Másnap reggel kipihenve keltem fel. Örömömben nyújtózkodtam egyet, még csukott szemmel, ezzel sikeresen leütve, a mellettem fekvő Cameron-t. Haja kócosan állt, de legnagyobb bánatomra, még így is szexi volt.
Egyébként nem volt szívem megágyazni neki a földön. Meg kedvem sem. Pedig oda készült. Baszki, eszében sem volt, hogy velem aludjon. Gondolom nem kell mondjam, miért voltunk mindketten azon a véleményen. De akkor sem bírtam volna nézni ahogy a kemény padlón alszik, miközben én a puha ágyamban. Bűntudatom lett volna.
– Köszi. Ennél szebb ébresztőt sosem kaptam. -mocorgott.
– Elrontod a pillanatom. Dugulj be. -morogtam.
– Na, hogy beszél a kislány.
– Nézz oda, megszólalt. Te sem vagy ám nagyobb. Sőt az agyad kifejezetten kisebb.
– Köszi.
– Igazán nincs mit. -szálltam ki az ágyból.
– Hova sietsz?
– Hát Cameron, úgy tűnik iskolába.
– Frissnek kell legyél a szakításhoz?
– Álmomban beszéltem volna? -néztem vissza rá. Még mindig az ágyamban feküdt. Nem nagyon akart mozdulni onnan.
– Nem.
– Akkor honnan szeded?
– Ja. Hát csak szeretek tippelgetni.
– Aha. -méregettem gyanúsan, de inkább elmentem a fürdőbe készülődni. Ez így hamarabb meglett, mintha arra vártam volna, hogy ki vonszolja a formás seggét a szobából. Először legalábbis az ágyból.
– Te nem akarsz ma jönni? -néztem rá, mikor visszamentem. Még mindig ott volt. Haladás viszont, hogy felült. Már majdnem kint volt az ágyból.
– Miért? -kérdezett vissza értetlenül. Ez hülye?
– Talán öltözködhetnél. -célozgattam.
– Te most haza küldesz?
– Cameron! El fogunk késni. Legalábbis én. -szóltam rá idegesebben.
– Oké, oké. -tette fel a kezét védekezően.
Nem hiszem el, hogy még mindig ilyen nyugodt. Bár biztos elkészül bőven öt perc alatt, főleg, ha lány létemre én is. De akkor is, na.
Készen ültem le a konyhában az asztalhoz. Cameron követett.
– Jó reggelt, anyu.
– Jó reggelt, Mrs. Moon.
– Nektek is. - – Nekem annyival jóvá tehetnétek a reggelem, hogy, Chloé, nem veszel össze apáddal.
– Baszki, Cameron! Nem tudsz csak úgy felszívódni? -néztem rá ijedten.
– Nem sajnos nem rendelkezek ilyen képességgel. -tárta ki a karját.
– Ne haragudj, Cam. -álltam fel, és elkezdtem kifele toloncolni. – Majd találkozunk. Tényleg bocsi. -húztam el a számat, majd kicsit erősebben rácsuktam az ajtót. Még épp időben.
– Chloé! -szóltak rám a szüleim egyszerre.
– Bocsánat. - – Most mész, apa? -fordultam felé.
– Igen. -biccentett egy aprót.
– Hát. Jó munkát. -nyomtam egy puszit az arcára.
– Neked meg jó sulit. -borzolta össze a hajam.
– Apa! -szóltam rá. Anya csak mosolyogva nézett minket. Kíváncsi vagyok ilyenkor mi járhat a fejében.
– Na, én megyek azt hiszem. -álltam fel lassan.
– Rendben. - – Mielőtt elfelejtem. Suli után egyenesen haza! -nézett rám szigorúan. Vagyis nagyon próbált.
– Oké. - – Szia! -köszöntem el.
– Szia.
Erick a „helyünkön" várt.
– Este ott hagytál, szívi.
– De hiszen olyan édesen aludtál. -karoltam át a nyakát.
Egy puszit nyomott a számra.
– Ma gyere át. Anya beszigorított a tegnapi miatt.
Elvigyorodott. – Ez igen.
– Nem tetszett neki, hogy este nyolckor nyakig bocsánat kérésekkel esek haza, pedig semmi rosszat nem csináltam.
– Na gyere. -karolta át fél kézzel a vállam. Így mentünk Cameron-ékig.
– Helló. -pacsizott le vele.
– Sziasztok. Mizu?
Erick nem mondott semmit, csak rá nézett, Cameron meg sokat sejtően bólintott. Értem, akkor ők ezt megbeszélték.
Míg ketten mindenféle értelmetlen dologról sztorizgattak, én csak csendben hallgattam őket.
A suliba beérve sem állt be a szájuk. Mint akik évek óta nem látták egymást, vagy csak nem beszéltek, viszont most bepótolják.
– Akkor majd ütközünk. -köszönt el Cameron Erick-től, becsöngetéskor. Engem sem felejtett el azért. Odakacsintott.
Hát akkor menjünk művészkedni - rajz órára.
A második töri volt. Hm, ez a nap eddig nagyon ellenem játszik.
– Mitől vagy annyira morcos? -kérdezte Cameron, akivel nem sokkal a terem előtt futottam össze.
– Még kérdezed? -biccentettem a fejemmel a terem felé.
– Ja, hogy.. -röhögött ki.
– Kösz, Dallas. Néha igazán megértő tudsz lenni.
Unalmasan telt ez az óra is, alig jegyeztem meg valamit abból amit a tanár mondott.
Azt hittem már sosem lesz vége - meg úgy az egész napnak - de akkor végre kicsöngettek, és a következő óra hamar eltelt, majd még egy óra után, végre ebédszünet lett. Két órát csak kibírok még.
– Mi a baj? Olyan nyúzott vagy ma. -húzott Erick ölelésbe, mielőtt beálltam volna a sorba.
– Komolyan? - – Rajz, töri, tudomány. -kezdtem el sorolni, az eddigi óráimat. A matekot kivéve, mert az szeretem. De a többi borzalmasan szar.
Beálltunk a sorba, majd mikor leültünk enni a többiek is kérdőre vontak.
– Megtömöm jobban lesz. -szólalt meg Erick vigyorogva, mire kiköptem a számból a vizet, az meg egyenesen Jack képében landolt, aki velem szemben ült. Még én is felnevettem.
– Ennyi utálsz engem? Akkor én vagyok a bajod is? -kérdezte tettetett felháborodással.
– Nagyon szeretlek Jack. -töröltem le a könnycseppet az arcomról, ami a nagy nevetés közepette kigördült.
– Hát, köszi. Én is téged.
– Én még éhes vagyok. -nyafogtam Erick-nek, miután visszavittük a tálcákat.
– Akkor gondolok rád miközben sütögetek. -nyújtotta ki a nyelvét Nash.
– Nekem is az lesz. -viszonoztam neki a cuki és egyben értelmes gesztust.
– Chloé a főző-társam! Ez az!
Ezzel Nash el is döntötte, hogy ünnepelni kell, viszont a következő pillanatban becsöngettek. Így már csak vele osztottam meg a sajnálatos hírt, miszerint nem tudok részt venni rajta.
– Nashy. Nem tudok menni ma. -vágtam szomorú képet, de vigyorognom kellett.
– Mi? Miért nem?
– Hát ma apa-lány napot tartunk, anya kedvére.
– Na na! Mit csinált anyuci pici lánya? -vonta fel a szemöldökét kérdően.
– Túl tökéletes vagyok. -mondtam ki, de a végén felröhögtem. Ez elég egosan hangzott.
– Akarod mondani túl jó? -javított ki.
– Nem mindegy? -vontam meg a vállam. Közben beértünk a terembe. Amíg a tanárt vártuk, folytattuk.
– Nem, nem. A tökéletes én vagyok. -nézett rám kaján vigyorral az arcán. – Te esetleg jó lehetsz. Vagyis az is vagy, de na, érted.
– Nash! -szólt rá a tanár. Ez meg mikor jött be? Észre sem vettem.
– Tehát, a mai órán...
Végezetül egy igen izgalmas informatika óra várt rám. Semmi érdekes nem történt, de legalább Jack szórakoztatott. Még Aron is többet beszélt, mint valaha hallottam.
Mikor kiléptem a suliból a srácokkal (plusz egy Nash-sal gazdagabban) az oldalamon, épp fellélegeztem volna, örömömben, hogy vége a napnak, amikor is Rachel állta el az utamat.
– Mi az? -morogtam kissé bunkó stílusban. Had menjek már haza. Semmi mást nem szeretnék jobban.
– Gondoltam beszélhetnénk. -kezdte feszengve.
Jack és Aron érdeklődve figyelte az eseményeket.
– Fáradt vagyok, haza szeretnék menni.
– Csak néhány perc. -próbálkozott.
– Majd holnap, jó? -sóhajtottam. Nehezen adta meg magát. Meg azért valljuk be, érdekelne mivel magyarázza ki magát. Nem vagyok az a haragtartó személyiség, de nem is leszünk puszi-pajtások ezek után.
– Oké.
Úgy láttam egy kicsit megnyugtatta ez a válaszom. Aztán ment a... ö, dolgára? Én meg indultam tovább.
– Mi volt ez? -kérdezte Jack. Közben Erick meg Cameron is kiért.
– Minek látszott? -fordultam hátra hozzá.
– Hát, izé... elküldted Rachel-t? -nézett értetlenül.
– Igen? -kérdeztem vissza.
– Csak én nem értem mi van? -nézett a nem rég érkezett fiúkra.
– Rachel? -kérdezte Cameron, Erick izmai pedig megfeszültek, de alig észrevehetően.
– Mit akart? -jött a kérdés Nash-tól aki úgy tűnt, nem szeretne kimaradni semmiből.
Hanyagul vállat vontam. – Holnap kiderül. Talán.
– Beszélsz vele? -kérdezte Aron, aki eddig szokásához híven csendben kullogott.
– Úgy nézel ki, mint aki tud valamit. -méregettem.
– Mindent. -biccentett büszkén.
– Igen, beszélek vele. De róla nem szeretnék. Azaz addig.
Ezzel le is zártuk a beszélgetést.
Cameron, én meg Erick beültünk a kocsiba.
Csendben telt az egész út. Hát ez is ritkán van, de legalább tudok gondolkozni. Mi legyen Erick-kel?
Otthon apával beszélgettem, majd mivel azt mondta nem bánja, áthívtam Erick-et. Próbáltam tanácsokat kérni vele kapcsolatban, mivel mégis férfi, de azt mondta, hogy ebben nem tud. Nekünk kell tudnunk mit érzünk.
Igaza van. Hát remélem minél hamarabb kiderül.