17. fejezet - Csatlakozás Miskolc-Tiszain

615 28 16
                                    

Miután Katyin meghalt, ketten cipeltük a gyilkosság terhét Vaszilijjal, és bár gyakran belém mart a bűntudat, együtt könnyebb volt megküzdeni vele. Aztán eltöltöttünk közel két évet külön, a távolság ellenére is úgy éreztem, hogy a szerelmünk erős, kiállja a próbát. Magabiztos voltam, hogy minket nem lehet soha, sehogy elszakítani egymástól, valóban én vagyok az ő Szonyecskája, és elmennék vele Szibériába is. Egyikünk sem számított rá, hogy egyszerre én leszek Raszkolnyikov, és az én bűnömet kell tovább vinnünk ketten. Legalább lettem volna olyan türelmes és nyugodt a bűntényben, mint Vaszilij, én azonban kiabáltam és toporzékoltam, megsértettem Vaszilijt, amikor ő akart lenni az én támaszom.

Felhívott a laktanyáról ugyan, megkérdezte, hogy vagyok, és én minden alkalommal azt válaszoltam, megvagyok, tanulok és vizsgázok. Ő elmondta, hogy dolgozik, sok a munka, és jön Budapestre, amint tud. Búcsúzáskor nem felejtett el biztosítani róla, hogy szeret, készségesen feleltem rá, hogy én is szeretem. Mégsem találtam megnyugvást a szavaiban, azon kaptam magam, hogy akárhányszor meghallottam hangját a telefonban, görcsbe rándult a gyomrom. Féltem, hogy ez lesz az az alkalom, majd most mondja el nekem, hogy mégsem akar elvenni engem feleségül.

Vártam valamit, magam sem tudva, mit. Izmaim állandóan megfeszültek, összehúztam a vállaimat, mintha valaki bármelyik pillanatban nekem eshetne.

Azt hittem, Bori hamar meg fog találni, rám fog rontani, és kivallat, mi történt Adriánnal. De nem jött, az egyetemen nemes egyszerűséggel keresztülnézett rajtam, ha véletlenül összefutottunk. Adriánt egyébként letartóztatták, ezt Averkij árulta el Vaszilijnak, ő meg nekem. Legkevésbé sem könnyebbültem meg, hiszen Adrián a szabadságával fizetett azért a kevéske információért, amit megtudtam tőle. Még az sem volt új nyom, hogy azoknak a férfiaknak, akiket a képen láttam Borival, közük lehet a klubhoz, mint utóbb kiderült, rég nyomoztak utánuk.

Igazat adtam Pokornyijovnak, buta és meggondolatlan voltam.

Az is szörnyen fájt, mennyire összetört Imre, amikor eljutott hozzá Adrián letartóztatásának híre. Tőle tudtam meg azt is, hogy házkutatást tartottak Adriánéknál, és illegális lemezeket találtak nála. Amikor elsírtam magam, Imre vigasztalt engem, ami miatt csak még rosszabbul éreztem magam, mert hát én vettem el tőle az egyik legjobb barátját, én okoztam ezt az egészet. Szerettem volna bízni benne, ha egyszer megtudja az igazat, hogy apáért tettem, megbocsátana nekem.

Az egyetemen eközben elkezdtem vizsgázni. Hiába tudtam, hogy az ösztöndíj miatt jó jegyeket kellene kapnom, képtelen voltam tanulni, a vizsgákon rosszul teljesítettem. Megbukni mégsem buktam meg, a tanáraim kelletlenül írták be nekem az elégségest. Pavlov és Scserbina is arra hivatkoztak, hogy a féléves teljesítményem alapján nem érdemlem a bukást, ezért átengednek, de szedjem össze magam. Kötelességtudóan bólogattam, hogy így lesz, jobban odafigyelek a jövőben. Ez egyszer nem bántam, hogy nem voltak barátaim az egyetemen, senkinek sem kellett össze-vissza hazudgálnom, hogy sikerült átmennem a vizsgákon.

Egy napsütéses május reggelen Faludinál szenvedtem el a következő vizsgámat. Gorkij önéletrajzi regényéről kellett volna beszélnem, nekem viszont még a cím magyar fordítása sem jutott eszembe helyesen. A siralmas feleletemet követően Faludi a torkát köszörülte, és jegyzetén kopogtatott a tollával, az ítéletet várva gubbasztottam a Lenin portré alatt.

– Nos, Marnyik elvtársnő... Legyen ez egy... – Még egyszer megköszörülte a torkát, és a füzetébe firkantotta a jegyet. – Legyen ez egy közepes, mit gondol?

Hogy kizárólag Pokornyijov miatt ad nekem közepest – mondtam volna, ha őszinte lehettem volna vele. Helyette csak nyeltem egyet, és rábólintottam. Lehet, úgysem számít az az ösztöndíj, Vaszilij szakít veled, mert nem érdemled őt meg, és nem érdemled meg, hogy a Szovjetunióba menj – duruzsolt fülemben egy gonosz hang. Összeszorítottam számat, minden erőmet megfeszítve ellenálltam a sírásnak.

Az örök határsértőWhere stories live. Discover now