Másnap reggel ugyanabba a boltba tértem be, epret vettem Averkijnek. Gyalog mentem a kórházba, élveztem a reggeli frissességet, a nap még nem kapott erőre eléggé ahhoz, hogy felforrósodjanak az utcák.
A kórházhoz érve rögtön kiszúrtam Szását – a közel két méter magas férfit különben is könnyű volt észrevenni. Egyik kezét zsebre dugva ácsorgott a bejárattól néhány lépésnyire, és cigarettázott. Nem egyenruhát viselt, hanem egy lezser szabású vászon nadrágot és egy csíkos inget, ez utóbbi kissé gyűrötten lógott rajta. Szása szintén észrevett, és szélesen-hívogatóan odaintett. Megvártam, míg egy fehér Trabant kifordult a kórház elől, majd átvágtam az úttesten.
– Szia, Magdácska! – Szása eltartotta a cigarettát, és szabad kezével futólag átölelt. – Tegnap nem tudtam rendesen köszönni.
– Nem én vagyok most a legfontosabb.
Ahogy elhúzódtam, szemügyre vettem arcát: homlokán elmélyültek a ráncok, fekete szemei sem csillogtak olyan élettelien, mint emlékeztem rá.
– Hoztál Averkijnek epret? – pillantott a szatyorra.
– Igen, igen, hiszen megígértem – bólogattam. – Beviszem neki.
– Ne rohanj, még alszik – intett Szása. – Gondoltam elszívok egy cigit, míg felkel. Kérsz? – Mielőtt még felelhettem volna, homlokához kapott. – Ne haragudj! Ilyenkor nektek nem szabad, igaz?
– Ilyenkor? – vontam fel szemöldököm.
Szása szívott egyet a cigarettából.
– Averkijnek nem lett volna szabad elpletykálnia, hogy babát vársz, ugye? – sandított rám.
– Most már mindegy – csóváltam fejem. – Ugye, csak neked mondta?
– Tudtommal igen, én meg hallgatok, ígérem. – A szájához érintette mutatóujját. – Ne haragudj Averkijre. Csak izgatott, hogy nagybácsi lehet.
– Annak is hamar kinevezte magát – somolyogtam. – Nem haragszom. Na, jó, egy kicsit talán. De örülök, hogy örül, azt hittem, majd duzzogni fog, hogy hogy lesz így Vaszilijnak ideje rá.
– Averkij meglepően jól bánik a gyerekekkel – mosolyodott el Szása, fekete szemébe visszatért a csillogás. – A húgommal, Nataskával remekül kijön. Az unokaöcsémmel és az unokahúgommal, Nyikolkával és Zinocskával is ügyesen bánik. Lehet, azért van ez így, mert ő maga is olyan, mint egy nagy gyerek. Na, ezt ne mondd meg neki – pisszegett le. – Még a végén megsértődik rám.
– Nem mondom – kuncogtam.
– Különben meg... – Szása szívott egyet a dohányból. – Különben jó is, hogy összefutottunk. Beszélni akartam veled.
– Miről?
– Arról, hogy mi történt – komorult el.
– Ó...
A hátam mögé rejtettem a szatyrot, és kerültem Szása tekintetét, inkább azt a fehér köpenyes férfit figyeltem, aki éppen kilépett az utcára, és rágyújtott.
– Merthogy – folytatta Szása – arról Averkij nem beszél. Minden másról össze-vissza fecseg, de erről az egyről hallgat.
– Nem is tudom, mit mondhatnék. – A szatyor fülét morzsolgattam. – Olyan hirtelen történt...
– Mibe keveredett ez a kettő már megint? – faggatott Szása.
– Ez most nem az ő művük volt – vörösödtem el. – Tudsz az apámról, igaz?
– Igen – bólintott Szása. – Vaszjától hallottam. Borzasztó dolog.
– Az – értettem egyet. – Averkij nekem segített – árultam el. – Megállapodást kötöttem Pokornyijovval az apámért cserébe. Nem is igazán számít, mit kellett tennem. A lényeg, hogy egy valaki... egy lány... egy este beállított, és... Hülyeséget csinált, mert rábeszélték. – Elcsuklott a hangom. – Véletlen volt. Averkijt érte a golyó. Az én hibám! – fakadtam ki sírással küszködve. – Ha Averkijnek baja esik, az az én hibám lett volna, rám haragudj, ne rá.
– Nem haragszom én egyikőtökre sem – csitított Szása. – Ejnye, na – lapogatta meg vállam. – Gyere, üljünk le.
Volt egy talpalatnyi zöld rész a kórház mellett, ott ültünk le egy padra. Szása addigra elnyomta, és eldobta a cigarettát. Feszengve ücsörögtem mellette, a térdemen nyugvó, hálós szatyor egyik szálát csavargattam ujjaim körül.
– Ami megtörtént, már megtörtént – dörmögte Szása. – Averkij életben van, és hazavisszük, amint szabad neki utazni. No, remélem, neki jó tanulópénz egy életre, hogy maradjon nyugton. Ha nem a folyóba akarja veszejteni magát, lelövik. Megáll az eszem.
– Folyóba? – hökkentem meg.
– Mindegy az, régi dolog. Hanem: Magdácska, nem az én dolgom, de komolyan gondoltad te ezt? – vonta össze szemöldökét. – Rettegett Ivannal üzletelni! Előbb fognék kezet az ördöggel, mint vele. Vagy hát ki tudja, talán egyre megy.
– Nem volt más választásom – sóhajtottam. – Ha nem fogadom el Pokornyijov ajánlatát, apa Szibériában ragad. Mi mást tehettem volna?
– Persze, persze – mormolta Szása. – Ki tett volna mást a helyedben? Talán még én is elfogadnám a tábornok ajánlatát, pedig az én apám aztán...! Hagyjuk is, milyen volt az én apám, halottról vagy jót, vagy semmit. Azt viszont tényleg nem értem – ráncolta a homlokát –, hogy az hogy lehet, hogy egy szerencsétlen lány fogja, és lelő egy őrnagyot?
– Hogy is magyarázhatnám el?
Elmeséltem neki, hogy gabalyodott egymásba Viola és Anatolij április negyedikén, hogy született ebből egy hazugság, ami aztán az egész Pokornyijov családot felbolygatta. Szegről-végről meséltem a BRD-ről és Boriról, elmondtam Szásának, hogy Bori bujtotta fel Violát, az igazi célpont nem Averkij volt, hanem én.
– Azt ne mondd, hogy Averkij hősiesen eléd ugrott, mert ültömben hanyatt vágódok – hitetlenkedett Szása.
– Dehogy. Viola valószínűleg még sosem tartott éles lőfegyvert a kezében. Vagy legalábbis ritkán. Ügyetlen volt, elsült a pisztoly.
– És Kapitányka állt az útjában.
– Igen, olyasmi.
Szása a térdére könyökölt, szusszantott egyet.
– Sajnálom – dünnyögtem.
– Nem a te hibád, Magdácska – vigasztalt. – Mit tehetsz róla, hogy egy buta lány kezébe pisztolyt adtak? Akárki is ez a másik, hát nem csoda, hogy leleplezték, ha ilyen hülyén tervez merényletet. Szerencse, hogy te és Averkij jól vagytok.
– Igen, szerencse.
Hallgattunk egy darabig. Szása megdörzsölte arcát, és elnyomott egy ásítást.
– Te hogy vagy? – érdeklődtem.
– Megvagyok – vont vállat. – Így, hogy Kapitánykával lehetek, már sokkal jobban. De amikor Vaszja felhívott...! – Megcsóválta fejét. – Azt sem tudtam hirtelen, fiú vagyok-e vagy lány. Aztán ez az egész hajcihő a papírokkal, azt hittem, ide sem engednek hozzá, és várnom kell, hogy hazaérjen. Őrület az egész.
– Örülök, hogy sikerült vízumot szerezni neked – mondtam őszintén.
– Kedves vagy – mosolygott rám Szása.
– Miután meglőtték, Averkijt azzal tartottuk ébren, hogy rólad kérdezgettük – meséltem. – A mentőkocsiban is végig rólad beszélt. Amikor felkelt, szinte rögtön rólad kérdezett, veled akart beszélni.
Különös kifejezés futott át Szása vonásain, elfordította arcát.
– Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni – szabadkoztam.
– Szó sincs róla. – Megköszörülte torkát. – Köszönöm, hogy elmondtad – fordult felém. – Nekem sokat jelent. Főleg azok után, ami Leningrádban történt.
– Nem jöttök ki Szergejjel? Tényleg, ő most hol van? – kíváncsiskodtam.
– Odabent Averkijjel – bökött a kórház felé Szása. – Hogy hogy jövök ki vele? – Elfintorodott. – Legalább annyira jól, mint macska a kutyával. Csodálom, hogy végül elhozott magával. Felemelő utazás volt, úgy ültünk egymás mellett, mint akik nem is ugyanoda tartanak, nem ugyanazért az emberért aggódnak. De hát nem akarok hálátlan lenni, mégiscsak itt lehetek. Menjünk be – állt fel –, nézzük meg, hátha felébredt őnagysága.
– Te jó ég, el sem tudom mondani, mennyire jó, hogy itt vagy! – ugrottam fel én is, és felzárkóztam Szása mellé. – Enni nem akart, majdhogynem azt kérte, mi csempésszünk be neki valamit a kórházi koszt helyett. Azt hiszed, szót fogadott nekünk? Még Pokornyijovnak se nagyon. Rád bezzeg hallgat.
– Kapitányka elviselhetetlen bolond – vigyorgott Szása. – Na, de mit tegyek? Az én bolondom.
Averkij felébredt időközben, az édesapjával beszélgetett. A műanyag tálcán reggelire kínált zabkása fele már hiányzott. Az őrnagy kicsattanó boldogsággal fogadta Szását, majd' kiugrott az ágyából, és szinte dorombolt, amikor Szása lopva megsimogatta arcát. Az epret örömmel fogadta, a zabkása helyett azt kezdte majszolni.
– Nagyon kedves magától, Magda – hálálkodott Szergej. – Kérem, egy szóra szabad lenne? – emelkedett fel székéről.
– Hát persze – bólintottam rá kissé megszeppenten.
Magukra hagytuk Averkijt és Szását. Mielőtt Szergej becsukta az ajtót, láttam, hogy Szása átült Averkij mellé az ágyra, az őrnagy szerelme mellkasára hajtotta fejét. Szergej és én elsétáltunk a folyosó végébe, ahol már csak egy raktár nyílt.
– Szeretném megköszönni, hogy Vaszilij és maga megmentették Averkijt – kezdett bele.
– Igazán szóra sem érdemes – hárítottam. – Hiszen a barátunk, természetes.
– Egy gyermekem van, Magda – folytatta Szergej. – El sem tudom mondani, szülőként mit éltünk át Tatyjanával, amikor megtudtuk, hogy az egyetlen fiunk kórházban fekszik. Soha ne tudja meg, milyen ez.
– Úgy legyen – motyogtam.
– Puhatolóztam egy kicsit Averkijnél – fűzte tovább Szergej. – Ajánlotta pár ismerősét Leningrádban Vaszilijnak, mert tudom, hogy maguk ketten összeházasodni készülnek a hétvégén. Így van, ugye?
– Igen, így van.
– Hát akkor fogadja, mint nászajándék. – Zsebéből egy papírcetlit húzott elő, elvettem tőle, és kibontottam, azon egy név, cím és telefonszám állt. – Az egyik unokatestvérem az idegenrendészetnél dolgozik a leningrádi kirendeltségen, de elér a keze Moszkváig. Forduljanak hozzá bizalommal, hivatkozzanak rám, és akár soron kívül fogadja magukat.
– Ez nagyon kedves. – A meghatódottságtól könnybe lábadtak szemeim. – Köszönjük, Szergej Fjodorovics.
– Én – hangsúlyozta ki – köszönöm. És elnézést kérek, amiért csak ilyen csekélységgel készültem. A fiam élete bármit megérne nekem, de talán elfogadják hálám jeléül.
– Dehogy csekélység – ellenkeztem. – Nekünk a világot jelenti.
– Na, jól van, jól van – dörmögte. – Remélem, minden rendben lesz. Az a legjobb, ha az ember ügye a legfelsőbb körökben jó kezekbe kerül. Aztán tudom, hogy Vaszjának nincs kire számítania. Andrej Vasziljevics... Nem szeretném a leendő apósát bántani, de ami igaz, az igaz: nehéz természetű. Fiatalkorában Vaszja sokszor menekült hozzánk, ha elmérgesedett a vita az apjával.
– Ezt nem említette – lepődtem meg.
– Nem? – vonta fel szemöldökét. – Sajnos, sajnos – ciccegett rosszallóan –, nehezen férnek meg. Pedig Andrej okos ember, a fiával mégis... Na, nem az én dolgom – hagyta ennyiben. – A lényeg: keressék meg Gyimát. Magam is odatelefonálok majd, hogy számítson magukra.
– Köszönöm – hálálkodtam még egyszer.
Egy órát maradtam Averkijnél, aztán elindultam haza, az őrnagy jó társaságban volt nélkülem is. Gondolataimba mélyedve sétáltam végig a folyosón. Meglepett Szergej kedvessége, és bár sejtettem, hogy inkább Vaszilij miatt tette, mintsem miattam, örültem az ajándéknak. Az azonban, amit megtudtam Vaszilij és az apja kapcsolatáról, elkeserített, kevés jóra számítottam az első találkozásunkkor.
Hazafelé ismét betértem a boltba, vettem leveshez való gyümölcsöket. A melegben nemcsak nekem esett volna jól a gyümölcsleves, hanem, gondoltam, Averkijnek és az édesapjának, valamint Szásának is viszek belőle. Elfoglaltam magam a főzéssel, aztán pihentem egy kicsit, olvasgattam, majd fél négy felé ismét elindultam a kórházba.
A bejárat felé tartottam, amikor tarkómhoz ért az ismerős érzés, ami egy ideje elkerült, szinte megfeledkeztem róla. Megperdültem a sarkamon, és egyenesen az engem leső Pokornyijov tábornok szemébe néztem. A tábornok a kórház előtt parkoló Volgájának ablakában könyökölt. Pillantása végigsiklott rajtam, mire elöntött a düh, utáltam, ahogy méregetett, mint valami olcsó nőcskét. Tekintete megállapodott arcomon, mire vágtam egy undorodó grimaszt, és elfordultam, államat felszegve a kórház felé masíroztam.
Kicsit türelmetlenebbül felelgettem az ügyeletes nővérnek, mint általában, hamar utamra eresztett. Szandálom talpa csattogott a csempén, ahogy a kórterem felé csörtettem. Mielőtt odaértem, megtorpantam, igyekeztem csitítani hevesen dobogó szívem. Még csak az kellett volna, hogy megint rohamot kapjak! Egy pillanatra hasamra csúsztattam tenyerem – most már gondolnom kellett rá is, és Hegedüs azt tanácsolta, ne idegeskedjek, az árthat.
Szergejt és Szását is Averkijnél találtam, mind nagyon örültek a levesnek. Averkij rögtön kanalat kért, és megkóstolta a főztömet.
– Jó látni, hogy jó az étvágyad – mosolyodtam el.
– Az már egy fél gyógyulás – bölcselkedett Szergej.
Körülbelül fél órát maradtam, aztán elköszöntem, megígértem nekik, hogy másnap benézek. Hazamentem, és úgy terveztem, olvasni fogok.
A kapualjban jártam, amikor ismét megcsiklandozta tarkóm az érzés, hogy figyelnek. Megtorpantam, és hátrafordultam, körbepillantottam: kicsit arrébb egy férfi és egy nő sétáltak kart karba öltve, arrébb, az utcasarkon három idősebb férfi beszélgetett, az egyikük újságot tartott a hóna alatt. Kocsik is parkoltak az utcában, de egyikben sem ült senki.
Ivan miatt lehet – ráztam meg fejem, és beléptem a lépcsőházba. Felzaklatott, hogy láttam, ennyi az egész.
Felmentem a lakásba, és mosakodás után felvettem egy bő, könnyű ruhát, feltűztem a hajam. A nappaliban kitártam az ablakot, és elnyúltam a kanapén, a függöny alatt kidugva nyugtattam meztelen lábam a párkányon. Elemeltem egyet Vaszilij könyvei közül, egy új kiadású novelláskötet volt számomra ismeretlen szovjet íróktól. A tartalomjegyzéknél Vaszilij ceruzával rajzolt kis csillaggal megjelölt kettő novellát. Ismertem ezt a jelölést, azt jelentette, hogy később oda akarta adni nekem.
Alig két oldalt olvastam el, kopogtattak. Bosszankodva tettem félre a kötetet, és felkászálódtam a kanapéról, ruhámat igazgatva az előszobába mentem. Kinyitottam az ajtót, és Pokornyijov tábornokkal találtam szemben magam.
– Te mit keresel itt? – bukott ki belőlem.
Pokornyijov egy szót sem szólt, tett felém egy lépést. Tekintetében elszántság lángolt, eszembe sem jutott ellenkezni, behátráltam a lakásba. Becsukta az ajtót, és vállam felett a nappali felé bökött, közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
– Üljünk le – halkan, ám különös éllel beszélt, úgy összerándultam tőle, mintha rám ordított volna.
A nappaliba vezettem. Hirtelen zavarni kezdett, hogy mezítláb vagyok, és a bő ruha gallérja túl sokat engedett látni vállamból. Pokornyijov azonban rá sem hederített, mereven az arcomat fürkészte. Egyikünk sem ült le, ott álltunk a nappali közepén egymással szemben, és vártam, hogy a tábornok megszólaljon.
Pokornyijov tett felém egy újabb lépést, én pedig hátráltam.
– Mennyi idős? – kérdezte.
– Hogy? – pislogtam megrökönyödve.
A tábornok végre elfordította tekintetét az arcomról – a hasamra. Odakaptam kezem.
– Honnan...? – leheltem.
– Mennyi idős? – ismételte.
– Ne bántsd. – Szorosan öleltem át magam. – Kérlek, Ivan, ne bántsd – rebegtem sírással küszködve.
Szemeiben kihunyt a láng, vonásai meglágyultak.
– Nem foglak bántani – csitított. – Csak szeretném tudni.
– Egy hónapos – feleltem.
– Egy hónapos – visszhangozta a tábornok.
Felém lépett, mire megint hátráltam.
– Nem foglak bántani – mondta újra. – Már hogy bántanálak? Hogy gondolhatsz ilyet, Magda? Hiszen én is édesapa vagyok.
– Honnan tudod egyáltalán? Averkij mondta el?
– Averkij? Nem, nem, nem tőle. Csiripelték a madarak – kacagott fel hidegen, beleborzongtam. – Minovszkij elvtárstól magától, ugyanis érdeklődött egy-két barátomnál, hogyan vihetné a terhes feleségét a Szovjetunióba.
– Gondolhattam volna – sziszegtem. – Ez rád vall, Ivan.
– De szeretem, amikor Ivannak hívsz – mormolta.
A következő pillanatban megragadta a derekamat, és magához rántott. Egyik kezem kettőnk közé szorult, a másikat az utolsó másodpercben sikerült emelnem, hogy a mellkasának támasszam. Így is közvetlen közelről néztem fel arcába, tökéletesen láttam szőke pilláinak minden rezzenését, a szeme sarkában meghúzódó apró ráncokat. Tenyerem alatt szíve mintha ugyanolyan hevesen vert volna, mint az enyém.
– Mondtam már, hogy csodaszép vagy? – suttogta a tábornok.
– Kérlek, Ivan... – könyörögtem. – Kérlek, ne bánts, eressz el.
– Mondtam, hogy nem foglak bántani, galambocskám. Miért bántanálak téged? – Ujjbegyei végigsiklottak államon. – Éppen ellenkezőleg: ha hagynád, én a tenyeremen hordoználak.
Megütközve pislogtam rá, azt hittem, félreértettem, amit mondott.
– Ivan, kérlek...
– Tudnálak ugyanúgy szeretni, mint ahogy ő szeret – hadarta, szemei tágra nyíltak. – Tudnám szeretni ezt a gyermeket. Ha hagynád, Magda, ha hagynád, én őrülten szeretnélek téged.
Nem, semmit sem értettem félre. Pokornyijov tábornok, Rettegett Ivan szerelmet vallott nekem, és én még sosem féltem ennyire egy vallomástól. Hogy húzom ebből ki magam anélkül, hogy feldühíteném?
– Ivan... – Elcsuklott hangom. – Házas ember vagy.
– Az vagyok, igen. – Összeszorította szemeit. – Ha tudnád, mennyire bánt! Nem, egy másodpercre sem feledkezem meg Annácskáról, egyetlen virágszálamról. Nem érdemlem meg, és téged sem érdemelnélek meg, soha. Mégis követelném mindkettőtöktől, hogy szeressetek. Kell nekem, hogy szeressetek.
– Vaszilijt szeretem – ellenkeztem.
– Emlékszel – súgta lázasan Pokornyijov –, emlékszel, hogy azt mondtam... – Elakadt mondandójában, egy másodpercre tekintete is elhomályosult. – Elolvastam az Anna Kareninát, igen. Jól emlékeztem, Anna feketében volt először, amikor Vronszkij meglátta. Vronszkij bocsánatot kért azért, ahogy viselkedett. Hogy megszerette. Hadd kérjek tőled bocsánatot én is, Magda, hogy megszerettelek.
– Csak eressz el, kérlek – rimánkodtam. – Ha szeretsz engem, ha szereted a feleségedet, engedj el.
Ez hatott; szorítása előbb enyhült, aztán teljesen megszűnt a derekamon, ellépett tőlem, esetlenül lógatta karjait maga mellett. Egész testemben reszkettem, mellkasom elszorult, kétségbeesetten kaptam oda kezem. A levegővétel nehézzé vált.
– Lehet, az lett volna a legjobb, ha Borbála mégis megöl. – Valahol tompán zúgtak Pokornyijov kegyetlen szavai. – Praktikus lett volna. Még ha meg is szakad a szívem.
Kitört belőlem a zokogás, forró könnyek ömlöttek végig az arcomon, úgy kapkodtam levegőért, akár egy fuldokló. Mielőtt a padlóra zuhanhattam volna, a tábornok megragadott, és a kanapéra ültetett.
– Magda? – szólított riadtan.
Más híján Ivan ingébe kapaszkodtam, az volt a biztos pontom, miközben elhomályosult előttem a világ. Hátamat simogatta, és csitított, én pedig összeszorított szemekkel markoltam ruháját, próbáltam elképzelni, hogy ő valaki más.
– Úgy sajnálom – motyogta.
Elcsitult a zúgás a fülemben, és a levegővétel is könnyebbé vált, már nem volt olyan ijesztő a gondolat, hogy kinyissam a szemem. Pokornyijov ott ült mellettem, és aggodalmasan fürkészett. Még mindig az ingét markoltam, gyorsan eleresztettem, és elhúzódtam tőle, a hasamra tettem kezem.
– Ha bármi baja esik – szólaltam meg rekedten –, az a te lelkeden szárad.
– Sajnálom.
– Arra nem lenne bocsánat – vetettem oda.
– Nem, valóban nem lenne. – A térdemen nyugvó kezemért nyúlt, és ráfonta ujjait, megpróbáltam elhúzni tőle, hiába. – Én sem bocsátanám meg magamnak soha. – Szájához szorította kezem, elfordítottam arcomat. – Szeretném ezt a gyereket, mert a tiéd.
– Van neki apja – emlékeztettem hűvösen.
– Van, persze. – A tábornok cirógatni kezdett, rántottam egyet kezemen, de továbbra sem eresztett. – Milyen szerencsés, hogy van neki anyja és apja is! De hidd el nekem, ugyanúgy tudnék róla gondoskodni.
– Mit akarsz? – förmedtem rá. – Hogy hagyjam el Vaszilijt érted?
– Igen – felelt őszintén. – Pontosan azt akarom. Ne menj hozzá.
– Te nem vagy normális! – hüledeztem. – Szeretem Vaszilijt, megmondtam! – Megragadtam csuklóját, hogy kiszabadítsam magam, mire elkapta a másik kezem is, erősen fogta. – Nem vagy magadnál! Hiszen feleséged van! Hallod te, mit beszélsz?!
– Hallom, tökéletesen hallom. – Ivan nyugodt maradt. – Szerinted nem lehet több emberbe szerelmesnek lenni egyszerre?
– Méghogy szerelmesnek lenni egynél többe! – háborodtam fel. – Nem, nem lehet, ez csak kifogás, hogy hűtlen lehess! Én nem leszek a te kitartottad, akihez rohanhatsz Budapestre, ha megunod a feleséged Moszkvában!
– Sosem kérnék ilyet tőled.
– Akkor meg mi a fenét akarsz?! – csattantam fel. – Hogy titokban találkozgassunk, miközben mindketten házasok vagyunk?! Előbb ugrok a Dunába!
– Mondtam már, hogy szeretem a hűséged – mosolyodott el halványan. – Egyébként meg: nem kifogás a szerelem arra, hogy hűtlenkedhessek. Ha hiszed, ha nem, lehet egynél többet szeretni, mert már régóta egynél többet szeretek. Tudja Annácska is.
– És megbocsátja neked, hogy megcsalod? – hüledeztem.
– Nem csalom meg – javított ki a tábornok. – Fizikailag képtelenség. Érzelmekkel... már lehet. De az néha nem akkora bűn, nem?
– De, az – vágtam rá. – Álljak be harmadiknak a második mögé? – Megpróbáltam kicsavarni magam markából, sikertelenül. – Ki az, amúgy is? Egy másik fiatal lány? Vagy Anatolij anyja?
– Szveta? – kacagott ki a tábornok. – Dehogy, dehogy. Hogy ki az, azt hagyjuk, jobb a holtakat nem háborgatni.
A holtakat? – szerettem volna visszakérdezni, magamban lassacskán összerakva a képet a valóságról. Mielőtt azonban megtehettem volna, Pokornyijov eleresztett, és arrébb csúszott a kanapén.
– Bocsáss meg, hogy így rád törtem – szabadkozott. – A te állapotodban... Nem kell ez neked.
– Csak kérlek... – Balommal jobb csuklómat dörzsölgettem. – Kérlek, Ivan, ne hozz ebbe a helyzetbe. – Egyenesen a szemébe néztem, és reméltem, hogy ha úgy szeret, ahogy állítja, hatok az érzelmeire. – Szeretnék hozzámenni Vaszilijhoz, szeretném ezt a gyermeket egy boldog házasságban felnevelni.
– Igazad van – bólogatott. – Menj hozzá. Az a legokosabb, ha hozzámész. Ne hallgass rám.
– Szeretem őt – fűztem tovább. – Vaszilij is szeret, jól bánik velem. Értsd meg: én ezt semmiért nem dobnám el!
Pokornyijov arca fájdalmas grimaszba rándult. Felállt, és elfordult, az ablakhoz lépett.
– Szerintem te túlságosan abba a hitbe ringattad magad, hogy Vaszilij Andrejevics jobb nálam.
Visszanyerte a tábornokos modorát. Kezdtem belezavarodni a hullámokba, amikkel a viselkedése változott: az egyik pillanatban még gyengéden nézett rám, a következőben pedig sértett féltékenységgel mart belém.
– Hiszen ez így is van! – fortyantam fel megbántottan.
– Szóval így van! – élcelődött. – Ó, te buta lány!
– Ne nevezz butának!
– Pedig az vagy! – szúrt oda kaján élvezettel. – Azt tudod, szépségem, mit mondott nekem Vaszilij Andrejevics, amikor visszahozta nekem azt a sálat, amit tőlem kaptál születésnapodra? Na?
– Nem – morogtam kelletlenül.
– Jaj, nem tudja, kérlek, nem tudja! – Meg sem próbálta leplezni kárörvendését. – Azt mondta nekem Vaszilij Andrejevics – elfojtott nevetéstől reszketett hangja –, hogy ha még egyszer körülötted próbálok legyeskedni, azt fogja velem tenni, amit én tennék, ha ő szaladna az én feleségem után. Mire azt mondtam a kedves Minovszkij elvtársnak, hogy ha ő környékezné meg az én feleségem, már nem élne. Jaj, galambocskám, látnod kellett volna a képét! Lehet, elgondolkodnál rajta... Szóval erre azt felelte a drága Minovszkij elvtárs, hogy éppen ezért nézzek a hátam mögé.
– Nem igaz! – kiáltottam. – Hazudsz, mert azt akarod, hogy meggyűlöljem!
– Ó, még ha hazudnom kellene, drága Magda! – Egy vicsornak is beillett volna vigyora. – Ha hazudnom kellene, ám jó, legyek egyedül én aljas. Nem, nem, drága Magda, Minovszkij közel sem annyira jólelkű, mint azt hiszed. Megölte Katyint is, méghozzá hidegvérrel, hát nem emlékszel?
Megborzongtam – hogyne emlékeztem volna szerencsétlen Katyin főhadnagyra.
– Azért tette, mert kényszerítetted – keltem Vaszilij védelmére.
– Kényszerítettem volna? – mímelt töprengést. – Mit tettem vele, mondd? Mi szörnyűséget követtem volna el ellene, ha mégsem gyilkolja meg Katyint?
– Akármit! – szökkentem talpra. – Tőled bármi kitelik!
Megint nevetett rajtam, egyre inkább feldühített, ökölbe feszült kezem.
– Méghogy tőlem telik ki bármi! No, legyen, édesem, teljen ki tőlem bármi. Ha így is van, mondd meg, mit tettem volna a drága Minovszkij elvtárssal? Hm, micsodát?
– Ha nem vele, akkor velem. – Nyeltem egyet. – Úgy teszel, mintha nem te ragadtál volna meg a sötétben az utcán, amikor rá akartál ijeszteni Vaszilijra! Mintha nem te fenyegettél volna azzal, hogy felgyűröd a szoknyám, és... – Megbicsaklottak a szavak.
– És te ezt elmondtad Vaszilij Andrejevicsnek? – mosolygott kihívóan Pokornyijov. – Mert én nem mondtam neki.
– Semmit sem kellett mondanom ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, mit akarsz! Nem fogok neked bedőlni! – jelentettem ki. – Nem fogom neked elhinni, hogy Vaszilij rossz ember, mert neked ahhoz támadt kedved, hogy elszeress tőle!
– Lehet, hogy szívesen elszeretnélek tőle, ez viszont nem változtat azon, hogy Minovszkij közel sem annyira jó, mint te azt hiszed.
– Anna hány gyilkosságot bocsátott meg neked az első férjén kívül? – szaladt ki számon a kérdés.
Váratlanul érte Ivant, elsápadt. Hirtelen lódult meg felém, ujjait görbítve kapott értem, mire felsikkantottam, két kezem magam elé emelve próbáltam védekezni. Elvesztette a lendületet, mielőtt hozzám ért volna. Félszegen pillantottam fel rá, Ivan vonásai megnyúltak, mintha a ráncok is elmélyültek volna arcán.
– Soha – súgta –, soha ne merészeld a szádra venni a feleségem nevét.
Még mindig reszketve mutattam a kijáratra.
– Tűnj el innen – parancsoltam meglepően higgadtan. – Látni sem akarlak.
– Elmegyek. – A tábornok elhátrált. – Elmegyek, előtte viszont megígérek valamit.
Pokornyijov összevonta szemöldökét, és ismét felém nyújtotta kezét, ezúttal lassan, puhatolózva közelített a hasamhoz. Ellöktem.
– Megígérem – folytatta rezzenéstelenül –, hogy meg fogod kapni a vízumot. Megkapsz minden papírt, amire szükséged lehet, hogy boldogan és gondtalanul élj Leningrádban. Magam fogok róla gondoskodni.
– Miért? – suttogtam.
– Mert én is édesapa vagyok – felelt egyszerűen.
Elindult kifelé, a küszöbön még megtorpant, válla felett pillantott rám.
– Na, meg ki tudja? – somolygott. – Talán egyszer megbocsátasz nekem, ha majd rádöbbensz, mennyire jól jött neked a segítségem. Talán azt is megbocsátod, hogy remélem, még láthatlak téged valahol Leningrádban vagy Moszkvában.
– Nincs rád szükségünk – közöltem vele, figyelmen kívül hagyva az utóbbi megjegyzést. – Szergej Krakovszkij felajánlotta a segítségét.
– Na, majd meglátjuk.
Dübörgő léptekkel haladt végig a folyosón, hangosan vágódott be az ajtó. Ott álltam a nyitott ablak előtt két kezem a fejemre szorítva, alig fogva fel, mi történt. A szomszéd egy vidám dalt hallgatott, mintha egy másik világból szűrődött volna át a dallam.
Azt hittem, Ivan elment. Felkiáltani sem maradt erőm, amikor újra felbukkant. Hosszú léptekkel közeledett, és engem megbénított a félelem, képtelen voltam tiltakozni. Hirtelen mozdult: az egyik pillanatban még biztonságos néhány lépésnyi távolság választott el tőle, a következőben pedig ott termett előttem. Már nyitottam szám, hogy megkérdezzem, mit akar még, miért nem hagy békén? Két tenyere közé fogta arcom, és mielőtt megértettem volna, mit művel, megcsókolt. Épphogy egy másodpercre kóstolt felső ajkamba, már el is eresztett, és pofonra számítva a küszöbig szaladt.
Gondolataim elcsitultak, számon égett csókja. Döbbenten bámultam rá, és bár legszívesebben ezer szitkot kiabáltam volna rá, egy hangot sem bírtam kipréselni magamból.
– Ha tudni akarod, mire képes Vaszilij Andrejevics – szólalt meg Ivan –, mondd el neki, hogy megcsókoltam a terhes menyasszonyát. Aztán ne csodálkozz el, ha az én holttestemet fogják valahol Moszkva mellett egy árokban megtalálni.
Azzal távozott – ezúttal tényleg.
Lerogytam a kanapéra, és elhűlten pislogtam utána, tenyeremet a számra szorítottam. A fellobbanó dühtől hajtva ugrottam talpra, Pokornyijov után akartam rohanni, hogy felképeljem. Helyette újra a kanapéra omlottam. A ruhámat morzsolgattam a térdemen, és hallgattam a szomszédból kihallatszódó taktusokat.
– Istenem! – tört ki belőlem, és felpattantam, az ajtóhoz rohantam, kétszer fordítottam el a kulcsot a zárban.
Már akkor is kezdtem felfogni, azonban később értettem meg igazán, mit tett. Titkunk volt kettőnknek – neki és nekem, mint cinkostársaknak. Mint a szeretőknek. Egy lopott, erőszakos csók, amiről csupán mi tudtunk. Persze, azt jól sejtette, hogy eszembe sem jutna elárulni Vaszilijnak. A Vaszilijba vetett bizalmam és hitem nem ingatta meg, ahhoz azonban elég jól ismertem, hogy tisztában legyek vele, Vaszilij valóban képes lenne ártani a tábornoknak. Vagy így, vagy úgy. Igazat kellett adnom Ivannak, nem lepett volna meg, ha holtan találtak volna rá.
Gyűlöltem Pokornyijovot. Gyűlöltem, amiért rám tette ezt a terhet az esküvőm előtt pár nappal. Szándékosan rántott le magához, hogy ugyanolyan nyomorult legyek, mint ő. Hasamra csúsztattam kezem, és a Vaszilijjal közös családomra gondoltam, a boldog életünkre. Nem adhattam meg Pokornyijovnak az örömöt, hogy hagyjam belerondítani ebbe a csodaszép képbe, elvegyen tőlünk mindent, amiért keservesen dolgoztunk.
Rettegett Ivan nem fogja tönkretenni az esküvőmet – döntöttem el.