Amikor Vaszilij pénteken este megérkezett, és beszámoltam neki a látogatásról Pokornyijovnál, legkevésbé sem volt elragadtatva.
– Az lenne a legjobb, ha végre békén hagyna – morogta.
– Én kértem, hogy találkozzunk, el kellett neki mondanom valamit, amit Boriról tudtam meg – magyaráztam.
A nappaliban ücsörögtünk, Vaszilij és én a kanapén foglaltunk helyet, lábamat ölében nyugtattam, Vaszilij a bokámat cirógatta. Averkij a karosszékben heverészett, a karfán könyökölve támasztotta fejét, unottan lógatta lábait.
– Ott voltam Magdával végig. – Averkij ásított egyet. – Ivan különben sem volt olyan állapotban, hogy bármivel próbálkozzon.
– Olyan volt, mintha... – A megfelelő szavakat kerestem oroszul. – Nem is tudom, hogyan mondjam. Mintha oda-vissza ugrált volna a jelen és a múlt között. Egyik pillanatban még beszélt hozzám, a következőben mindenfélét összehordott valami Nyikolajról és Grisáról.
Vaszilij és Averkij összenéztek.
– Azt mondják, gyakori jelenség ez azoknál, akik túlélték a háborút – szólalt meg rövid szünet után Vaszilij. – Újraélik a háború eseményeit. Azt hallottam, valami külső hatás váltja ki belőlük általában.
Averkij mocorgott a karosszékben, nadrágja gyűrődését piszkálta a térdén. Vaszilijra sandítottam, ő barátját fürkészte, komoran vonta össze szemöldökét. Kisvártatva megcsörrent a telefon, Averkij úgy pattant fel, mintha megcsípték volna.
– Biztos Alekszja az ilyen későn – hadarta, és a szobájába sietett, hamar csukódott mögötte az ajtó.
Vaszilij szusszantott egyet, és hátradőlt a kanapén, ujjai megpihentek bokámon.
– Édesapáddal beszéltél? – érdeklődtem.
– Apámmal? – Elborult az arca, sejtetve a választ. – Beszéltem vele, igen.
– Elmondta, hogy volt hozzá szerencsém? – kíváncsiskodtam.
– Említette, hogy te vetted fel a telefont, igen – bólintott Vaszilij. – Ezen kívül nem mondott mást.
– Azt hittem, már a hangom alapján is találni fog bennem valami kifogásolni valót – fintorogtam.
Vaszilij ismét cirógatni kezdett.
– Ne foglalkozz apámmal.
– Ő a leendő apósom, nem tehetek úgy, mintha nem is létezne – ellenkeztem.
– Jó, akkor úgy mondom, hogy bízd ide – helyesbített Vaszilij.
Profilját kémleltem, tétován jegyeztem meg:
– Sosem mondtad, hogy az apai nagyapád után kaptad a neved.
– Mert nem számít – vont vállat. – Apám, gondolom, ezzel akarta kivívni nagyapám elismerését. Nem hiszem, hogy sikerült neki.
Egy darabig hallgatunk, elmélázva néztem Vaszilij kezeit, ahogy végigsimított lábfejemen. A másik szobából kiszűrődött Averkij hangja, minden szava édesen cseppent, kétség sem férhetett hozzá, hogy valóban Szása telefonált. Az ablak tárva-nyitva állt, egy kis hűsítő szellő reményében nyitottam ki, de a nappali fülledtség megállt a háztetők felett.
– Mondd csak – könyököltem a támlára –, te mikor fogsz leszerelni?
– Hogy én? – hökkent meg Vaszilij. – Sokára, édes Magda.
– Kipróbálhatnád magad a hadseregen kívül – vetettem fel. – Biztosan találnál valami neked való munkát. Akár rajzolással is.
Vaszilij halványan mosolyodott el.
YOU ARE READING
Az örök határsértő
RomanceMagda a kisvárosi nyugalomból belecsöppen a budapesti, egyetemi életbe, ami tele van újdonságokkal, izgalmakkal - és veszélyekkel. Egykor a budapesti felvételiért küzdött, most a magyar fővárost hagyná el Leningrádért és szerelméért, Vaszilij Minovs...