Szememet lehunyva hagytam, hogy csókja kellemes lebegésbe röpítsen. Selymes volt, még is férfiasan keserű, mint az étcsokoládé, melyet fanyarsága ellenére is kíván az ember.
Mikor éreztem, hogy ajka lassan eltávolodik tőlem, kinyitottam a szemem és egyenesen a szemébe pillantottam.
A tekintetében ott volt a megbánás és a megannyi fájdalom, amitől kicsit mégjobban összeszorult a szívem.
-Mennem kell..-hátráltam pár lépést hátra.
-Kérlek ne menj! -fogta meg a kezem. -Bármi áron megvédelek, csak maradj velem.
-Bár ne hagytál volna el. Bár megvédtél volna Alexander!
-De elkéstél ezzel! Olyan férfinak a karjai közé löktél, aki kegyetlenebb mint te valaha is voltál. -böktem ki önkéntelenül.
Nehezen pillantottam Alexander felé. Könnyes szemmel állt előttem, miközben egyetlen egy szó nélkül hallgatott végig.
-Az nap azt mondtam, bár ne ismertelek volna. Bár ne szerettük volna egymást. -ütöttem meg a mellkasát. -Magamat tettem tönkre azzal,hogy szerettelek téged!
-Sajnálom! Annyira sajnálom. -suttogta halkan, miközben hagyta, had üssem.
Nem állított le. Nem kért meg rá,hogy fejezzem be, csupán hagyta,hogy kiadjam magamból az összes fájdalmat és dühöt, amit iránta éreztem.
-Igazad van! Nem hibáztatlak az miatt,hogy teljes szívedből gyűlölsz. Én hibáztam, mert nem voltál annyira fontos,hogy elmondjam az igazságot arról,hogy ki is vagyok igazából.-nehezen ejtette ki a szavakat.
-Nem te hibáztál,hanem én!
-Sajnálom!
-Én csak azt sajnálom, hogy veszni hagytunk valamit, ami örökké a miénk lehetett volna..
Még utoljára találkozott a tekintetünk, majd ellépve mellette, kiléptem a szobából.
A könnyeimmel küszködve, hagytam hátra azt a férfit, akit teljes szívemből szerettem.