~ El ~
Visszaérve az asztalunkhoz a társaságot igen eleven módban találtuk. Mindenki fennhangon röhögött J-Hope-on kívül.
– Itt meg mi történt? – ültem le a helyemre. Jimin ahogy észrevett, hirtelen abbahagyta a nevetést és aggódó pillantást vetett rám. Egy mosollyal jeleztem, hogy minden rendben van. Miért aggódott egyáltalán?
– Hobeom hyungnim állandóan hülye poénokat űz belőlem – grimaszolt Hobi az említett felé.
– Ugyan hyung, ez csak a szeretete jele – ütögette meg a hátát V. Az asztal körül egy kisebb csetepaté alakult ki. A srácok frappánsabbnál frappánsabb beszólásokkal illették a másikat, amit egy bugyuta vigyorral az arcomon hallgattam végig. Nincs ember, aki megbánná, hogy összekerült ezzel az őrült társasággal! Ezért mondta volna Namjoon?
A vacsora végeztével felajánlották, hogy hazavisznek minket, így miután kitettük Annat, engem is hazafuvaroztak a távolság ellenére.
– Köszönöm szépen, hogy elhoztatok! – hajoltam meg, miután kiszálltam a kocsiból.
– Semmiség! – könyökölt ki az ablakon Namjoon. – Holnap békén hagyunk. Pakolj össze, pihend ki magad. Holnapután reggel ötkor találkozunk a reptéren – mosolygott.
– Rendben! – biccentettem, majd integetve elköszöntük. A bejárathoz sétálva óvatosan kizártam az ajtót.
– Sziasztok – köszöntem a lehető leghalkabban, majd lepakoltam a cuccaim.
– Szia, húgi! Mi újság? – ölelt meg a bátyám.
– Semmi különös – mosolyogtam magamhoz szorítva. – Lena? – távolodtam el tőle.
– Sophie felébredt. Most próbálja visszaaltatni – magyarázta.
– Miattam? – tekintettem fel rá ijedten.
– Dehogyis! – kócolta össze a hajam. – Nincs rendben a hasa. Az orvos adott rá valamit, de még nem hatott.
– Értem – bólintottam, majd indultam a szobámba.
– Akkor tényleg elmész? – a csalódottság tisztán kihallatszott szavaiból. Elmosolyodtam és visszasétáltam hozzá.
– De nem örökre – pipiskedtem, hogy elérjem a fejét, s összekócoltam a haját. – Pár hétnél biztos nem lesz több.
– Csak nem akarom, hogy még egyszer úgy eltűnj – szorított magához erősen... talán eddig most a legerősebben.
– Az nem történik meg újra... ígérem – suttogtam. – Ed?
– Igen?
– Kezd elfogyni a levegőm – közöltem az utolsó leheletemmel.
– Bocsi – engedett el nevetve. – Jó éjt! – nyomott egy puszit a homlokomra.
– Neked is – tettem én is hasonlóképp. Ez már rutin volt közöttünk, tehát a szokásához híven, lehajolt, hogy megtehessem ezt.
***
Reggel vidám nevetésre ébredtem. Kikászálódtam az ágyból, felöltöztem, majd a hangok felé vettem az irányt.
– Jó reggelt! – köszöntem a konyhába érve. – Látom, So már jobban van – mosolyogtam a teli torokból nevetgélő szépségre.
– Jó reggelt! – köszönt illedelmesen a kislány.
– Szia! Igen, bár hosszú éjszakán vagyunk túl – mosolygott karikákkal a szeme alatt a bátyám barátnője. – A nagy vihar sem segített, hogy el tudjam altatni.
– Nem is féltem! – fújta fel durcásan az arcát Sophie, leugorva a székről.
– Hát persze, hogy nem! – kócoltam össze a haját, mire elmosolyodott. – Ha bármire szükséged van, szólj. Szívesen segítek – fordultam vissza Lenahoz.
– Nemsokára megyünk úszásra, neked pedig dolgod van. Holnap mész, nem igaz? Pakolnod kellene – tette kezét a fejemre, amit azonnal le is ráztam durcásan, amit egy nevetéssel nyugtázott. A magasságom valamiért mindenkiből azt váltotta ki, hogy a fejemet paskolja... amit pár embertől elviseltem, de nem mindenkitől. – Egy dologra viszont megkérlek – kezdte törölgetni az asztalt. – Sokáig nem leszel itthon. Megtennéd, hogy ki takarítod a szobádat, mielőtt elmész?
– Persze! – bólintottam, majd a el is indultam az említett helyiség felé. – Ed merre van? – fordultam vissza az ajtóból.
– Be kellett szaladnia, aláírni valamit... de nemsoká' itt kell lennie – nézett az órára. – Utána már csak itthon dolgozik tovább.
– Rendben. Majd szólj, ha indultok – kiáltottam felszaladva a lépcsőn.
Beérve a szobámba elővettem egy nagy bőröndöt, s elkezdtem kipakolni a szekrényem. Előkerestem a fülhallgatóm és a telefonom, majd elindítottam a srácok legújabb albumát. Nagyon beleéltem magam, s a végén pakolás helyett már csak énekeltem és táncoltam. A nagy mozgásban megszomjaztam, így elindultam a konyhába, hogy megszüntessem a kaparó érzést, amit a kiszáradt torkom okozott. Amint megfordultam, úgy meglepődtem, hogy egy apró sikoly hagyta el az ajkaimat az ajtóban álló személy láttán.
~ Ed ~
– Ed, te meg mikor jöttél haza? – tépte ki a füléből az apró hangszórókat. – Mi... mióta állsz ott? – hebegte kétségbeesetten.
– Ki gondolta volna, hogy egyszer még hallak koreaiul énekelni – mosolyogtam elrugaszkodva az ajtófélfától. Anyuék balesete óta nemhogy énekelni nem énekelt ezen a nyelven, de egy jó néhány nappal ezelőttig egyetlen koreai szó sem hagyta el a száját.
– Hallottál? – kérdezte ijedten.
– És láttalak is – nevettem arckifejezésén. Közelebb sétáltam és belenéztem a félig telepakolt bőröndbe. – Meddig akarod még eltitkolni előlük a kilétedet? – sóhajtottam.
– Ameddig csak lehet – vakarta meg a tarkóját.
– Ha tényleg olyan jó srácok, mint gondolom, akkor meg fogják érteni – paskoltam meg a fejét. Arca elkomorodott, és megszorította a csuklómat.
– Te ezt nem értheted – sütötte le a szemét. A közénk ülepedő kellemetlen csendet csipogójának sivító hangja szakította meg.
– Rapmon – suttogta a nevet. Gyorsan kikereste az említett fiú számát telefonjában, majd tárcsázta. – Szia! Nem úgy volt, hogy kapok egy szabadnapot? – nevetett. Mindig ilyen volt... Gyorsan magára tudta húzni a mosolygós álarcot. Mintha mi sem történt volna... s valahogy mindvégig hibásnak éreztem magam, amiért ilyen apró dolgok miatt, ilyen eszközökhöz kellett nyúlnia. – Értem. Máris indulok! – rohant ki az ajtón. – Oppa, azonnal el kell vinned a Weltmeister Hotelhez legközelebb eső kórházba – szaladt vissza értem és elkezdet húzni a kezemnél fogva. Oppa? Hosszú évek óta nem hívott így...
– De mégis mi történt?
– Majd útközben. Siessünk!