A következő héten még két vizsgát tudtam le, június első hetében várt rám az utolsó. Ez azonban nem jelentette azt, hogy lógathattam a lábam, Pavlov ugyanis különórákat szervezett nekem Faludi engedélyével, hogy felkészítsen a nyári gyakorlatra.
Vaszilij odavolt a laktanyán, sokat dolgozott, de azért telefonáltunk minden nap. Közösen döntöttük el, hogy az esküvő július első hétvégéjén legyen, amit odahaza készséggel kitűztek, a Parkot is lefoglaltuk.
Azzal kapcsolatban, hogy írnunk kellene apának, Vaszilij óvatosságra intett:
– Figyelj, édes Magda, én úgy szeretem Averkijt, mintha az édestestvérem lenne, és tudom, hogy ő is szeret engem. Egy másodpercig sem kételkedem benne, hogy bármit megtenne, hogy segítsen nekünk. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy Averja önző, és egy kicsit... hát, bolond is. Ráadásul kerek-perec megmondta: ő ezt azért csinálta, hogy visszavágjon Pokornyijovnak. A tábornok nem fog ártani Averkijnek, inkább hallgatná, hogy egész nap toporzékol, mintsem magára haragítsa az öreg Krakovszkijt.
– De ha nem bántaná Averkijt, miért ne írhatnék apunak? – értetlenkedtem.
– Mert Pokornyijov nem Averkijen verné le, hogy pimaszkodni mert vele, hanem rajtad.
Igazat kellett adnom neki. Ennyire könnyen azonban nem mondtam le arról, hogy kapcsolatba léphessek apuval, ezért egyik este elmentem Averkijhez.
– Valahogy meg kell győznünk Ivant, hogy maga árulja el a címet, csak akkor biztonságos írni apunak – magyaráztam.
A nappaliban ültünk, én az egyik karosszékben, Averkij a kanapén, lábát az asztalon nyugtatva dohányzott.
– Téged szeret a tábornok, rád hallgatna – hízelegtem az őrnagynak.
Averkij szívott egyet a cigarettából, és bár próbált közönyös maradni, láttam rajta, hogy legyezgette a hiúságát, mennyi reményt vetettem belé.
– Meggyőzhetjük Ivant – fújta ki a füstöt. – Én már tudom is, hogy hogyan. De nem most – rázta fejét. – Ivan beteg.
– Beteg? – lepődtem meg. – Mi baja?
– A kialvatlanság kezdte ki, rosszak az idegei – felelt Averkij. – Egy kis pihenés, és jobban lesz.
– Hát persze.
Még Pokornyijovnak sem kívántam, hogy beteg legyen, viszont legalább egy darabig nyugtom lehetett a tábornoktól.
Éppen elég volt odahaza elviselni a hangulatot. Fontolgattam, hogy egy időre átmegyek Averkijhez, de furdalt a lelkiismeret, akárhányszor elhatároztam magam. Hiszen megígértem Katkának és Imrének, hogy többet leszek otthon, maradtam hát. Katka igyekezett tartani magát a helyzetben, csendben és magától értetődően támogatta mindkettőnket. Hogy kikapcsolódjunk, egyik délután kiválasztottuk nekem a ruhát egy budapesti szalonban: sok-sok próbálgatás után egy térdig érő, háromnegyedes ujjú, finom csipkével díszített ruhára esett a választásom. Azonnal beleszerettem, ráadásul a megtakarított pénzemből és abból, amit Vaszilij adott, futotta rá.
– Az oroszod odáig lesz, amikor meglát! – lelkendezett Katka.
Ahogy szemügyre vettem magam a tükörben, én is csak mosolyogni tudtam, és már alig vártam, hogy láthassam Vaszilij arcát az esküvőnk napján.
Anyu elérzékenyült, amikor közöltem vele, hogy megtaláltam a tökéletes ruhát. Azt ugyan furcsállta, menyecske ruhát miért nem akartam, de elfogadta, több szót nem ejtettünk róla. Imre ezzel ellentétben közömbösen fogadta a hírt. A vállfán nézte meg a ruhát, illedelmesen megdicsérte, hogy nagyon szép, nem kért meg, próbáljam fel előtte is. Bántott egy kicsit, de elnéztem neki.
– Apa miatt ilyen – mentegettem a bosszankodó Katkának.
Imre szórakozott és kedvetlen volt, alig hallottuk szavát. Dolgozni már kedden visszament. Ha otthon volt, akkor sem nagyon láttuk színét, elvonult a Katkával közös szobájukba vagy, miután letette táskáját, elment hazulról. Sétálni, ő ezt mondta. Tartottam tőle, hogy a BRD-be jár, vagy rosszabb: Rózsával találkozik titokban. Katka összeszorított szájjal tűrt, de amikor szombaton délután Imre felöltözött, és elindult valahova, kibukott belőle:
– Kérlek, beszélgess velünk, hogy segíthessünk!
A szobámban hevertem az ágyamon, és olvastam, a találkozómig Lillával még volt egy kis idő.
– Minek akarsz velem beszélgetni? – mordult fel Imre. – Van kivel beszélgetned.
– Mi van?! – hökkent meg Katka.
– Jól hallottad! – Azzal csapódott az ajtó, hangja még sokáig ott reszketett a levegőben.
A lapok közé tettem a könyvjelzőt, és becsuktam, félretettem a kötetet. Katkát a kanapén ücsörögve találtam, a térdére könyökölt, és üres tekintettel meredt maga elé. Leültem mellé, és a hátára tettem kezem, mire Katkából kitört a zokogás, a vállamra hajtotta fejét.
– Hogy jutottunk el ide? – sírta. – Nemrég még össze akartunk házasodni.
– Úgy sajnálom – öleltem magamhoz.
– Megértem, hogy zaklatott, de miért bánik így velem? – panaszkodott. – Szeretnék vele lenni, Imre viszont teljesen kizár az életéből.
– Hagyd, hogy megnyugodjon – tanácsoltam. – Ha lehiggad, majd beszéltek.
– Nem tudom, Magda – szipogta. – Néha az az érzésem, hogy teljesen más vagyok, mint amilyennek ő elképzel. Dühös, mert nem szülök neki gyereket. És dühös azért is, mert István készít fel engem a felvételire. Pedig még azt is lemondtam ma, hogy Imrével tudjak lenni, erre elrohan!
– Nem veled van baja, hanem ezzel az egésszel, ami a nyakunkba szakadt – csitítottam. – Velem is rideg, távolságtartó.
– De segíteni akarok neki – kesergett Katka. – Annyira szeretnék neki segíteni, tudod?
– Tudom – simogattam hátát. – Adjunk neki egy kis időt, jó? Remélhetőleg hamarosan hazajön.
Kelletlenül hagytam magára a feldúlt Katkát, de el kellett indulnom Lilláért a Rákóczi térre. Gondolataimba mélyedve ballagtam a tér felé, nem a találkozó miatt, sokkal inkább Katkáért és Imréért izgultam. Barátnőm ragaszkodott volna a testvéremhez, én pedig egyre kevésbé értettem, miért. Úgy éreztem, minden az én hibám, hiszen én szítottam az első vitát közöttük, én okoztam Adrián letartóztatását, és én rontottam el az ebédet előző héten azzal, hogy akkor számoltam be nekik mindenről. Beharaptam alsó ajkam, hogy ne görbüljön lefelé a szám.
Váratlanul ért tarkómhoz a különös-ismerős érzés, odakaptam kezem, és megfordultam. Már a térnél jártam, éppen kiléptem egy mellékutcából, gyanakodva pásztáztam a környéket. A Rákóczi tér sosem volt egy veszélytelen környék, akárkire rá tudtam volna bökni, hogy ő, na, ő aztán rosszarcú. Azt viszont, hogy ki követett engem, nehéz lett volna megállapítani, senkire sem ismertem rá, senki sem figyelt engem. Megszaporáztam lépteim, hátra-hátrapillantgattam vállam felett.
Szerencsére, Lilla pontosan érkezett. Kedvetlenül köszöntött, fáradtnak tűnt.
– Hozzátok megyünk? – kérdezte.
Eszembe jutott a zaklatott Katka, aztán a furcsa megérzés, hogy követnek. Nem szívesen beszéltem Katka előtt Lillával Bori viselt dolgairól, ellenben azt sem kockáztathattam, hogy esetleg Bori tudomást szerezzen róla. Ki tudja, talán ő rejtőzködött a környéken valahol.
– Igen, hozzánk – bólintottam. – Gyere.
Séta közben hallgattunk. Néha Lillára sandítottam, ő komoran maga elé meredt, szorosan átölelte magát.
– Nem muszáj ezt csinálnod – jegyeztem meg.
– Tudom – felelt hűvösen. – Ne érts félre, Magda: én magamért teszem elsősorban, nem másért.
– Világos.
Üres lakás fogadott minket, valamint egy cetli a konyhaszekrényen, Katka kézírásával állt rajta: "Bemegyek az egyetemre, hátha ott találom még Istvánt. Majd jövök. Puszi: Katka". Magamban sóhajtottam egyet, és a szobámba vittem, az egyik fiókba rejtettem a cetlit, nehogy Imre meglássa. Bár az is meglehet, hogy Katka éppen azt akarta, Imre találja meg.
– Nem rossz lakás– nézelődött Lilla a konyhában.
– Nem, a kollégiumhoz képest kész luxus.
– A szállóhoz képest is – fintorgott.
– Kérsz valamit? – udvariaskodtam.
– Nem, kösz. Amúgy sem maradok sokáig.
Belépett a szobámba, és becsuktam mögötte az ajtót, az asztalnál mutattam neki helyet. Letelepedett a székre, táskáját a támlára akasztotta. Én vele szemben huppantam le az ágy szélére, félreraktam a korábban olvasott könyvet.
– Hát akkor... – feszengtem kissé. – Kíváncsian várom, mit szeretnél nekem mondani.
– Bevallom, hogy egy ideje már nem vagyunk Karolával annyira jó barátnők, mint voltunk – kezdte Lilla. – Nem is én kértem meg, hogy csatlakozzon, hanem Zsóka. Azt viszont szinte mindenki tudja, hogy Borinak nagyon tetszik Karola. Vagy tetszett. Kínos ez neki. Mármint Karolának – hebegte Lilla. – Én is tehetek róla. Amikor kiderült, hogy Bori meg ő nem olyan barátnők, mint mi a lányokkal, elfordultam tőle. – Elvörösödött. – Úgy bántunk Karolával, mintha leprás lenne.
– Ez nem szép – csóváltam fejem.
– Nem – ismerte be Lilla. – Csoda, hogy a szállóról ki nem vágták. De, azt hiszem, nem is igazán azért utáltuk, mert egy lánnyal... – Elharapta a mondatot. – Árulónak nevezték Karolát, amiért éppen Borival szűrte össze a levet. Aztán emlékszem – a homlokát ráncolta –, emlékszem, néhány hónappal ezelőtt történt valami különös. A mosdóból mentem vissza a szobába, amikor egyszer csak megláttam Karolát. Takarodó után történt, és azt hittem, hogy Margó néni az, jött megnézni, ki járkál odafent. Karola keze csupa festék volt, és könnyekkel küszködött. Megkérdeztem, mi történt, mire ő csak a fejét rázta, és könyörgött, segítsek neki leszedni a festéket a kezéről, különben nagy bajban lesz.
– Ez tényleg furcsa – kotyogtam közbe.
– Az – értett egyet Lilla. – Megkérdeztem, miközben a festéket sikáltuk a kezéről a zuhanyzóban, hogy mit művelt. Amilyen ideges volt, elmondta. Remélem, ezzel nem sodrom bajba – aggodalmaskodott. – Nem azért mondom el, hanem mert talán... Talán hasznotokra lesz. Neked és annak az embernek, akitől a parancsot kaptad.
– Karola nem kerül bajba – ígértem.
– Hát, jó. – Lilla gondterhelten dörzsölte meg homlokát. – Karola elmondta nekem, hogy Bori rávette, írjon fel valami kormányellenes szöveget a falra.
– Ó... – leheltem.
Emlékeztem az esetre, éppen aznap történt, amikor Pokornyijovval vacsoráztam. Hazaérve közölte velem Imre, Katka és Adrián, hogy valaki felírta a falra a BRD közelében, hogy "Égjen a párt!".
– Tudok erről – közöltem Lillával is. – Azt viszont nem tudtam, ki tette.
– Karola és Bori. Egy kicsit magamat is bűnrészesnek érzem – dünnyögte. – Segítettem eltüntetni a nyomokat.
– Egyikőtöknek sem lesz semmi baja – nyugtattam.
– Ha így vagy úgy rá tudnátok venni Karolát, hogy Bori ellen tanúskodjon, talán ez lenne a veszte – reménykedett Lilla. – Karola viszont fél tőle, mert amikor szakítani próbált Borival nem sokkal ezután, Bori megfenyegette, hogy feljelenti a rendőrségnél. Karola szava a Borié ellen... – Lilla a fejét csóválta. – Semmi esélye sem lett volna Karolának kimagyarázni.
– Érthető, miért viselkedett úgy a múltkor – bólogattam.
– Igen, igen – helyeselt Lilla. – Azt viszont nem tudja, hogy én ma eljöttem hozzád – árulta el. – Biztosan nagyon dühös lesz rám, de a Karola érdekében... Szörnyen érzem magam azért, ahogy viselkedtem vele – hajtotta le a fejét. – Mégiscsak a barátnőm. Még ha furcsa is... Rossz barátnak érzem magam. Veletek is olyan csúnyán bántam... Na, érted – fejezte be sután. – Talán tudnátok hatni Karolára, hogy árulkodjon. Biztosan sokat tud Boriról.
– Szerintem hasznunkra lesz, amit elmondtál – véltem. – Ha érdekel, telefonálhatok már most – böktem a konyha felé.
– Persze, azt megvárom.
A kanapéra telepedett le, én a készülék mellett ácsorogtam, és amikor a kezelő jelentkezett, Pokornyijov otthoni vonalát kértem. Hosszan csörgött ki.
– Pokornyijov – szólt bele egy Ivanéhoz hasonló, de lendületes és fiatalos hang.
– Anatolka? – bizonytalanodtam el.
– Én vagyok. Magda? – kérdezett vissza.
– Igen, én vagyok.
– A papát keresed?
– Igen, ha szabad vele beszélni.
– Nem, sajnos – felelt szomorúan Anatolij. – Betegeskedik, most is orvos van nála.
– Ó, nagyon sajnálom. – Ujjaimra csavartam a telefonvezetéket. – Mennyire súlyos?
– Annyira nem. Megesik vele ilyen, túlságosan sokat dolgozik, és keveset alszik, aztán elgyengül. De itt vagyok, itt van Nyikita bácsi is, Averkij is gyakran látogatja.
– Ennek örülök. Mondd meg Ivannak, hogy jobbulást kívánok neki, és ha jól érzi magát, keressen meg.
– Hivatalos ügyben? – kíváncsiskodott Anatolij.
– Olyasmi – adtam kitérő választ. – Édesapád tudni fogja.
– Jól van, megmondom neki.
– Köszönöm, Anatolka.
Bontottuk a vonalat, és Lillához fordultam, ő értetlenül pislogott rám.
– Az orosz sosem volt az erősségem. Mit mondtak?
– Most túlságosan elfoglalt az elvtárs – füllentettem. – Ha ráér, hívni fog.
– Értem. – Azzal felpattant. – Indulnék is, ha nem bánod. A barátom a közelben lakik, hozzá készülök.
– Ó, nem is mondtad, hogy van valakid – kaptam szaván.
Lilla elpirult kissé, de azért mosolygott.
– Még friss a dolog – vont vállat szégyenlősen. – Ott dolgozik a központban, karbantartó.
Elkísértem őt egy darabig. Június elseje volt aznap, a könnyű, langyos estébe hajló délután nyarat ígért. Lilla és én egymás mellett lépkedtünk a poros járdán, és csicseregtünk, mintha megint tizenéves diáklányok lennénk.
Egy pár utcával arrébb elköszöntünk, ám előtte megbeszéltük, hogy összefutunk még. Vidáman ballagtam haza, bíztam benne, hogy amit Karoláról megtudtam, tényleg a hasznunkra lesz. Annak is örültem, hogy Lillával rendeződni látszott a viszonyunk, jó volt visszakapni egy régi barátnőmet. Egy kicsit mindent derűsebben láttam, elhittem, hogy majd Katka és Imre is megbékél idővel. Hiszen miért ne jöhetne helyre az ő kapcsolatuk is?
Alig néhány percig tartott rádöbbennem, hogy erre aligha maradt esély. Befordultam egy tágasabb utcába, és azon töprengtem éppen, hogy otthon felhívom Vaszilijt. Egy Moszkvics rendőrautó mögül kilépve pillantottam meg Imrét, vigyorogva csevegett egy hosszú, fekete hajú lánnyal. Felismertem: Rózsa volt az! A kereszteződésen haladtak át, és bár Imre nem fogta a kezét vagy karolta át, mégsem tetszett nekem, ahogy szinte egymáshoz simulva sétálgattak.
Haboztam. A fülemben visszhangzott anya tanácsa: ne avatkozz bele, az ő dolguk. Ez azonban már kezdett túlmenni a határon, és egyre kevésbé éreztem indokoltnak, hogy kimaradjak belőle.
Tisztes távolságból követtem őket, azt még messziről is láttam, mennyire kényelmesen érzik magukat egymás társaságában, Imre sokat beszélt, Rózsa pedig kacagott rajta. Legszívesebben odarohantam volna, hogy mindkettejüket képen töröljem. Forrt bennem a harag, mégsem rontottam rájuk, hiszen egyelőre semmi sem bizonyította, hogy több lenne köztük, mint barátság.
Már azelőtt kezdtem kapisgálni, merre tartanak, mielőtt elérték volna a pincehelyiségbe vezető lépcsőt. Hónapok óta nem jártam a BRD közelében, a környék azonban mit sem változott. A megtévesztő tábla ugyanott lógott a bejáratnál. A korlátnak támaszkodva egy csapat fiatal férfi cigarettázott, ismerősként üdvözölték Imrét, az egyikükkel kezet is fogott a korlát fölött átnyúlva. Imre és Rózsa ráérősen, nevetgélve lementek a lépcsőn, hamarosan eltűntek a szemem elől.
Most mi a francot csináljak? – tanakodtam lázasan.
Lemenni a BRD-be legalább akkora őrültség volt, mint önként és dalolva besétálni az oroszlán barlangjába. Behúzódtam egy kapualjba, hogy a klub előtt ácsorgó csapat ne vegyen észre, hátamat az érdes falnak vetve latolgattam az esélyeimet. Visszafordulhattam volna, otthon megvárhattam volna Imrét, hogy rákérdezzek, miért találkozgat Rózsával. Ismertem bátyámat annyira, hogy tudjam, tagadott volna a végtelenségig.
Haza kellene mennem a Makarovért? Vagy azzal csak ártanék? – tépelődtem, miközben kilestem a kapualjból. A csapat fennhangon cseverészve lement a lépcsőn, mögöttük egy pár érkezett.
Döntöttem: bemegyek, kérdőre vonom Imrét, aztán hazamegyek. Mi baj történhet? – lódultam meg a BRD bejárata felé.
Mereven előre néztem, ahogy végigsétáltam a füstös előtéren, és magamban fohászkodtam, hogy csak Bori ne vegyen észre. Benyitottam a kocsma helyiségbe, egészen sokan tartózkodtak odabent, az asztaloknál iszogattak, cseverésztek. A színpadon egy banda hangolt. Elszorult a torkom a felismeréstől, hogy utoljára márciusban jártam ott, méghozzá Adrián születésnapján, aznap ők játszottak. Nem emlékeztem pontosan a bandatagokra, nem voltam benne biztos, hogy ugyanazok a fiúk vagy mások készülődtek a fellépésre.
Inkább elfordítottam róluk a tekintetem, és Imrét kerestem. Helyette azonban megint valami más vonta magára a figyelmem – vagyis valaki más, ugyanis a legnagyobb félelmem beigazolódott, Bori a klubban tartózkodott. Lila inget és szürke vászon nadrágot viselt, egyik lábát felhúzva ücsörgött egy széken, és cigarettázott, egy idősebb férfival beszélgetett. Igyekeztem a lehető legtermészetesebben viselkedni, és elvegyülni a tömegben, Imre után kutattam, közben szemmel tartottam Borit is.
Szívem a torkomban dobogott, próbáltam ellenállni a fullasztó érzésnek, nem omolhattam össze, pedig szívem szerint sikítva kiszaladtam volna a kocsmából. Vaszilij meg fog ölni, ha ezt megtudja – futott át gondolataimon. Feltéve, ha Ivan nem teszi meg előbb...
Valahol a közelben nagy csörömpöléssel tört darabokra egy üveg, hahotázás és kurjongatás kísérte. Összerándultam, a fülemben sipító józan ész még hevesebben követelte, hogy azonnal forduljak sarkon, és meneküljek, én azonban rendíthetetlenül sétáltam tovább az asztalok között. A színpadon megpendültek egy gitár húrjai, egy mély hang zendült:
– Szép estét a szép hölgyeknek! – A lányok közül páron sikongattak, és tapsoltak, a fiúk fütyültek. – Az uraknak is örülünk, természetesen – nevetett a férfi. – Reméljük, készen álltok egy fergeteges bulira a nyár első estéjén! – Válaszul lelkes tapsot kapott.
Hamarosan felzendültek az első akkordok, az énekes karcos hangon fogott bele a dalba. Adrián határozottan jobban énekelt – állapítottam meg szomorúan, már megszokott fájdalommal szúrt belém a lelkiismeret.
Megpillantottam Imrét a cigarettafüstön át, egy sarokban ücsörgött, Rózsához hajolva magyarázott valamit. Bori felé sandítottam – szívem félreütött a rémülettől, amikor elkapta tekintetem. Letette lábát, a hamusba nyomta a csikket, és felállt, messziről is láttam az arcára leplezetlenül kiülő haragot. Besétáltam a felségterületére.
Futás! – volt az egyetlen gondolatom.
Semmivel sem törődve löktem mindenkit félre az utamból. Valakire rá is borítottam az italát, a zenén keresztül is tisztán hallottam az átkozódását. Amilyen gyorsan csak tudtam, szaladtam át az előtéren, csodálkozást és elszórt kuncogást váltva ki az ott lebzselő emberekből. A lépcsőn félrelöktem két lányt, dühösen kiáltottak utánam, nem törődtem velük.
A szűk utcára már szürke árnyék borult, kigyúltak a lámpák. Hűvösnek érződött a nyár eleji este, a hajamba kapott a gyenge szellő, hideg levegő hatolt tüdőmbe, ahogy rohantam. Hallottam a lépteket mögöttem, többen is követtek. Istenem, miért nem hoztam magammal azt a rohadt pisztolyt?! – pánikoltam.
– Állj meg! Magda!
Csak a sokadik kiáltás után jutott el zaklatott tudatomig, hogy Imre az. A sarkon jártam, ott biztonságosnak éreztem megfordulni: valóban Imre futott utánam holtra vált arccal, mögötte Rózsa loholt. Kiszúrtam Borit is, a lépcső tetején a korlátnak dőlt, és merőn bámult rám. A falnak támasztottam a tenyerem, másik kezem a mellkasomra szorítottam, levegőért kapkodtam. Farkasszemet néztünk egy darabig, majd amikor Imre beért, Bori sarkon fordult, és leszaladt a lépcsőn, eltűnt a csukódó ajtó mögött.
– Magda, mi bajod van?! – lassított Imre. – Itt kiabálok utánad, miért nem állsz meg?!
Lihegve fékezett le előttem, térdére támaszkodva próbálta rendezni lélegzését. Rózsa szintén utolért, pihegve ácsorgott Imre mögött, és szégyenkezve lesütötte szemét.
– Esküszöm – egyenesedett fel Imre –, hogy ez nem az, aminek látszik.
Megszólalni sem bírtam, kezem még mindig a mellkasomon tartva, zihálva indultam el hazafelé.
– Várj már! – követett Imre, őt pedig Rózsa. – Komolyan, Magda, semmi szükség ekkora patáliát csapni...
– Miért, mit gondolsz, én minek nézem ezt az egészet? – vágtam szavába.
– Azt hiszed, hogy megcsalom Katát, de erről szó sincs, esküszöm neked! – magyarázkodott Imre. – Rózsa meg én csak beszélgettünk.
– Nagyon meghitten és egymáshoz simulva, én is mindenkivel így szoktam beszélgetni – gúnyolódtam.
– Hangos volt a zene!
– Ó, hát persze!
– Elment az eszed, Magda! – fortyant fel Imre. – Kata biztos mindenféle hülyeséggel tömi a fejed, milyen borzalmas vagyok, miközben ő az egyetemen kezd ki tanárokkal!
– Az a tanár felkészíti a felvételire, te hülye!
– Én is felkészíteném, ha hagyná! – replikázott Imre.
– Akkor miért nem ezt mondod neki?!
– Már mondtam neki, az ég áldjon meg, de neki nem kell az én segítségem!
– Szóval az a megoldás, hogy mindjárt egy másik lányt ölelgetsz abban a hülye klubban! – kiabáltam, nem törődve vele, hogy pár ablakból kidugták a fejüket a háziak, kíváncsian hallgatták a vitánkat.
– Senkit nem ölelgetek! – csattant fel Imre. – Rózsa és én beszélgettünk, ennyi az egész! Már azt sem szabad?!
– Biztos vagyok benne, hogy a sokadik pohár bor vagy sör vagy akármi után is csak beszélgettetek volna – vetettem oda.
– Úgy van!
Gúnyosan nevettem ki Imrét.
Sebes léptekkel haladtam hazafelé, idegeimet egyre jobban borzolta, ahogy Imre mentegetőzött nekem – csak barátok Rózsával, véletlenül futottak aznap össze, és a lány bőszen helyeselt erre. Majdnem a bérháznál jártunk, amikor elegem lett, Imre és Rózsa viszonya, Bori látványa, a rohanás kikezdett, képtelen voltam megőrizni a hidegvéremet. Szembefordultam a mögöttem loholó Imrével, ő majdnem nekem ütközött meglepetésében.
– Gusztustalanul viselkedsz – sziszegtem. – Katka mindent megtesz, hogy a kedvedben járjon, te meg...
– Mindent megtesz? – Imre örömtelenül kacagott fel. – Ha mindent megtenne, akkor félretenné ezt a hülyeséget...
– Milyen hülyeséget? – fojtottam belé a szót. – Hogy fél a terhességtől és a gyerekvállalástól? Ahelyett, hogy hülyeségnek hívod a félelmeit, támogathatnád!
– Én támogatnám ebben is, ha hagyná! – veszekedett Imre. – Megmondtam neki, hogy keresünk egy jó szülészt...
– Nem ezzel oldod meg a problémát! – torkoltam le. – Türelmesnek kell lenned vele!
– Türelmes vagyok vele!
– Aha, azért ríkatod meg állandóan!
– Az a saját maga hibája!
– Hogy nem szégyelled magad... – suttogtam megrendülten.
– Neked meg Katkának mindent lehet! – hevült neki Imre. – Neked lehet titkolózni, meg szovjet katonákkal eljárkálni ide-oda! Azt hiszed, hogy te is tábornok vagy, vagy mi?! Azt hiszed, hogy megmondhatod nekem, hogy mit csináljak?! Ne menj abba a klubba, ne csináld ezt, ne csináld azt! – utánozta a hangom affektálva. – Elegem van belőled, Magda! Mióta ezzel a ruszkival vagy, teljesen idióta vagy!
– Ne merészelj idiótának nevezni. – Ökölbe feszült kezem.
– Ha én Rózsával akarok barátkozni, akkor fogok is! – húzta ki magát Imre. – Nincs beleszólásod!
– Ebben igaza van – kotyogott közbe a lány.
– Te ebbe ne szólj bele, különben kikaparom a szemed – fenyegettem, Rózsa ijedten hőkölt hátra. – A helyedben befognám a pofám, rajta van a neved azon a listán. Vigyázz magadra, mert esküszöm neked... Én esküszöm neked, csak egy szavamba kerül...
– Magda! – Nevem rosszul hangsúlyozva zendült valahol a hátam mögött.
– Ne merészeld fenyegetni – lépett Rózsa és közém Imre.
– Mert mi lesz? – Dacosan néztem testvérem szemei közé.
– Magda!
Két erős, hűvös tenyeret éreztem meg könyökömön, elhúzott a bátyámtól. Felháborodva pillantottam fel az egyenruhás Vaszilijra, ő értetlenül járatta tekintetét köztem és Imre között.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte oroszul.
– Imre idiótának hívott! – panaszkodtam. – Ráadásul megcsalja Katkát!
Vaszilij döbbenten pislogott rám, aztán Imrére.
– Te ne merészelj így nézni rám! – acsargott ő. – Te...
– Fogd be a szád – fojtotta belé a sértést Vaszilij. – Mindketten vesztek egy mély levegőt, és megpróbáltok megnyugodni. Menjünk be, ne az utcán kiabáljatok.
– Én ezt a mocskot be nem engedem! – kiabáltam magyarul. – Takarodj el innen, Imre! – Lendültem bátyám felé, mire Vaszilij átkarolt, és felemelt, lábaim a cipői felett kalimpáltak.
– Mi az, hogy én takarodjak?! – őrjöngött Imre. – Én fizetem ezt a lakást!
– Meg Vaszilij! – emlékeztettem. – Mennyi pénzt adott neked, hm?! Te meg sértegeted!
– Nem lehet megvenni a helyet a mi családunkban! – jelentette ki Imre. – Csak azért, mert fizet...
– Hálás lehetnél, te hülye barom!
– Hogyne, roppant hálás vagyok neki! – ironizált Imre. – Miatta érzem úgy, hogy a saját húgomat sem ismerem!
– Ez nem Vaszilij miatt van!
– Elég legyen ebből! – dörrent ránk Vaszilij. – Ha nem tudtok megnyugodni, inkább elviszem Magdát.
– Arra semmi szükség! – ragadta kézen Rózsát Imre. – Elmegyünk mi! – Azzal elindultak abba az irányba, ahonnan érkeztünk.
– Vidd innen a ribancodat! – kiabáltam utánuk, kitartóan ficeregtem, de Vaszilij erősen tartott. – Te meg nézz a hátad mögé! – Rózsa összerándult.
A dühtől kifulladva lógtam Vaszilij karjaiban, megsemmisülten hagytam, hogy a lakásba cipeljen. Az üresen állt. Vaszilij a küszöbön tett le végre, beléptem a konyhába, és felkapcsoltam a villanyt. Lehuppantam a kanapéra, két térdemre könyökölve támasztottam tenyerembe arcom.
– Már megint min kaptatok össze? – ült le mellém Vaszilij, átkarolta derekam.
– Jaj, annyira hülye vagyok – keseregtem. – Elment az eszem.
– Mi történt?
– Kérlek, ne haragudj rám – emeltem fel fejem. – Tudom, hogy dühös leszel, de meg kell értened, tudnom kellett.
– Mit csináltál? – gyanakodott Vaszilij.
– Bementem a klubba – árultam el.
– Mármint abba a klubba?
– Igen.
– Magda... – Egy pofont is jobban viseltem volna, mint azt a csalódottságot, amivel kiejtette a nevem.
– Láttam Imrét Rózsával – magyarázkodtam. – Olyanok voltak, mintha... Tudnom kellett! – fakadtam ki. – Éppen pár percet voltam bent, esküszöm!
– Meglátott valaki? – kérdezte szigorúan Vaszilij.
– Hát... igen.
Vaszilij elhúzódott tőlem, hüvelyk- és mutatóujjával orrnyergét masszírozta.
– Hogy lehettél ilyen meggondolatlan?
– Ennek semmi köze a nyomozáshoz! – mentegetőztem. – Értsd meg, tudnom kellett, hogy Imre megcsalja-e Katkát!
– Attól tartok, hogy neked valami nem világos, Magda – torkolt le Vaszilij tőle szokatlan ridegséggel. – Nem különítheted el az életed egyik vagy másik részét egymástól. Lényegtelen, miért mentél oda, nem érdekel sem engem, és biztosan nem érdekelte azokat sem ott, a klubban. – Megszeppenten pislogtam rá. – Azzal, hogy te megegyeztél Pokornyijovval, eldöntötted, ki akarsz lenni, és ennek megvannak a következményei. Most már nem mehetsz akárhova, nem tehetsz akármit.
A szégyentől égett az arcom. Vaszilij elértette a hallgatásomat, mert mély levegőt vett, és magához vont.
– Ne haragudj, hogy így kifakadtam – Hüvelykujjával vállamat cirógatta. – Féltelek, édes Magda.
– Megérdemeltem – dünnyögtem. – Bori utánam szaladt – Vaszilij megakadt a mozdulatban –, és talán nem is adja fel, ha Imre nem rohan utánam. De, hogy jó hírt is mondjak – fűztem tovább, amikor Vaszilij idegesen szusszantott egyet –, járt ma nálam Lilla.
Azzal beszámoltam neki arról, amit a barátnőmtől megtudtam.
– Azt ugyan még nem tudom, mennyire lesz ez hasznunkra, de remélem, hogy elég fontos – bizakodtam. – Pokornyijovot nem értem el, Anatolka azt mondta, beteg.
– Igen, hallottam hírét Averjától.
– Tudod, mit mondott nekem egyszer a tábornok? – somolyogtam, karjának támasztottam állam. – Azt, hogy amit Averkij tud, azt te is, és fordítva, és hogy áldás és átok egy ilyen barátság.
– No, ebben igaza van – dörmögte Vaszilij. – Bár Averkij gyakran inkább átok, mint áldás. Ez maradjon a mi titkunk – hunyorgott rám cinkosan, felnevettem.
– Olyan jó, hogy itt vagy – mormoltam.
– Hiszen mondtam, hogy ma jövök.
– Tényleg? – hökkentem meg.
– Igen, még tegnapelőtt. – Vaszilij rosszallóan ciccegett. – Ejnye, a saját menyasszonyom is elfelejt.
– Ne haragudj – adtam egy engesztelő csókot ajkaira.
Vaszilij kisimította arcomból a hajam, ujjai végigszántottak tincseimen, gyakorlottan húzta ki kezét, amikor megakadt egy gubancban. Gyengéden csillogó szemei engem fürkésztek, és én sokadszorra szerettem bele vonásaiba, a beszédes tekintetébe, abba, ahogy gondoskodóan szeretett mindenkor.
– Az lenne a legjobb, ha odaköltöznél hozzánk – mondta. – Averkij vigyázhatna rád akkor is, amikor én nem vagyok itt.
– Költözzek el éppen most? – haboztam.
– Nem a te dolgod megmenteni a bátyád és a barátnőd kapcsolatát – mutatott rá Vaszilij.
– Hagyjam magára Katkát? – akadékoskodtam.
– Tényleg – nézett körbe Vaszilij –, ő hol van most?
– Hát... Fogalmam sincs... Vagyis sejtem – vallottam be. – Lehet, már különben sincs ennek semmi értelme.
– Figyelj csak, édes Magda – simított végig hátamon –, mi lenne, ha most nem rágódnánk ezen, hanem elmennénk valahova? Averkij mondta, hogy valami tiszt ismerőse tart egy kis összejövetelt, megadta a címet. Van kedved hozzá?
– Nem is tudom... – hezitáltam.
– Jó móka lesz – noszogatott Vaszilij. – Ha meg nem tetszik, eljövünk.
– Na, jó – egyeztem bele. – Egy kis szórakozás rám férne.
Felvettem egy kék alapon fehér virág mintás ruhát, és sminkeltem egy keveset, a hajam felkötöttem egy, a ruhához illő szalaggal. Miután végeztem, Vaszilij a karját nyújtotta.
– Csodaszép vagy, édes Magda – bókolt, mosolygós csókot nyomtam szájára.
Átmentünk a budai oldalra. A környék, ahol az összejövetelt tartották, hasonlított arra, ahol a tábornok is élt. Vajon a tábornok jobban van már? – futott át gondolataimon, és szinte azonnal elborzadtam rajta. Bánom is én, hogy van...!
Elég vegyesnek tűnt első ránézésre a társaság: akadtak ott fiatalok és idősebbek, tisztek és civilek, szovjetek és magyarok. A tágas nappaliba lépve parfümmel keveredő cigarettafüst ütötte meg az orromat, pedig a teraszra nyíló ajtókat tárva-nyitva hagyták. A lemezjátszóból egy dal szólt, egy mély férfihang követte a gitárt egy idegen nyelven, amit nem értettem. Erősebben szorítottam Vaszilij karját, és az ismeretlen, nevető arcokat elnézve kezdtem megbánni, hogy beleegyeztem az egészbe.
Vaszilijt sokan régi ismerősként üdvözölték, egy asztaltársaság próbálta magukhoz csábítani, Vaszilij viszont csak intett nekik.
– Averkijt keresem! – kiáltott oda.
– Kint láttam a kis Pokornyijovval! – mutatott az egyik férfi a terasz irányába.
Vaszilij szorosan maga mellett tartott, miközben átvágtunk a helyiségen. Egy páran megállították, oroszok és magyarok is, kezet fogtak vele, aztán velem is, amikor Vaszilij bemutatott, mint menyasszonyát.
– Á, én már hallottam magáról – derült fel az egyik szovjet tiszt arca. Ötven év körüli lehetett, Kaukázuson túli, rangjelzését nem ismertem fel. – Ivan Mihajlovics dicsérte a minap.
– Ó, igen, tolmácsoltam már a tábornok elvtársnak – feleltem kissé zavartan.
Vaszilijra sandítottam, ő nem adta jelét, hogy bosszantaná a dolog. Ismertem viszont elég jól ahhoz, hogy tudjam, ez nem jelentett semmit.
– Nos, ha Ivan Mihajlovics elégedett magával, azt hiszem, az mindent elmond a képességeiről – kedélyeskedett a tiszt. – Szerencsés ember maga, Vaszilij Andrejevics, nemcsak okos, hanem szép is ez a lány – veregette meg jókedvűen Vaszilij vállát.
– Tudom – húzta ki magát büszkén Vaszilij.
– Adja át az édesapjának üdvözletem – búcsúzott a férfi. – Hiányoljuk ám Szverdlovszkban!
– Átadom, Aszlan Muradovics – ígérte Vaszilij.
A tornácon kevesen tartózkodtak, mindössze egy maréknyi férfi cigarettázott és kártyázott egy asztalnál, egy kicsit arrébb egy párocska andalgott az udvarban. A terasz végében ott üldögélt Averkij és Anatolij, mindketten poharat tartottak a kezükben, cigarettáztak és nevetgéltek.
– Hé, Vaszja! – örült meg neki Averkij. – Az én barátom, Vaszja! De jó, hogy megjöttél!
Anatolij felpattant, és máris két széket kerített nekünk. Anatolij mellé telepedtem le, Averkijjel átellenben.
– Mit hozzak neked, édes Magda? – hajolt hozzám Vaszilij.
– Egy kevés bort – mutattam hüvelyk- és mutatóujjammal, mennyire keveset. – Édes, vöröset.
– Hozom – bólintott Vaszilij. – Ti meg vigyázzatok rá – utasította Averkijt és Anatolijt.
– Mint a szemem fényére! – fogadkozott Averkij.
– Helyes! – szólt vissza a válla felett Vaszilij.
– Neked nem édesapád mellett lenne a helyed? – kérdeztem Anatolijtól.
A fiú szemei élénken csillogtak, árulkodva róla, hogy sokadik pohár pálinka lehetett már az a kezében.
– Elrontod a bulit! – nyavalygott Averkij.
– A papa jól lesz – felelt Anatolij, rá se hederítve az őrnagyra. – Nyikita különben is ott van vele. Én sem vagyok messze, éppen pár utca innen.
– Ivan kemény legény, semmi baja nem lesz – okoskodott Averkij. – Figyeld meg, ha túl hangosak leszünk, ő maga fog idejönni, és vág rendet pikk pakk.
– De kínos lenne! – rémüldözött Anatolij. – Még egyszer nem élném túl!
– Még egyszer? – vontam fel szemöldököm.
– Jaj, ezt meséld el, meséld el! – vihogott Averkij, és elpöccintette az elégett csikket.
– Körülbelül tizenhat éves lehettem – emlékezett vissza Anatolij. – Elmentem egy barátommal egy buliba, mert ott volt a lány, aki akkoriban tetszett nekem. Másnap persze iskolába kellett mennem. Fogalmam sincs, a papa honnan tudta meg, hol vagyok, de eljött értem tizenegykor, és a fülemnél fogva cibált haza. Nem túlzok!
Felkacagtam, elképzeltem, amint Rettegett Ivan az engedetlen fiacskáját rángatja haza egy buliból. Averkij velem nevetett, majdnem kiborította a pohárban maradt pálinkát.
– Nekem ez nem ennyire mókás – dohogott Anatolij. – Most meg hazaküld vizsgázni! – tárta szét karjait. – Még mindig haragszik Viola miatt.
– Na, azt megérdemled – ütött meg egyszerre szigorúbb hangnemet Averkij.
– Hazamész? – lepődtem meg. – Azt hittem, majd Pok... mármint Ivannal mész.
– Nem, úgy döntött, hogy hamarabb hazaküld.
– Ez nem jelenti azt, hogy ti... – fordultam rémülten Averkijhez, ő megrázta fejét.
– Vaszja és én maradunk – nyugtatott meg. – Ne ijedezz, nem kell hiányolnod a nagyszerű társaságomat egy percig sem.
– Gondolom, utánad sírna Magda éjszakánként – ugratta Anatolij.
Vaszilij ekkor lépett ki a házból, egy pohár bort hozott.
– Lehetséges – bólogatott Averkij –, de a szívem már másé! – sóhajtott színpadiasan.
– Szása valami kitüntetést érdemelne, mert elvisel téged – csipkelődött Vaszilij, és átnyújtotta nekem a bort.
– Milyen undok vagy! – sértődött meg Averkij.
– Pedig ami igaz, az igaz – helyeselt Anatolij.
– Na, te csak maradj csendben! – replikázott Averkij. – Még a végén ráveszem apádat, hogy mégis küldjön el Szibériába anyádhoz, esküszöm neked, megteszem!
Mosolyogtam rajtuk, közben megborzongtam egy kicsit, megbillent kezemben a pohár. Hűvösebbre fordult az idő, és én nem vettem fel semmit a ruhára. Vaszilij észrevette az önkéntelen mozdulatot, egyensapkáját a térdére tette, és fürgén kibújt a zubbonyából, átadta nekem. Fogta a poharam, amíg felvettem a zubbonyt.
– Új kapitányunk van! – rikkantotta Averkij. – Reméljük, jobb lesz, mint az előző – élcelődött.
– Vedd fel ezt is, Magda! – nevetett Anatolij, és a fejembe nyomta Vaszilij sapkáját.
A fiúk röhögtek, velük együtt kacagtam. Vaszilij a támlára tette kezét a hátam mögött, vidáman hunyorgó szemeiben ismerős fény csillant. Nyomott egy csókot az arcomra, és közelebb vont magához. Kuncogva hajtottam fejem a vállára, és hallgattam Averkij történetét arról, hogyan ötölte ki néhány társával – köztük Vaszilijjal, aki mindjárt az elején leszögezte, hogy rossz ötletnek tartotta – egy részeg estén, hogy elmennek a sarkkörre jegesmedvét látni.
Hajnalban értünk haza. Averkijt két oldalról támogatva kísértük fel a lakásba, közös erővel fektettük el az ágyán.
– Vaszja, ne mondd el Alekszjának, hogy berúgtam – nyöszörögte Averkij.
– Nem mondom – nyugtatta Vaszilij.
A szobánkba mentem, míg Vaszilij a részeg őrnagyot ápolgatta, a tükör előtt bontottam ki, és fésültem át a hajam. Hamarosan Vaszilij is megérkezett, mögém lépett, hátulról átkarolta derekam, és félresöpörte hajam, a nyakamba csókolt. Halkan kuncogtam, és félredobtam a fésűt, hagytam, hogy Vaszilij gombolni kezdje a ruhát a hátamon.
– Jól mondta az a vén flótás – mormolta bőrömre. – Piszkosul szerencsés vagyok.
A ruha könnyedén hullott a padlóra, Vaszilij a karjaiba kapott, és kiemelt a redők közül, az ágyhoz vitt.
Szeretkezés után el-elbóbiskolva pihentem Vaszilij mellkasán. Az orosz egyik kezében cigarettát tartott, a másikkal a hajammal játszott, néha puha csókot nyomott a fejem búbjára.
– Magda? – szólított meg.
– Hm?
– Költözz ide, lelkem.
Felpillantottam Vaszilijra, szemei hívogatóan gyengéd szerelemmel csillogtak, és igazán én sem értettem magam. Miért is ne költözhetnék hozzá?
– Legyen – egyeztem bele. – Ideköltözöm.
Vaszilij elmosolyodott, a hamusba nyomta a félig elszívott cigarettát, és újra magához húzott.