Alina Croxx
A temetés végeztével rengeteg ember jött oda mellénk, és sokan kinyilvánították részvétüket. Minden ember arcán ott volt a sajnálat, ami miatt a gyomrom is bukfenceket vetett.
Daphney ott állt mellettem, mindvégig a kezemet szorította és szorosan hozzám bújt. Megviselte őt az elmúlt három nap. Zack-el remek kapcsolatot ápolt, néha már úgy tekintett rá, mint az apjára. Amikor elmondtam neki a hírt, nem szólt semmit. Se hozzám, se máshoz. A tegnapi napig ki nem jött a szobájából, enni sem evett semmit és senkihez sem szólt. Órákig álltam az ajtaja előtt, kérleltem őt, hogy jöjjön ki, de esélytelennek bizonyult minden egyes próbálkozásom.
— Mami, mikor megyünk haza? — kezdte el rángatni kabátom alját.
Lehajoltam hozzá, s egy apró puszit nyomtam homlokára. — Nemsokára, kincsem, nemsokára.
Ekkor bekövetkezett az, amitől tartottam.
Shawn megállt előttünk, levette márkás napszemüvegét az orráról, majd végigmért minket.
— Szia Ally — egy apró, ártatlannak tűnő mosoly kerekedett ajkára.
— Shawn, micsoda meglepetés. Tudtál ránk is szánni egy fél órát? Kár, hogy ehhez az kellett, hogy Zack meghaljon — egy keserű mosoly telepedett arcomra, majd egy lépést tettem hátra.
— Sajnál...
— Ne, Shawn, ne kezd, jó? Sajnálod? Ugyan mégis mit? A legjobb haverod volt, és tíz évig még csak felénk sem néztél — törtem ki.
— Ahogy látom, ti nagyon is jól szórakoztatok nélkülem is — Daphneyra pillantott.
Te rohadék...
— Köszönjük, hogy eljöttél! Most már visszatakarodhatsz Hálivúdba.
Tekintetemmel a kislányomra pillantottam, aki mindeddig csendben hallgatta heves szócsatánkat. Daphney elém állt, s hozzám bújt. Kezem a vállára helyeztem, s lassan, kimérten kifújtam a levegőt.
— Ahogy akarod, Alina. De így is, úgy is beszélnünk kell — szemüvegét James Bond-osan az orrára tolta, majd elment mellőlünk.
Senki sem jött ezután, így Daphney-val úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk.
— Ki volt ez a bácsi, mama? — kérdezte. Hangszíne élénkebb volt a szokottabbnál.
— Csak egy régi ismerős. Ne is törődj vele, kicsim. Menjünk haza.
Elhagytuk a temetőt, s egyenesen haza mentünk. Az autóban kissé meleg volt, bár így, karácsony előtt el kellett a melegebb levegő. Daphney kigombolta vastag kabátját, a sálat kitekerte a nyakából, majd kényelmesen hátradőlt az ülésen.
Arca még mindig fájdalommal volt teli, s akárhányszor ránéztem, mindig Zack jutott eszembe. Úgy szerette Daph-t, mint a saját gyermekét. Mindig ő hozta az iskolából, s ő vitte gitárórára is.
Fantasztikus apuka lett volna belőle.
— Megjöttünk — mosolyogtam kislányomra.
Daph összegombolta kabátját, majd kiszállt az autóból. Megvárta, míg én is ugyanígy teszek, megfogta kezem, s felfele húzott az emeletre. Mindig szeretett futkosni a lépcsőkön, s azt is szerette, ha mi is ugyanezt tesszük vele együtt. Ezt a szokását a mai nap sem szakította meg.
De most nem mosolyogva szelte a lépcsőket, hanem búskomoran, lehajtott fejjel.
Fájdalmas arckifejezéssel néztem utána, s hagytam, hogy előreszaladjon.
Ő már az ajtó előtt állt, amikor én még csak a lépcsősor legalján.
— Mami, gyere gyorsan! — hangja kissé magas volt, izgatott.
Rémülten kezdtem el szelni kettesével a lépcsőket.
— Daph, mi történt? — kérdeztem, mikor mellé értem.
Tekintetem csak ekkor terelődött az ajtóra. Pontosabban a küszöbre.
Egy óriási rózsacsokor hevert ajtóm előtt.
Gyomrom akaratlanul is görcsbe rándult.
Lassan odaléptem, felvettem a virágot, s a kártyát kezdtem el benne keresni.
'Este kilencre a tetőn legyél. Várlak. Shawn'
Óriásit nyeltem, majd még vagy háromszor is átolvastam a kártyán lévő szöveget.
— Ki küldte, mami? — kérdezte kislányom izgatottan.
— Csak a munkatársak — rántottam meg vállam hanyagul.
Elővettem a táskámban lévő kulcsomat, majd kinyitottam az ajtót. Daphney előreszaladt, s bement a szobájába.
A konyhába vettem az irányt. Táskámat az asztalra dobtam, s egy pohárba vizet öntöttem.magamnak. Az órára pillantottam, ami fél nyolcat mutatott.
Elmenjek-e? Vagy inkább maradjak itthon?
Ha elmegyek, akkor kitudja, hogy mi fog történni. Az is lehet, hogy ismét millió darabokra fogja törni a szívem, úgy, mint tíz évvel ezelőtt. De, ha nem megyek el, akkor nem tudhatom meg, hogy mit akar.
Szobámba mentem, s megszabadultam a szoknyától és a kabáttól, helyette felvettem egy fekete farmert, hozzá egy kötött blúzt.
Ezután Daphney-hoz mentem, aki már pizsamában volt, s kidőlt az ágyában.
Mosolyogva léptem mellé, leültem az ágyra, homlokára pedig egy apró puszit nyomtam. A takarót felhúztam a válláig, majd lekapcsoltam a szobában lévő villanyt.
Ismét az órára tévedt a szemem, amely már háromnegyed kilencet mutatott.
Felkaptam magamra egy vastagabb kabátot, egy sportcipőt, majd elhagytam a lakást. Az ajtót kétszer is ellenőriztem, s mikor már teljesen biztos voltam abban, hogy Daphney biztonságban van, megindultam az emelet felé.
A tetőtérhez vezető ajtó nyitva volt, így hamar át tudtam menni a másik oldalára.
Shawn ott volt.
Megtámaszkodott a korlátban, s a tájat figyelte.
Várt rám.
Én is vártam rá.
Több, mint tíz évig.
De most itt van.