Gyerekkoromban szerettem nézegetni a világtérképet, a különböző színekkel jelölt országokat és a feketével rajzolt, kanyargó határokat. Volt egy kék kötéses könyvünk, amiben hét nagy fejezetre szedték a kontinenseket (Dél-Amerikát külön Észak- és Közép-Amerikától), és minden fejezetben szántak egy-egy bekezdést a kontinens országainak. Szerettem olvasni olyan elérhetetlenül messzi helyekről, mint Kambodzsa vagy Brazília, Új-Zéland vagy az Egyesült Államok, de még az európai Hollandia is lenyűgözött. Mennyi csodás hely! Álmodni sem mertem róla, hogy egyszer külföldre jutok.
Amikor nagyobb lettem, és elkezdtem oroszt tanulni, gyakran elővettem a térképet, érdeklődve nézegettem a városokat, amiket a tankönyv vagy Bercsényiné említett. Elámultam, mekkora ország a Szovjetunió, nincs hozzá hasonló az egész könyvben – hiszen beterített két kontinenst! Már akkoriban is eljátszottam a gondolattal, hogy milyen izgalmas lenne egyszer Moszkvában vagy Leningrádban tanulni, látni ezt az óriási országot. Arra sosem gondoltam, hogy végül a férjemmel, a születendő gyermekem apjával fogok a Szovjetunióba menni.
Hosszú volt az út Budapesttől Moszkváig, onnan pedig Leningrádba.
Vaszilij születésnapját a vonaton ünnepeltük, a selyempapírba csomagolt ajándéka kissé gyűrötten került elő a bőröndömből. Egy vázlatfüzetet és egy ecsetfilcet kapott tőlem. Rögtön ki is próbálta mind a kettőt, előbb engem rajzolt le profilból, aztán a vonatfülkét, megbabonázva figyeltem, ahogyan a gondosan húzott vonalak egy hangulatos képpé álltak össze.
– Remélem, a gyerekünk majd a te tehetségedet örökli – jegyeztem meg a rajzot szemlélve.
– Én pedig remélem, hogy a te eszedet – nyomott csókot fejem búbjára Vaszilij.
Más elfoglaltság híján beszélgettünk vagy olvastunk, estefelé kezdtünk elbóbiskolni. Vaszilij hozott vacsorát és teát az étkezőkocsiból, evés után mindketten elszundítottunk.
Hajnalban felébredtem rá, hogy megállt a vonat, felültem az ágyban. Lépteket hallottam a folyosó felől, valaki elszaladt az ablak alatt, és egy számomra idegen nyelven kiáltott valamit. Elhúztam a függönyt, hunyorogva lestem ki, odakint sötét volt, és abból, hogy a beton és a sínek nedvesen csillogtak, arra következtettem, hogy eshetett. Álmos voltam, de hajtott a kíváncsiság, sejtettem, ez még nem Moszkva. Lelöktem magamról a takarót, a sötétben kitapogattam az ágy végében hánykolódó kardigánomat, és felhúztam. Vaszilij nyugodtan szuszogott, nem ébresztettem fel, hagytam pihenni. Igyekeztem a lehető leghalkabban kinyitni a fülke ajtaját, és kisurranni rajta.
A peronon ácsorogtak egy páran, mind katonák voltak, fel-alá sétálgattak egymástól tisztes távolságra, és cigarettáztak, fázósan-mogorván húzták össze magukat. A vonaton eltöltött órák után nekem is jólesett volna kicsit kinyújtóztatni a lábam, ezért, a katonák példáján felbuzdulva, a kocsi végébe mentem, és lekászálódtam a lépcsőn.
Éreztem az eső illatát a nehéz vasszagon át. A fejem felett égő lámpák fénye szúrta a szemem, és megborzongtam egy hűvös fuvallattól, de valóban jó volt egy kicsit a friss levegőn. Kíváncsian fordultam körbe, láttam egy arrébb álló vonat mögött a magas állomásépületet. Tettem pár lépést felé, mire valaki szigorúan rám dörrent:
– Ne kószálj el!
Összerándultam, és a hang irányába fordultam, Ivan méregetett összeszűkített szemekkel az elégő cigarettája felett. Fülig vörösödtem, észre sem vettem a tábornokot.
– Szállj fel a vonatra – utasított. – Megfázol.
– Nem fázok – makacskodtam. – Csak kicsit levegőzök, azt is kell.
Ebben nem talált kifogásolnivalót, hallgatott. Valahol szisszent egy szerelvény, egy öblös hang egy bizonyos Ljosa után kiáltott. Egy egyenruhás férfi végigsietett a peronon, odaköszönt Pokornyijovnak, ő csupán biccentett.
Némi hezitálás után megszólítottam a tábornokot:
– Hol vagyunk egyébként?
Előbb szívott egyet a cigarettából.
– Kijevben – fújta ki a füstöt. – A Passzazsirszkijon.
Bólintottam.
Egyik lábamról a másikra álltam, és magamban vívódtam, hogy megköszönjem-e neki a segítségét. Arra jutottam, hogy nem teszem, hiszen talán éppen azt várta, hogy lekötelezve érezzem magam.
Hamar átfagytam, valószínűleg a fáradtságtól is rázott a hideg, úgyhogy elindultam a vonat felé.
– Magda? – szólt utánam Ivan.
Megtorpantam, kelletlenül fordultam a tábornok felé. Pokornyijov a kihelyezett hamusba nyomta az elszívott cigarettát, azt nézte, nem engem.
– Csak szerettem volna elmondani – kifürkészhetetlen hangon beszélt –, hogy ha Minovszkij valaha is rosszul bánik veled, hozzám bármikor bizalommal fordulhatsz. Megtalálsz.
Vártam, hogy esetleg mégis felpillant rám, ám nem tette. Nem tudtam eldönteni, hogy ez amolyan számító ajánlat, fenyegetés vagy esetleg jószándékból teszi? Akárminek is szánta, ha egy valamit megtanultam az elmúlt hónapok során, az az volt, hogy Pokornyijovot jobb messzire elkerülni, különben könnyen az őrület kellős közepén találhattam magam.
– Nem lesz rá szükség – utasítottam vissza, és felszálltam a vonatra.
A fülkébe lépve véletlenül felébresztettem Vaszilijt, az orosz élesen kapott levegőért, a sötétben nem láttam, csak érzékeltem, hogy felült.
– Magda? – motyogta.
– Csak én vagyok – suttogtam. – Megálltunk Kijevben, jártam egyet a peronon. Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni. – Letelepedtem az ágya szélére.
– Semmi baj – dörmögte. – Minden rendben, édes Magda?
– Hát persze, semmi baj. – Kibújtam a kardigánból, és az ágy végébe dobtam. – Adj egy kis helyet magad mellett.
Vaszilij ragaszkodott hozzá, hogy én aludjak belül. Befészkeltem magam a karjaiba, és magunkra húztam a takarót, a kinti hűvös szél után jólesett visszabújni óvó ölelésébe. Már kezdtem elbóbiskolni, amikor a vonat egy zökkenéssel ismét útnak indult, ezúttal meg sem állt Moszkváig.
A Kijevszkijre érkeztünk – ezt Vaszilijtól tudtam. Az egyik tiszt segített Vaszilijnak lepakolni a vonatról a csomagokat, én a peronon toporogva vártam rájuk. Amíg bámészkodtam, kiszúrtam a tömegben Ivant. A tábornok egy nőt ölelt, a nő kalapjának karimája eltakarta a tábornok arcát, miközben olyan hévvel csókolóztak, akár egy fiatal pár. Anna Pokornyijováról mindössze annyit állapíthattam meg, hogy magasabb tőlem, a kontyba fogott haja sötét színű, és bokáig érő kabátja remekül kiemelte a vékony derekát. A vonásait nem láthattam, mert amikor Ivan és ő elváltak, hátat fordítottak nekünk, kéz a kézben indultak a kijárat felé. Szívembe kellemetlenül sajgó tüske szúrt – ha Anna tudta volna...!
Ha Vaszilij tudta volna.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy elmondjam-e neki. Néha, amikor kettesben, csendben ücsörögtünk otthon, már a nyelvem hegyén volt, aztán eszembe jutott Pokornyijov figyelmeztetése, és elbizonytalanodtam. Nem érdekelt Ivan, az viszont igen, hogy Vaszilij ne kerüljön hadbíróság elé, mert bosszúból árt a tábornoknak, ezért hallgattam. Egy emberbe vetettem a hitemet, hogy képes jó tanácsot adni, hiszen ő ismerte Vaszilijt a legjobban – bármennyire is bosszantott a dolog –, ő tudta, mit tenne valójában Vaszilij. Különben is: kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy nemcsak Vaszilijhoz mentem hozzá, hanem Averkijhez is.
Vaszilij fuvart szerzett nekünk, a Kijevszkij állomásról átmentünk a Leningrádszkijre. Máskor valószínűleg ámuldoztam volna Moszkva utcáit látva, az út azonban annyira kimerített, hogy elbóbiskoltam a hátsó ülésen. A kocsiból kiszállva álmosan pislogtam fel az állomásépületre, ha nem fájtak volna a lábaim és nem émelyegtem volna, valószínűleg le lettem volna nyűgözve a hatalmas, sárga falú épülettől és a magas toronytól. Vaszilij adott még egy pár rubelt a sofőrnek, mire az készséggel segített bevinni a bőröndöket. Vaszilij a váróterembe vezetett, a csomagokat lepakolta mellém, és nyomott egy gyengéd csókot a homlokomra, mielőtt elment jegyet venni és telefonálni. Egy órát kellett várnunk a következő leningrádi járatig. Vaszilij ahhoz is kerített valakit, hogy segítsen nekünk a peronra cipelni a csomagokat, aztán felrakni a vonatra. Még néhány órás utazás várt ránk, amit Vaszilij vállának dőlve töltöttem.
Elmúlt délután kettő, mire Leningrádba értünk. Addigra sikerült valamennyit szundikálnom, egy kicsit erőre kaptam, érdeklődve figyeltem az ablakon túl elsuhanó házakat, a horizonton kirajzolódó várost. Az új otthonomat.
A peronra lépve a szél azonnal a szoknyámba kapott, ijedten kaptam utána. Hátrapillantottam, Vaszilij éppen a lépcsőn mászott le az egyik bőrönddel, odaszólt, hogy felmegy a többiért, én addig maradjak ott. A szoknyámat markolva toporogtam az engem kerülgető emberek között, és idegesen pislogtam körbe. Bár a fülem már Budapesten is hozzászokott az orosz szóhoz, elég időt töltöttem szovjet katonatisztek között, mégis furcsának éreztem, hogy ott tényleg minden oroszul volt. Mindenki oroszul beszélt, a feliratok is cirillel álltak, a fejem máris zsongott tőle, és úgy vágytam egy magyar szóra, mint szomjazó egy csepp vízre.
A magyar szó nem jött, viszont felfedeztem két ismerős alakot a tömegben, és engem már ez is megvigasztalt. Elsőként Szását pillantottam meg a vállak felett, Averkij érkezését az előtte szétnyíló tömeg jelezte.
– Szása! Averkij! – kiáltottam oda nekik, és integettem.
Szása vett észre, megkocogtatta Averkij vállát, felém mutatott. Az őrnagy sebes léptekkel közeledett.
– Vaszilij hol van? – szegezte nekem köszönés helyett.
– A vonaton – böktem a szerelvény felé. – Még van fent két bőrönd.
Averkij se szó, se beszéd felkapaszkodott a lépcsőn, láttam elsuhanni alakját a vonat ablakában.
– Szia, Magdácska! – ért oda Szása, és lehajolt hozzám, hogy két puszival köszöntsön. – Hogy tetszik eddig a Szovjetunió? – mosolygott rám.
– Ha nem lennék ennyire fáradt, jobb lenne – biggyesztettem le ajkaim.
– No, mindjárt hazaviszünk.
Averkij ekkor bukkant fel a lépcső tetején, Szása máris ott termett, és elvette tőle a bőröndöt. Az őrnagy leugrott a szerelvényről, mögötte felbukkant Vaszilij az utolsó csomaggal.
– Ezt hozd, Kapitányka – kapta fel az eddig a földön lévő bőröndöt Szása, és Averkij kezébe nyomta. – Ez a legkönnyebb.
– Menjünk – lépett mellém Vaszilij, és megfogta kezem. – Minél hamarabb érünk haza, annál hamarabb aludhatunk.
– A bejárathoz közel parkoltunk – újságolta Averkij.
– El kellett hozzá zavarnia egy taxist a helyéről – kotyogott közbe Szása.
– Már amúgy is indulni akart – legyintett szabad kezével Averkij. – Én csak megsürgettem egy kicsit.
– Képzelem – dörmögte Vaszilij, és váltottunk egy jelentőségteljes pillantást.
Oda se figyeltem rá, miről fecseg a Vaszilij mellett loholó Averkij, az előcsarnokba érve érdeklődve néztem a plafonra festett képet, a márvány falakat és oszlopokat. A parkolóba lépve pedig végre elém tárult Leningrád: a forgalmas utca túloldalán olyan emeletes házak emelkedtek, amikről a régi orosz regényekben is olvashattam, középen egy obeliszk magasodott, vörös csillaggal a tetején. A nap már egészen alacsonyan állt, és hűvös, erős szél fújt, dideregve bújtam közelebb Vaszilijhoz.
– Mindjárt otthon vagyunk – súgta nekem.
Averkij egy kék Volgához vezetett minket, az valóban alig pár lépésnyire parkolt a bejárattól. Bár szántam azt a szerencsétlen taxist, akit Averkij valószínűleg addig gyötört, míg feladta a helyét, hálás is voltam, amiért nem kellett messzire sétálni. Bemásztam a hátsó ülésre, amíg a fiúk a csomagtartóba pakoltak, Vaszilij aztán mellém ült be, Szása a volán mögé, Averkij pedig mellé.
– Mi lett a szürke Volgával? – kérdezte Vaszilij Averkijtől.
– Hát... – Az őrnagy feszengett egy kicsit. – Pár hete belém szaladtak a kereszteződésben.
Szása megköszörülte a torkát, Averkij mérgesen sandított felé.
– Beléd szaladtak? – hökkent meg Vaszilij. – És semmi bajod nem lett? – aggodalmaskodott.
– Látod, semmi bajom.
Szása közben beindította a motort, és kitolatott a parkolóhelyről, az útra kormányozta a kocsit.
– Örülök, hogy nem Averkij vezet – jegyeztem meg, mire én is kaptam egy dühös pillantást az őrnagytól.
– Hány kocsit törtél össze az elmúlt másfél évben, Averja? – csóválta fejét Vaszilij.
– Csak kettőt! – fortyant fel Averkij.
– Nem győzik utángyártani a Volgákat – élcelődött Vaszilij. – Minden évszakban összetörsz egyet.
Megálltunk egy piros lámpánál. Szása Averkijre nézett, az őrnagy kelletlenül pillantott rá, sejtettem, hogy megbújt itt egy titok. Vaszilij összeszűkített szemekkel méregette a párost, valószínűleg ugyanaz a gyanúja támadt, mint nekem.
– Semmi bajom nem lett – ismételte Averkij. – Kár, hogy annak a kurvának sem – tette hozzá.
Vaszilij megütközve pislogott rá, aztán Szására, a visszapillantón keresztül néztek össze. Zavaromban inkább az ablakon bámultam kifelé, jobbnak láttam kimaradni ebből, és süketnek tettetni magam.
Végül Szása terelte el a szót:
– Hogy telt az út?
Vaszilij vállára hajtottam fejem, míg beszélgettek, és hiába érdekelt a város, képtelen voltam nyitva tartani a szemem. Egy pár percre el is aludtam.
Egy négyemeletes ház előtt parkolta le Szása a kocsit, egy kétsávos, hosszú utcában helyezkedett el, ami egy forgalmasabb útba torkollott. Kíváncsian néztem végig a házsoron, miután Vaszilij kisegített a járműből.
– Az ott az enyém – mutatott egy aprócska, harmadik emeleti erkély irányába.
– Juj, de izgalmas! – lelkendeztem.
Vaszilij halványan elmosolyodott, és gyengéd csókot nyomott halántékomra, majd a csomagtartónál pakolászó Szásához és Averkijhez lépett.
A kapualjba lépve eszembe jutott, hogy talán Raszkolnyikov is egy ilyen lépcsőn futott fel. Miért éppen Raszkolnyikov jutott eszembe annyi orosz irodalmi hős közül? Az előttem sétáló Vaszilij hátát néztem, és a leveleire gondoltam, amiket az én szerelmes Raszkolnyikovomként írt alá. Eszembe jutott Pokornyijov fenyegetése is: mondd el Vaszilijnak, és nézd végig, ahogy megöl! Raszkolnyikov is ugyanúgy lépdelhetett felfelé a lépcsőn, mint Vaszilij tette. Nem hagyhatom, hogy a múlt örökké kísértsen – róttam meg magam. Ennek egy örömteli pillanatnak kell lennie, és boldog is voltam, hogy végre Vaszilijjal lehettem, elkezdhettük a közös életünket, mint fiatal házaspár, és nemsokára mint fiatal szülők.
Kíváncsian lestem be a belső udvarra, egy idős hölgy éppen sepregetett a földszinten. Nem pillantott fel lépteink zajára, arra sem, hogy Averkij a meredek lépcsőkre panaszkodott. A harmadikra mentünk, egy fehérre festett ajtónál álltunk meg, Vaszilij előhalászta zsebéből a kulcsot, elfordította a zárban, és benyitott a lakásba.
A nem túl nagy előtérből nyílt a konyha, fürdő és a nappali, ez utóbbiba mentem tovább, hogy mögöttünk Szása és Averkij is beférjen az előszobába. Tetszett a nappali, kellemesen otthonosnak találtam világos színeivel. Középen helyezkedett el egy asztalka, körülötte kanapé és karosszékek. Az ablakokkal szemközti falnál húzódott egy könyvespolc, roskadásig pakolva új és régi kötetekkel. Engem azonban az erkély vonzott, a kétszárnyú, szintén fehérre festett ajtóhoz léptem, az nyikorogva tárult fel előttem.
Mielőtt kiléphettem volna a zsebkendőnyi erkélyre, egy tenyér nehezedett derekamra, és visszahúzott. Vaszilij mosolygó szemeibe néztem fel, az orosz végigsimított arcomon.
– Hihetetlen, hogy itt vagy – mormolta. – Annyit álmodtam róla, és most tényleg itt vagy.
A meghitt pillanat összetört, mielőtt válaszolhattam volna.
– Mi itt cipekedünk, és még annyit sem teszel értünk, hogy egy kávét főzz! – hallatszott be Averkij replikázása a konyhából.
– Mi már megyünk is – lesett be a küszöbről Szása. – Ne is törődjetek Averjával – legyintett.
– Legalább egy kávét ihassak! – méltatlankodott Averkij. – Ráadásul annyi mindent kell elmesélnem Vaszilijnak...
– Majd elmeséled később – sürgette Szása. – Különben is, nekem vissza kell mennem a kapitányságra.
– Jól van, na – morgolódott Averkij, valami csattant a konyhában.
Vaszilij némán sóhajtott egyet, csendben kuncogtam rajta. Averkij kelletlenül elköszönt, és Szása unszolására kilépett a folyosóra. Mielőtt becsukódott mögöttük az ajtó, még elcsíptem Szása megjegyzését:
– Tapintatlan vagy, Kapitányka.
Averkij válaszát már nem hallottam.
Megfogtam Vaszilij kezét, és magammal húztam az erkélyre, kíváncsian nézelődtem. A szemközti házak felett egészen messze elláttam, valahol a távolban egy templom aranyozott kupolája csillogott.
– Ha kipihented magad, elmegyünk megnézni a várost – mondta Vaszilij.
– Alig várom. – Ásítottam egyet, a mellkasának döntöttem fejem. – Most viszont csak aludni akarok. Jaj, anyu! – jutott eszembe. – Fel kell hívnom.
Vasárnap volt aznap, úgyhogy sikerült elérnem otthon anyut. Beszélgettünk egy keveset arról, milyen volt az út, milyennek találtam Leningrádot egyelőre, aztán megígértem neki, hogy hamarosan ismét hívom, elköszöntem, és elmentem mosakodni.
A fürdőből visszatérve Vaszilijt a nappaliban találtam. Éppen letette a telefont, nagyot szusszantott, hüvelyk- és mutatóujjával orrnyergét masszírozta.
– Mi a baj? – léptem hozzá, végigsimítottam hátán.
– Semmi – mormolta, és elkapta derekam, az ölébe húzott. – Nincs semmi gond – lehelt könnyed csókot homlokomra.
– Látom, hogy valami bánt – erősködtem.
A fáradtságon kívül a gondterheltség is sötét árnyékot vetett Vaszilij arcára.
– Az apámmal beszéltem – árulta el.
– Ó... – leheltem.
– A mamát kerestem, de a papa vette fel.
– Veszekedtetek? – puhatolóztam.
– Nem igazán. Csak annyit mondott, hogy a mama járt itt, hozott ételt. Annyit kérdezett még, hogy hogy telt az út. Ennyi.
– Az jó jel, hogy nem estetek egymásnak mindjárt, nem? – jegyeztem meg óvatosan.
Vaszilij elfintorodott.
– Sosem tud huzamosabb ideig normálisan viselkedni. Na, menjünk – paskolta meg a combom –, pihenjünk le. Alig várom, hogy végre rendes ágyban aludhassak.
Vaszilij elment a mosdóba, én addig a hálóba vonultam. Vaszilij édesanyja tiszta ágyneműt is húzott nekünk – bár még sosem találkoztam vele, máris hálával gondoltam az anyósomra. Meg akartam várni Vaszilijt, ám alighogy a párnához ért a fejem, máris elaludtam a kimerültségtől.
Mikor felriadtam, azt hittem, már másnap van. Vaksötétség vett körül, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok: otthon vagy a vonaton vagy már Leningrádban? Beletelt néhány másodpercbe, mire megrohamoztak az emlékek. Lépteket hallottam a másik szobából, valaki pedig a bejárati ajtón dörömbölt. A zaj hamarosan abbamaradt, csend telepedett a lakásra.
– És ez nem várhatott volna holnapig? – ütötte meg fülem Vaszilij rideg hangja.
A párnára dőltem, úgy tettem, mintha aludnék. Vaszilij benyitott, neszezett valamivel, majd távozott. Megint felültem, halkan szűrődött be a nappaliból egy másik férfihang:
– Nem, nem várhatott. – Csupán telefonon keresztül hallottam eddig, mégis ráismertem Andrej Minovszkijra. – Édesanyád amúgy is azt kérte...
– Gyere már a konyhába – sziszegte Vaszilij. – Ne zavarjuk Magdát, hadd pihenjen.
– Szóval édesanyád... – kezdte újra türelmetlenül Andrej, azt már nem hallhattam, mit kért Vaszilij édesanyja.
Kibújtam a takaró alól, és lábujjhegyen az ajtóhoz osontam, hallgatóztam, de a tompa duruzsolásból semmit sem értettem. Lehet, illendő lett volna kimenni, bemutatkozni az apósomnak, viszont tartottam Andrej Minovszkijtól, semmi jót sem hallottam róla, még a saját fiától sem. Kicsit úgy képzeltem el, mint egy kevésbé őrült Ivan Pokornyijovot.
Kisvártatva csapódott a bejárat, és ismét csend borult a lakásra, éreztem benne a feszültséget. Vaszilij nem jött vissza a szobába, odakint nyikordult az erkélyre vezető ajtó, valószínűleg cigarettázni ment. Kitapintottam a villanykapcsolót, álmosan hunyorogva kerestem egy vastag inget Vaszilij szekrényében, azt borítottam magamra, és kiléptem a hálóból.
Vaszilij az erkélyen ücsörgött egy széken, és valóban cigarettázott. Nem vett észre rögtön, összerándult, amikor megérintettem a vállát.
– Magda?
A kezét nyújtotta, tenyerébe simítottam ujjaim, és hagytam, hogy az ölébe húzzon.
– Hallottam, hogy itt járt az édesapád – vallottam be.
Vaszilij elnézett a háztetők felett, megforgatta ujjai között a cigarettát, mielőtt beleszívott.
– Igen, itt járt.
– Ne haragudj, hogy nem jöttem ki köszönteni, de...
– Semmi baj – rázta fejét Vaszilij. – Ha tehettem volna, én sem szívesen találkoztam volna vele.
– Veszekedtetek?
– Egy kicsit – húzta el száját, és ismét szívott egyet a dohányból.
– Mi történt? Szeretnél róla beszélni?
– Semmi különös, ami azt illeti – vont vállat. – A papa és én állandóan összeveszünk. Most éppen azt kifogásolta, hogy itthon nem akarunk esküvőt tartani. Utána azzal nyaggatott, hogy holnap menjek el a parancsnokságra, és máris kérjek nagyobb lakást, az ő unokáját ne akarjam egy ilyen lyukban felnevelni. – Megütközve meredtem rá. – Majd közölte, hogy a mama vár minket vacsorára, és az lenne a legjobb, ha már holnap elmennénk.
– Már holnap? – feszengtem. – Nem tudom, hogy készen állok-e rá, hogy az apáddal találkozzak.
– Mondtam neki, hogy ne élje bele magát – morogta Vaszilij. – Fáradtak vagyunk mindketten, ráadásul nekem holnapután amúgy is jelentkeznem kell a parancsnokságon. Tényleg – nézett rám –, el kellene mennünk az egyetemre. Az őszi félévet talán még be tudnád fejezni. – Szabad kezén számolta a hónapokat.
– Szerinted még lehetséges lenne? – reménykedtem.
– Talán. Egy próbát mindenképpen megér.
– És apuért mikor indulunk?
Vaszilij ismét elfordította az arcát, az esti fényekben derengő horizontot kémlelte.
– Elmegyek érte, amint lehet – mondta. – Te Leningrádban maradsz.
– Az apámról van szó! – vitatkoztam. – Nem fogok itt ülni tétlenül.
– Magda, terhesen...
– Terhes vagyok, nem szerencsétlen! – pattantam fel öléből, és a lakásba csörtettem.
– Magda... – sóhajtotta Vaszilij.
Elnyomta a cigarettát, és követett. Karba tett kézzel álltam meg a nappali közepén, és dacosan felszegtem állam.
– Nem foglak terhesen magammal vinni – jelentette ki Vaszilij. – Hosszú az út Irkutszkig, és fárasztó is. Ráadásul ősszel már hideg van, csak az kellene, hogy valamit összeszedj, megfázz.
– Jaj, hát majd felöltözök rendesen – forgattam szemeim. – Az utat meg már Leningrádig is kibírtam, Irkutszkig sem lehet rosszabb. Az édesapámról beszélünk, Vaszilij, nem hagyhatom ott sorvadni Szibériában.
– Elhozom...
– Majd' tíz év után visszakaptam az apámat, nem várhatod tőlem, hogy itt ücsörögjek! – fakadtam ki. – Veled megyek, és nem érdekel, hogy neked tetszik vagy sem!
– Márpedig nem tetszik.
– Hát barátkozz meg vele – vetettem oda.
Vaszilij megdörzsölte homlokát.
– Értsd már meg – lépett hozzám, és a pocakomra simította tenyerét –, hogy szeretnélek mindkettőtöket biztonságban tudni.
– Biztonságban leszünk veled – győzködtem. – Mindig gondoskodsz rólunk.
– Pontosan ezért szeretném, ha itt maradnál, édes Magda.
– Én pedig veled szeretnék menni.
– Nem ugyanolyan átutazni a Szovjetunión, mint Magyarországon – érvelt.
– Teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy mekkora távról beszélünk – feleltem hűvösen. – Engem az sem érdekel, ha heteket fogunk a vonaton tölteni, látni szeretném az apámat.
– Látni is fogod.
– Igen, amikor veled megyek.
Farkasszemet néztünk, egyértelmű volt, hogy egyikünk sem fog engedni. Megértettem Vaszilijt, és megmelengette szívem, mennyire odafigyelt rám – ránk. Viszont képtelen lettem volna Leningrádban maradni, és ölbe tett kézzel várni, hogy Vaszilij visszatérjen apuval.
– Figyelj – szólalt meg higgadtan Vaszilij –, mi lenne, ha aludnánk rá párat? Még különben is beszélnem kell Averkijjel, hogy áll apád ügye, ő intézkedett, amíg mi odavoltunk. Ha majd tudjuk, mikor mehetünk el érte, eldöntjük. Meglátjuk, hogyan bírod a terhességet, mit mond az orvos. Megfontoljuk, jó, édes Magda?
Megfogta kezem, és ajkaihoz szorította. Szemei csillogtak a fáradtságtól, arca nyúzott és sápadt volt. Lehajtottam fejem, és kicsit elszégyelltem magam, amiért vitatkoztam vele, az apja után én is meggyötörtem.
– Jó, legyen – egyeztem bele. – Aludjunk rá, és megfontoljuk.
– Nekem ti vagytok a legfontosabbak. – Vaszilij eleresztette kezem, és leguggolt elém, hogy a hasamra is nyomhasson egy gondoskodó csókot az ingen keresztül.
Nem sikerült rögtön elaludnom, zaklatottan forgolódtam Vaszilij mellett. Mellkasom elszorult a gondolatra, hogy hamarosan találkoznom kell Andrej Minovszkijjal, szembe kell néznem az apósommal, aki valószínűleg utált, vagy ha nem is utált, mélységesen megvetett. Azzal nyugtattam magam, hogy legalább Vaszilij végig mellettem lesz, és bíztam benne, hogy kiáll mellettem, ha Andrej elvetné a sulykot.
Nehézkesen elaludtam – és álmot láttam.
A cementgyárban találtam magam az ismerős, poros félhomályban a mozdulatlan futószalagok között. Tettem egy lépést, magassarkú koppant, visszhangot vert a falak között. Körbefordultam, majd megtorpantam, minden izmom megfeszült, ahogy várakozóan füleltem. A szokásos kiáltás azonban elmaradt, apu nem szólongatott. Kezemet tördelve indultam el a kijárat felé, ezúttal a cipőm sem ragadt bele a friss cementbe, gond nélkül kijutottam a folyosóra.
Por kavargott ott is, elhomályosítva a látásom. Tettem egy lépést balra, aztán meggondoltam magam, és jobbra indultam, hátra-hátrapillantva a vállam felett. Fogalmam sem volt, meddig sétáltam, a folyosó mintha minden lépéssel megnyúlt volna előttem, és minden lépéssel egyre inkább elbizonytalanodtam. Vissza kellene fordulnom?
Kisvártatva két alak bontakozott ki előttem, az egyikük a földön feküdt, a másikuk mellette guggolt. Megszaporáztam lépteim – és hajszál híján felsikoltottam, amikor rájöttem, kik azok. A padlón Adrián feküdt tágra nyílt, üveges szemekkel, vérbe fagyva. Apa hajolt felé.
– Látod ezt, Magda? – pillantott fel rám apa elgyötörten. – Szegény gyerek – horgasztotta le fejét. – Én ezt nem kértem tőled.
– Nem akartam, hogy így legyen, apu – siettem oda hozzá, és térdre rogytam. – Esküszöm... Senkinek sem akartam ártani. – Megbicsaklott hangom.
– Milyen fiatal volt – dörmögte apa, és megérintette Adrián csuklóját.
– Kérlek! – sírtam. – Kérlek, ne haragudj rám! Én nem ezt akartam...
– Még előtte állt az élet – folytatta kíméletlenül apa.
– Tudom, tudom, én nem így akartam...!
– És te elvetted tőle, Magda – suttogta apa.
– Kérlek! – zokogtam. – Bocsáss meg! Mit tehettem volna?! Apa, meg kell értened, hogy Pokornyijov tábornok nem adott más választási lehetőséget!
Meg akartam ragadni a kezét, mire hirtelen minden megváltozott. Már nem a cementgyár padlóján kuporogtam, hanem egy vasútállomás peronján – a Passzazsirszkijon, még élénken élt bennem az emléke. Fejem felett égtek a lámpák, és eső szitált, melegnek éreztem bőrömön a cseppeket. Felálltam, zavartan pislogtam körbe. A vágányon egy vonat várakozott, ám sehol egy utas vagy vasúti dolgozó, a szerelvény ablakai feketén ásítottak.
Léptek koppantak az egyik kocsi lépcsőjén, a hang irányába fordultam: Pokornyijov tábornok ugrott le a peronra. Némán fürkésztük egymást. Ő moccant először, gyengéden elmosolyodott, elindult felém.
– Bájos, ahogy reménykedsz, Magda – szólított meg. – Azt hitted, hogy vége?
– Mit akarsz tőlem?! – kiáltottam.
Rohanni akartam, ám a lábaim egyszeriben ólomsúlyúnak érződtek, még megfordulni sem bírtam. Pokornyijov odaért, és megragadta állam, egészen közel hajolt hozzám, orra hegye majdnem az enyémhez ért.
– Azt hitted, hogy vége? – suttogta. Hidegen felkacagott, a mosolya vicsorba torzult, világoszöld szemei tágra nyíltak. – Hiszen csak most lendülünk bele igazán!
Felriadtam.
Mély csend vett körül, későre járhatott, talán éjfél is elmúlt. Pihegtem, tarkómon hideg verejték csorgott le, a szívem pedig úgy vert, mintha kilométereket futottam volna. A pocakomra simítottam tenyerem, némi megnyugvást találtam a mozdulatban. Felültem, és a fülem mögé tűrtem a kócos hajtincseket.
– Magda? – motyogta Vaszilij.
Megéreztem hűvös tenyerét hátamon a nyirkos hálóingen keresztül.
– Mi a baj? – aggodalmaskodott, és felült. – Rosszul érzed magad?
– Csak rosszat álmodtam – suttogtam.
Vaszilij felkattintotta az éjjeliszekrényen lévő lámpát, és átkarolta a derekam, komoran ráncolta a homlokát.
– Szeretnél róla beszélni? – kérdezte.
– Nem is tudom – dünnyögtem. – Annyira zavaros volt. Láttam aput, és... Adriánt. – Elszorult a torkom. – Holtan. Aztán pedig Kijevben voltam a vasútállomáson, és ott volt... Ott volt Rettegett Ivan. Azt mondta... Te jó ég, mit mondott? Fenyegetett.
Vaszilij a hátamat simogatta.
– Az álmok csak álmok – csitított, és csókot lehelt a fejem búbjára.
– Tényleg csak álom? – mormoltam. – Azt hiszem, a múlt kísért.
– A múltat ott kell hagyni, ahol van: a múltban. – Vaszilij magához vont, mellkasára hajtottam fejem, és hagytam, hogy ringasson. – Talán a terhesség miatt van. A mama azt mondta, hogy ilyenkor sokkal érzékenyebbé váltok.
– Erről beszélgettél édesanyáddal? – vontam fel szemöldököm.
– Hát, valakitől tanácsot kellett kérnem, és mástól aligha kérdezhettem meg, hogy tudok neked a legjobban segíteni – magyarázta Vaszilij.
Elmosolyodtam. A szorítás alig enyhült a mellkasomban, Vaszilij ölelése, puha csókjai viszont segítettek megnyugodni.