Másnap későn, szörnyű fejfájással és égő szemekkel ébredtem. Azt se tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, de ahogy felismertem, hogy a vendégszobánk takaros ágyában ébredtem, rögtön fejbe csapott a felismerés, és az előző nap terhe ólomsúlyúként nehezedett a szívemre. Nehézkesen ültem fel az ágyba, majd nagy sóhajjal felálltam. Kissé meg is szédültem a fejembe tóduló vértől, melynek hatására a halántékom kétszer annyira lüktettet, mint mikor kinyitottam a szemem. Laza selyemköntösömbe bújva indultam a konyha irányába azzal a tudattal, hogy egyedül vagyok otthon, azonban meglepődtem, mikor Tim a konyhaasztalra könyökölve egy bögre kávé fölé hajolva búslakodott. Mikor észrevette a jelenlétemet, fáradt hangon üdvözölt.
– Jó reggelt – szólt kissé félénken, hisz a tegnap este után, nem tudta miként reagálok majd az egyszerű köszöntésre.
– Neked is – vetettem oda gyengén, majd töltöttem magamnak is egy bögre feketét, és némi cukrot tettem bele, majd leültem vele szemben az asztalhoz. Úgy éreztem, hogy a fejem legalább háromszor olyan nehéz, mint általában, és miután feladtam a küzdelmet, óvatosan az asztallapnak döntöttem a homlokom.
– Jól vagy? – Kérdezte, s már elő is bújt belőle az orvos. Rögtön mellettem termett, jobb csuklómra pedig ráhelyezte középső és gyűrűs ujját, a pulzusomat ellenőrizve.
– Nem – feleltem kissé mogorván, majd kezemet elhúzva megtámasztottam vele az állam, miközben másik kezembe vettem a gőzölgő kávémat és nagyot kortyoltam belőle.
– Tudok segíteni? – Sietett a segítségemre újfent.
– Nem – válaszoltam újra egy szavas válasszal, melyre ő csak sóhajtva ült vissza az előbbi helyére.
Azt sem tudtam mi tévő legyek. Kívül és belül is fájt mindenem, össze voltam zavarodva és ha lehet, pocsékabbul éreztem magam, mint bármikor. Csalódás keveredett a sértettséggel és a tegnapi bor sem javított a helyzeten.
– Esetleg, megbeszéljük a tegnap történteket? – Faggatott tovább.
– A csend jobban esne. – És egy Advil – tettem hozzá magamba.
– Biztos, hogy el akarsz menni New Yorkba? – Tette fel újabb kérdését, melytől kezdtem kissé ideges lenni. Nem hittem el, hogy csak a hülye kérdéseivel tud bombázni és nem tud egy kicsit csendben maradni.
– Még egy kérdés, és olyat teszek, amire még nem volt példa Tim! – Emeltem rá fenyegetően a hangom a tekintettemmel párhuzamosan, mely már ne volt nyugodt, s békés egy ideje.
– Ne haragudj, én csak egész este azon agyaltam, hogy mi lesz. – Felelte.
– Már megmondtam mi lesz. Ehhez tartom magam. – Álltam fel, és a gyógyszeres szekrényből elővarázsoltam a jelenleg életet mentő gyógyszert, de Tim megállított.
– Ha a fejed fáj, jobban jársz egy infúzió és némi fájdalomcsillapító kombóval. Na meg, kellene egyél is valamit. – Világosított fel.
– Ez is megteszi – feleltem, majd kivettem egy szem Advilt a dobozából és víz nélkül nyeltem le.
– Jó, akkor arra most igyál egy nagy pohár vizet is. – Okoskodott tovább, amivel aztán végképp felidegesített.
– Fogd már be Tim, csak egy percre. Ha nem kell a hülye infúziód akkor nem kell, és az okoskodásodat is megtarthatod magadnak, vagy sőt mi több, menj arrébb pár házat, az új barátnőd biztos szívesen fogadja majd a gondoskodást. Nekem meg pont jó így, ahogy csinálom. – Zúdítottam rá a gondolataimat, mire először meglepődött, majd lehorgasztott fejjel hallgatta végig a kitörésemet.
– Ezt megérdemeltem – konstatálta, miután végeztem.
Nem elég, hogy fenekestől felborította az életünket, még próbál úgy tenni, mintha számítanék neki valamit is. Ha így lenne, nem történt volna közte és Grace között semmi, hű társ lett volna, és most nem azon gondolkoznék, hogy meg tudok–e neki bocsátani valaha, hanem azon, hogy mi legyen ma a vacsora. De nem, neki átvitt értelemben szembe kellett köpnie, semmibe kellett vennie az elmúlt hat évet – persze, ha bele számítjuk a "járunk" időszakot – és egy olyan apuci kedvencével kellett összeszűrnie a levet, aki talán azt sem tudja, mi az, hogy munka vagy házasság. Ez az igazság. Grace, mindig is apuci kedvence volt. Úgy, ahogy itt, ebben a városban többen, a családjuk pénzéből éltek, az egész napjuk a vásárlásból, a különböző programok megszerzéséből és klub gyűlésekből állt, míg a férjek és apák dolgoztak. Ez volt Grace-el is, pont mint a barátnőivel. Sosem kellett és nem is kell majd rendes munkát vállalnia, jól érzi magát úgy, ahogy most van, ingyenélőként.
Miután Tim abba hagyta a faggatózást, és én megittam a kávémat, egy üveg víz társaságában visszatértem a szobámba. Miután a laptopomon kikerestem a repülőtér oldalát és szerencsémre még kaptam jegyet a délutáni gépre, lefoglaltam egy helyet, majd azon tűnődtem, mit kezdjek magammal délután négyig.
Egy frissítő fürdő után – és, persze a gyógyszer hatására – valamivel enyhült a fejfájásom, de korgó gyomrom még mindig nem hagyott nyugodni, ezért nagyjából két órára, a konyhai találkozásunk után újra lementem, hogy egyek valamit.
Tim nem volt a helységben, de tudtam, hogy itthon van, mert a kocsija a felhajtón állt, Csodálkoztam, hogy nem ment dolgozni, de a büszkeségem nagyobb volt, mint a kíváncsiságom, így hagytam a dolgot és kinyitottam a hűtőt, ahol egy szendvics várt, rajta egy cetlivel:
" Hidd el, sokkal jobban leszel, ha megszed"
Mérgembe a hűtő ajtajából kivettem a tejet, majd a konyha szekrényből egy tányért és a gabonapelyhet. Azért sem ettem meg a szendvicsét. Olyannak tűnhettem, mint egy dacos kislány, és ha jobban belegondolok, tényleg úgy is viselkedtem, kezdve a kommunikáció és a segítség elutasításával, de haragudtam, és ezért úgy éreztem, nem akarok tőle semmit sem elfogadni.
Abban reménykedtem, hogy ha elutazok egy kis időre, akkor majd tisztán látok, megemésztem a dolgokat és rájövök majd mihez is szeretnék kezdeni. A legnagyobb bajom, hogy szeretem Timet, bármennyire is megbántott és megsértett. Reménykedtem, hogy ha elmegyek, majd annyira fog hiányozni, hogy elfelejtem ezt az egész nevetséges megcsalást és változtatásokkal, de együtt tudunk majd élni, de addig is, le kellett küzdenem a sértettséget és meg kellett vele beszélnem, mit is szeretnék. Őszinte beszélgetésre volt szükségünk, hogy kérdések nélkül hagyhassam el a várost, ezért miután befejeztem a reggelimet, Tim után indultam.
Ahogy elsőre gondoltam, a hálószobában találtam meg. Az ágyon feküdt, lábait keresztezve lógatta le fél oldalasan a magasított matracról, kezeit pedig a feje alatt pihentette. Amint beléptem a szobába, tekintetét rám kapta, de pozícióját nem változtatta meg, csak kérdően nézett rám, hisz nyilván furcsa volt a számára, hogy az előbb még szóba sem álltam vele, most pedig én magam kerestem meg őt.
– Szia – üdvözöltem, majd leültem mellé az ágyra úgy, hogy jól láthassam őt.
– Szia – köszönt vissza, de hangjában fellelhető volt a kétely.
– Most már beszélhetünk – kezdtem.
– Végre – könnyebbült meg, majd ő is ülő helyzetbe tornázta magát és elhelyezkedett velem szemben.
– Figyelj. Sajnálom, hogy így viselkedtem. Mérges voltam és sértett, de most már itt vagyok, beszéljük át nyugodtan.
– Rendben, ez jó ötlet – jegyezte meg, majd folytatta – Ebony, tudom, hogy megbocsájthatatlan amit tettem. Ez volt életem legnagyobb hibája és annyira, de annyira sajnálom, hogy azt el sem tudom neked mondani. Megértem, hogy ilyen voltál velem de kérlek, sőt, könyörgöm, hogy nem menj el New Yorkba. Maradj itt és próbáljuk meg megoldani a dolgot. – Szemei könyörögve, esdekelve tekintettek rám, arcán láttam, hogy tényleg fájdalmat okoz számára az, hogy el akarok menni.
– Nem megy Tim. Nem tudok most itt maradni. Össze vagyok zavarodva, nem tudom, hogy mi tévő legyek. Úgy érzem, ebben a városban megfulladok. Amíg te sikeres vagy, addig én nem tudok magammal mit kezdeni. Egyik nap követi a másikat és én semmi hasznosat sem csinálok, és ebbe belebolondulok. Az, hogy megcsaltál – nyeltem egyet, mert szabályosan fájdalmas volt kimondanom ezt a szót – csak hab volt a tortán. El kell egy kicsit mennem, át kell értékelnem az életemet, az életünket – fejeztem be.
– Ez azt jelenti, hogy nem biztos, hogy visszajössz? – kérdezte, és arcára kiült a kétségbeesés.
– Nem tudom. – feleltem.
– Értem – válaszolta csalódottan, miközben a takaró mintáját vizsgálta – Akkor, most el is hagysz? – dünnyögte továbbra is lefelé nézve.
– Nem, ez csak egy kis szünet, és aztán újra leülünk és megbeszéljük, hogy mire jutottam. Szeretném, ha te is átgondolnád, hogy szeretnél–e velem lenni, mert az, hogy egyáltalán eszedbe jut, hogy megcsalj, már azt jelenti, hogy nem olyan a dolog mint régen.
– Nem, én tudom, hogy ugyan úgy szeretlek mint mikor azt kértem, hogy légy a feleségem. Csak egy botlás volt, de azonnal tudtam, hogy butaságot csináltam, amint megtörtént.
– De azt mondtad nem egy alkalom volt – hoztam fel a tegnapi szavait.
– Nem, de a többi... – akadt el a szava, majd nagy sóhajjal folytatta - Grace elég erőszakos.
– Értem. Azért gondolkozz rajta – ismételtem meg újra, majd felálltam.
– Mikor indulsz? – kérdezte.
– Négykor indul a gépem. Háromra már kimegyek, szóval megyek is és hívok egy taxit – mondtam az órámra pillantva, ami fél hármat mutatott.
– Majd én kiviszlek! – Ajánlotta fel rögtön.
– Hagyd csak, majd taxival megyek. – Feleltem, miközben kisétáltam az ajtón, át a vendégszobába.
Felhívtam az egyetlen taxi sofőrt a városban, aki azt ígérte tíz perc és értem jön. Miután elintéztem a hívást, még leellenőriztem, hogy mindent bepakoltam–e este, majd gyorsan felvettem egy egyszerű csőszárú farmert, egy szürke, hosszított felsővel. Hosszú szőkés barna hajamat laza kontyba fogtam és végezetül egy napszemüveget nyomtam a fejem tetejére.
A kézi táskámba még leellenőriztem az okmányaimat és mellé betettem egy bőrkabátot is a biztonság kedvéért, igaz, közel két órás lesz csak az út, kint pedig szörnyen meleg van.
Mióta tudom, hogy New Yorkba utazom, kettős érzések kavarognak bennem. Egy részt, izgatott vagyok, hisz mióta A Dél- karolinai Rock Hillben lakunk, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltam otthon, azonban a mellkasomat szorító érzés, nem akar alább hagyni. Összeszorul a szívem a gondolattól, hogy lehetséges: soha többé nem térek vissza ebbe a házba.
Függetlenül a történtektől, éveken keresztül az otthonom volt, együtt újítottuk fel Timmel, együtt válogattuk össze a számunkra legharmonikusabb színeket és bútorokat. Itt éltem vele minden nap, és ha mást nem is, a házat szerettem. Mikor egy nehéz, magányos nap után Tim haza ért, úgy éreztem, hogy ez a mi kis szigetünk. Rock Hillt az ajtón túl hagytuk, a házunk pedig a saját kis fészkünk volt. Azonban ezt az idill akkor tört meg, mikor a kapcsolatunk is. Grace Harris megjelenésével.
Nagy sóhaj után megfogtam egy szem közepes bőröndömet és a kézi táskámat, majd elindultam a földszintre, és leraktam a csomagjaimat. Ahogy körül néztem, szememmel Timet kerestem. Bár tudtam, megérdemelné, hogy csak úgy lelépjek, bennem mégis volt annyi, hogy elköszönjek tőle, talán örökre.
Végül a nappaliban találtam meg, magába roskadva ült a fotelba, könyökével térdein támaszkodva, lehorgasztott fejjel.
– Akkor, én indulok – szóltam hozzá, de ö, mintha meg sem hallotta volna, ült tovább. Úgy gondoltam, nem erőltetem tovább a dolgot, ha nem akar elköszönni, nem kell. Nyilvánvalóan neki is nehéz, nem csak nekem.
Néztem még egy darabig őt azon gondolkodva, hogy hogyan jutottunk idáig. Mi, a nagy szerelmesek. Mikor az egyetem padjait koptattuk, még teljesen máshogy viselkedtünk. Tim mindig megvárt az utolsó előadásom után, reggel kávét hozott vagy én neki. Minden újabb találkozásunknál nyugodtság öntötte el a szívem, hogy újra a közelemben van. Órákat beszélgettünk, szinte a semmiről. Érdeklődve figyelte a kiselőadásaimat a vizsgatémáimról ő pedig előszeretettel avatott be az övébe. Jól éreztük magunkat együtt, és bár, ha nem is volt az esküvőnk a nagy könyv szerint tökéletes, számomra mégis az volt, mert nem számított semmi. Nem érdekeltek a virágok, nem zavart, ha valami nem a tervezett módon sült el. Csak egy dolog számított: hogy az ő felesége lehessek. Mára azonban sűrű sötét felhők telepedtek a fejünk fölé, rányomta a mindennapjainkra bélyegét és lassanként megváltoztatott bennünket.
Hangos dudaszó hallatszott a ház elöl, a taxim érkezett meg. Szomorúan nyúltam a bőröndömért, de Tim hangja megállított.
– Ne menj el...
– Sajnálom – feleltem és elhagytam a közös otthonunkat. Beszálltam a sárga Taxiba, és elhagytam a férjem. Úgy éreztem, feladtam mindent, nincs már semmim, nem vagyok senki sem. Magam sem tudom mit vártam New Yorktól. Talán azt, hogy nyugodtan átértékelhetem az életem, vagy esetleg egy új kezdést, új lehetőségeket és talán, a megbocsájtást. Nem csak Timmel, hanem saját magammal szemben is.