Valamiért úgy gondoltam, hogy egy hét elteltével egyszerűbb lesz majd vámpírok között sétálni, de tévedtem. Az érzékeim kiélesedtek, legszívesebben minden pillanatban hátra néztem volna, hogy settenkednek-e éhes vérszívók a nyomomban. Órákat töltöttem el a szobában földön fekvéssel, miközben a plafont bámultam és Corneliuson járt az agyam. Görcsösen meg akartam érteni, hogyan képes valaki megölni négy személyt egy kis varázserő fejében. Mikor a hiábavaló kutatásom kellőképpen felidegesített, akkor különböző fortélyokat próbáltam kitervelni, hogyan ölhetném meg Corneliust.
Naplemente után Nicolas általában elment elintézni pár dolgot. Ezt Cornelius rendszerint kihasználta, és mindig bejött hozzám faggatózni. Kik állnak az oldaladon? Meddig terjed a hatalmad? Egyáltalán miben testesül meg az az állítólagos hatalmas erő? Folyton ugyanazokat a kérdéseket tette fel nekem, de nem válaszoltam rájuk. Cornelius arcán rendszerint az a mézes-mázos mosoly ült, mintha senki nem tudná azt levakarni róla. Hamis volt, ijesztő és undorító. Egyszerűen nem tudtam mit tenni ellene, hiszen tisztában voltam vele, hogy a vezér sosem jár egyedül.
A negyedik alkalommal Nicolasnak napkeltekor akadt dolga, amit ugyan furcsának találtam, mégsem szóltam meg. Én már fáradt voltam, így aludni készültem, de Cornelius nem hazudtolta meg önmagát, ismét meglátogatott fél óra egyedüllét után. Leült mellém az ágyra, én meg próbáltam a lehető legtávolabb húzódni tőle az ágy vége felé. A kimerültségem hozzásegített ahhoz, hogy képtelennek éreztem kibírni a társaságát.
– Semmi közöd hozzá – vettem fel ugyanazt a mosolygós maszkot egy pillanatra, mint ő hosszú órákra a találkozóink során, mikor harmadjára is újrakezdte a kérdéssort. – Ha annyira ismernél minket, mint hiszed, tudnád a válaszokat.
– Nos, beszéljünk esetleg más hangvételben – eresztette ki agyarait Cornelius. – Akár kényszeríthetlek is, hogy válaszolj nekem – nyalt végig a fogsorán.
– Most kéne beadnod a derekadat, nem gondolod? – szólalt meg egy férfihang a karkötőmből.
– Fogd be, Eques! – parancsoltam a hang tulajdonosára.
– Nocsak, nocsak – kémlelte Cornelius a gyémántot a karkötőmön. – Ezt meg hogy csináltad?
– A hasbeszélés mesterévé váltam – vigyorogtam rá gúnyosan.
Beszélgetőtársam felnevetett.
– Idefigyelj, aranyom! A türelmem rohamosan fogy. – Mellettem termett és megszorítva az állkapcsomat kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – A helyedben úgy csiripelném az információkat, ahogy a madárka dalol. Megengedtem, hogy itt maradhass az én drága Nicolasommal, szóval örülnék egy kis hálának – villantotta ki szemfogait.
Nagy erőfeszítésbe telt, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra. Rámarkoltam a csuklójára, mire felvonta a szemöldökét, és lassan elengedett.
– Tudod, rohadtul elegem van abból, hogy mióta ide jöttem, mindenki fojtogatni akar. Ez valami vámpír fétis?
Megrándult a szája széle, de mégsem ordított rám. – Rég nem találkoztam ennyire idegesítő nőszeméllyel.
– Utánad jöttem mindent magam mögött hagyva – néztem mélyen a szemébe –, ez viszont nem azt jelenti, hogy bármikor is egyedül lennék. Ha ismered a fajtámat, tudnod kell a lovagjaimról.
– Igen, valóban. Azt is tudom, miként kapjátok meg őket – bólintott. – Neked hány van?
– Három – hazudtam és reméltem, ő nem hallott a nagy felhajtásról, ami körülöttem forgott a nyolc lovagom miatt, ugyanis ez nagyon soknak számított a hazámban. – Nyilván nincs korlátlan hatalmuk, de gond nélkül a védelmemre kelnek, ha szükség van rá.
A lehető legkevesebbet akartam neki elárulni magamról, de mégis fel kellett mutatnom neki valamit, hátha végre békén hagy.
– Fenyegetni próbálsz? – kérdezte kertelés nélkül.
– Ez csak figyelmeztetés. De biztos lehetsz benne, hogy minden elalvás előtt elképzelem magamban a halálodat – vágtam rá.
Meglepettség suhant át az arcán, de pillanatok alatt felvette ismét a mosolygós álarcát.
– Viszont nem vagyok ostoba – álltam fel az ágyról. – Ettől még ne hidd, hogy félek tőled! Nem te teszel szívességet azzal, hogy engedtél itt maradni, inkább én teszek neked szívességet.
Szó nélkül kisétáltam a szobából. A vámpír a nevemen szólított és maradásra akart bírni, de nem fordultam vissza. Elegem lett a vámpírvezérből. Annyira felszínes volt az egész beszélgetés, hiszen ő igazából semmi újat nem tudott meg rólam, mégis úgy csinált, mintha. Nem tudtam, hogy melyikünket akarta meggyőzni arról, hogy végre sikerült megtörnie engem.
A folyosó végén befordulva magam elé tartottam a jobb kezem, majd előhívtam a holdkőlovagomat. Valami bűzlött a vámpírok körül, és nem a hullahalmokra gondoltam. Úgy éreztem, kell lennie a háttérben egy piszkos ügyletnek, hiszen Cornelius túl felszínes volt ahhoz, hogy csak arról a varázserőről legyen szó, amit említett. Olyan dolgokra kérdezett rá, amiket már tudott, ezért időhúzásnak tűnt az egész. Mindamellett, hogy a vámpír egy lelketlen vadbarom volt.
– Remélem, hasznát vehetjük a remek tájékozódási képeségeidnek, mert ez az épület egy útvesztő – veregettem meg Eques széles vállát, mire egy apró mosoly jelent meg karakteres arcán.
– Ez csak természetes, Greta – felelte kimérten ügyelve rá, hogy ne mondja ki a „H" betűs szót. Rövid, mogyoróbarna haja kócosan meredt az égnek, ugyanebben a színben pompázó szeme pedig odaadást és szeretetet sugárzott.
Elhatároztuk, hogy lefelé fogunk indulni a kúriában a felfedező túránkon, így egy idő után elhaladtunk a trónterem előtt. A következő folyosó falát kőből építették, végig fáklyák világították meg az utunkat. A tűz adta halvány fényben megláttam néhány képet a falon, amik valószínűleg a klán tagjait ábrázolták, néhányat felismertem a trónteremben lebzselők közül. A festmények gyönyörűek voltak, de a haláli kisugárzásuktól frászt kaptam. Sehol egy apró mosoly, mindenütt ugyanaz a szenvtelen tekintet. Egytől-egyig felsőbbrendűnek hitték magukat, holott nem értek többet, mint bárki más. Nicolas arca is épp olyan hatást keltett, akár a többieké. Megborzongtam. Sose láttam így azelőtt, és ez az oldala eléggé megrémisztett.
Óvatosan megérintettem a festményt, pont ettől vált hirtelen annyira valódivá. Eques megfogta a vállam kizökkentve a gondolatmenetemből.
– Démoni – jegyezte meg szűkszavúan, mint az esetek többségében, mikor nem volt szükség tanító beszédekre.
– Hé! Kik vagytok és mit kerestek itt? – csattant fel valaki a félhomályban. Nem ismertem fel a férfit, de ezen nem lepődtem meg, hiszen nem jegyezhettem meg mindenki arcát egy pillantás alatt.
– A nevem Greta. Biztosan láttál a trónteremben.
– Ó, igen, a nagyszájú liba – húzta el a szőke a száját a falnak dőlve. Már majdnem felhoztam, hogy ő meg túl vézna vámpírnak, mikor Equesre emelte a tekintetét. – És ez meg ki? – vonta fel a szemöldökét. Vagy inkább mi?
– A segítőm – válaszoltam kimérten.
– Egyszer sem láttam még. Mikor jött? A Mester tud róla?
– Biztosan tudja, ki a barátom – húzódtam közelebb a lovagomhoz.
A férfi egy pillanatra elhallgatott, mintha éppen azt latolgatná, hogy miként csócsálja meg a bokám, majd finoman ellökte magát a faltól. – Jelentem a Mesternek, hogy megjelent a kis barátod. – Úgy köpte oda az utolsó szót, mintha valami átok lenne. – Ha hazudtál nekem, és ő nem a varázs akármid, akkor reménykedj, hogy nem talállak meg többé.
– Fontos vagyok a Mesterednek.
A férfi halványan elmosolyodott. – De nem örökké.
A vámpír eltűnt a sötétségben, mi pedig tovább sétáltunk. A cipőnk kopogott a kőpadlón, a fáklyák halk ropogással égtek.
– Szerinted miért engedett el minket ilyen könnyen?
– Úgy néz ki, ennyire fél, hogy elrontja a Mestere játékát – igazítottam a fülem mögé egy vörös tincset.
Egy hatalmas ajtó elé értünk, kissé hasonlított a trónterem bejáratára. Merészen nyúltam a kilincs után, de Eques megelőzött, és egy meghajlás kíséretében kinyitotta előttem az ajtót. Odabent sötétség fogadott minket, azonban egy kapcsoló segítségével vakító fényáradatba burkoltam mindent.
– Ez egy bálterem – jegyezte meg a mellettem álló lovagom.
– Tudom – helyeseltem.
A falakat bíbor tapéta fedte. A bal sarokban asztalokat helyeztek el, a színpad két oldalán vastag bordó függönyöket kötöttek félre, akár egy színházban. A mennyezetről hatalmas, ékes kristálycsillárok lógtak le, amik csillogtak a fényben, műgyertyafényeiket áram működtethette.
– Szabad? – nyújtotta felém a kezét Eques.
Először nem értettem, mit akar, de végül mosolyogva elfogadtam jobbját. Beálltunk középre és összeérintettük magunk előtt a jobb tenyerünket, felvettük a kezdő táncpózt. Eques dúdolni kezdett egy dallamot, mire elkezdtük a jól begyakorlott mozdulatsort.
– Szerinted mit kellene tennem? – tettem fel a kérdést, ami a nap minden percében ott motoszkált a fejemben.
– Erre neked kell rájönnöd.
– Kösz – fújtam ki feszülten a levegőt a következő lépés közben.
– Egy hexaldarnak nem azért vannak lovagjai, hogy azok helyette hozzanak döntéseket. Mi kard vagyunk a kezedben, a testedet védelmező páncél, olykor segítünk gondolkodni, de a végső szó a tiéd. – Fiatal külseje ellenére mérhetetlen bölcsességgel rendelkezett.
– Ez a hegyi beszéd most nem nagy segítség.
– Tudod, hogy mindig a legjobbat akarom neked, hogy minden tudásom egy nap a tiéd legyen. Viszont nem tudok olyan kérdésekre felelni, amire nem tudom a választ. Inkább arról beszéljünk, hogy miért szorítottál vissza minket a karkötőbe, mikor akár végezhettünk volna Corneliusszal?
– Ne bízd el magad! – El sem hittem, hogy ezalkalommal én mondtam ki, ráadásul annak, aki mindig a legésszerűbb tanácsokkal bombázott. – Fogalmunk sincs, hányan vannak, vagy szövetkeznek-e bárkivel. Azt mondod, az öngyilkos küldetés a jobbik út? – vontam fel a szemöldököm.
– Nem így értettem – mosolyodott el. – Egyszerűen borzalmas volt szinte tétlenül végig nézni, ahogy az a vámpír majdnem megölt téged.
– Attól azért még messze állt – forgattam meg a szemem.
– Nem te vagy véletlenül az, aki elbízza magát? Alig a felét ha ismered a saját erődnek...
– Ha akkor előhívlak benneteket, és mind meghalunk, most nem lenne miről beszélnünk.
Nem táncoltunk sokáig, hiszen valódi zene nélkül nem volt az igazi, mégis felderítette a kedvem. Utolsó mozdulatként Eques megpörgetett, majd meghajoltunk egymás előtt.
– Megtisztelő volt – mosolyodott el lágyan.
Elhagytuk a termet, majd a következő megállónk egy étkező volt egy hosszú asztallal a közepén, de nem értettem pontosan a helyiség szerepét. Ezután ismét elértük a felszint, és az első emeleten keresgéltünk tovább nyomok után. Találtunk egy zeneszobát felszerelve egy zongorával, hegedűkkel és más mesés hangszerekkel.
Órákat bolyonghattunk a kastélyban, még végül az aulába nem értünk. Hihetetlenül idegesített, hogy nem találtunk semmi kézzel foghatót, ami bebizonyíthatta az elméletem, azonban egy részem örült egy kicsit. Otthon imádtam a céltalan sétákat a lovagommal, annyira megnyugtató volt és egyszerű. Olyankor sosem kellett királyi dolgokról beszélni, érdekházasságról vagy más marhaságokról, amit a nyakamba akartak varrni. Elöntöttek a jóleső emlékek és egy pillanatra elfelejtettem a tényt, hogy vérszívókkal vagyok összezárva, viszont Eric érkezésével el is párolgott ez a hirtelen jött illúzió.
Teljesen megértettem, hogy csak a dolgát végezte, amikor a torkomnak esett, mégis éreztem magamon a szorongató ujjait, valahányszor megláttam. Elfordítottam róla a tekintetem, hátha leesik neki, hogy nem vágyom a táraságára, ő mégsem fordított hátat. Karon ragadtam Equest, és a bejárati ajtó felé húztam magam után, de Eric előttem termett. Magam elé tartottam a jobb kezem, hogy azonnal tudjak védekezni ellene, a szavai azonban megállítottak.
– Ne csinálj úgy, mintha te nem ezt tetted volna a helyemben! – ráncolta össze a vámpír a szemöldökét. – Nem fogok bocsánatot kérni! Nicolasnak magyarázkodtam, mert ő a barátom, elég is volt ennyi időt pazarolni erre. A dolgok csak úgy megtörténnek velünk és kész – rándította meg a vállát.
Eques megfeszült mellettem és alig észrevehetően maga mögé tolt, de nem éreztem a vámpíron, hogy meg akarna támadni. Eric kinyitotta előttünk a bejárati ajtót.
– Ő meg ki? – bökött Equesre.
– A pajtásod már beszámolt róla a Mesternek – mosolyogtam rá cinikusan. Ugyan megfogalmaztam magamban egy háborgó monológot, amiért semmibe veszi az életem, végül mégis nyeltem egy nagyot, és összeszorított fogakkal átléptem a küszöbön. Az ajtó becsukódott mögöttünk, Eques pedig felvette a gyors tempómat egészen a kapuhoz vezető út feléig. Megálltunk egy pillanatra. A délutáni napsugárfoszlányok simogatták a bőröm, a benti homály után hunyorognom kellett a kinti erős fény miatt. Lassan sétáltunk tovább, és ahogy körbe néztem, nem láttam semmit. Azt hittem, hogy végre nem figyel minket egyetlen szempár sem, de tévedtem. Meglepetésemre egy napszemüveges férfi ült egy fa tövében, közel a birtokra vezető kapuhoz. Éppen egy pakli kártyával szórakozott, miközben füstöt eregetett a szájából.
Megborzongtam egy hideg fuvallattól, túl alulöltözött voltam a tervezetlen kinti barangoláshoz. A férfi felállt, levette a kabátját és mellém sétálva a vállamra terítette, mire Eques felém lépett egyet összeszorított ököllel. Aprót ingattam a fejemen jelezve, hogy minden rendben van, de azért örültem az éberségének. Sosem lehetett tudni, mikor lopakodnak a hátunk mögé. Feszülten nézett körbe a lovagom.
– Ebédre jöttél? – kérdezte az idegen kifújva a füstöt.
– Ha te vagy a kapuőr – mutattam a kapu felé –, akkor elég rosszul végzed a munkád. – Túlságosan jól tudtam, mi történik itt a halandó ebédpartnerekkel.
– Itt valaki elég mogorva – ült vissza a fa tövébe a férfi, vigyorát eltorzította az arcán éktelenkedő kifehéredett sebhely. Végignéztem rajta és észrevettem, hogy a karjait is fényes sebhelyek borították.
– Nem fázom.
– Én sem – rándította meg a vállát hanyagul, fekete tincsei beleremegtek a mozdulatba –, de csalóka az idő. – Méregzöld szeme nem árult el semmit róla, csupán tele volt elővigyázattal és kétkedéssel. – Ki vagy te?
– Ezt én is kérdezhetném tőled – vágtam vissza összefonva a karomat a mellkasom előtt.
Halk nevetés rázta meg a testét, egy kártyát elejtett a nagy szórakozásban. – Már ne haragudj, de én itthon vagyok.
– Én kérek elnézést, Mr. Naplopó.
Hangosan felnevetett, miközben elnyomta a cigarettáját.
– Mi vagy te? – kérdeztem lassan formálva a szavakat.
– Ezt én is kérdezhetném tőled – sóhajtotta még mindig vigyorogva.
Megforgattam a szemem, majd belekaroltam Equesbe, de mielőtt elindulhattunk volna, a férfi utánunk szólt.
– Alakváltó vagyok, kislány. Hívj nyugodtan Willnek.
– Nem vagyok kislány – szóltam vissza neki élesen.
– Jó, de ne nagyon mászkálj el a birtokon egyedül, a többi nappali műszakos fali őr lehet, hogy nem kabáttal fogja jutalmazni az illetékteleneket – javasolta szórakozottan.
– Én soha nem vagyok egyedül – erősködtem, kezdtek felhúzni Will lekicsinylőnek ható megjegyzései. Mindig ez történt, mikor valaki egyáltalán nem ismert engem.
– Úgy értem, a barátod nem közénk való, és ezért gondolhatják rólatok, hogy betolakodók vagytok.
– Meg tudjuk védeni magunkat, de azért köszi a tanácsot, kedves Naplopó Will – indultam meg balra a lovagommal, a hátunk mögül pedig a férfi hangos nevetése hallatszott több mint elég ideig.
A lovagom szintén jót mosolygott a szóváltáson, de merev járása arról árulkodott, hogy legbelül nagyon feszült. Nem is várhattam el tőle a higgadtságot, hiszen azért mégis egy vámpírfészekben voltunk, távol az otthontól. Sajnos nem tartott sokáig a csendes sétánk Equesszel, ugyanis Devon megörvendeztetett minket a jelenlétével.
Kifejezetten idegesítettek a levakarhatatlan emberek, Devon pedig pontosan ilyen volt. Többszöri célzásra sem fogta fel, hogy mi csak ketten szeretnénk tovább menni, így ráhagytam a szócséplést. Időbe telt, mire felmerült bennem a kérdés: mégis hogyan képes nappal a szabadban lenni? Tudomásom szerint porig kellett volna égnie. Mardosott a kíváncsiság, de megtartottam magamnak a kérdést, később terveztem megtudni Nicolastól ennek a hátterét. Az is megfordult a fejemben, hogy ez valami nagy „családi" titok, ebben az esetben pedig Devon valószínűleg amúgy sem válaszolt volna.
Valami nyugtalanító bujkált Devon hangjában. Éppen a kerítésről magyarázott, ami elválasztotta a lankás rétet a hátsó kertben a háztól és a parkolótól.
– Erre van egy hatalmas szabadtér és egy fás rész is, a birtok mellé egy mesterséges erdőt telepítettek – mutatott a rét felé. – Erre pedig a temető található – bökött elénk, amint kiértünk az óriási épület mögé.
– Egy temető? – vontam fel a szemöldököm.
– A mester egy kissé szentimentális – mosolyodott el halványan. – Azt akarja, hogy a végleg halott testvéreink örökké mellettünk maradjanak.
– Nálunk is van egy hasonló hely – jegyeztem meg –, csak nem valami sűrűn lakott.
Figyelmen kívül hagyta a szójátékomat, inkább folytatta a bemutatást. A birtok olyan hatalmas volt, hogy szemmel nem lehetett ellátni a végéig, bár erre rájátszott a betelepített erdő is. Több épület díszítette a területet elszórtan, de mikor rákérdeztem, hogy azokban mi van, Devon csak annyit mondott, hogy maradjak a főépületben, ott nekem sokkal jobb lesz. Ezzel még jobban felcsigázott, a kíváncsiság szinte szó szerint mardosott belülről, de annyiban hagytam a témát. Egyelőre.
Mivel a birtok területének túlnyomó része elég dombos tájon húzódott végig – bár az épületeket próbálták nagyobb terjedelmű sík részek közepére építeni -, így az erdő több mint fele lankás terepen terült el. A rét jobb oldalán egy közepes méretű tó volt.
– Itt szoktunk edzeni és gyakorolni, főként száraz időben – mutatott a szabad térre körülöttünk, mikor a rét közepére értünk. Az épületre néztem és rájöttem, hogy ezt láttam Nicolas ablakából. – Az ott pedig egy jól felszerelt, hatalmas edzőterem – mutatott egy közepes méretű házra az erdő mellett. – Nagy része a föld alatt van.
Olyan nagy beleéléssel vezetett minket körbe, hogy nehezemre esett hinni vámpír létében.
Miközben Devon rendíthetetlenül sétált előre, én azon gondolkodtam, hogy Cornelius elmondta-e a többieknek, ki is vagyok valójában. Nem úgy tűnt, mintha osztozni akart volna a hatalmon. Pontosan ezért kételkedtem benne, hogy rajta meg néhány tagon kívül bárki is hallott volna a hexaldarokról, hiszen Ravranar egy másik dimenzióhoz tartozott. Eléggé elrejtették azok elől, akik nem foglalkoztak mágiával. Ráadásul az képtelen volt átjutni, aki nem tudta, hol keresse az átjárót.
Az erdőbe nem mentünk be, inkább sétálgattunk a lankás réten a kellemes napsütésben. Órákat kint töltöttünk, de csak néha elegyedünk szóba. Megjegyeztem, hogy Nilla milyen kedves lány, mire Devon vigyorogva helyeselt. Legalább negyedjére sétáltuk körbe a tavat, mikor Nicolas csatlakozott hozzánk.
– Hát ti meg mit csináltok itt? – kérdezte. Hirtelen jött jókedve ugyanolyan gyorsan el is szállt, mikor észrevette rajtam az idegen ruhadarabot.
– Devon elkalauzolt egy kicsit minket – mosolyogtam a vámpírra. – Élvezzük a napsugarakat – tártam szét a karom, és felnéztem az égre, majd vissza Nicolasra. Új élmény volt számomra Nicolast természetes fényben látni, el is időztem a vonásain. Úgy terveztem, a fényben járás lesz az első beszédtéma, amit felhozok, mikor a szobánkba érünk. Hiszen, ha kimehettek a napra, akkor mi a bánatos fenéért kellett nekünk olyan sok időt elpazarolnunk korábban a rejtőzködéssel?
– Ez kinek a kabátja? – vonta fel a szemöldökét Nicolas. Éreztem rajta ellenszenvet a holmival kapcsolatban, mégis inkább megmosolyogtatott a viselkedése.
– Willnek hívják, valami kapuőr – mutattam abba az irányba, amerről jöttünk. – Mi az, féltékeny vagy? – vágtam csípőre a kezem vigyorogva.
– Miért lennék féltékeny arra a semmirekellőre? – fintorodott el.
– Annyira semmirekellő volt, hogy kölcsön adta a kabátját. Hogy képzelte?! – válaszoltam cinikusan. – Amúgy is kellemetlen lett volna visszamenni az aulán keresztül egy felsőért – jegyeztem meg, bár azonnal megbántam, mire kimondtam. Nem akartam árulkodni Nicolasnak Ericről, az túl gyerekes lett volna. Különben sem állt szándékomban éket verni közéjük a semmiért, hiszen Ericnek bizonyos szempontból teljesen igaza volt.
– Mert mi történt? – tette fel mégis Nicolas a témára vezető kérdést.
– Semmi, csak beszélgettünk egy kicsit Erickel. – Intettem Devonnak, majd elindultam Will felé, hogy visszaadjam neki a kabátot. Eques a balomon velem tartott, Nicolas pedig a jobbomon haladt. – Tudod, dolgok csak úgy megtörténnek velünk és kész – ismételtem el a barátja mondatát.
Csendben maradt, mire ráemeltem a tekintetem. Valószínűleg ismerte már a szöveget, mert összeszorította egy pillanatra a száját.
– Bántott? – kérdezte, miután valamennyire sikerült lenyugodnia.
– Nem. Egyszerűen csak közölte velem, hogy a munkáját végezte. Ezt meg is értem, szóval nem kell erre több időt pazarolni – karoltam bele Nicolasba. – Nincs szükség felhozni előtte ezt a dolgot, rendben?
Összeszorította a szemét, végül kinyitotta és eltűnt az arcáról a téma okozta feszültség.
– Oké – mosolyodott el halványan és a hajamba csókolt. – Ő meg ki? – mutatott a lovagomra, mintha csak akkor tudatosodott volna benne a jelenléte.
– A nevem Eques, Gonzol gyermeke vagyok – biccentett a férfi, mielőtt megszólalhattam volna, rosszallóan néztem rá. Felesleges volt megemlítenie a levegő birodalmárának nevét. Gonzol uralta azt a földet Ravranarban, ahol a holdkőlovagokat megteremtették.
– Ez is beletartozik a karkötő-témába?
Bólintottam.
– Rendben – karolta át a vállamat Nicolas.
Viszonylag gyorsan elértük Will őrhelyét, ő ugyanúgy üldögélt a fa tövében, mint mikor korábban otthagytam.
– Mégsem ettek meg a többiek? – vigyorgott ránk az alakváltó.
– Csak szórakoztunk egyet – vettem le a ruhadarabot, és felé nyújtottam. – Inkább visszaadom, nehogy meghűlj a henyélésben.
– Milyen kedves – tápászkodott fel a földről, majd kivette a kezemből a kabátját.
– Tudom, maga vagyok a megtestesült jószándék.
Nicolas előre lépett és meglökte Will mellkasát.
– Szállj le a nőmről! – vicsorogta ellenszenvesen.
Will meglepetten állt egy pillanatig, majd kajánul elmosolyodott. Szinte tisztán hallottam, ahogy leesik neki.
– Most, hogy mondod, elég szép darab – kacsintott rám, de nem maradt időm kikérni magamnak a szóhasználatot, ugyanis közéjük kellett állnom, különben Nicolas neki esett volna.
– Ugyan, csak kölcsön adott valamit, ez még nem a világ vége – támasztottam a tenyeremet Nicolas mellkasára. – Menjünk be – kulcsoltam rá az ujjaira, végül a bejárati ajtó felé kezdtem húzni. – Kérlek.
A vámpír az alakváltóra vicsorgott, Will azonban meg sem rezdült. Gépiesen visszaült az őrhelyére.
– Milyen szórakoztatóak vagytok – gyújtott rá ismét.
Kényelmesen füstöt eregetve nézte végig, ahogy betaszigálom Nicolast a bejáraton. Egy bocsánatkérő pillantás erejéig még elkaptam a tekintetét, majd becsuktam magunk mögött az ajtót. Mire a szobánkba értünk, Eques eltűnt, bár ez Nicolasnak alig tűnhetett fel, mert ő még mindig el volt foglalva a féltékenykedéssel. Figyelmen kívül hagytam a csendes zsörtölődést, inkább egy forró fürdőre összpontosítottam, amit végül meg is kaptam. Elégedetten tértem vissza utána a szobába. Úgy döntöttem, ledőlök egy kicsit Nicolas mellé, aki szemmel láthatóan frusztrált volt és nem az alváshiány miatt.
– Mi a baj? – törtem meg a csendet, mert rájöttem, hogy hiába várok Nicolasra.
– Semmi – rándította meg a vállát hanyagul, már amennyire a fekvő helyzet ezt megengedte. Egy könyvet lapozgatott közben.
– Persze, nyilván nincs semmi – forgattam meg a szemem, majd kivettem a kezéből a könyvet és nézegetni kezdtem.
Nicolas felvont szemöldökkel könyökölt fel mellettem, a tekintete érzelemmentes volt.
– Add vissza! – nyúlt a könyv után, de én elrántottam előle.
– Szerezd meg, ha kell! Úgyse fog sikerülni – vigyorodtam el kárörvendően, majd beraktam a kötetet magam alá és jó szorosan fogtam.
Megcsillant a szemében a kihívás szikrája, egy pillanat alatt átvetette rajtam a lábát és leszorított az ágyra. Percekig egymást figyelve hallgattunk. Elmerültem abban a sokat mondó tekintetben, írisze kéksége ellenére úgy izzott, akár a parázs. Ajka halvány mosolyra görbült, de szinte azonnal el is tűnt az arcáról.
– Akarod tudni, hogy mi van, szivi? Egyszerűen elszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy azzal a korccsal voltál egész nap – szorított rá jobban a csuklómra, ami eléggé fájt, mégsem szóltam semmit. Az izmai megfeszültek a pólója alatt.
– Nem voltam vele egész nap, csak összefutottunk, mikor Equesszel kimentünk – ellenkeztem vele. – Nem, mintha lenne okom magyarázkodni – fordítottam el a fejem, és a tekintetem megállapodott az ablakon. – Ő volt az első természetfeletti, akin őszinte jószándékot éreztem, mióta ide jöttem.
A szóváltásom jutott eszembe Erickel, és hiába éreztem sértődöttséget, nem akartam beárulni, hiszen úgy éreztem, az nem lenne helyes lépést. A saját dolgaimat egymagam kellett megoldanom, ráadásul Nicolas elég elfoglalt volt az én problémáim nélkül is.
– Mi van az én jószándékommal? – kérdezte Nicolas komoly hangvétellel.
– Tehát azt akarod, hogy ezentúl ne beszélgessek senkivel, csak veled? – vontam fel a szemöldököm.
– Dakotával biztos jól kijöttök – vágta rá, mire felhorkantottam.
Inkább más mederbe tereltem a beszélgetést.
– Amúgy merre voltál reggel már megint? Ki nem állhatom, mikor egy szó nélkül egyedül hagysz – vallottam be halkan. Kerültem a tekintetét.
– Történt valami?
– Te talán nem tudtad, hogy a Mestered eljár hozzám, mikor te házon kívül vagy? – A hangomban megbújó leheletnyi gúnyt és tömérdek számonkérést jogosnak éreztem. Ismét rá néztem.
Mélységes döbbenet ült ki Nicolas arcára, amiből egyértelműen megkaptam a választ.
– Mit csinált veled, szivi? – ráncolta össze a homlokát.
– Csak kérdezget mindenfélét – rándítottam meg a vállam, amennyire a szorítása engedett. – Rólam, a népemről, meg a családomról.
Lemászott rólam és gyengéden magához ölelt.
– Majd holnap beszélek vele az ügyről – ígérte a hátamat cirógatva.
– Nem kell, még a végén bajod lesz belőle. Ennyit el tudok viselni – mosolyodtam el halványan. – Szólni fogok, ha bepróbálkozik. – Próbáltam oldani a felszült hangulatot egy gyenge poénnal, persze eredménytelenül.
– Mindig csak veled lennék, ha tehetném – csókolt a hajamba lágyan. – Holnap szabaddá teszem magam neked. Mit szólsz hozzá?
– Rendben, el is látogathatnánk az edzőterembe – javasoltam felvillanyozva, igazán érdekelt az az épület belülről.
– Alig várom – mosolyodott el Nicolas.
– Nehogy a végén leverjelek.
– Szeretném én azt látni – nevette el magát.
– Becsülj csak alá, annál könnyebben foglak legyőzni – kacsintottam rá. – Mellesleg, hogyan tudtok a napon járni? – hozakodtam elő a témával, ami leginkább kíváncsivá tett. - Nyilván, ha Devon meg te képesek vagytok erre, akkor valószínűleg a többiek is.
– Két szó. Mágia és tetoválás – foglalta össze elégedetten a magyarázatot, bár nekem sok segítséget nem adott.
– Egy tetoválás? – kérdeztem meglepetten.
– Mindent el fogok mondani, miután felkeltem – fordult hasra, a feje alá gyűrte a párnáját és lehunyta a szemét.
– Alig várom – nyomtam az arcára egy puszit, majd én is kerestem egy kényelmes pózt a takaró alatt.
A fáradtság ellenére nem nyomott el rögtön az álom. Különböző gondolatok, emlékek záporoztak a fejemben, egyikről egy pillanat alatt áttértem a másikra. Eszembe jutott a hatalmas márvány szökőkút az otthoni kertünkből, a tetején két oroszlán szájából csobogott a kristálytiszta víz a szökőkút alsóbb szintjeire. Egy kör alakú pihenő közepére volt ez építve, amin áthaladt a bokrokkal szegélyezett sétáló út. A kör két oldalán a bokrok mentén két pad állt, ahol órákig hallgattam a víz csobogását és a madarak énekét, néha csatlakozott hozzám valamelyik családtagom vagy lovagom. Mélyet szippantottam a párnába és szinte éreztem a levendula erős illatát, hallottam a csiripelő madarakat.
Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a bátyám, Sebastian, aki büszke, határozott mozdulatokkal sétált be a körbe, majd leült a szemközti padra. Pár pillanattal később a kemény arckifejezés eltűnt róla, és bizalmasan elmosolyodott, mintha megkönnyebbülés lenne neki levetni a tisztelettudó és tökéletes trónörökös álarcát, amit minden nap magára kellett erőltetnie. Megkérdezte, hogy vagyok.
– Pontosan tudod a választ – feleltem komoran, mire átült mellém és átkarolta a vállam.
Ez volt az egyik legkedvesebb emlékem róla, hiszen szinte csak akkor lehetett önmaga, mikor kettesben voltunk. Éreztem a szeretetét és az aggodalmát velem kapcsolatban, ennek szót is adott nem egyszer. Viszont nem tudtunk mit tenni, hiszen a királyi családhoz tartoztunk és ez együtt járt a kényszerházassággal. Minden elsőszülött lánynak és fiúnak ki kellett építenie egy – ahogy a nagyokosok fogalmaztak – szövetséget egy másik uralkodói családdal. Nem számított, mennyire elleneztem ezt az egészet. Hiába szerettem mást.
Fájt a testvéremre gondolni, minden alkalommal összeszorult a szívem. Inkább kiürítettem a fejem, mert tudtam, ha tovább agyalok, elsírom magam.
Jóval napnyugta után ébredtem fel, és rögtön Nicolas kíváncsi tekintetével találtam szembe magam. Megfordultak a fejemben olyan rémképek, hogy tátott szájjal aludtam, de a kimerültség miatti mély álomból talán egy robbanás se keltett volna fel.
Kusza haját rendesen elfeküdte, de nem tűnt úgy, mintha ez bármennyire is érdekelné. Az a mosolya terült szét az arcán, amitől összeszorult a torkom és a szívem hevesebben vert.
– Te meg mióta bámulsz? – fordultam hanyatt, majd a fejem alá tettem a jobb kezem, hogy jobban láthassam az arcát.
– Már csak öt óra van napkeltéig, szóval elég régóta, szivi – simított végig a párnán szétterülő vörös loboncomon. – Említettem már, milyen gyönyörű a hajad? – húzta végig az ujjait az arcomon, végül a tarkóm mögé csúsztatta a kezét. Közelebb hajolt hozzám és nyomott egy csókot az ajkaimra. Csókjának eper íze és illata volt. Lehunyt szemem előtt szinte tisztán láttam a képet az egyik otthoni villás reggeliről, a rengeteg eperről és más gyümölcsöktől. Nem tudtam elfojtani a mosolyomat.
– Mi az? – húzódott el tőlem egy kicsit.
Butaságnak tartottam volna ezt elmagyarázni neki, inkább azt a kérdést tettem fel neki, ami valójában először eszembe jutott.
– Miért van eper illatod?
– A szájvizem miatt – rándított egy aprót a vállán.
– Az meg mi? – vontam össze a szemöldököm.
– Fogmosás után szoktuk használni, tisztít és eltünteti a rossz leheletet. Ugye a fogmosás ismert a hazádban? – Érdeklődő hangjában nem bújt meg gúny vagy más viccnek szánt rejtett üzenet, bár ez a feltételezés még mindig sokkal rosszabb volt, mintha szimplán kinevet.
– Persze, hogy szoktunk fogat mosni – ültem fel felháborodva –, ahogy fürdeni is minden nap, mint itt.
– Jó, csak kérdeztem – kapta el a karom, amint ki akartam mászni az ágyból és visszarántott maga mellé, átkarolt. – A hajszárító után mégis mit gondoljak, szivi?
– Szerinted büdös vagyok? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra, bár talán magam sem gondoltam komolyan.
– Ugyan már – csókolt bele a nyakamba. – Ha tudnád, milyen kívánatos vagy számomra, rögtön kivernéd ezeket a hülyeségeket a fejedből.
Az arcomba szökött a vér és próbáltam úgy fordítani a fejem, hogy Nicolas ezt ne lássa. Ki nem állhattam, ha valaki előtt ennyire zavarba jöttem. Egy ideig az ölelésébe burkolódzva lehunytam a szemem, végül mégis kimentem a fürdőbe, mert minél hamarabb el akartam készülni, hogy elindulhassunk az edzőterembe. Rám fért már egy kis stressz levezetés.
Nillától kértem kölcsön egy kényelmes öltözéket az alkalomra, Nicolas is ilyesmit vett fel. Ráadásul megígérte nekem, hogy a következő napnyugtakor a ruhavásárlás lesz az egyetlen dolgunk. Részben tetszett az ötlet, mégsem akartam elkölteni az ő pénzét. Mondhatni jobb híján ez maradt, hiszen a mi pénzünkkel úgysem tudtam volna fizetni ezen a bolygón.
Kifelé menet Eric csatlakozott hozzánk, aminek ugyan nem örültem, de szó nélkül hagytam, hiszen aligha mondhattam meg neki, mit tehet a szabadidejében. Ő is lazán öltözött fel, edzésre készen. Éppen egy fegyverről beszélgettek Nicolasszal, mikor bekapcsolódtam hozzájuk.
– A falchion éles, mint a borotva – mondta Eric lelkesen. – Egy határozott mozdulattal levághatsz vele egy fejet.
Nicolas kíváncsinak tűnt a témával kapcsolatban. A távolba meredt, mintha elképzelné maga előtt a helyzetet. Tudni akartam, hogy hogyan néz ki az a fegyver, mégis inkább csendben maradtam. Kellemetlenül éreztem magam Eric társaságában, így próbáltam Nicolas karjába kapaszkodva észrevétlenül a lehető legtávolabb húzódni a nem kívánatos személytől.
– Újakat kaptunk belőlük, a régiek már rendesen elkoptak – magyarázta Eric.
– Legfeljebb a sok edzésben, nem pedig a harcban. Tudod, milyen rég nem volt már komolyabb összetűzésünk senkivel – nyitotta ki Nicolas a bejárati ajtót előttünk. – Különben meg szerintem a scimitar sokkal alkalmasabb egy fej levágására.
Kint már eléggé lehűlt a levegő. Szorosan összehúztam magamon a kabátomat és próbáltam tartani az iramot a két vámpírral. Will helyett egy másik őr volt szolgálatban, aki még csak egy pillantásra sem méltatott. Viszonylag gyorsan átkeltünk a réten, egyenesen a középméretű épülethez, amit Devon mutatott egy nappal korábban. Odabent szerencsére jóval kellemesebb idő volt, mint kint, így le tudtam venni magamról a kabátomat.
Két teremből állt a helyiség, mindkettőben közelharc folyt és az egyik vámpír harci fogásokat tanított a többieknek. Nem álltunk meg sokáig bámészkodni, egyenesen hátra mentünk egy lépcsősorhoz. Az aljára érve megláttam egy hosszú, földből kivájt folyosót, fáklyák világították meg az utat. Csak az én lépteim visszhangoztak odalent a falak között, a fáklyák vége ropogva égett mellettünk. Hamarosan elágazáshoz értünk, mi a három lehetőség közül a középsőt választottuk. A folyosó végéhez érve egy ajtóval találtuk szembe magunkat.
Érdekes látvány fogadott az ajtón túl. Bent a bal sarkot telerakták fegyverekkel, szétválogatva tárolták őket fajta és méret szerint. A legtöbb eszköz a falra akasztották, némelyiket fémrácsok mögé zárták egy szekrénybe, főként a nagyobb közelharchoz szükséges fegyvereket. Azt azonban rögtön észrevettem, hogy a rácsokon nincs lakat, szóval bárki bármikor kinyithatta egy mozdulattal.
A szemközti falon lógott pár fémesnek tűnő íj, mellettük nyilakkal megrakott táskák. A jobb sarkot egy küzdőtér foglalta el, ami éppen foglalt volt. Egy magas, szőke hajú nő harcolt Igorral. Könnyedén kikerülte a férfi támadását és a földre terítette, de Igor úgy söpörte le magáról a nőt, mintha csak egy kis piszok lenne a cipőjén. Olyan gyorsan mozogtak, hogy szemmel alig lehetett őket követni, komoly összpontosítást igényelt.
– Ő ott Jamie – mutatott Nicolas a szőke nőre.
– Érdekes, hogy alig lélegeznek.
– Mégis mennyit tudsz rólunk? – kérdezte kissé mogorván Eric.
– A fokhagyma nem ér ellenetek semmit, a szentelt víz annál inkább – kezdtem el, de Eric a közbevágott.
– A foghagyma szimplán rohadt büdös és bántja a kifinomult szaglásunkat – indult meg a küzdőtér felé.
– Gondolom az ezüst sem a legjobb barátotok – jegyeztem meg, bár be akartam fejezni a beszélgetést, amint lehet, mert hihetetlenül idegesítő volt az a lekezelő hangnem.
– És nem léphetünk megszentelt helyre, blabla – forgatta meg a szemét. – Igazán örülök, hogy tisztában vagy vele, miként lehet minket kinyírni.
– A kitépett szív és a levágott fej a leghatásosabb, szóval minden egyéb tudás talán felesleges – kontráztam rá. – Mellesleg a nap hamuvá éget titeket, legalábbis eddig úgy tudtam – néztem kérdőn Nicolasra, aki szóra nyitotta a száját, de Eric megelőzte. Meglehetősen sokat beszélt velem a vámpír ahhoz képest, ami korábban történt.
– Arra van ellenszerünk – húzta ki magát büszkén és megfogta bal fülcimpáját, amit kifordított, hogy lássam annak a hátulját. Egy tetoválást fedeztem fel rajta. Nem volt nagy, de ki lehetett venni az alakzatból a klánjuk címerét, a trónteremben is ez a jel lógott a vezetők széke felett. Egy vicsorgó tigrisfej nézett vissza rám egy kör közepéről, amit egy zöld pikkelyes, vörös szemű, tüzet okádó sárkány formált meg – a sárkány feje a tigrisétől balra felfelé foglalt helyet. A nagymacska alatt egy tövises fekete rózsa görbült – egy szirom éppen lehullott róla –, aminek virága pont az állat képének bal oldalánál volt. – A festékbe belekeverték egy boszorkány néhány csepp vérét, aztán egy kis hókuszpókusz után már vígan mehettünk Thaiföldre napozni. Együtt úsztunk a delfinekkel – sóhajtott fel elégedetten.
Bárhogy is próbáltam, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjam el, bár a helyzet elég valószerűtlen volt a róla kialakított képemhez mérten.
– Akkor a vámpírokból mégsem lesz rostonsült – állapítottam meg, mire az ő arcán is megjelent egy halvány mosoly.
– Ja – hagyott ott egy pad mellett Nicolasszal, ő inkább csatlakozott egy másik társasághoz a fegyvereknél.
Nicolas leült a padra, és megütögette a helyet maga mellett. Leültem, majd a vállára hajtottam a fejem. Parfümjének illata ugyanolyan bódító volt, mint mindig, férfias és nem túl édes.
Jamie-re tévedt a tekintetem, aki épp a győztes csapást mérte be, utána felsegítette Igort a földről. Megveregette a férfi mellkasát és megköszönte a mérkőzést, majd lejött a csatatérről. Felkötött haja szinte teljesen kibomlott, de rögtön meg is igazította. Fiatalos arcán nem viselt sminket, bőre mégis hibátlan volt. Amint észrevette, hogy őt nézem, azonnal lesütöttem a szemem, bár nem tudtam, miért akartam elrejteni a kíváncsiságomat előle. A nő ugyan nem tűnt egy törékeny virágszálnak, mégsem volt kellemetlen és ellenséges kisugárzása.
Elindult felénk, miközben a felvette a kezére az ujjatlan bőrkesztyűjét.
– Ez meg ki? – intézte a szavait Nicolashoz. A stílusa kissé lekezelő volt, de fele annyira se, mint Ericé.
– Hát igen, aki késik a gyűlésekről, az mindig lemarad, Jamie – kacsintott a nőre Nicolas, majd átkarolta a vállamat. – Ő a társam, Greta.
Különös érzés fogott el a megszólításom után, hiszen még szó sem volt ilyenről köztünk, a kezdeti fázisnál tartottunk részemről. Ezért léptem át önkéntelenül is védekezésbe.
– Olyan dolgokat tudsz, amiket én nem – néztem Nicolasra, akit szemlátomást meglepett az ellenkezésem.
– Ja, mert mindenkivel így viselkedsz? – vonta fel a szemöldökét.
– Csak azzal, aki kiérdemli – vigyorodtam el, jól esett húzni az agyát. Ezzel lehetett a legkönnyebben visszavenni a nagyképű férfiak önbizalmából.
– Mivel nyerhetem el a kegyeid, szivi? – emelte a plafon felé a tekintetét egy pillanatra.
– Győzz le a csatatéren! – böktem a fejemmel Igor felé, aki még mindig a kijelölt részen állt.
Alábbhagyott a másik csoport alapzaja, és hirtelen egy csomó vadidegen szempárt éreztem magamon, néhányan el is nevették magukat, holott nem is hozzájuk beszéltem.
– Nem akarlak bántani – visszakozott Nicolas.
– Mégis honnan vetted, hogy te fogsz győzni? – kérdeztem határozottam, majd elindultam a csatatér felé.
Könnyed léptekkel foglaltam el a helyem a kijelölt részen. Az izzadt tenyeremet beletöröltem a nadrágomba, megsimítottam a karkötőmön a köveket. Izgultam, de teljes mértékben bíztam magamban és a lovagjaim képességeiben. Nicolas vámpírsebességgel előttem termett.
– A szabályok egyszerűek. Fegyverrel küzdünk, és itt nagyjából vége is a listának – mutattam a sarokba a fegyverek felé.
– Hát jó. – Hozott magának egy megfelelőt, majd megforgatta előttem. – Ez a scimitar. – Ívelt pengéjű, aranyozott markolatú, közép méretű kard volt, arany mintával a pengén. – A legerősebb fémből készítettét, szinte törhetetlenre fejlesztették. Te nem választasz?
– Nekem megvan minden, ami kell – jelent meg a kezemben Ellion kard képében, mágikus tűz borította el a pengémet.