6. fejezet - Egy megtartott ígéret

847 37 43
                                    

Ez az esős időjárás talán a hangulatomat próbálja utánozni – gondoltam, amikor hétfő reggel a buszon zötykölődtem az Astoria felé.

Vasárnap szinte az egész napot ágyban töltöttem. Katka bejött hozzám néha, hozott nekem teát és enni, de nem volt étvágyam egyáltalán. Mintegy lázálom, úgy élt bennem az elgyengülésem pillanata, szégyelltem magam, amiért majdnem önként Pokornyijov karjaiba vetettem magam. Megfogadtam, hogy soha többé nem iszok, ha ittasan ilyen meggondolatlanságra lennék képes. Mit mondanék aztán Vaszilijnak? Fáradtan megérkezne a gyakorlatról, én pedig azzal várnám, hogy elfogadtam Pokornyijov ajánlatát? Hiszen azt sem tudta, hogy vele vacsoráztam pár héttel ezelőtt!

Kimerülten kaptattam fel az egyetem lépcsőjén, vágyakozva gondoltam kényelmes ágyamra. Ráadásul Pavlovval kezdtünk aznap. Tartottam a tanár úrtól, mióta kiderült, hogy Vaszilij mit művelt Leningrádban, pedig Pavlov nem adta semmi jelét, hogy dühös lenne vagy akármi. Fejemet leszegve dolgoztam az óráin, és nemigen jelentkeztem, csak akkor beszéltem, ha szólított. Azon a hétfő reggelen viszont nem Pavlov miatt aggódtam, magamon éreztem Viola ellenséges tekintetét, valamint elcsíptem párszor a szemem sarkából, hogy Bori is engem vizslatott. Tankönyvembe temetkeztem, és igyekeztem a hajam mögé rejtőzni.

Amikor Pavlov szélnek eresztett minket, felpattantam, kapkodva tömtem holmimat a táskámba, a kijárat felé siettem. Nem voltam elég gyors, ugyanis Bori beért a folyosón, és ahogy szombat este tette, megint megragadta könyököm:

– Hé, Magda, állj már meg!

– Hagyj már... – fújtattam, és ellöktem magamtól. Megálltam, szembefordultam a lánnyal. – Ne fogdoss már, utálom! – förmedtem rá.

– Bocs – emelte maga elé kezeit védekezően. – Nem tudtam...

– Az emberek nem szeretik, ha engedély nélkül nyúlkálsz hozzájuk – vetettem oda.

A tanteremből ekkor lépett ki Viola és csapata, kíváncsian mértek minket végig, aztán kuncogva összesúgtak.

– Most meg mi bajod? – értetlenkedett Bori. – Csak annyit akartam kérdezni tőled, hogy hogy vagy. Valami történt szombat este, gondoltam...

– Semmi bajom – jelentettem ki. – Rosszul éreztem magam szombaton, ennyi az egész.

– Azért rohantál...

– Igen, azért. – Megint nem hagytam, hogy befejezhesse, sértődötten forgatta szemeit. – Ne haragudj, Bori – próbáltam nyugodtabb hangnemet megütni –, de rohannom kell, Faludival ma nézzük át a végleges jelentkezést.

– Jó, menj – morogta a lány. – A péntek azért még áll? – kérdezte még.

– Hogyne – bólintottam.

Azzal sarkon fordultam, és otthagytam Borit, nem törődtem sem vele, sem azzal, hogy Viola és a barátnői hangosan felkacagtak, eliramodtam Faludi irodája felé.

Gyanútlanul kopogtam be hozzá. Odabentről halk nevetés szűrődött ki, Faludi hangja közeledett, beszélt, nem magyarnak, sokkal inkább orosznak hangzottak a szavak. Az intézetigazgató mosolyogva nyitott ajtót, szívélyesen tessékelt beljebb:

– Elvtársnő, jöjjön csak! – Ezt magyarul mondta, aztán oroszra váltott: – Van egy vendégünk, de, remélem, nem zavarja, gyorsan elintézzük ezt a kis papírmunkát, Ivan Mihajlovics.

Szívem rémülten botlott egyet. Add, hogy véletlen egybeesés legyen, és ez nem az az Ivan Mihajlovics! – rimánkodtam magamban. Beléptem az irodába, félve fordultam a Lenin portré alatt ücsörgő alak felé. Pillantásom végigsiklott a kitüntetések során, a mellkasára tűzött narancssárga-fekete csíkos szalagon*, a tábornoki csillagokon, aztán megállapodott Pokornyijov édeskés mosolyán.

Az örök határsértőWhere stories live. Discover now