A gépem nagyjából két óra múlva landolt New Yorkban, a Kennedy repülőtéren. Az idő múlásával a kedvem egyre rosszabb, komorabb lett. Nem szerettem volna mást, csak aludni egy nagyot. Abban bíztam, ha kipihenem magam, akkor elfelejtek mindent ami az elmúlt napokban történt velem, vagy, legalábbis jobb lesz. Amint fogtam egy taxit, megkértem a sofőrt, hogy vigyen a Madison Avenue Apartmanba, ahol kivettem egy pici konyhával felszerelt szobát.
Nem volt nagy, arra megfelelt, hogy addig ellegyek, míg kitalálom mi lesz velem. A szobába már szörnyen fáradtan léptem be, csomagomat csak letámasztottam a pici folyosón, nem törődve a kicsomagolással. Úgy gondoltam, ráérek ezzel. Ruhástól dőltem be az ágyba, mikor eszembe jutott, hogy a nagy káosz közepette elfelejtettem szólni az Anyukámnak, hogy New Yorkban vagyok, ezért még mielőtt elaludtam volna, felhívtam. Néhány csengés után vette fel.
– Szia Anya – üdvözöltem.
– Szerbusz drágám. Hogy vagy? – Kérdezte mit sem sejtve.
– Igazából azért hívlak, hogy elmondjak valamit – kezdtem.
– Baj van? – Vágott közbe ijedten.
– Nem, vagyis semmi olyasmi, amire gondolsz. New Yorkban vagyok. Tim és én... – akadt el a hangom, mert magam sem tudtam, hányadán állunk – most egy kicsit gondolkoznom kell néhány dolgon.
– Ez nem hangzik túl jól... – Sóhajtott, majd néhány másodperc múlva folytatta – Mikor érsz ide?
– Most nem alszok nálad, kivettem egy szobát a Madisonban. Nagyon fáradt vagyok, majd holnap megbeszéljük, délelőtt átmegyek, jó? – Kérdeztem, de már majd leragadt a szemem.
– Ebony, megijesztesz...- figyelmeztetett, majd bele törődve, újabb sóhajjal folytatta - jó, holnap várlak.-
– Semmi baj anyu, csak nagyon fáradt vagyok, kimerültem a napokban. – Nyugtattam.
– Jól van drágám pihenj, akkor holnap találkozunk – mondta, és bontotta is a vonalat. Körülbelül annyi idő kellett, míg a mobilom kiesett a kezemből, a fejem pedig a párnára tettem, és már aludtam is, mint a bunda.
Másnap korán, korgó gyomrom ébresztett és talán, ha az éhségem nem kelt fel, még órákat aludtam volna. Némileg kipihentebben keltem fel, de a reményeim, miszerint elfelejtek mindent másnapra, sajnos nem következtek be. A mázsás teher a szívemre telepedett, és nem akar eltűnni, bármennyire is szerettem volna, nem eresztett.
Gyorsan letusoltam és tiszta ruhába bújtam, majd az apartmant elhagyva sétáltam egy Subway-t keresve. Pár sarokra meg is leltem a keresett szendvicsezőt, ahol régi kedvencemet választottam, Bacon, tojás és sajt volt beletöltve egy fél bagettbe. Régen imádtam ezt reggelire fogyasztani, és sokszor meg is tettem, így az első falat után kellemes, ismerős érzés fogott el. Jól esett újra ilyet enni, hisz régen tehettem ezt meg. A szendvicsem mellé elfogyasztottam még egy kávét is, majd úgy döntöttem, ideje elindulnom anyához. Féltem az előttem álló beszélgetéstől, tudtam, hogy nem ítél majd el, azonban mégis hibásnak érzem magam a történtek miatt.
Egy taxi leintése után, megadtam a címet, mely édesapám halála óta már nem a régi, családi fészkünk. Miután elveszítettük őt, édesanyám egy kis belvárosi lakásba költözött mondván, hogy nincs már szüksége a külvárosi kertes házra, de én tudtam, hogy nem ez volt a fő oka a költözésének, hanem az, hogy nem tudott volna ott tovább élni, hisz minden bútor és helység édesapám hiányára emlékeztette volna.
Nagyjából tíz perc utazás után félve ugyan, de örömmel szálltam ki a járműből. Nem tudtam miként mondjam el neki, hogy elbuktam mint feleség, és azt sem, hogy hőn szeretett veje, nem az az ember akinek hitte.
Miután becsengettem a főkapun megvártam, hogy a zár hangos morajlással nyíljon ki, majd erőset taszítva az ajtón, bementem a folyosóra, onnan pedig a második emeletre baktattam fel. Az anyukám már nyitott ajtóval várt rám, ott álldogált, haja az idő múlásával sem változott semmit, most is a vállát súrolták gesztenye barna tincsei, a múló időt egyedül a kék szemei körül meggyarapodott halvány szarkalábak jelezték. Arcán, mint mindig hatalmas mosoly terült el mikor meglátott, és amint közelebb léptem hozzá, hatalmas anyai ölésben részesített.
– Hát itt vagy, annyira hiányoztál már – fűzte hozzá ölelése közepette.
– Te is nekem – szorítottam én is, majd beljebb mentem, sportcipőmet az előtérben elhelyezett cipőtartó szekrényre tettem, és magamban mosolyogva emeltem le a mamuszomat, mely azóta is ott volt, ahol legutóbb hagytam.
– Éhes vagy? Csináltam kását, vagy kérsz egy kávét? – próbált rögtön a kedvemben járni.
– Nem köszönöm, már ettem, de egy teát iszok – feleltem és már léptem is a konyha szekrényhez, hogy magamnak készítsem azt el.
– Hagyd, majd én megcsinálom neked! – Lépett mellém rögtön.
– Nem, majd én. Te is kérsz? – hessegettem el rögvest.
– Igen – felelte, majd leült a pulthoz rosszallóan fejt csóválva. Kis idő múlva rá is tért a lényegre, tőle nem meglepő módon. – Nálam jobban senki sem örül, hogy itt vagy, de elmondod, hogy mi a látogatásod oka?
– Már meg sem látogathatom az anyukámat amikor kedvem tartja – vágtam vissza időhúzásképp.
– De igen, ha nem nyúzott arccal, kisírt szemekkel és letörten teszed azt – felelte.
– Jaj anya. – sóhajtottam fel, majd én is leültem mellé a pulthoz, kezemben egy-egy bögre teával. – Azért vagyok itt, mert Tim megcsalt – közöltem.
– Tim? Komolyan? – hüledezett. – Biztos, hogy nem félreértés? – reménykedett.
– Igen, biztosan. – Feleltem a teámat kavargatva.
– Sajnálom szívem. És, most mihez kezdesz? – Kérdezte azt, amit én is tudni szeretnék.
– Nem tudom, azét vagyok itt, hogy átgondoljam a dolgokat.
– Megértem drágám. Hogy érzed, meg tudsz neki bocsájtani? Látsz rá lehetőséget?
– Ezt sem tudom anya. Csak pár napja tudtam meg. Persze az egész város hamarabb tudta mint én. Gondolhatod.
– Nem hiszem el, ki sem néztem volna belőle – mélázott.
– Hát én sem, de megtörtént. De hagyjuk már, elegem van a témából. Mi újság veled? Hogy megy a Bony's Caffe? – Érdeklődtem a hangulatos kis kávézója iránt, mely rólam kapta becses nevét.
– Jól megy. Néhány hete újítottunk a dolgokon és szombatonként az egyik pincér zenél nálunk. Nem hosszan, de jó ötletnek tartottam, hogy ilyen zenei esteket tartsunk. Vonz néhány vendéget, így nekem is jó és Mattnek is, mert van hol zenéljen – mesélte.
– Ez igazán jó ötlet anya, gratulálok. – Mosolyogtam őszintén.
– Este eljöhetnél megnézi, biztosan tetszeni fog, sok veled egy korú fiatal ott szokott lenni– kezdte.
– Persze, szívesen benézek, úgy is régen jártam ott. Mikor kezdődik?
– Nyolckor, de úgy is be kell mennem hamarosan, velem jöhetnél és bemutatlak mindenkinek. Biztos, hogy örülni fognak neked – lelkendezett.
– Hát jó, úgy sincs semmi dolgom – feleltem. Még megittuk a teánkat, a Tim témát nagy ívben kerülve beszélgettünk, majd kicsit hamarabb a szokottnál megebédeltünk, majd a kávézóba indultunk, ami édesanyám lakásától mindössze két sarokra volt, így sétálva tettük meg az utat.
Ahogy megpillantottam az üzlet cseresznyefa homlokzatát, régi, szép emlékek törtek fel bennem. A vidám délutánok, melyeket itt töltöttünk a barátnőimmel, ezen a helyen tanultam a vizsgáimra és többnyire Timmel is itt találkoztunk, mikor az egyetemi lyukas óráink egybeestek. Rengeteg időt töltöttem el itt, és először úgy hittem, nem változott semmi, azonban belépve az emlékeimben megragadt kopottas asztalok és székek mára új, modern divatos bútordarabokra cserélődtek, a falak a régi karamell szín helyett, hangulatosan sárga és vörös színekben pompáztak, a jobb sarokban pedig egy kisebb színpad terült el. Döbbenten futtattam végig a tekintetem a számomra új arculaton.
– Na, mit szólsz? – Lépett közelebb hozzám édesanyám.
– Nagyon jól néz ki. Nem is mondtad, hogy felújítottad – róttam fel.
– Csak néhány hete ilyen. Mondtam, hogy újítottunk a dolgokon – mondta lazán, miközben a pulthoz sétált és mikor észbe kaptam, én is követtem.
– Zoe, ő itt a lányom Ebony, Eby, Ő itt Zoe – mutatott be egy pultban álldogáló, magas, karcsú, égszínkék szemű, sötét hajú lánynak. Nagyjából velem egykorú lehetett, arcvonásai gyönyörűek voltak, mandula szemei vonzották az ember tekintetét.
– Nagyon örülök Ebony – mosolygott rám kedvesen – adhatok valamit?
– Egy kávét szívesen innék, köszönöm – mondtam, majd a pult előtt elhelyezett bárszékre ültem fel.
– Nekem most el kell intéznem pár dolgot az irodába, de igyekszem – mutatott az irodája ajtajára.
– Menj csak, addig én el leszek itt – nyugtattam meg a jólétemről, és miután ez megtörtént, már ment is a dolgára.
– Mrs. Holis említette már nekem, hogy van egy lánya, tényleg örülök, hogy megismerhetlek – kezdte Zoe, miközben letette elém a kávét.
– Köszönöm, nos, itt vagyok – ittam bele mosolyogva a kávémba.
Először az ajtó halk csapódását, majd szapora lépteket hallottam a hátam mögül, mely arra késztetett, hogy hátra pillantsak.
– Ne haragudj Zoe, nagyon siettem, de nem tudtam taxit fogni és gyalogolnom kellett – szólalt meg a sietősen betért férfi mögöttem. Közép magas, kissé izmost testén jól mutatott a szűk fekete póló, álláig érő kissé zilált barna haját, sietősen tűrte a füle mögé. Férfias arcához tökéletesen állt a félhosszú haj, első benyomásra egy igazi rossz fiúval találta szembe magam, méghozzá a jóképűbb fajtából. – Egy perc és mehetsz is – közölte, majd eltűnt az iroda melletti személyzeti öltöző ajtaja mögött. Tényleg igaza volt, egy perc sem kellett, már vissza is tért, farmerjét és sötét pólóját elegáns fehér ingre és fekete nadrágra cserélte, haja már kevésbé ziláltan, de még most is szörnyen szexin állt, persze ezt a világért be nem vallottam volna senkinek sem.
– Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott Zoe, majd helyet cserélt a rejtélyes rossz fiúval.
– Adhatok még valamit drágám? – Nézett rám talán a legszexibb tekintetével, melyre én felhúzott szemöldökkel pislogtam rá vissza. Meglepett a nyájas stílus amit felvett, mindezek mellé pedig a testtartása simán arról árulkodott, hogy flörtölni készül velem s bár rosszal, vagy inkább rosszkor kezd velem, azért bele mentem egy kicsit a játékába.
– Az attól függ, hogy mid van – válaszoltam kacéran, melyre vette a lapot.
– Amit csak szeretnél – válaszolta, miközben mit sem foglalkozott a mellette tüsténkedő pincér fiúval, aki eddig a rendeléseket vette fel az asztaloknál.
– Hmm, ez csábító – feleltem, miután a név táblájára pillantottam – Matt.
– Remélem is - Kontrázott.
– Mondd csak Matt, sikerült már felszedned valakit ezzel a dumával? – Kérdeztem, melyre ő először meglepetten felhúzta a szemöldökét majd huncut mosollyal az arcán válaszolt a feltett kérdésre.
– Remélem, hogy téged igen – mosolygott továbbra is. Úgy tettem, mintha elgondolkoznék a lehetőségen.
– Talán majd legközelebb... – feleltem majd és egy kacsintás után leszálltam a székről, ott hagyva őt értetlen tekintettel és besétáltam anyához az irodájába.
–