Jodie alkalomhoz illően felöltözött Nick üzlettársai fogadására. Szeretett volna részt venni a kerti partin, de a folyosón összetalálkozott Carlottával, akinek nem volt túl vidám az arca.
-Asszonyom, beszélnünk kell.
-Mi a baj, Carlotta? -kérdezte ijedten.
-Attól tartok Mr. Henderson nem kívánja hogy részt vegyen a fogadáson. -hajtotta le a fejét.
-De, de, azt mondta hogy...
-Attól tartok meggondolta magát. Sajnálom.
-Remek! -rúgott egyet a lábával. -És akkor én mégis mit csináljak megint egész álló nap??? -kérdezte feldúltan
Carlotta közelebb lépett, és intett, hogy hajoljon hozzá lejjebb. Jodie unott fejjel megtette.
-Ez nem egy börtön. Nagyon sok mindent tud csinálni. És rengeteg szabadideje van. Rajta! Fedezzen fel! Maga ahhoz ért!
-Még valaki aki ismer! -nevetett szarkasztikusan, majd félrehúzta a száját. -Mégis mit javasol? Mit csináljak?
-Azt önre bízom. Nekem mennem kell, ki kell szolgálnom az előkelő urakat. De még visszajövök!
-Rendben... -mondta unottan, majd újabb szokásához híven elbóklászott a folyosón.
Hamar bele is botlott a kedves, fiatal nőbe, akivel már korábban is találkozott.
-Maga! -kiáltott rá, mire a nő rémülten meghajolt, és elejtette a kezében lévő könyveket.
-Asszonyom... -hebegte
-Maga Evan nevelőnője, igzam van?
Folytatta, mire a nőnek hatalmas kő esett le a szívéről, és sóhajtott egyet.
-Csak nem fél tőlem?! -nevetett Jodie. -elméletileg amnéziás vagyok, nem bolond. Jöjjön, segítek. -nyújtotta a kezét, majd lehajolt hogy segítsen összeszedni a könyveket.
-A kérdésemre még nem válaszolt. -nézett rá kedvesen.
-Igen, ne haragudjon, azthiszem ismét be kell hogy mutatkozzak. A nevem Debora. -mosolygott. -És igen, többnyire én foglalkozom Evannel.
Sajnálom ami önnel történt...
-Nem emlékszem semmire... -mondta Jodie.
-Tudom. -felelte a nő.
-Szeretném őt megismerni. -mondta, miközben a földre huppant, és egy földrajz könyvet tartott a kezében.
-Ehhez nem túl kicsi még? -kérdezte érdeklődően.
-Evan kivételes gyermek. -vette át Debora a könyvet. -Nagyon okos, és lenyűgöző a tudásvágya. Képzelje, imádja a történelmet és a földrajzot. Nem is hinné mennyi minden érdekli! Azt hajtogatja, ha felnő, Afrikába fog utazni hogy a szegény gyermekeknek segítsen. És miniszterelnök lessz. -nevetett.
-Milyen elbűvölő! -mosolygott Jodie is.
-Arra még nem áll készen, hogy ezt az állapotot el tudja fogadni. -mondta Debora.
-Kérem... ha a fiamról van szó, akkor, nekem meg kell őt ismernem!
-El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet...
-Ön szeretne valaha gyermeket?
-Igen, hogyne!
-Képzelje csak el, hogy minden vágya egy család, és egy napon, ide hozzák, és azt állítják, hogy önnek már van családja. Mi több, van egy fia. De nem emlékszik rá. Nem emlékszik a születésére, a gyermekkorára, semmire...
-Borzasztó lehet!
-Igen, az. ...Talán ha újra találkozhatnék vele, akkor...
-Nem is tudom, Mrs. Henderson... -hezitált.
-Kérem! Maga tölti vele a legtöbb időt!
-Épp ezért, nem tartom jó ötletnek. Evant borzasztóan megviselték a történtek. Pszchihológus jár hozzá hetente háromszor. Ha ismét találkoznának, akkor...
-Nem! Higyje el! Az Nicholas hibája volt. Mert nem említette őt. Maga hogy reagált volna??
-Bármelyik másik gyerek, hogy reagált volna?? -nézett rá üveges tekintettel Debora.
-Segítsen. -könyörgött Jodie. -Lehet hogy vissza térnek az emlékeim! Ha Evan tényleg az én fiam, akkor látnom kell őt újra! Meg kell próbálnom!
Debora egy nagyot sóhajtott, majd felállt a padlóról.
-Rendben. De nem most. Túl kockázatos. Evannek most órája van. Jöjjön el ma este.
-Rendben! -állt fel mosolyogva Jodie is.
-És kérem, ne említse ezt senkinek!
-Nem fogom, megígérem! -szorította meg a kezét.
Jodie boodog volt, hogy sikerült rábeszélnie Deborát. Tudta hogy Nick ellenezné a dolgot, de minden porcikájában azt érezte, meg kell próbálnia.
Ezután ismét betévedt abba a terembe, ahol a zongora volt.
Eszébe jutott, hogy Nick szerint csodásan zongorázik.
Bizonytalanul, de leült. Behunyta a szemét, és egy dalt kezdett játszani. Nem tudta honnan ismeri, de azt tudta, hogy szép emlékek kötik hozzá, és számára nagyon kedves az a dal.
Gyönyörűen zongorázott.
A folyosón a szoba lányok megálltak, és csak hallgatták a muzsikaszót, először ledöbbenten, majd mosolyogva. A komor ház mintha újra megtelt volna élettel.
Jodie csak játszott, és játszott, szívből jöttek a dallamok.
Majd Nicholas állt meg az ajtóban, karba tett kézzel, és elcsodálkozó arcot vágott.
Kis vártatva Jodie is észre vette őt, és riadtan abbahagyta a zongorázást.
-Nem a partin kéne lenned?? -kérdezte
-A partinak vége. ...Honnan ismered ezt a dalt?? -kérdezte, majd közelebb lépett
-Nem tudom. -felelte, majd komor tekintettel a férfi felé fordult.
-Miért nem engedted meg hogy részt vegyek a partin??
-Meggondoltam magam. -fonta karba ismét a kezeit.
-Ez nem válasz! Mégis miért?? -kérdezte kissé hisztérikus hangnemben.
-Lövésed sincs, hogy mi az, amit az előbb játszottál?? -terelte el a szót.
-Miért olyan fontos ez? Már mondtam hogy nem tudom! -mondta Jodie, majd felállt és távozni készült.
-Ez a dal! -szólt utána Nick. -Ez szólt amikor megkértem a kezedet. És ez szólt az esküvőnkön. Ez a mi dalunk. -jelentette ki.
-Most csak ugratsz! -váltott ismét szarkasztikusba.
-Akkor meg tudod ezt magyarázni? -nézett rá kérdőn a férfi.
-Miért kell folyton ezt csinálnod??!! Én nem emlékszem!! Értsd már meg végre!!! Lehet hogy te szeretnéd hogy a feleséged legyek de nem megy! És ezek a bizarr dolgok, méginkább összezavarnak!!!
Nick csak bámukt maga elé, majd kis határszünet után, ismét köré fojta tekintetét.
-Jól tettem hogy nem engedtelek a partira. Archebotnak igaza volt.
-Mi van?? -kérdezte Jodie dühösen, majd mint a szélvész, elviharzott a teremből.
Lassacskán elérkezett az este. Megvacsorázott, majd vett egy kellemes fürdőt, ahol volt ideje megint gondolkodni.
Kíváncsisága nem engedte hogy kihagyja a megszervezett találkozót, és már izgatott is volt. Így hát miután végzett a fürdővel, el is indult.
Debora már az ajtóban állva fürkészte őt.
-Siethetett volna! Evannek nem sokára lefekvés van!
-Bocsánat, én csak nem akartam feltűnést.
-Jöjjön be! -húzta be az ajtót.
Evan az íróasztalnál ült, és rajzolgatott. Mivel háttal volt, nem látta meg Jodiet.
Ha ő tervezhetett volna egy gyerekszobát, azt pontosan ilyenné alakította volna. Meseszép volt, és pont a kisfiúhoz illett.
-Evan! -szólította meg Debora kedvesen.
-Eljött hozzád valaki!
A kisfiú hátrafordult a széken, majd amint meglátta Jodiet, rémült arccal a nevelönőhöz futott és átkarolta őt.
-Szivem, semmi baj! Anya az! Eljött hozzád! -csitította
-Nem akarom! -kiáltott a fiú.
-Evan, bízz bennem! Csak beszélgetni szeretnék veled! -szólította meg kedvesen Jodie.
-Te nem anya vagy! Nem akarom!! Debii!!! -szorította teljes erejéből
-Sajnálom, nem lett volna szabad. Erre még nem áll készen. -indult Debora, hogy kinyissa Jodie számára az ajtót.
-Sajnálom, Evan. Nem akartam hogy így legyen. Kicsi csillag... -mondta, majd szomorú arccal az ajtó felé vette az irányt.
-Várj! -kiáltott utána, mire Jodie érdeklődően hátrafordult.
-Mit mondtál? -kérdezte a kisfiú.
-Csak azt hogy, sajnálom.
-Nem. Azt mondtad, kicsi csillag.
-Igen, ? -nézett rá Jodie.
-Csak a mama szólított így.
Jodie leguggolt, és bekönnyezett, mire a fiú odasétált hozzá.
-Tényleg te vagy a mamám? -kérdezte szomorúan, majd megölelte.
Jodie hatalmas mély lélegzeteket vett, és megszorította a gyermeket.
-Miért nem emlékszel rám? -kérdezte a kis tünemény. -Apa azt mondta, hogy azért, mert nagyon megütötted a fejedet, amikor felborultatok a kocsival.
Jodie hirtelen mégjobban elkezdett zokogni, mire már Debora sem tudta visszatartani a sírást.
-Annyira sajnálom!! -kiáltotta Jodie.
-Sajnálom hogy nem ismerlek téged!!! Bocsáss meg!
-Semmi baj, anya. -ölelte a kisfiú.
Debora az órára nézett, és gyorsan közéjük ugrott.
-Evan! Lefekvés! Azonnal!
-Mi a baj??? -kérdezte Jodie.
-Nicholas! Pontban nyolckor jön jóéjt kívánni neki, minden este! Ha megtudja hogy ide engedtem magát...
Jodie gyorsan az órára nézett.
-Még van pár perce! Menjen! -utasította Debora.
-Máris elmész?? -kérdezte az ágybabújt kisfiú. -Nem lehetne hogy énekelj nekem?
-Evan! Most, most mennem kell, de holnap újra eljövök, rendben? -fogta meg a homlokát.
-És, kérlek apának ne mond el hogy itt jártam!
-Nem mondom. Megígérem. -felelte illedelmesen a gyermek. -De, akkor holnap is eljössz?
-Persze! Holnap is. Igen. -mondta Jodie, majd az ajtó felé rohant.
-Tényleg mennie kell! -siettette Debora.
-Anya! -kiáltott utána Evan, mire Jodie felkapta a fejét, és visszanézett. Még sosem szólították őt anyának.
-Jóéjt. Szeretlek. -mondta a kicsi fiú.
Jodie szíve összeszorult, majd behúzta az ajtót, és erős levegővételekkel futott végig a folyosón.