Helló bogárkáim!
Szeretném bejelenteni, hogy hetente sajnos csak egy részt tudok feltölteni. Ezek pénteken vagy szombaton jönnek. Lehet, hogy a rövidke ,,prológusom"-ra nem lehet sok mindent írni, de ha lehetséges ezek után írjatok kommenteket! Lehet kritikát is írni csak ne olyan: ,,Hagyd abba ezt a bénaságot hülye gyerek!" stílusban, ha kérhetném. Nem is szövegelek tovább jöjjön az első fejezet. Így a végére egy szokásos szöveg; Ha tetszik nyomj rá a kis csillagra, kommentelj és kövess be!
Pusszancs:
Fanni
Ui.: Bemásoltam ide a 0,5. Fejezetben szereplő pár sort, hogy ne vesszetek el. Remélem segítettem. (17. 12. 20.)
Marinette szemszöge:
Mint mindig, ma reggel is fáradtan keltem. Félálomban ránéztem az órámra és láttam, hogy tíz perc múlva kezdődik az első óra. Gyorsan felugrottam és kapkodva készülődtem. Közben meghallottam kedvenc kwamim, Tikki hangját:
- Marinette ma van a nagy nap!
- Milyen nap? - kérdeztem miközben bevágtam a táskámba a holmimat.
- Ma fogunk találkozni az elődeiddel! És hova készülődsz? Ma nincs iskola, hisz szombat van!
- Szombat? - kérdeztem vissza, majd egy hangos sóhajt követően leengedtem a karom. Úgy tűnik, most megúsztam, gondoltam. Aztán Tikkire meredtem. - Az elődeimmel? Azokkal a Katicákkal, akik évszázadokkal ezelőtt éltek?
- Igen - kicsi barátom boldogságtól sugárzott.
- Mikor indulunk? - kérdeztem izgatottan. Tikki elmagyarázta, hogy ne vigyek magammal semmit és ne aggódjak amiatt, hogy valakinek feltűnik a hiányom, mivel az idő- és dimenzióutazásnak hála olyan lesz, mintha soha nem is mentem volna el. Miután minden hasznos információval felvérteztem magam (nem akartam megismételni első akumatizált gonoszunk esetét), felkiáltottam:
- Tikki irány a Csarnok! - Most is éreztem az átváltozásomnál megszokott kellemes bizsergést. Ez megnyugtatott és ellazított. Lehunytam a szemem, hogy ne zavarjon a rózsaszín fény, amely alapvetően szintén az átváltozásomat kíséri. Amikor kinyitottam a szemem már máshol voltam, Fekete Macska társaságában.
Szóval ez a Hősök Csarnoka. Olyan volt, mint egy oszlopos templom-csarnok. Talán görög stílusban? Tűnődésem közben feltűnt, hogy Katicaként vagyok itt. Sajnos nem volt időm tovább nézelődni, mert - az amúgy mellettem álló - Macska ezt a pillanatot választotta az eldőléshez. Rettenetesen megijedtem: Vajon jól van? Épp ezért érthető, hogy odarohantam hozzá és a mellkasára hajtottam a fejem. Hazudnék, ha azt mondanám nem tűnt fel milyen izmos, és ez eléggé elterelte a figyelmem. Adrien az Adrien, de az ember lánya találhat tetszetős tulajdonságokat másokon is, nem? De miután normalizálódott a légzésem (és túl léptem egy pánik-rohamon), meghallottam az ütemes szívdobbanásokat. Végre fellélegeztem:
- Életben van.
- Persze, hogy él, csak alszik - hallottam meg egy számomra ismeretlen hangot, amit egy fekete, zöld szemű, macskaszerű kwami adott ki. - Plagg vagyok, a Fekete Macska kwami. Örülök a találkozásnak. Tikki hol van?
- Tikki? De hiszen át vagyok változva. - Meglepődtem. Az ilyesmi egyáltalán lehetséges? Egy, a fejem mellett elzúgó piros fénycsík szerint igen. Ugyanis a fény Plagg előtt termett, és immár Tikkiként átölelte őt.
- Még hogy a camembert jobb, mint a lányok, igaz Plagg? - megfordultam és Macskára meredtem, aki épp egy hosszú és jóleső nyújtózkodás kíséretében felállt. Most én voltam az, aki rohant és ölelt.
- Még egyszer meg ne ijessz! Már azt hittem meghaltál! - Első döbbenete után társam jó szorosan visszaölelt. - Nem kapok levegőt - nyögtem, mire enyhén rózsaszín arccal elengedett, és inkább kérdőn nézett rám:
- El tudnád mondani, hogy hol vagyunk, Bogaram?
- Plagg nem avatott be? - Szúrósan néztem volna a kis kwamira, ha még ott találom. De amikor körülnéztem, sehol sem volt. Se ő, se Tikki. Remélem nem lesz bajuk.
- Épp aludtam és mikor felébredtem, itt voltam veled - felcsillant a szeme és gúnyos vigyor került az arcára. Önkéntelenül is elképzeltem pizsamában. Szép képnek tűnt...
- Tudod, Bogaram, ha találkozni akarsz velem, nem kell elrabolni...
- Mi? Én nem... Á, hagyjuk - sóhajtottam gyanítva, hogy most az én arcom lett rózsaszín. - Azért vagyunk itt, hogy találkozzunk az elődeinkkel.
- És merre vannak? Én nem látom őket - értetlenül forgolódott. Elgondolkoztam. Tényleg, vajon hogyan találjuk meg őket? Tikki mintha említett volna valamit...
- Macska vagy, hagyatkozz az ösztöneidre. Legalábbis ha jól emlékszem, Tikki ezt mondta - És valóban. Éreztem, hogy valami húz a templomszoba egyik kijárata felé. - Asszem, itt elválnak útjaink. Szia, Macska.
- Szervusz.
Adrien szemszöge:
Ez most komoly? Itt vagyok kettesben életem szerelmével és ő faképnél hagy? Úgy tűnik, tényleg eléggé balszerencsés vagyok a szerelemben. Akkor most mit is csináljak? Katica azt mondta hagyatkozzak az ösztöneimre.
Hát jó, ösztönök vezessetek!
Semmi. Szó szerint semmi.
Egyszer csak nevetést hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és észrevettem egy ugyanolyan ajtót, mint amilyenen át a Bogárkám távozott. Úgy éreztem, valami az ajtó felé vonz. Ez is egy, az előzőhöz hasonló helyiség volt, azzal a különbséggel, hogy az egészet macskás minták díszítették. Lesz, ami lesz alapon elindultam és hamarosan egy csapat fekete ruhás férfival találkoztam (a csarnokok egybenyíltak és az utolsóban voltak ők), akik pihe-puha párnákon ültek és egy hatalmas, terített asztalról falatoztak. Ha Katica jól mondta, ők az előző Fekete Macskák. Mindegyikük más és más típusú ruhát viselt: volt köztük egyiptomi, kínai, római gladiátor, görög és lovag stílusú is. Amint feltűnt nekik hogy ott vagyok, csak még jobban röhögtek. Én csak a fejem csóváltam:
- Ti lennétek az elődeim? - bólintás volt a válasz. - Szabad megkérdeznem min röhögtök?
Erre abbahagyták. A csöndet megtörve a lovag szólalt meg először:
- Semmi különös, csak mindig vicces nézni, amikor valamelyik szuperhős olyan bénán udvarol a másiknak, mint te - mondta nem törődve paradicsomvörös képemmel. - Én Alexandro vagyok, előző Fekete Macska a középkorból, ők itt mellettem pedig szintén az elődeid és azért vagyunk, hogy segítsünk neked beteljesíteni a sorsod.
- Számíthatok rá, hogy eláruljátok mi az, vagy egyszerűen szó nélkül hagyjátok, hogy gyötrődjek?
- Nem fogjuk szó nélkül hagyni - mondta a római. - Mi fogunk neked tanácsokat adni és megvédeni téged. Ülj le. Egyébként Adonisz vagyok - kezet nyújtott, amit hálásan el is fogadtam.
Valamiért úgy éreztem megbízhatok bennük. Olyan érzésem volt, hogy végre hazaértem és, hogy ezek az emberek az igazi családom. Fesztelenül viselkedtek velem, mintha csak a rég látott kisöccsük volnék. Együtt tudtam nevetni velük és csak élvezni a hirtelen jött szabadnapom.
Ezen felül persze túlestünk a szokásos bemutatkozásokon: megtudtam, hogy az egyiptomi emberke Amun névre hallgat, a kínai bölcs Amenre (ezen én nevettem szemtelenül) és a görög Achilles. Igen, az a híres, akit hősként tiszteltek a maga idejében (elvégre tényleg hős volt). Remekül éreztem magam. Mindegyikőjük mesélt azokról a hőstettekről, amelyeket társaikkal véghez vittek. Nevettünk egy sort azon is, hogy én úgy hallgattam ezeket a történeteket, mintha újra kisgyerek lennék. Be kell vallanom, azok a részek tetszettek a legjobban, amikor a múltbeli Katicákról meséltek; rájöttem, hogy az én Bogárkám nagyon hasonlít rájuk. Csak egy apró árnyalatnyi különbség volt köztük. De én tudtam, hogy akár ezer Katica közül is meg tudnám mondani melyikük az, aki ellopta a szívemet. Egy idő után, azonban úgy éreztem mennem kell. Ezt frissen fogadott testvéreimnek is megemlítettem.
- Egyetértek, ideje indulnod - szólt Amen, mire a többiek is bólintottak.
- De hogy jutok vissza?
- Keresd meg Katicát, ő majd segít neked visszajutni - Így hát elindultam megkeresni Bogárkámat.
Marinette szemszöge:
Amint magam mögött hagytam Macskát, ámulva néztem körbe. Ez a hely maga volt a paradicsom. A szobák görögből átváltottak egyiptomi, középkori, majd kínai stílusba, de láttam valamit a maja, esetleg az inka kultúrából is. És mindegyik falat katicaruhás nők képei díszítették. Ahogy haladtam előre, egyszerre csak fojtott suttogást és viháncolást hallottam. Mivel a láthatatlan erő arra húzott, kíváncsian lestem meg, hogy kikkel találkozom. Nem is csalódtam a szemem elé táruló képben. Öt csodaszép lány, akik szinte megszólalásig hasonlítottak rám. A köztünk lévő különbség szemmel láthatólag az öltözékünkből adódott.
A lányok közt volt görög amazon, római, lovag és ott volt az a lány, akit már láttunk az egyiptomi papiruszon. Az ötödik Kínából származott, erre a nyakamat tettem volna. Az arca pedig ismerős volt valahonnan. Arról persze fogalmam sem volt, hogy honnan. Hamar feltűnt nekik, hogy ott vagyok és kedvesen mosolyogtak rám. Végül én törtem meg a csöndet:
- Ti vagytok az előző Katicák igaz? Marinette vagyok - nyújtottam kezet a hozzám legközelebb állóhoz, aki az egyiptomi lány volt. A mellette álló görög amazon felnevetett:
- Pontosan tudjuk, hogy ki vagy. Azt hiszed, az elődeid nem figyelnek oda rád, igaz? De ez most nem fontos, beszéljünk valami érdekesről! Mi a helyzet Adriennel? - hadarta el egy szuszra. Amint meghallottam szerelmem nevét vörösebb lettem, mint egy főtt rák.
- Hyppolitia, hagyd már békén szegényt! Ne aggódj Marinette, ez az őrület itt mindennapos. Jeannie vagyok - mutatkozott be nekem a lovag lány. - Ők itt Menefer, a Nílus királynője (az egyiptomi csajszi ,,pöttyös ókori ruciban" - ahogy Alya mondta egyszer), Maia - közel hajolt hozzám és figyelmeztetően súgta: - Egy vérbeli gladiátor. Korának férfijai a nyomába se értek. És végül, Jie-Jie Ming-Mei.
Itt a kínai lányra nézett, mintha meg akarná kérdezni elmondhat-e valamit. Bizonyára némán megbeszélték, mert Jeannie először semmit nem mondott. Aztán kibökte: - Jie-Jie volt a második Katica.
- És mi lett az elsővel? - kérdeztem izgatottan. - Melyikőtök az? - pillantottam körbe, de hirtelen csak zárkózott arcokkal találtam szembe magam.
- Róla nem beszélünk - ingatta a fejét Menefer, annyira hogy a fején lévő kis ékkövek csak úgy csilingeltek.
- Oké - ezt követően kerültem a témát. Úgy tűnt, ennek nagyon örülnek a lányok. Mintha kínos lenne nekik. Mindenképpen ki fogom deríteni, hogy miért, de nem most.
Egész jól elbeszélgettünk. Megtudtam sok mindent a múltjukról. Például azt, hogy mindegyikőjük rajong valamilyen művészetért. Vagy, hogy mindegyikőjük életének része volt egy helyes srác, akivel a történetük végén remekül összejöttek. Egyből Adrien jutott eszembe. Vajon mit csinálhat most? És vajon viszont szeret engem valaha? Ha nem, ki lesz az én szőke hercegem? Lesz-e nekem egyáltalán olyanom? A lányok is észrevették a hangulat-változásom és egyből más mederbe terelték a beszélgetést. Elkezdtek mesélni a saját kultúrájukról és arról, hogy milyen volt az ő idejükben a divat, amitől előjött a divattervező énem, és hála Jie-Jienek, sikerült lejegyezni az ötleteim. Amikor a csajok ezt meglátták, majdnem elájultak (kivéve Hyppolityát. Ő csak túlpörgött). Hát, még amikor megkérdeztem lennének-e majd a modelljeim. Ezután gyorsan ment az idő; mindenről beszéltünk, ami valaha történt velem vagy velük. Még azt is megtudtam, hogy minden áldott nap minden percében figyelnek és játsszák a ,,jó tündérkeresztanyát". Ezen kicsit fennakadtam, de hát hasznos, hogy valaki mindig figyel rám. Azt is elmondták, hogy meg tudom idézni őket, ha kimondom a nevüket és a Tikki-féle ,,Pöttyöket fel!" szöveget. Már épp a pasikat elemezgettük, amikor Hyppolitia közbeszólt:
- És most mi van Adriennel? - látszott rajta, hogy nagyon kíváncsi a válaszra ezért jól átgondolva, ezt feleltem:
- Őszintén? Fogalmam sincs. Persze fülig belé vagyok zúgva, de mintha ez neki fel se tűnne. Egyébként, pedig pontosan tudjátok, hogy amikor akár telefonon keresztül is beszélek vele, folyton dadogok. Reménytelen eset vagyok - sóhajtottam, mire Jeannie simogatni kezdte a hátam.
- És Macska? Ő nem számít semmit? - tette fel csipetnyi gúnnyal a hangjában Menefer a kérdést, amit már hónapok óta kérdezgetek magamtól, de nem tudom a választ.
- Fekete Macska? Ő a társam, kizárt, hogy járni kezdenénk - És itt kapott el a Marinettes összetörik a szívem-roham. - De ha mégis járnánk, egy idő után kiábrándulna belőlem, megutálna, visszaadná Fu mesternek a talizmánját, vagy élvezettel nézné, ahogy Halálfej legyőz, és amikor már teljesen összeroppantam a nyomás alatt, Halálfej megszerezné a talizmánom elveszteném Tikkit, titeket Macska meg szintén összetörne, hogy egy olyan ügyetlen lány, mint én egyáltalán lehet Katica, és akkor nem csak egy barátot veszítenék el, hanem az egyik szerelmem is.
- Ne kezd a hisztit! Te igenis fantasztikus vagy! És ne gondold ezt Macskáról! - Menefer kifejezetten harciasan beszélt, ami először kicsit megijesztett, de így utólag abban a pillanatban erre volt szükségem. Keménységre. - Én tudom milyen beleszeretni a társadba! És hidd el először Amun is azt hitte, hogy játszom, de te is tudod, hogy ez nem így történt!
- Idő van - szólt közbe Maia. Most tűnt fel, hogy egész keveset tudok róla, mert ő beszélt a legkevesebbet. És eddig hol volt? - Nekem ma még randim van, úgyhogy menned kell.
- Aki szerelme nyomát követi éjjel és nappal, nem szerzi meg kedvese szívét - közölte gúnyos mosollyal Jie-Jie.
- Aki szerelme nyomát követi éjjel és nappal, nem szerzi meg kedvese szívét. Ez mit jelent? - kérdeztem rá mire a társaság megint elkezdett vihogni. Jie-Jie viszont az ajtó felé mutatott. Felkaptam a fejem és még épp láttam egy fekete villanást. Az a sunyi kis dög! Mióta hallgatózik? Értett bármit a párbeszédünkből? Azt tudom, hogy őket nem látja, és nem is hallja. De mi van velem? Engem lát is és hall is. Elsápadtam. Hallotta, amikor azt mondtam, szerelmes vagyok belé? Elköszöntem a lányoktól, és sebes léptekkel elindultam. Rögtön észrevettem Macskát, aki felém közeledett enyhén vörös arccal. Amint meglátta dühtől pirosló arcomat, lehajtotta fejét és a csizmájának kezdett motyogni:
- Szervusz, Bogárkám! Ha tudnád, mióta kereslek! Jó hosszú ideje bolyongok itt. Úgy gondolom ideje visszatérnünk a saját időnkbe - itt félve fel, vagyis inkább lepillantott rám. - Haragszol?
- Mit hallottál? - küldtem vissza a kérdést.
- Azt a fura idézetet, amit mondtál, azt a szerelmes kémkedőst - Ha lehetséges még vörösebb volt az arca, mint a ruhám.
- Nem haragszom - sóhajtottam megkönnyebbülve. - De halványlila gőzöm sincs, hogy jutunk vissza. Bár... - elgondolkodtam - a kwamijainknak tudnia kellene.
Macska a homlokára csapott:
- Hogy nem jutott eszembe! Látod Bogárkám, ezért vagy te a főnök a csapatban.
Erre csak a szemem forgattam, majd halkan megjegyeztem:
- Egyenrangúak vagyunk. Ezért lehetünk egy csapat - aztán már hangosabban beszéltem. - Különben is, ha te nem lennél, az ötleteim semmit se érnének.
- Ezt most vegyem bóknak? - kérdezte összehúzott szemmel.
- Ahogy akarod - hagytam rá. - De ideje indulnunk. Gyere!
Néma csöndben meneteltünk, amíg el nem értünk egy frissen sütött csokis keksztől illatozó, illetve camembert sajttól bűzlő szobába. Itt enyelgett Tikki és ... mit is mondott, hogy hívják? Aha, tényleg! Plagg. Szóval egész aranyosan elflörtölgettek egészen addig, amíg észre nem vették, hogy figyeljük őket. Na és mit mondjak? Plagg bevágta a durcit, és bosszúsan nézett Macskára:
- Én se ütöm bele az orrom a szerelmi ügyeidbe, így neked se kéne az enyéimbe! - És én még azt hittem, hogy Macska nem pirulhat tovább. Mielőtt cicaharcba kezdtek volna, közbeszóltam:
- Haza kéne mennünk. - Tikki helyeslően bólogatott, majd szomorúan elköszönt:
- Szia.
- Szia - válaszolt neki hasonlóan szomorúan Plagg.
Én is Macskára néztem:
- Majd még találkozunk.
- Persze. Ha meg kell téged menteni, Bogárkám - levigyorgott rám. Aztán megcsókolta a kezem. Elállt a lélegzetem. Jó, szokott ilyet csinálni, de ettől máskor nem dübörög ezer kilométer per órával szívem.
- Álmodozz csak - gúnyosan visszavigyorogtam, palástolva a reakciót, amit a kezem megcsókolásával váltott ki belőlem.
Ezután, erős fényt láttam, hogy szinte belevakultam, így inkább behunytam a szemem, és mikor kinyitottam, már otthon voltam. Rápillantottam az órára és majd kiesett a szemem. Egész idő alatt egy perc se telt el! Na jó, ez nekem magas. Bár, mintha Tikki említette volna... Kit érdekel? Hullafáradtan dőltem ágyba és azonnal elaludtam.
Azt is átaludtam, amikor anyu bejött és fejét csóválva betakargatott.