Az örök határsértő

32. fejezet - A valódi határon túl

Azt már júliusban tudtuk, hogy Vaszilijnak majd augusztus végén kell visszatérnie a Szovjetunióba. Az esküvő előtt még olyan messzinek tűnt a nyár vége, de a hetek hamar elszaladtak, és mire észbe kaptam, már az egész életemet be kellett csomagolnom, hogy Magyarországról Leningrádba vihessem.

Averkij másfél héttel az esküvő után indult haza Szása és az édesapja társaságában. Megpróbált ugyan tiltakozni, hogy ne vigyék magukkal, maradna Magyarországon Vaszilijjal, Szása és Szergej azonban nem engedtek.

Vaszilij és én együtt kísértük ki őket a repülőtérre. Ámulva fordultam körbe a hatalmas teremben: a bejárat oldalán szögletes asztalkák és székek, velük szemben pedig jegyvásárló és információs pultok helyezkedtek el. A csarnok két végén lépcsők vezettek felfelé a kapukhoz, a márványozott oszlopok egészen a magas plafonig értek. Leningrádba nem, csak Moszkvába volt közvetlen járat, Averkijék oda utaztak először, a szovjet fővárosban szálltak át a leningrádi gépre. Reggel indultak, csodaszép tiszta idő volt aznap, álmélkodva figyeltem az ablakon keresztül a kék ég felé emelkedő repülőgépeket. Nemcsak Malév gépeket láttam, hanem távoli országok zászlóit, számomra ismeretlen légitársaságok nevét is felfedeztem a repülőkön, találgattam, vajon merre tartanak.

– Gyere, édes Magda – fogta meg kezem Vaszilij. – Köszönjünk el – húzott Averkijék felé.

Nem vártam egyikőjüktől sem semmiféle érzelgést. Szergej megígérte, hogy segíteni fog nekünk, és még egyszer megköszönte, hogy gondoskodtunk Averkijről. Szása mosolyogva szorított kezet Vaszilijjal, engem futólag ölelt át. Az, hogy Averkij hajlandó volt odainteni nekem egy "Majd találkozunk, Magda!" kíséretében, meglepett, de jól is esett.

– Szóval augusztus végén jössz haza? – fordult az őrnagy Vaszilijhoz.

– Úgy tűnik – bólintott ő.

– Jöhetnél hamarabb – vetette fel Averkij.

– Nem lehet, Pokornyijov így rendelte – rázta fejét Vaszilij. – Majd eltelik az az egy hónap.

Averkij elfintorodott.

– Csak kibírod Vaszilij nélkül, Kapitányka – csipkelődött Szása. – Nem vagytok ám összenőve.

– Jól van, na – morgolódott Averkij. – Megvan a pótkulcs a lakásodhoz – intézte ismét Vaszilijhoz –, majd elnézek feléd, hogy minden rendben van-e.

– Néha szellőztess ki, jó?

– Meglesz – ígérte Averkij.

– De ha bent cigizel, a szőnyeget ne égesd ki megint, kérlek.

– Jó, majd kimegyek az erkélyre.

Vaszilij a jobbját nyújtotta, Averkij megszorította, és szinte egyszerre mozdultak, hogy sután meglapogassák egymás hátát.

Beszállásra szólították fel a moszkvai járat utasait. Averkij holmiját Szása cipelte, az őrnagy kissé lemaradva követte apját és szerelmét a lépcsőn. Annak tetején még egyszer megállt, és odaintett Vaszilijnak, aki integetett barátjának. Averkij aztán eliramodott apja és Szása után, hamarosan eltűnt a szemünk elől.

– Vaszilij? – szólítottam meg.

– Hm?

– Averkijnek van kulcsa a lakásodhoz?

– Igen, van.

– Szóval számítsak rá, hogy majd váratlan pillanatokban beállít hozzánk? – tettem fel a kérdést, tartva a választól.

– Könnyen meglehet, igen – bólintott Vaszilij.

– És ha éppen valami elfoglaltságunk lesz? – vontam fel szemöldököm.