[11.18.]
- Oké, csak kérdeztem - mondta végül Liza - Amúgy most jön a sulitok csapata, nem?
- De, még van egy kis idő addig - pillantottam az órámra.
Pont amikor ezt kimondtam, a hangszórókon elhalkult a zene és meghallottuk a bemondó nő hangját, miszerint technikai okok miatt időbeli csúszás van.
- Akkor annyira nem is kevés idő - állapította meg Liza, majd beleivott a zérós üdítőjébe.
- Hát... - értettem egyet elnevetve magam.
- Ha valami idegesít versenyen, fellépésen, vagy akárhol, az a csúszás - vallotta be, sóhajtva nekidőlve a szék támlájának - Senki nem tudja, hogy most akkor mi hogy lesz, nem tudjuk, mire számítsunk, mikor jövünk, minden felborul... pfúú.
- Megértem - gondoltam bele.
A következő pillanatban Liza elpillantott a vállam felett, mire a tekintetét követve én is hátrafordultam.
- Csak nem csúszás? - kérdezte Liza nevetve a felénk jövő Csengétől és Bettitől, akik ugye mint a tánccsapat tagjai, a csúszás miatt gondolom kaptak egy kis időt, és az első útjuk a büfébe vezetett.
- Úristen, de felidegelt! - fakadt ki Csenge, Liza pedig nevetve hallgatta.
Csenge és Betti tíz másodpercen belül helyet is foglaltak nálunk az asztalnál, így gyűltünk össze négyen, Liza, Csenge, Betti és én.
- Szia Leni - köszönt Betti mosolyogva nekem ks, ahogy leült hozzánk.
Hamar leesett, hogy Liza Bettivel is jóban van, én pedig ekkor kezdtem rájönni, hogy az életem egy baromi nagy összeesküvés.
- Hozhatok valamit a hölgyeknek? - lépett oda hozzánk valami pincér-féle.
- Nem, köszönjük, nemsokára fellépünk, tudja - mosolygott rá Betti.
- Vagyis reméljük - tette hozzá Csenge.
Amikor elment a pincér, mind a négyen összenéztünk.
- Láttatok már valaha pincért egy iskolában??? - kérdezte Betti hitetlenül.
- Minden évben ekkora a felhajtás, csoda, hogy csak most kerültek elő - válaszolta Liza.
- Mondjuk hölgyeknek nevezett minket - gondolt bele Betti.
- Azok is vagyunk, Szivi - vigyorgott Csenge.
- Úrihölgyek - kavargattam a kávémat mosolyogva.
- Most már csak valami jó kis csapatnév kéne - fantáziált tovább Betti vigyorogva.
- "Sz" betűsök és te - találta ki Csenge szórakozottan ránézve.
Na igen, Szatmári, Szelei, Székely... és Tátor. Szegény Betti. :)
- Mondjuk az a vicc, hogy egy kivételével akárhány összefoglaló néven gondolkozom, mindig van egy kakukktojás köztünk - gondolta át Betti.
- Nagyobb vicc, hogy ebben a mondatodban az az egy kivétel volt a leghangsúlyosabb - nézett rá Liza.
- Melyikőnk fogja kimondani, Csajok? - szürcsölt bele Csenge a rózsaszín szívószálával az üdítőjébe.
- Szerintem passzoljuk - szórakozott el Betti valami pici, koktélokba helyezhető papírnapernyővel, amit az asztalon talált.
- Szerintem is - értettem egyet zavartan elnevetve magam.
- Szerintem is - látta be Liza is.
- Ajj, pedig olyan drámai lett volna - csettintett egyet Csenge a nyelvével vigyorogva - Akkor maradjunk a hölgyeknél.
A következő pillanatban megszólalt a telefonom, mire mind a négyen a képernyőre pillantottunk.
"Szerelmem <3"
- Na, ez a drámai - állapította meg Liza Bettiékkel összenézve, én pedig automatikusan elmosolyodtam, majd ahogy felvettem a telefont, odébbsétáltam az aulában.
Azt hiszem, sehonnan nem jöttem még el ennyire vigyorogva magamban. :)
- Sziaaa - köszöntem a telefonba mosolyogva.
- Szia Szöszi, ennyire jókor hívtalak? - röhögte el magát az egyértelműen vigyorgós hangszínemre utalva.
- Nem is tudom, inkább csak megszoroztad kettővel az önbizalmam - vigyorogtam.
- Na jó, most már mondd, mi van - kért meg derűsen.
- Semmi különös, csak épp az előbb voltam összesodródva egy társaságban két volt barátnőddel és egy lánnyal, aki nem kapott meg, épp azt a kínos tényt kerülgettük, hogy milyen ironikus, hogy egy társaságban vagyunk, és hogy miért is ironikus, és most felhívtál engem, én pedig eljöttem onnan. Enyhén filmszerűnek éreztem - meséltem vigyorogva, halkan, mire Casso felröhögött.
- Nebasz' - röhögött.
- De. Egyébként Csenge és Betti mindenáron csapatnevet akart választani nekünk, túl jól összeállított kis négyes voltunk, Lizával.
- Dzsííízösz - hitetlenkedett jókedvűen.
- Végül "hölgyek" lettünk, mert a pincér lehölgyezett minket.
- Komoly. Még amúgy becsapódhatott volna hozzátok Niki is, vagy a húgom, a tesóm exe...
- Tényleg - nevettem - Nem kizárt, hogy Saci ott lett volna közöttünk, ha Bobó nem hívja fel időközben, akivel amúgy már vagy ezer éve telefonálnak, de legalább nem Saci számlájára megy.
- Nem vágom ezt a Bobó dolgot megint.
- Pár hete elkezdtek beszélni Sacival újra, igazából ennyi, de még csak beszélnek. Lett volna egy randijuk, de Bobó lebetegedett, úgyhogy azt majd később bepótolják.
- Pár hét alatt ennyit sikerült?
- Hát, nekünk pont nem lenne szabad beszélnünk a témában - láttam be felnevetve.
- Neked, Szöszi. Nem vagyok mindig olyan ráérős, van egy-két tanúd arrafele - vágta rá szórakozottan - Kérdezd a hölgyeket.
- Oké, jogos - nevettem - Egyébként eddig nem hagytalak kibontakozni, miért kerestél amúgy?
- Nem nagy cucc, csak már megyünk haza, amúgy ennyi.
- Hé, ez nagy cucc, tökre várlak.
Casso a hangjából ítélve elmosolyodott.
- Mert szerinted ez nem csak az alibim, hogy felhívhassalak?
- Bármikor felhívhatsz - vigyorogtam - Elérhető vagyok éjjel-nappal, neked legalábbis.
- Úgy mondod, mint ha nem zaklatnálak amúgy már vagy másfél éve - mondta szórakozottan.
- Nem véletlen hívom életem legjobb másfél évének - mosolyogtam.
- Én meg nem véletlen hívlak az összes hölgy közül toronymagasan a kedvencemnek - válaszolta, mire vigyorogva Bettiék felé néztem.
Szerintem hivatalosan is nyertem. :)
- Akkor következzen a Szent Ferenc Alapfokú Művészeti Gimnázium tánccsapata! - mondott be minket, vagyis a sulim csapatát a mikrofonos nő a színpadon, amikor már megoldották azt a technikai okot, és folytatódtak az előadások.
Saci ekkor még nem ért vissza, úgyhogy foglaltam neki helyet magam mellett.
A csapat elhelyezkedett a színpadon a kezdőbeállásban, majd megszólalt a zenéjük.
Egységes ruhában voltak, a felsőjükön ráadásul rajta volt a suli logója (ezt még a folyosón szúrtam ki), majd elkezdték a koreójukat.
- Ők a csapatunk? - kérdezte Saci döbbenten, ahogy lehuppant mellém - Nem is tudtam, hogy ilyen profik.
- Én se, de nagyon jók. Azta - lepődtem meg az egyik látványos elemük után - Na jóó, ezt nem hiszem el - nevettem el magam, ahogy a zenemixükben épp megszólalt a Bang Bang.
Ennél már csak az volt jobb, ahogy Csenge megkeresett a tekintetével a közönségben és vigyorgott egyet rám. Régi szép emlékek. :)
Őszintén szólva elképesztően jók voltak, Csenge szavaival élve "csinálták a showt", de azt nagyon, tök egységes volt az egész (mármint amit annak találtak ki), pörgős zenékre, együtt is profik voltak, de egyébként mindenki külön-külön is.
A csapatból ugye csak Csengét, Bettit, Nikit és Lottit ismertem (meg még pár rajzkörös lányt látásból), nekik négyüknek kiemelt részeik is voltak.
Leni: Nem is mondtad, hogy ilyen jól táncol a húgod :)
Persze, hogy első dolgom volt ráírni a drága bátyjára az előadást követő vastaps után. :)
Casso: magától értetődő
Leni: na, milyen mintatesóval van dolgom... :)
Casso hangüzenetet küldött.
- A húgom továbbra is jó nő, Szöszi, ezt mindenki tudjaaa.
- Pláne én, főleg ez után az előadás után - válaszoltam hangüzenetben mosolyogva.
Halkan megjegyzett perverzióm egyébként rengetegszer visszahallgatni a hangüzeneteit, csak a beszédhangja miatt. Már vagy évek óta. Pssszt. :)
Casso: ajj, nem tudom, hogy most rád legyek féltékeny vagy a húgomra
Leni: bőség zavara? :)
Casso: az, körül vagyok véve jó nőkkel
Casso: nem hiszem el most már, de tényleg
Leni: te szegény :)
Ezután valami hiphop-táncegyüttes következett, mégegy, meg még pár ilyesmi, modernebb stílust képviselő produkció, utána a latinosabbak, versenytáncosok, majd szép lassan eljutottunk oda, hogy ritmikus sportgimnasztika (nyilván nem versenyszinten, táncosabb jelleggel).
- A következő fellépőnk, Szatmári Csenge! - olvasta fel a bemondónő Csenge nevét, mire kíváncsian előrekönyököltem, és miközben a többiekkel együtt tapsoltam, Csenge feljött a színpadra.
Pasztellbarna színű dressze volt, apró, szép kis kövekkel, a haja kontyban, a kezében pedig buzogány - tökéletes tartással, magabiztosan mosolyogva jött fel a színpadra, a két buzogányt elhelyezte a betanultak szerint, ő maga is beállt a kezdőpozíciójába, majd megszólalt az a rövid kis csengés (minden produkció kezdete előtt volt) és elindult a zene.
A We Will Rock You-t választotta, csak éppen egy női feldolgozásban, ettől függetlenül azonnal fel lehetett ismerni a zenét az elején megszólaló ikonikus ritmusról.
Csenge az egész koreóját egy látványos, és ránézésre sem könnyű ugrással kezdte, feldobva a két buzogányt, majd ritmusra elkapva őket, ezután egy hátrabógnival folytatta, újra dobva egyet a két kis "pálcán", én pedig már akkor beláttam, hogy ez a koreó kétségtelenül hozzá fog illeni, és hogy nagyon profi lesz.
Csenge előadása annyira magabiztos volt, tele önbizalommal, mint ő maga, ha filmesen kéne körülírnom, elképesztően szexi produkció volt, amit halvány kis mosollyal az arcán csinált végig, akrobatikus és táncos elemekkel, mindkettőt zenére, majd amikor vége lett a zenének, és ő spárgában, kecses kéztartással, mosolyogva befejezte a koreóját, kishíján becsengett a fülem a tapstól. :)
Tényleg eszméletlen jó volt.
Csenge után Sacival végignéztünk még jópár előadást, majd elkezdődött a finálé.
- Bontsuk a chipset? - ajánlottam fel Sacinak, felvéve a zacskót a mellettem lévő székről, amire pakoltunk.
- Aha - vigyorgott, majd kibontottuk - Nagyon hangosan ropogok? - kérdezte, amikor enni kezdtünk.
- Nem tudom, nem hallom a saját ropogásomtól - mondtam őszintén, majd egyszerre felnevettünk.
Eközben a bemondó nő felment megint a színpadra.
- Nagyon gratulálok az eddigi fellépőinknek, azt hiszem, nem is kell mondanom, mennyire ügyesek voltatok, minden bizonnyal rajtunk kívül is rengetegen igazán büszkék rátok... - kezdte azzal a tipikus bemondós mosollyal az arcán - Úgy gondolom, már most gratulálhatok minden egyes fellépőnek, a kitartásotokért, a szereplésért, az elszántságért, elképesztően fantasztikusak voltatok, és persze ugyanúgy jár a taps az edzőiteknek, akik felkészítettek titeket, akik talán jobban izgultak miattatok, mint ti magatok, a munkájukért, valamint ne feledkezzünk meg a családtagokról, a szeretteitekről, akik támogatnak titeket, akik nélkül most nem lehetnénk itt, és nem tudnának szurkolni nektek a sorokból, vagy lélekben, így hát szóljon ez a taps nektek mindannyiótoknak! - lépett el a mikrofontól egy kicsit, mire mindenki tapsolni kezdett, hagyott tapsidőt, majd visszahajolt a mikrofonhoz, elcsendesítve minket - Azonban a Tánckavalkádunknak még koránt sincs vége, eljött az idő, hogy kezdetét vegye gálaműsorunk, melyet rendezvényünk legoszloposabb egyesületeinek növendékei fognak tartani, akik már egészen kiskoruk óta űzik a sportjukat, fél lábbal szinte, vagy nem is annyira szinte már a nemzetközi színvonalat is elérve, elsőként fogadják sok szeretettel a Dances&Roses sportegyesület egyik női párosának látványtánc bemutatóját, Szatmári Csenge és Szelei Liza személyében. Hajrá lányok!
- Na, erre nagyon kíváncsi leszek - suttogtam Sacinak, aki együttérzően bólogatott.
Ikonikus páros.
A nő lement a színpad lépcsőén, majd ahogy lejött onnan, mozogni kezdett a két függöny, és egyszerűen csak behúzták a színpadon.
A teremben azok a villanyok is lekapcsolódtak, amik eddig világítottak gyéren, két darab reflektor fénye világított egy pontra a függöny közepén, amit aztán szintén lekapcsoltak, szóval gyakorlatilag teljesen sötét volt, egészen addig, amíg meg nem szólalt Billie Eilish No Time To Die című zenéjének az első pár zongora hangja, mire a függöny lassan elkezdett kihúzódni.
Sötét volt, a színpadon is, eleinte csak körvonalakat láttunk, ahogy a két lány a fekete padlón ül, háttal nekünk, viszonylag távol egymástól, a kezdőpozícióban, majd ahogy eleinte nagyon lassan elkezdtek mozogni, tökéletes szinkronban, halványan rájuk világított egy-egy reflektor egyre élesedő fénye, amik aztán egész végig követték őket a színpadon.
Már itt nagyon drámai volt az egész, majd ahogy megszólalt az énekesnő hangja, kezdődtek a fokozatosan nagyobb mozdulatok, teljes beleéléssel, egyre csak bátrabbak, egyre többször felemelkedve a földtől, elképesztően hatásvadász volt, aztán amikor jött a lassú refrén bevezetője, felálltak, olyan igazán művészien, kezdődtek a forgások, a nagy mozdulatok, egyszer-kétszer még szimbolikusan "visszaesve" a földre.
Fekete táncruhában voltak, mint egy dressz, hátul kivágással, csak szintén fekete szoknyarésszel, testszínű harisnyában és forgócipőben, balerinás-konttyal, és olyan harmónia volt közöttük, hogy teljesen lenyűgözött, mint a párosuk, mint az előadásuk.
A dal refrénje utáni komolyzenei szólórész kezdetekor csináltak egy-egy hihetetlenül profi ugrást, még kettőt nekifutásból, látványos forgásokat, gurulást állásból a földre, mindenféle átfordulásokat, majd a következő "versszakra" már ismét a talajon kezdtek.
Azonkívül, hogy tényleg lenyűgözően profi volt, drámai, nagyon drámai, színpadias, látványos és kétségtelenül hatásvadász, annyira gyönyörűen szimbolikus volt, ami nem kicsit megsimogatta a művészlelkemet, tökéletesen illett a dalhoz, és átadta, amit kell, az összes érzelem, amit megjelenítettek a táncukban, mint ha én is éreztem volna.
Azt hiszem, valami ilyesmit hívunk tehetségnek.
"That I'd fallen for a lie
You were never on my side
Fool me once, fool me twice
Are you death or paradise?
Now you'll never see me cry
There's just no time to die"
Annyira gyönyörű volt, ahogy a táncukkal ki tudtak fejezni ennyi érzést, ennyi mindent, önmagukat, átadni olyan dolgokat, amiket szavakkal talán nem is lehet, üzenetet hordozva minden egyes porcikájuk mozdulatában, esküszöm, elérzékenyültem tőle, de szerintem nem csak én, zseniális volt, egyszerűen csak zseniálisan szép.
A koreográfiájukat bár egymástól távol kezdték, az idő elteltével egyre csak közelítettek egymáshoz, egyre több lett a kézenfogós, a páros elem, a színészi kézmozdulatok, majd a dal végefelé, amikor az akrobatikus elemek hangsúlyossága már elérte a tetőpontot, ezek után újra messze kötöttek ki egymástól, a végpózban is háttal egymásnak fejezték be a táncukat, a karjaikkal mégis vágyakozva hátranyúlva a másik felé, visszanézve egymásra.
Ahogy vége lett a zenének, a két lányt világító fények elhalványultak, ők egészen addig nem mozdultak el, amíg nem lett teljesen sötét megint, majd ahogy visszakapcsolódtak az ez előtt megszokott fények, és véget ért a drámai hatásszünet, akkora tapsvihart kaptak, hogy zengett az egész terem, ekkor pedig felpattantak, vigyorogva meghajoltak egy picit, intettek egyet és kézenfogva leszaladtak a színpadról.
- Hű - szaladt ki a számon, ahogy teljes extázisban pislogva emésztettem a produkciót.
- Nagyon hű - értett egyet Saci bólogatva.
Tényleg hű.
A gálaműsorban Liza és Csenge párosát ezután egy XI. kerületi tánccsapat követte, azt mégegy csapat, egy szóló, és valami környező agglomeráció rock&roll párosa, akik amúgy nem akarok belekötni, de nem budaiak, de mindegy, egyébként ügyesek voltak.
Sacival az egész gálaműsort végignéztük egyhelyben, közben persze végig ettünk-ittunk, halkan sutyorogva kifejtettük egymásnak a véleményünket, majd épp egy jazzbalett-előadást néztünk, amikor rezgett egyet a telefonom.
"Szia Szöszi, kb 5-10 perc, élvezd ki"
Halkan felnevetve válaszoltam.
"Majd azt, amikor itt leszel"
Szóval épp így irogattunk, amikor a mai napon rengetegszer látott bemondó nő ismét feltipegett a színpadra, és belekezdett megint egy újabb jól megírt közhelyáradatba.
- És ezennel a 2021-es XII. Budai Tánckavalkád utolsó produkciójához érkeztünk - jelentette be aztán ünnepélyesen.
"Nemsokára jön elvileg az utsó produkció, csináljunk neked helyet?" - írtam Cassonak, csak mert ha ideér addigra, kész lettem volna beültetni őt magunk mellé.
"Neeem, nem kell, a kezdésre valszeg nem érek oda, a maradékot kibírom állva, az utsó produkciót nem rontom el azzal mindenkinek, hogy beküzdöm magam hozzátok"
"Amúgy hogyhogy van még fellépő?" - írt újra.
"Csúszás volt"
A nő eközben folytatta a betanult kliséket, majd végre rátért a lényegre, úgyhogy elraktam a telefonom.
- Ezennel, záróprodukcióként, ami után kérem, még ne siessenek el, ha tehetik, szólítanám is színpadra a mai napon harmadik alkalommal Szelei Lizát a Dances&Roses táncegyesülettől, a ritmikus sportgimnasztika bemutatójával.
Ez elég volt ahhoz, hogy felhívja a figyelmem, mert bár már kétszer is elámultam Liza tehetségén, az még nem is az igazi sportja volt, amivel szerezte azt a sok-sok díját, ami miatt ennyire népszerű a neve, és már akkor tudtam, hogy most jobban le fog nyűgözni, mint eddig.
Ahogy Liza bevonult, szalaggal a kezében, sötétzöld-fekete-testszínű dresszben, konttyal, sminkkel, amikkel ugyanolyan káprázatosan gyönyörű volt, mint amikor a fehér ruhájában, félig kiengedett hajjal táncolt, elcsendesült a taps, majd lerakta a szalagot valahol, érezhetően előre kiszámítva már, hogy hova, és leereszkedett a kezdőpozíciójába.
A fényeket átkapcsolták, érezhetően az eddigieknél is nagyobb "felhajtást" csináltak az ő záróprodukciójának, sötétzöld ledfények kezdtek világítani a színpad szélén, a terem oldalán, Lizát pedig eleinte csak halványreflektorfény kísérte.
Felcsendült a Crazy In Love egy lassabb, drámai feldolgozása, eleinte csak zongorakísérettel, mire ismét táncolni kezdett, a mai napon harmadszorra.
A dal elején még nem volt nála a szalag, anélkül csinálta a gyakorlatát, átfordulásokat, forgásokat, gurulásokat, lábemeléseket, annyi mindent, amik olyan gyönyörűek voltak, csak nem tudom leírni őket, majd a refrén indulásakor felkapta a szalagját, ezzel egyszerre a fények is megváltoztak, amivel megvilágították, először ugrott egyet, majd forgás közben kezdte "lobogtatni" a szalagot.
A szalagja megjelenésével annyira új színt kerített az előadásába, bámulatos, ahogy hullámzott körülötte, mellette, és miközben azt mozgatta, ugyanúgy táncolt tovább.
Lenyűgöző.
Egyszer pillantottam el a színpadtól, csak megérzésből, pont akkor, amikor az előadóterem ajtajában megláttam Őt, aki épp ekkor érkezett meg, és valószínűleg nem látott engem, mert az előadóterem másik végében voltam, ráadásul sötétben a sok ember között, nem is tudom, én hogy vettem észre őt, sötét kapucnis pulcsiban, farmerban, majd miután végigpillantott a nézőközönségen, az ajtófélfának dőlve a színpadra nézett.
Liza ekkor vette fel újra a szalagját, olyan gyönyörűen forgott ismét, ugrott, táncolt, mindent félretéve, átadva magát a művészetének, a zenének, a mozdulatoknak, én pedig mégegyszer elpillantottam az ajtó felé.
Ott állt, a színpadot, a volt barátnőjét, a régi szerelmét nézve, ahogy mindenkit elkápráztat, köztük engem is, ahogy táncol, szenvedélyesen, annyira szenvedélyesen, hogy tiszta libabőr lettem tőle, és egyszerűen csak, ahogy nézte őt, egyszerre volt kifejezéstelen az arca, és egyszerre láttam pont emiatt valamit rajta, a tekintetén, ahogy nézte, amit nem értettem, bár lehet, hogy nincs is mit értenem.
- Itt van? - kérdezte Saci suttogva, amikor észrevette, hogy egy kis ideje egy irányba nézek, nem a színpad felé.
- Igen - zökkentem vissza a gondolataimból, amiket az érzéseim összevissza kavargása okozott, majd a színpadra pillantottam.
"Got me hoping you'll page me right now, your kiss
Got me hoping you'll save me right now
Looking so crazy, your love's
Got me looking, got me looking so crazy in love..."
Liza eközben a produkciójával folyamatosan fokozta a drámai hatást, az egész teremben síri csend volt a lenyűgözöttségtől, csak taps hallatszott, mindig, amikor valami irtó szép elemet vitt véghez. Mindenki figyelt, mindenki oda volt érte, ez pedig látszólag, függetlenül attól, hogy ez valószínűleg már a sokadik ilyen alkalma, mintha folyamatosan csak erősítette volna, egyre elszántabb lett, egyre jobban beleélte magát, lehunyta a szemét, egy pillanatra se szakítva meg a figyelmét, mint ha csak ő lenne az egész világon, és amit csinál, mindent kizárt, egyszer se nézett le a színpadról.
Az utolsó refrén dallama alatt érte el az előadása a tetőpontját, a létező összes energiáját bevetette rá, elképesztő skilljei voltak, sok egymás után, a leglátványosabbak, látszólag a legbonyolultabbak, sokkal lendületesebbek, mint eddig, a szalag mint valami csillagot a fénye, úgy követte a mozdulatait, folyamatosan hullámozva, szinte végig kísérte a taps, gyakorlatilag én nem mertem levegőt venni, majd a dal lezárásakor, az utolsó hangra Liza beállt a végpozícióba, a szalagot pedig hagyta, hogy lassan lehulljon körülötte a földre.
Pár pillanatnak kellett csak eltelnie, az egész előadóterem óriási tapsviharban tört ki, sikításban, a színpadot megvilágító előadási fények visszaváltottak az alapba, Liza pedig magabiztosan mosolyogva felállt, felszedte a szalagot, és most először nézett végig a nézőközönségén, végigpillantva mindenkin, néhány emberen egy fél pillanattal tovább időzve, majd levonult a színpadról.
- Ez durván jó volt - pislogott Saci döbbenten - Úúúristen.
- Nagyon Úristen - értettem egyet őszintén elnevettem magam - Mondjuk eddig is ezt mondtuk rá, de ez...
- Ez mégúristenebb volt - fejezte be Saci helyettem.
- Az, te jó ég - hitetlenkedtem tovább, majd az ajtó felé pillantottam.
Nem volt ott.
*****************************************
Folytatás következik!