- Luna? – Nathan? – Eleanor! Ébredj fel, kérlek!
Nem tudtam kinyitni a szemem. Fuldokoltam saját elmém végtelen tengerében. Ezúttal azonban nem bikiniben lebegtem a víz felszínén. Egy befagyott tenger mélyében kapálóztam, és eszeveszettül kerestem a kiutat, de a fölöttem húzódó jégtakaró nem engedett szabadulni fogságából. Ütöttem az alját, kiáltottam, de a hűvös víz elnyelte minden próbálkozásom.
- Eleanor! Könyörögve kérlek! – Nathan, te vagy az?
Szólni szerettem volna hozzá, meg akartam nyugtatni, de a szám nem mozdult. Kétségbeesetten kalimpáltam, de egyre csak süllyedtem. Az energiám teljesen elfogyott.
Lemerült akkumulátorként húzott magába a mélység. Nem volt már semmi, csak én, és a lágy sodródás. Mellettem halak úszkáltak és néhány medúza. Megijedtem, mert féltem, hogy megcsíp, aztán eszembe jutott, hogy már amúgy is meghaltam. A tenger örökre magába zárt. Egyek lettünk. Én lettem Ő, Ő pedig én.
- Nem! Eleanor! Ne hagyj el, kérlek! – Semmi baj. Minden rendben van már.
Nathant nem érzékeltem többé, teljesen elnémult aggódó hangja. Megszűnt a kapcsolatom a külvilággal.
Elengedtem magam, és csak vártam, hogy végre megfulladjak. Ajkam mosolyra húzódott.
- Ne add fel! – Jayce arca úgy jelent meg előttem, mintha valóban ott lett volna mellettem. Meleg kezét az arcomra simította. Éreztem minden felém irányuló szeretetét, és a testéből áradó fényt. Jóságot, kedvességet, törődést. El akartam tőle köszönni. Hálás voltam, amiért megtehettem.- Hallod Nora? – Gyűlölt becenevem kizökkentett átmeneti nyugalmamból. – Küzdjél!
Agyam újra oxigénhez jutott, mintha ismét tudtam volna gondolkodni.
Minden erőmet összeszedtem, majd nagy lendületet vettem, és áttörtem az áttörhetetlent. A felszínen voltam. Tüdőmet teleszívtam levegővel.
Szemhéjam felpattant, egyenes háttal ültem fel, mint egy gép.
- Eleanor! Köszönöm! – Nathan szinte kiszorította belőlem az életet, olyan szorosan ölelt meg. Eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem. Mellettem térdelt, szeme sarka könnyes volt.
- Te sírsz? – kérdeztem zavarodottan. Egyelőre azt sem tudtam, hogy mi történt körülöttem. Összezavarodtam teljesen.
- Luna – nyögte, miközben megtörölte az arcát. – Megállt a szíved!
- Mi? – suttogtam nagyot nyelve.
- Legalább három percig nem lélegeztél! – Nathan aggódó pillantása engem kémlelt. – Nem hiszed el, mit csináltam! Fohászkodtam, hogy mentsenek meg!
- Kik?
- Akárki!
- Láttam Jayce-t. Arra kért, hogy ne adjam fel – motyogtam még mindig kábán. Nem tudtam hova tenni a jelenetet. Vajon csak az agyam vetítette őt elém?
Nathan kifújta a levegőt, közben szüntelenül rázta a fejét. Hitetlenkedve pislogott rám.
- Megpróbáltalak újraéleszteni – kezdett bele. – De nem sikerült! – mondta.
Lehuppant a fenekére, térdét felhúzta, majd átkarolta karjával. Állát rátámasztotta térde tetejére, majd előre-hátra kezdett himbálózni, mint egy bolond. Alig ismertem rá. Sosem láttam még ennyire lesokkolni őt. Mindig annyira nyugodt volt és magabiztos, most pedig romokban hevert előttem.
- Egy ideig hallottalak – közöltem. – Aztán már nem. Mi történt?
- Megölted az angyalt – fakadt ki. Kezével hajába túrt idegességében. – Aztán elájultál, hiába ébresztgettelek, leállt a légzésed.
Bassza meg! Megöltem az angyalt.
- Hol van? – kérdeztem összeszorult torokkal. Látnom kellett, mit tettem, de hiába kerestem pillantásommal, nem volt korábbi helyén.
- A teste felszívódott – felelt Nathan, de a ringatózást még mindig nem hagyta abba.
- Nagyon elbasztam – suttogtam összehúzott szemekkel.
- De legalább élsz! – folytatta Nathan a lelkizést. – Azt hittem, téged is elvesztelek. Szerintem nem éltem volna túl.
Mondatai komolyan csengtek. Tényleg elhittem neki, amit két héttel ezelőtt mondott nekem. Úgy tűnt, hogy tényleg gyengéd érzései voltak irányomba. Egy apró mosoly szaladt végig az ajkamon. Jól esett, hogy valaki ennyire aggódott értem.
Aztán hamar eszembe jutott az apja, és Gabriel öntelt beszéde.
- Szerinted igazat mondott? – hoztam fel elképedve.
- Nem tudom, Luna. De oda kell mennem. Meg kell néznem, hogy életben van-e.
- Odamegyünk! – bátorítottam.
- Nem! – vágta rá habozás nélkül. – Én megyek oda. Neked nem szabad mellettem maradnod.
- Mi? – ráztam a kobakom bizonytalanul. – Miért mondod ezt?
- Igazad lehetett a próféciával kapcsolatban.
- Nem érdekel! – vágtam rá azonnal. – Nekem sem maradt másom rajtad kívül!
Egymás szemébe meredtünk. A gyémántkék szempár bánatosan csillogott.
Talán két percig ültünk néman, majd végül nyelt egyet, és csak ennyit mondott:
- Szeretlek.
Szeretett. Látta, mit tettem, és mégis szeretett.
Az érzéseim úgy háborogtak, mint a tenger, melyben nemrég még fuldokoltam. Nem tudtam felelni, ezért odavonszoltam kimerült alakom mellé, és szorosan átkaroltam felsőtestét. Ahogy buksim mellkasára hajtottam hallottam szapora szívverésének minden egyes dobbanását. Nem beszéltünk, csak ültünk, mint két szerencsétlen hajótörött egy lakatlan szigeten.
Nathan óvatosan az arcomra helyezte tenyerét, és végigsimított rajta.
A közelsége melegséggel és békességgel töltött el. Hasonló volt, mint amit haldoklásom közepette éreztem Jayce érintésétől, csak sokkal intenzívebb.
- Mennünk kell! – szakított ki Nathan képzelgésemből, és racionális kijelentésével teljesen szétrombolta az égetően kellemes pillanatot. – Nem maradhatunk tovább. Nem fogják ezt szó nélkül hagyni a mennyeiek.
- Merre induljunk? – kérdeztem szolidan.
- Mason City-be megyünk.
- Az meg hol van? – érdeklődtem, miközben lábra álltam.
- Iowában – felelt, majd ő is feltápászkodott, és leporolta nadrágját. – Egy kisváros.
- Ott születtél? – kérdeztem, miközben kisétáltunk az épületből. Csak vonszoltuk magunkat, kicsit sem sietősen. Mindketten önkívületi állapotban voltunk még az imént történtek hatásától.
- Nem hiszem – mondta suttogva. – Nem tudom. De ott éltünk, amíg gyerek voltam. Ott él az apám. – sóhajtotta. – Vagy élt...
Nem tudtam felelni, torkomon akadtak a szavak. Búsan bandukoltunk vissza a földút elején leparkolt Dodge-hoz.
Miután elfoglaltuk az autót, Nathan mély levegőt vett, két kézzel szorított rá a kormányra.
Akartam valami biztatót mondani neki, de továbbra sem tudtam.
A sokk megkétszereződött bensőmben, ahogy emlékeimben megjelentek Gabriel élettelen teste.
Azonban a belőlem kirobbanó energia fergeteges volt. Megismételhetetlennek gondoltam.
Felhőtlen, őszinte és tiszta, mégis sötét és gonosz. Mintha az angyali és démoni énem csatát vívott volna bennem, és a démon kerekedett volna felül. Nem akartam kioltani Gabriel életét. Egyáltalán nem ezt szerettem volna. Tévedés lenne azt mondani, hogy direkt csináltam. De kitört belőlem az az ellenállhatatlan, és kontrollálatlan erő. Döbbenetes érzés volt átélni. Mintha abban a pillanatban minden felett én álltam volna, mint egy királynő a birodalma kapujában.
Gyilkos vagy – zengett agyamban egy ördögi hang.
Az vagyok – válaszoltam neki magamban, de mégsem éreztem konkrét bűntudatot. És ez volt az, ami igazából halálra rémített. Mekkora szörnyeteg rejtőzött bennem valójában? És hol volt eddig?
Homlokom egyszer csak ráncokba szaladt, és Nathan felé kaptam a kobakon.
- Miért nem próbálod meg felhívni az apádat? – vetettem fel hirtelen jött ötletem.
- Tizennégy éves korom óta nem láttam – kezdett bele, miközben gázt adott, és útnak indultunk. – Vagyis... látni láttam, mert kíváncsi voltam rá. Elmentem, miután elengedtek a fogságból, és megnéztem rendben van-e. Feleségül vett egy nőt, és született egy lánya – ráncolta homlokát. – Egyébként meg nincs telefonom, és a telefonszámát sem tudom.
Nálam sem volt telefon, tekintve, hogy minden cuccom Morgannél maradt, így kénytelen voltam elengedni ezt a dolgot. Könnyen jött, könnyen ment.
- Van egy húgod? – mosolyodtam el barátságosan. - Nem is mondtad! – Nem, mintha eddig mondott volna bármit a családjáról, de legalább most volt lehetőségem megismerni kicsit őket.
- Natalie-nak hívják.
- Komolyan? – Meglepődtem a névválasztáson, de végül is logikusnak hangzott. Az apja valószínűleg sosem mondott le róla, és ezért róla nevezte el a lányát.
- Ugye ő nem olyan mint mi? – tettem fel a következő kérdést bátortalanul. Nem akartam felzaklatni ennél is jobban.
- Dehogyis! – vágta rá azonnal. – Ő kedves és ártatlan. Tudtommal.
- Mégis hogy találkozott apukád egy démonnal? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel. Fényt szerettem volna deríteni a titokra, amit annyira vonakodott megosztani velem.
- Sosem mondta el – jött a kiábrándító válasz. Rendben, nem egy lírai balladára számítottam egy végeláthatatlan szerelemről, de azért egy kis információmorzsára mégis. – Fiatal volt, amikor születtem, anyám ott hagyott neki.
- Tehát egy futó éjszakai kaland szülötte vagy – Felkuncogtam, mire ő rám sandított.
- Valószínűleg.
- És akkor most hány éves a kislány?
- Öt múlhatott már.
- Remélem, hogy Gabriel nem mondott igazat. Egy gyereknek sem kéne apa nélkül felnőnie – sóhajtottam gondterhelten, mert a saját apám arca jelent meg lelki szemem előtt. Én is szerettem az édesapám. Ő nevelt fel, ő volt ott, amikor szükségem volt egy szülői jótanácsra, vagy egy meleg ölelésre. Hiányzott. Nagyon.
Szívtépő volt a gondolat, hogy elengedte a kezem ilyen hamar, mégis muszáj volt megbarátkoznom vele.
- Kiderül – mondta, majd tekintetét szorosan az útra szegezte.
- Nem azt mondtad, hogy anyád adott oda apádnak a születésed után? – folytattam a kérdezősködést. – Akkor miért nem ismered?
Futólag pillantott csak rám, majd vissza az útra. Egy ideig nem felelt.
- A démonok nem igazán törődnek a fél-ivadék utódjaikkal – válaszolta végül halkan. – Számukra csak akkor válnak érdekessé, amikor először átváltoznak, és hasznosak lesznek. Szerinted az én anyámat érdekelte, hogy mi történik velem?
- Sajnálom – emeltem kezem a vállára. – Biztos nehéz lehetett anya nélkül felnőni.
Ismertem az érzést valamelyest. Ugyan én ismertem az édesanyám, de mindig annyira távol volt tőlem, hogy szinte olybá tűnt, mintha ott sem lett volna.
- Nem – válaszolta semlegesen. – Nem volt rá szükség. Apám mindent megtett értem.
- Oké, akkor mesélj róla. Milyen? Jó fej?
- Nem halaszthatnánk ezt későbbre? – kérdezte szinte suttogva. – Megígérem, hogy idővel mesélek róla.
- Jól van – egyeztem bele, nem szerettem volna még jobban felhúzni, így is idegbetegnek tűnt, ahogy a kormányt szorongatta. – Akkor mit szólnál hozzá, ha én mesélnék valamit?
- Mire gondolsz?
- Nem tudom – rántottam vállat. – Te semmire sem vagy kíváncsi velem kapcsolatban? Vagy esetleg Jayce mindent az orrodra kötött? Esetleg leskelődés közben mindenre fény derült?
Átszaladt ajkán egy halvány mosoly kifakadásomra, majd felsóhajtott.
- Jayce sokat mesélt rólad – közölte.
- Mit? – kíváncsiskodtam. – Mondd el, hogy miket mondott!
- Ilyen alap dolgokat csak, vagy éppen ami szóba került – felelte. – Elmesélte, hogy szereted az autókat például – kezdett bele. – Akkor azt is, hogy nem szeretsz a figyelem középpontjában lenni, és félsz az emberektől.
- Nem is félek.
- Jayce azt mondta – erősködött.
- Nem félek tőlük, csak inkább elkerülöm a felesleges helyzeteket. Minek beszélgessek, ha nem muszáj? – magyaráztam picit idegesen.
- Ahhoz képest elég sokat beszélsz nekem – sandított rám, mire felkuncogtam.
- Nem is igaz.
- A fiútól is megijedtél! – hozta fel Aaront. – Úgy szorongattál, azt hittem, letéped a karom.
- Persze, mert hónapokig zaklatott, nyilván félek tőle. Mit tudtam volna kezdeni egy nálam legalább egy fejjel magasabb, idegbeteg állattal? Nem látod, hogy mekkora vagyok?
- Nagyon könnyen meg tudnád már ölni – jelentette ki. – Talán csak egy karlendítésedbe került volna.
- Ne is mondd ezt... - szorítottam össze az ajkam. – Így is kétségbe vagyok esve az angyal halála miatt.
Nathan nem reagált Gabriellel kapcsolatos aggodalmamra.
- Ez a csávó bántott téged? Mármint, amíg vele voltál. Megütött és bántalmazott?
- Nem ütött meg soha – fordítottam felé a fejem. - Nárcisztikus jellemvonásai vannak. Irányításmániás, kontrollálni akart, és elvárta volna, hogy ne legyenek barátaim, csak ő létezzen. Sokszor ráncigált emiatt.
- Tehát végül is csak bántalmazott fizikailag, csak te azt hiszed, hogy nem – állapította meg.
- Azért az nem ugyanaz, mintha felpofozna, vagy megütne az öklével, nem? – pislogtam rá, mire arca eltorzult.
- Eleanor – emelte fel a hangját. – Aki egyszer megráncigál, az egy év múlva agyonver, mert egy idő után nem lesz neki elég a cibálás.
- Szerencsére nem így történt – motyogtam. Nem értettem heves reakcióját. Vagyis félig-meddig. Zavarta, hogy Aaron bántott engem, azt hiszem. – De továbbra sem gondolom azt, hogy egy kis rángatás bántalmazás lenne.
- Ezek szerint neked igényed van az ilyesmire – vetette oda. – Szerintem meg akármilyen jellegű erőszakos fizikai fellépés egy nővel szemben bántalmazásnak minősül – pillantott felém, majd gyengéden meglegyintette a vállamat. – Látod? Most bántalmaztalak.
Felnevettem.
- Azért ennél még Aaron is erősebben rángatott meg, de mindegy – horkantam fel kijelentésére. Még bántalmazott.
Egyébként nem ő volt az egyetlen, aki így gondolta. Morgan is állandóan azzal jött, hogy miért hagytam magam bántani. Egyszer-kétszer volt egy-két lila folt a karomon, amikor erősebben szorított oda, de én nem tartottam a világ végének.
Bár olvastam egy tanulmányt arról a szakításunk után arról, hogy a bántalmazott nők általában nem élték meg bántalmazásnak a kapcsolatban elszenvedett verbális, és fizikai agressziót, hanem tagadásban éltek. Azután jöttek csak rá, miután találkoztak egy normális férfival, aki úgy bánt velük, ahogy megérdemelték.
Minden esetre elgondolkodtató volt.
- Jól van – mondta. – Én nem terveztelek megütni ennél erősebben, úgyhogy sajnálom. Mást kell keress, aki jól megtép, ha arra vágysz. Miért nem maradtál egy kicsit kettesben a sráccal? Biztos kielégített volna – sandított felém ismét, mire megcsóváltam a fejem.
- Oké, neked van igazad – adtam be a derekam. – Azért örülök neki, hogy nem hagytál ott vele.
- Persze, senki sem maradna szívesen kettesben azzal, aki bántalmazta! – jelentette ki.
- Tényleg nem – mormoltam, majd befordultam az ablak felé.