentem egy keveset, hogy új erőre kapjak, közben pedig az járt a fejemben, hogy mégis mi a fenéért ülök abban a zárkában. Nem tudtam, mire kellhetek neki, bár abból ítélve, hogy bűbájokat kellett tanulnom, valószínűleg a mágiám nagy szerepet játszott az ügyben.
A gondolataim közepette teljesen kiszáradtam, így elrendezgettem az egyik sarokban a nagy kupac könyvet, majd a rácshoz léptem.
– Hahó! – emeltem fel a hangomat, hátha valaki meghallja.
Többször megismételtem, mire bejött a magas, barna hajú férfi, az egyik, aki visszakísért korábban a cellába.
– Megtanultad, amit kellett? – kérdezte szenvtelenül. Borostás arca túl emberinek tűnt, nem vettem észre rajta semmiféle megkülönböztető jegyet, mint a többi boszorkánymesteren.
– Szomjas vagyok.
A férfi kemény tekintete tovább időzött rajtam, mint kellett volna, mintha legbelül felhúzta volna az, hogy egy ilyen lényegtelen dolog miatt kellett ide jönnie hozzám.
– Kiabálhattad volna ezt is – fordult sarkon. – Nem én vagyok a pincér – tűnt el a szemem elől.
– Most akkor kapok inni? – szóltam utána, de ezt már vagy nem hallotta, vagy egyszerűen nem érdekelte.
Nem sokkal később valaki megint bejött a folyosóra.
Az innivalót ugyanaz a nő hozta be nekem, aki a legutóbb. Az a két, lefűrészelt végű szarv a homlokán még mindig meghökkentett, azt hiszem, ehhez a látványhoz sok idő kellene, hogy hozzászokjak.
– Hogy haladsz? – lépkedett a rács mellé.
– Nem valami jól.
A földön heverő könyvekre pillantottam. Alig sikerült valamit elérnem, viszont nem akartam a tudtukra adni, hol tartok. Minden lehetséges módon késleltetni akartam Desmond tervének beteljesedését. Titkon még mindig azt reméltem, hogy valaki, akárki, segít majd nekem megszökni. Akár a kúrián kívülről vagy belülről.
Marie felvonta íves szemöldökét, majd hátat fordított és elment. Reméltem, sikerült meggyőzni a nőt és kapok még egy kis időt fejleszteni a képességeimet. Nagyon féltem attól, hogy kiderül, miket tanultam, és akkor már készen állok majd arra, amiért Desmond elraboltatott. Így tartani akartam a számat. Viszont az is aggasztott, ha utólag kiderül, hogy eltitkoltam Desmond elől a fejlődésem, akkor a hazugságom miatt még meg is büntet.
Visszatértem a bordó borítású könyvhöz és megkerestem a tárgyak mozgatása részt. Még egyszer elolvastam a leírást a foltos lapon, majd tovább lapoztam a következő bejelöléshez. A „Tűzgolyó teremtése" cím állt vastag betűkkel az oldal tetején és magával ragadott az egész, ahogy végig futtattam a szemem a sorokon. Eszembe jutott Ellion, az én – volt – tűzlovagom a gyönyörű szemével és azzal a makacsságával együtt. Nagyon hiányzott még akkor is, ha én küldtem el magam mellől. Azt kívántam, bárcsak vitatkozhatnék még vele egy utolsót, mielőtt meg kell halnom. Mit meg nem adtam volna érte.
Nicolas emlékére könnyek szöktek a szemembe. Annyira nem éreztem igazságosnak, hogy olyan kevés időt kaptunk az élettől. Letettem a könyvet, hasra feküdtem az ágyon és az arcomat a párnába temetve kitört belőlem a zokogás. Adnom kellett magamnak néhány percet, hiszen már nem bírtam tartani magam. Ráadásul édesapám mindig azt mondta, hogy a könnyek nem teszik gyengévé az uralkodót, hanem azt mutatják meg, milyen erős valójában. Egy kiadós sírás után valóban mindig tisztábban tudtam gondolkodni, néha kiváló stresszlevezetés volt.
A könnyeim elöntötték a párnát, a hangomat próbáltam elfojtani, hogy senki ne hallja meg. Kifulladásig bőgtem, amíg el nem fogyott az összes könnycseppem. Végül felültem az ágyon és próbáltam levegőhöz jutni. Megtöröltem a szememet, miközben reménykedtem, hogy nem fog feldagadni a szemem. A poharamban maradt vízből fröcsköltem egy kicsit az arcomra, hátha segít rajtam valamennyit.
Felvettem a könyvet a földről, mert el akartam terelni a figyelmem a fájdalomról.
Visszatértem a tűzgolyós varázslathoz. Majdnem ugyanaz volt az alapja, mint a korábbinak, viszont jóval nehezebbnek bizonyult megcsinálni, hiszen már magamtól kellett valamit teremtenem, ami azelőtt nem létezett. Előre tudtam, hogy már nem lesz elég a dühöm, a koncentrációmnak kellett olyan szintekre lépni, amilyenre soha azelőtt. Próbáltam az erőt a tenyerembe összpontosítani és szinte éreztem, hogy a tűz égetni kezdi a bőrömet, mégsem történt semmi. Szerencsére nem sértett fel az energia sem kívül, sem belül, így nem szorultam rá arra, hogy a kelleténél többször összefussak a fogva tartóimmal.
Újra és újra nekifutottam a tűzgömbnek, azonban egy halvány lángszerű foltnál nem telt többre. Feladtam egy időre ezt a varázslatot. Inkább a tárgymozgatást próbáltam fejlesztgetni. Mikor egyszer sikerült dühöngés nélkül is elrepíteni a könyvet, hihetetlenül felszabadultnak és büszkének éreztem magam.
A cellában annyira elveszett az időérzékem, hogy azt sem tudtam, nappal van-e vagy éjszaka. Desmond egyszer csak magához hívatott annak reményében, hogy mutatok neki valami érdekeset, de csalódnia kellett.
– Remélem nem gondoltad azt, hogy két perc alatt össze tudok hozni valami értelmeset – csillapítottam le az izgatottságát, amint beléptem a szobájába. Csillogó szemmel fogadott, türelmetlenül kérdezősködött.
– Valóban? – A férfi szeme összeszűkült, mosolya egy pillanat alatt eltűnt az arcáról.
– Miért, több volt?
– Igazából három nap, de ez most nem lényeg – lépett közelebb a férfi. – Tényleg azt hitted, hogy van türelmem hozzád? – ordította az arcomba, miközben megragadta a karomat és megrángatott.
Összerándultam a rémületes hangjától, és próbáltam minél távolabb hajolni tőle, olyan visszataszítónak éreztem az egész lényét. Igazából lett volna mit mondanom, de nem akartam tovább vágni magam alatt a fát. Desmond szorítása enyhült, végül elengedett. Tébolyodott tekintetét végig futtatta rajtam, majd az asztalához lépett, hogy megtámaszkodjon rajta.
– Egyszerűen nem hiszem el. Egy ilyen semmirekellő libára vártam ilyen sok időt – morogta, mintha csak magában beszélne. – Ha nem csinálod rendesen, bezárlak egy hétre egy egy négyzetméteres lyukba, hátha megtanulod értékelni azt, amit kapsz tőlem! – Elhajított mellettem egy tárgyat, ami nagy csattanással ripityára tört a hátam mögötti falon.
Megőrült. Már teljesen biztos voltam benne.
Alig hallhatóan megköszörültem a torkomat, hogy sikerüljön normális hangot kipréselni magamból. Az egész belsőm reszketett a félelemtől, a bizonytalanságtól, hogy nem tudhattam, mire számíthatok tőle, akár a következő percben.
– Leskelődtél utánam?
– Ugyan, drágám, én mindent látok. – Desmond a kezébe vette az asztalon nyugvó üveggömböt, és végigsimított felette a levegőben. Megjelent benne a cellám képe. Valóban megfigyelte minden mozdulatomat.
– Akkor magad is láthattad, hogy egyszerűen nem megy – böktem az eszköz felé.
Csettintett egyet a nyelvével.
– Csak eléggé akarni kell, ne legyél már ilyen szerencsétlen. – Intett egyet, hogy menjek közelebb hozzá. Tettem felé pár apró lépést, egyszerűen képtelen lettem volna elviselni a közvetlen közelségét.
A férfi könnyedén az égnek fordította a jobb tenyerét, majd a semmiből ott termett egy valódi tűzgömb. Lenyűgözött Desmond gyakorlatias tudása. Egyetlen mozdulattal ökölbe zárta az ujjait és elfojtotta a lángot.
– Nem tudom, hogy ezen mi olyan bonyolult – legyintett a férfi, amitől egy könyv a feje mellé repült és megállt a levegőben, mintha megfagyott volna. Azután a kötet egyhelyben forogni kezdett maga körül.
A boszorkánymester igéző tekintete a könyvről rám tévedt, azután elhajította a tárgyat. Széttárta a kezét, a levegő pedig szinte azonnal felforrt körülöttünk, de nem romantikus értelemben. Inkább azt a fojtogató, kellemetlen érzést hagyta maga után bennem.
A szoba falai lemáltak, a helyükre rácsok emelkedtek. A szemközti sarokban egy wendigo összegörnyedve rám szegezte vérben forgó szemét, pofájából vadul csorgott a nyál tüskékként kimeredő fogai között.
– Most szórakozol velem? – Hátráltam egészen a rácsig, bele is kapaszkodtam magam mellett, de menekülni nem tudtam.
– Az emberhús ínyencség neki mostanság – szólt Desmond a jobbra lévő sarokból.
Felé kaptam a fejem. Meg mertem volna esküdni, hogy addig nem ott állt. Már éppen meg akartam jegyezni, hogy nem vagyok ember, de hamar rájöttem, hogy nincs időm az ilyen felesleges körökre.
– Fel akarsz vele zabáltatni?
– Ugyan, kedves, dehogy – kuncogta a boszorkánymester jókedvűen. – Majd varázsolsz egyet és minden meg lesz oldva – kulcsolta össze maga előtt az ujjait és várakozóan nézett rám. – Úgy érzem, kell egy kis motiváció.
Teljesen kivert a víz, minden pórusomból áradt a félelem. El sem tudtam hinni, hogy a férfi tényleg komolyan gondolja lehetetlennek tűnő szavait. Mégis miként győzhetném le a wendigot a nagy semmivel? Tűzgyújtással talán képes lettem volna felvenni vele a harcot, de pont az nem ment.
Eszembe jutott, hogyan repült el a könyv a cellámban, miután már jól felidegesített a tehetetlenségem. Próbáltam felidézni a dühöt, amit akkor éreztem, azonban a félelem beette magát mindenhová a testemben, nem maradt hely a haragnak.
A lény tett felém pár vészjósló lépést, mint mikor a ragadozó bekeríti a zsákmányát. Egy mély morgás szakadt fel a torkán, vicsorított, folyt a nyála. Belenéztem a tenyerembe, majd felé tartottam, ahogy a cellában a próbálkozásaimnál. Először még csak az energiát igyekeztem összpontosítani a kezembe és ekkor villant be a fogságom alatt kigondolt legőrültebb ötletem.
A wendigo már a ketrec felénél tartott, szinte pont Desmonddal egy vonalban. Ha rárepítem a férfit a szörnyre, akkor talán kiszabadulhatok a börtönből és el tudok menekülni. Egy mély lélegzetvétellel igyekeztem minden félelmet kiüríteni magamból és mikor sikerült, előkotortam magamban mindent, amit Desmond tett velem – közvetetten vagy közvetlenül.
Éreztem, ahogy az energia felforrósítja a kezem, és áramolni kezd a testemben egy szüntelen körforgást alkotva. Hirtelen Desmond felé fordultam, aki olyan lendülettel vágódott neki a lénynek, hogy magam is meglepődtem rajta.
A rácsok leomlottak, ismét a férfi dolgozószobájában voltunk, ám ő éppen a földről próbált feltápászkodni. Kapva a lehetőségen az ajtó felé rohantam, de hirtelen megdermedtem, Desmond állított meg. Borzalmas érzés volt, mintha kővé váltam volna nyaktól lefelé.
– Legalább elértünk nálad valamit – mormogta a férfi, végül kiment a szobából, odasúgott valamit a kinti őröknek, aztán visszatért hozzám.
Az két boszorkánymester eltűnt, majd egy rövid idő múlva ismét megjelentek az ajtóban, odahurcolták magukkal Medúzát és Emily-t is. Nem értettem, mit akarhat velük Desmond, de örültem, hogy nem ölette meg őket a szökési kísérletünk miatt.
– Akkor gyorsan felvázolom a helyzetet – sétált Desmond a rabokhoz, majd csettintett egyet, és a merevség a testemből elszállt. – Meg kell büntesselek, amiért megint ellenem fordultál. Sőt! Ez így nem mehet tovább – sóhajtott fel.
– Mit akarsz tőlem?
– Válassz! – mutatott a két nőre.
– Micsodát?
– A te döntéseden múlik, melyikük éljen és melyikük haljon meg – mosolyodott el vészjóslóan.