2. fejezet - Azt hiszed, nincs már remény...

637 33 68
                                    

Vaszilij és én végül is nem beszélgettünk Pokornyijovról vasárnap. Egyedül maradtam a lakásban, Katka és Imre elmentek sétálni valamerre ebéd után, úgyhogy zavartalanul cseveghettem Vaszilijjal. Kényelmesen elnyúltam a kanapén, és éppen azzal szórakoztattam szerelmemet, hogy az egyik nyelvészeti tankönyvből olvastam fel részleteket.

– Ki gondolta volna, hogy egy nyelv ennyire bonyolult. – Hallottam a pattanó öngyújtót a túloldalon. – Fel nem foghatom, hogy tudod te ezt tanulni, a saját anyanyelvemtől fájdul meg a fejem. Én biztos aludnék az óráidon.

– Szerintem nagyon is érdekes! – tiltakoztam. – Jó megismerni egy nyelv struktúráját, így sokkal könnyebb megérteni az alapokat, a szabályokat, és a nyelvtanulás is gördülékenyebben megy.

– Én elhiszem neked – hagyta rám.

– Ezeket nem árt tudni, ha az ember nemcsak káromkodni akar megtanulni egy nyelven – szúrtam oda.

– Ó, ez nekem szól? – színlelt felháborodást. – Nemcsak káromkodni tudok magyarul, kikérem magamnak.

– Igazán? – kételkedtem. – Mit tudsz magyarul? Hadd halljam.

– Például azt, hogy... – Elgondolkodva hümmögött. – Nagyon szép vagy – szólalt meg magyarul, a szavak meghajoltak oroszos akcentusa alatt, és nekem hevesebben vert tőle a szívem. – Nagyon szeretlek téged. – Örültem, hogy nem látta a széles és szerelmes vigyort arcomon. – Gyere... – Tétován elhallgatott. – Gyere, ülj az ölembe, szerelmem – fejezte be, a végén bizonytalanul felvitte a hangsúlyt.

Halkan kuncogtam, mellkasomra szorítottam a könyvet.

– Udvarolni aztán tudsz.

– Nem véletlenül mondott nekem igent egy ilyen csodálatos és gyönyörű nő.

– Elkényeztetsz a bókjaiddal – somolyogtam.

– Egyelőre csak a bókjaimmal, majd ha itt leszel, kényeztetlek máshogy is.

– Hogy magának máson sem jár az esze, főhadnagy elvtárs – ciccegtem tettetett rosszallással.

– Ó, jut eszembe... – Elhallgatott egy kicsit, valószínűleg szívott egyet a cigarettából. – Előléptetnek.

– Előléptetnek? – Felkönyököltem, a kötet a kanapéra bukott mellemről. – És ezt még csak most mondod?!

– Csak pénteken erősítették meg hivatalosan, addig nem akartalak feleslegesen felizgatni.

– Vaszilij, hiszen ez csodálatos hír! – Felültem, térdemmel levertem a kötetet, gerince nagyot koppant a padlón, de nem kaptam utána, izgatottan kuporodtam a telefon mellé. – És akkor mi leszel?

– Kapitány – közölte büszkén.

– Kapitány? Egy rangban leszel Averkijjel?

– Nem, Averkijt szintén előléptették pár hete, már más rangban van. – Elárulta, milyenben, de nem voltam benne biztos, hogy jól értettem.

– Várj, hozok egy szótárat. – Letettem a kagylót a telefon mellé, és szobámba szaladtam, felkaptam a súlyos könyvet. Azt lapozgatva ültem vissza a kanapéra, vállammal szorítottam a kagylót a fülemhez. – Mondd még egyszer – kértem.

Az "m" betűhöz lapoztam, ujjammal követtem a sorokat, hamarosan megtaláltam a keresett szót: őrnagy.

– Őrnagy – olvastam fel oroszul. – Az már elég magas, ugye?

– Bizony, magas – helyeselt Vaszilij. – Averkij talán bele is betegedne, ha egy rangban maradna velem.

– Miért? – hökkentem meg. – Barátok vagytok, nem?

Az örök határsértőWhere stories live. Discover now