Legkevésbé sem tartottam jó ötletnek egy asztalhoz ülni Imrével és Vaszilijjal. Aggodalmamat csak tetézte, hogy Katka és Imre között is feszült volt a hangulat.
– Szeretném, ha türelmes lennél Imrével. – Elsimítottam az ing gyűrődéseit Vaszilij mellkasán. – Nehéz időszakon megy most keresztül.
Vaszilij mindössze hümmögött. Ahhoz ismertem már eléggé, hogy érezzem benne a nemtetszést. Átöleltem derekát, és ajkaimat biggyesztve, kérlelően pislogtam rá.
– Tudod, hogy én hajlandó vagyok békülni a bátyáddal, ha ő is – enyhült meg.
– Tudom, pontosan ezért bízom benned jobban, hogy képes vagy nyugodtan kezelni a helyzetet. Csak engedd el a füled mellett, ha Imre bunkón viselkedik, jó? – kértem.
– Édes Magda – Vaszilij arcomra simította tenyerét –, én nem bánom, ha engem elhord mindennek. Az viszont, ahogy veled viselkedik miattam, legkevésbé sem tetszik, és a bátyád vagy sem, beverem a pofáját, ha csúnyán beszél veled.
– Ez csak testvéri csipkelődés – keltem Imre védelmére.
– Amit a bátyád művel, az nem testvéri csipkelődés – vitatkozott Vaszilij. – A testvéri csipkelődés az az, amikor meghúzom a húgom haját, mert az agyamra megy. Vagy ugratom, hogy már megint valami új színészbe vagy zenészbe szerelmes. Minden héten másért van megbolondulva.
– Szegény húgod – kuncogtam.
– Inkább engem kellene sajnálnod – mímelt sértődést –, senki sem tud úgy az idegeimen táncolni, mint Nágya.
– Abban én is bűnös vagyok, hogy szeretek a bátyám agyára menni – ismertem be. – Na, nem mintha ő nem bosszantana engem. Mindegy is – legyintettem. – Csak kérlek téged, hogy légy vele türelmes. Még a végén kiderülne, hogy mindketten kedveltek valami fiús hülyeséget.
– Kötve hiszem, hogy nekünk van miről beszélgetnünk. Fiús hülyeségről pedig főleg nincs, a bátyád még sorkatona sem volt.
– És annak mi köze ahhoz, mennyire férfi vagy sem? – értetlenkedtem.
– Nagyon is sok – felelte komolyan Vaszilij. – Otthon lenézik azokat a férfiakat, akik nem teljesítették a kötelezőt.
– De most nem a Szovjetunióban vagy – emlékeztettem.
Vaszilij döbbenetet színlelt, mire a szememet forgattam, gyengén ütöttem vállára. A szekrényhez léptem, és az ajtóra szerelt tükörben szemügyre vettem magam. A konty, amibe néhány perccel korábban kötöttem a hajam, szörnyen borzasnak tűnt, elégedetlenül bontottam ki, és kezdtem újra.
– Fogalmam sincs, mit fogunk kezdeni a hajammal az esküvőn – nyafogtam a mögém lépő Vaszilijnak.
– Nekem kiengedett hajjal tetszel a legjobban – bókolt.
– Nem lehetek kiengedett hajjal az esküvőn! – zsörtölődtem. – Tartsd meg, kérlek. – Vaszilij segítőkészen tartotta a copfomat, amíg átkötöttem a piros pöttyös szalaggal. – Katasztrófa – fújtattam, miután végeztem, Vaszilij elengedte a hajam. – Kopasz leszek.
– Ne légy kopasz, szerelmem.
– Nem szeretnél kopaszon? – fordultam felé, csípőre tettem a kezeim.
– Nem arról van szó, hogy ne szeretnélek, csak így jobban tetszel – magyarázkodott.
– Tudd meg – böktem meg mellkasát –, hogy én szeretnélek kopaszon is. Azt mondja az eskü, hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben... – soroltam.
– Hajjal és anélkül – fejezte be Vaszilij. – Ha szeretnéd, megkérhetjük az anyakönyvvezetőt, hogy legyen ez is benne az esküben. Csakhogy egy másodpercig se kelljen attól félned, hogy nem szeretnélek kopaszon.
Elnevettem magam, lábujjhegyen pipiskedve karoltam át nyakát, és csókoltam meg. Vaszilij lassan, puhán viszonozta, tenyere végigsiklott hátamon, egy kevéssel a derekam alatt állapodott meg.
Még bele sem merülhettünk igazán, megcsörrent a telefon. Elváltunk egymástól, kérdőn néztem Vaszilijra.
– Felveszed?
Averkij, aki általában a hívásokat intézte, Pokornyijovéknál ebédelt aznap.
– Fel – bólintott Vaszilij. – Biztos Szása keresi.
Követtem Averkij szobájába, Vaszilij felkapta a kagylót, és beleszólt:
– Minovszkij.
Tartása azon nyomban megváltozott, úgy kihúzta magát, mintha valaki rádörrent volna, hogy álljon vigyázzba. Hamarosan azt is megértettem, miért:
– Szervusz, papa – köszönt.
Elszorult a torkom. Vaszilij kifejezéstelenné torzuló arcát kémleltem, ő makacsul a falat bámulta.
– Ne haragudj, rengeteg volt a dolgom – mentegetőzött. – Nem, ma nem vagyok szolgálatban, azért vagyok itt, Budapesten. Igen, Magdával – mondta rá nem jellemző ingerültséggel. – Ebédre vagyok hivatalos a testvéréhez.
Vaszilij hallgatott egy darabig. Többször is mély levegőt vett, egy ízben lehunyta, és sokáig csukva tartotta szemét.
– Tisztában vagyok vele, papa – szólalt meg, és hiába próbált nyugalmat erőltetni a hangjára, kihallottam belőle a dühöt. – Én meg azt nem értem, hogy mi köze ennek bármihez. – Ajkait összeszorítva hallgatott. – Ha nem érted, akkor beszéld meg a mamával, neki miért nincs ezzel semmi problémája. Megbocsáss, papa, de már így is késésben vagyunk, és illetlenség késni, egy katonatisztnek meg egyenesen szégyen, ugyebár – jegyezte meg maró gúnnyal. – Majd kereslek. A mamát és Nágyuskát puszilom. – Azzal letette a telefont.
Nagyot szusszantott, hüvelyk- és mutatóujjával orrnyergét masszírozta. Odaléptem hozzá, és átöleltem derekát.
Kisvártatva megint megszólalt a telefon, Vaszilij cifrát káromkodott.
– Menjünk – ragadtam meg a csuklóját, és a kijárat felé húztam.
A legrosszabbkor jött a hívás. Vaszilij feszült volt, és fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki, mert hát nem kérhettem, hogy ne törődjön vele, mégiscsak az apja volt. Amikor leparkoltunk a bérház előtt, nem szálltunk ki rögtön, mellé csúsztam az ülésen, és vállára hajtottam fejem, ölembe húztam a kezét, megszorítottam.
– Sajnálom – mormoltam.
– Ugyan, miről tehetsz te? – Vaszilij csókot nyomott a fejem búbjára. – Különben sem érdekel az apám véleménye. Felőlem aztán toporzékolhat, ahogy csak akar.
– Egyszerűen szeretném, ha nyugodt család lehetnénk majd – ábrándoztam teljesen reményvesztetten. – Olyan jó lenne, ha mindenki elfogadná a másikat olyannak, amilyen. Hogy fogunk így egy karácsonyt megünnepelni? Vagy újévet. Akármit is.
– Én nem bánom, ha a papát nem hívjuk meg – vont vállat Vaszilij.
– Hogy tehetnénk ilyet?! – hüledeztem. – Azzal minden csak rosszabb lenne.
– Hidd el, apám csak abból tanul, ha még a létezéséről sem veszek tudomást – erősködött Vaszilij. – Ha majd nem láthatja az unokáit, átgondolja a dolgokat.
Haboztam, egyáltalán nem hittem, hogy az lenne a legjobb a megoldás, ha eltiltanánk Andrej Minovszkijt az unokáitól.
– Gyere – paskolta meg kezem –, győzzük meg előbb a bátyádat, hogy nem vagyok olyan rossz, mint hiszi.
Imre nyitott ajtót, és, legnagyobb meglepetésemre, ahelyett, hogy elfintorodott volna, egy nem túl meggyőző mosolyt erőltetett arcára.
– Gyertek – invitált beljebb udvariasan.
Katka a terített asztalnál ácsorgott, egy csinos, kék ruhát viselt, és boldogan ölelt át, amikor odaléptem hozzá.
– Úgy örülök, hogy eljöttetek ebédre – lelkendezett, és eleresztett. – Üljetek le. Éppen most lett kész a leves, még meleg.
Vaszilij és én egymás mellé telepedtünk le. Imre Katkának segédkezett, barátnőm egy tálba szedte a levest, amit aztán Imre tett le az asztal közepére. Ekkor fordult Vaszilijhoz, oroszul kérdezte tőle:
– Pálinkát az ebéd előtt? Koccinthatnánk.
Vaszilij arcán döbbenet suhant át.
– Csak egy egészen kevéskét – fogadta el. – Még vezetnem is kell később.
– Hát persze.
Imre elővette a konyhaszekrényből a palackot, és kitöltötte két feles pohárba az alkoholt. Katka addig letette elénk a külön tányérra szedett zöldségeket és húst, csodálkozva pislogtam rá, barátnőm elégedetten vigyorgott.
– Jut eszembe! – csapta össze tenyereit, és Imrét megkerülve a konyhaszekrényhez ugrott. – Távirat jött neked péntek délután, Magda.
Az egyik fiókból egy papír került elő, Katka átadta nekem, mohón olvastam a sorokat, amik anyutól jöttek: "Kedves kislányom! Ma reggel járt nálam Takácsné. Elfogadták a kérelmet a házasodásra. Hívd fel Takácsnét a számon, amit itt megadok neked, beszéljétek meg, mikorra tűznétek ki az esküvőt. Üdvözlöm Vaszilijt. Ölellek: édesanyád."
– Vaszilij! – sikkantottam izgatottan. – Elfogadták a kérelmünket, összeházasodhatunk!
– Ez csodálatos hír! – ültében ölelt át, és csókolt szájon.
– Elfogadták a kérelmet, jól értem? – faggatott Katka.
– Igen! – lelkendeztem. – Igen, összeházasodhatunk!
Katka boldogan tapsikolt, és előbb engem, aztán Vaszilijt ölelte meg. Imre egy kicsit lassabban reagált, letette a két pohár pálinkát az asztalra, egy ideig nem nézett egyikünkre sem. Látszólag Katka szavai rántották vissza a valóságba:
– Hozok még két poharat! – ugrott a konyhaszekrényhez. – Erre mindnyájunknak koccintani kell.
– Hát persze, mindnyájunknak koccintani kell rá – motyogta Imre. – Ez nagyszerű hír, Magda, nagyon örülök... nektek – gratulált kelletlenül.
Vaszilij és én összenéztünk, az orosz kérdőn vonta fel szemöldökét. Bár az is sokat számított, hogy Imre nem kapott valamiféle dührohamot a hír hallatán, bántott, hogy meg sem ölelt vagy puszilt.
Miután koccintottunk, és ittunk, Katka levest szedett mindnyájunknak. Az esküvőről csacsogott, csupán akkor hallgatott el, amikor leült a helyére, és a mellette gubbasztó Imrére sandított. Váltottak egy jelentőségteljes pillantást, ami Imre részéről inkább tartózkodó, Katkáéról pedig noszogató volt. Az asztal alatt Vaszilij finoman a combomba csípett, jelezve, ő is észrevette.
Imre kissé nehézkes orosszal szólalt meg:
– Szóval, Vaszilij... – Rosszul ejtette a nevét, magyarosan az első tagra tette a hangsúlyt, nem a másodikra. – Odahaza is sokat utazgatsz a hadsereg miatt?
Vaszilij a homlokát ráncolta, alaposan megfontolta a választ. Gyanakodva méregettem Imrét, aki Vaszilijt figyelte.
– Annyira sokat nem – felelt ő. – Ha parancsba kapom, természetesen, el kell utaznom.
– És ilyenkor Magda Leningrádban maradna?
Kezdtem dühös lenni. Vaszilij megérezte, mert baljával megérintette a térdemet a terítő alatt.
– Igen, Leningrádban – válaszolt higgadtan. – Ez nem jelenti azt, hogy egyedül lenne – fűzte tovább. – A családom ott él, akárcsak a barátaim. Az egyikük jelenleg a milíciánál van, főhadnagy. Magda jó kezekben lenne akkor is, ha én nem vagyok ott.
Imre bólogatott, úgy tűnt, Vaszilij meggyőzte.
– Aztán odahaza is olyan szép szolgálati autót vezetsz, mint itt? – kérdezte.
– Hasonlót, igen.
– Tehát Leningrádban is elég jól élsz – puhatolózott Imre, és kezdtem kapisgálni, mire megy ki a játék.
– Igen, jól. A Szovjet Hadsereg gondoskodik minden katonájáról és a családjaikról, rólunk is gondoskodni fognak.
– Aha, szóval tényleg mennétek a Krímbe nyaralni, meg ilyesmi?
– A Krímbe? – csodálkozott el Vaszilij.
Katkára néztem, barátnőm prüszkölve nevetett a levesébe, én pedig azon kuncogtam, ahogy Katka nevetett.
– Ezt nem kellett volna mondanod neki – lökte meg könyökével Imrét.
– Lemaradtam valamiről? – fordult hozzám Vaszilij.
Katka még mindig kacagott, Imre sem állta meg, elvigyorodott.
– Mióta megismerkedtünk, Katka azóta egy krími nyaralásra pályázik – árultam el somolyogva Vaszilijnak. – Megkért, hogy kérdezz rá? – szóltam magyarul Imréhez.
– Folyton felhozza – csóválta fejét. – Gondoltam, tegyünk pontot a végére, és egyezzünk meg, hátha akkor megnyugszik.
– Még a végén kiderül, hogy a krími nyaralásért jössz hozzám – ugratott Vaszilij.
– Nem hiszem, hogy Magda egy krími nyaralásért ennyi mindent elszenvedne – morogta magyarul Imre.
Vaszilij arckifejezéséből nehéz lett volna megállapítani, hogy értette vagy sem.
– Ezt most sértésnek szántad vagy dicséretnek? – érdeklődtem a lehető legsemlegesebb hangnemben.
– Ahogy veszed – vont vállat Imre.
A nyelvemen volt egy csípős megjegyzés, tekintetem azonban találkozott Katkáéval. Ne veszekedjünk már – sugallta. Vaszilij egyenes háttal ült mellettem, és akárhogyan is érezte magát a helyzetben, az oroszos tartózkodás mögé rejtette őszinte véleményét. Remélem, a szovjet útlevél mellé majd ezt a képességet is megkapom – bosszankodtam magamban.
Némi kínos csend után Katka kezdte ostromolni a kérdéseivel Vaszilijt Leningrádról a tolmácsolásomban.
– Az orosz tanárnőnk sokat mesélt Leningrádról, milyen szép – csicsergett Katka.
– Emlékszem arra a tanárnőre – bólogatott Vaszilij. – Egyébként igaza van: Leningrád tényleg szép, szebb, mint egy orosz város általában. – Halványan mosoly futott át vonásain. – Majd a Krím után oda is elviszünk, hogy megcsodálhasd, Kátya.
Katkának nagyon tetszett, hogy Vaszilij Kátyának hívta, amit Imre némi homlokráncolással fogadott. Vártam, hogy megjegyezze: legyen kedves a magyar nevén hívni az ő magyar menyasszonyát! Nem tette, akármivel fenyítette Katka, bevált.
A második fogás után Imre felállt az asztaltól:
– Válthatunk egy pár szót négyszemközt, Magda?
– Öh, hát, jó – egyeztem bele vonakodva.
– Te addig szórakoztasd a vendéget, Kátya – veregette meg Imre Katka vállát elhaladtában.
– Alig beszéljük egymás nyelvét, mégis hogy szórakoztassam? – sopánkodott Katka.
– Tudod, hogy az egyetemen kell oroszból vizsgáznod. – Imre Vaszilijra mutatott. – Tessék, itt az esély gyakorolni.
– Hagyd már – mordultam bátyámra, ugyanis Katka arca elborult.
A kettejük szobájába mentünk. Imre becsukta az ajtót, és már nyitotta száját, én azonban megelőztem:
– Mielőtt nekiállsz akadékoskodni, kérdeznék tőled valamit.
Imre megilletődött, ezt kihasználva folytattam:
– Újvári Bori szerint sokat jársz a BRD-be mostanság, ráadásul említett valami érdekeset.
– Minek barátkozol te azzal az agyament lánnyal? – fintorgott Imre.
– Ugye, nem csaltad meg Katkát senkivel a klubban? – szegeztem neki, rá se hederítve a megjegyzésre.
Imre elnézett fejem felett, nem felelt rögtön.
– Nem – pattant a szó idegesen. – Nem, szó sincs ilyesmiről.
– Hazudsz – szisszentem fel, és elé léptem. – Látom rajtad. Én megfojtalak!
– Hé, már! – Megkerült, megállt a bevetetlen ágy előtt. – Mondom, hogy nem tettem semmit, táncoltam egy lánnyal, ennyi az egész – hadarta. – Meg beszélgettünk is, de csak mert barcikai a lány, jól szót értettünk. A vezetéknevét sem tudom, csak azt, hogy valami Rózsa.
Nem tudtam időben rendezni vonásaimat.
– Ismered? – sápadt el Imre.
A rohadt életbe, igen! – szerettem volna ordítani. Ennek a Rózsának szerepelt a neve azon listán, amit előző nap átadtam Ivannak.
– Futólag – mondtam ehelyett. – Ide figyelj, Imre – lóbáltam ujjam fenyegetően –, meg ne tudjam, hogy még egyszer találkozol vele. Kikaparom a szemed, ha megtudom. Az lenne a legjobb, ha a BRD-be sem tennéd be a lábad többet.
– Te csak ne mondd meg nekem, hova menjek – replikázott. – Én lehetnék az, aki kijelenti, hogy márpedig nem utazhatsz el sehova.
– Szeretném látni, hogy megpróbálsz megállítani – gúnyolódtam.
Imre a homlokához kapott.
– Biztos vagy te ebben, Magda?
– Miben? Hogy nem tudnál megállítani? Mert abban biztos vagyok, igen.
– Nem, hanem abban, hogy jó ötlet ez az egész! – hadonászott. – Külföldre mennél, Magda! Egy idegen országba, idegen emberek közé, felfogtad te ezt?
– Nem lenne mindenki idegen – vitatkoztam. – Vaszilij két barátját már ismerem. Aztán megismernék másokat idővel, hiszen ott is egyetemre járnék, aztán dolgoznék.
– Nekem ez akkor sem tetszik – makacskodott Imre. – Semmit sem tudsz Leningrádról.
– Miért, Budapestről tudtam bármit, amikor ide kerültem?
– Én már itt voltam, segítettem.
– Leningrádban pedig Vaszilij fog segíteni. Hiszen nem emiatt faggattad az előbb? – értetlenkedtem. – Nem miattam érdekelt annyira, hogy otthon milyen kocsit vezet vagy hogy él?
– De, miattad – válaszolt Imre. – Nem azt vonom kétségbe, hogy nem tudna neked mindent megadni, amit csak akarnál. Egyszerűen rosszul vagyok a gondolattól, hogy fogjon, és magával vigyen a Szovjetunióba!
– Úgy csinálsz, mintha a világ végére készülnék! – mérgelődtem.
– Értsd már meg, Magda! – Imre összetette két kezét. – Onnan nem jöhetsz csak úgy haza! Nem ugorhatsz fel egy vonatra, és rohanhatsz haza anyuhoz, ha történik valami! Egy országhatár lesz közöttünk. Meg gépfegyveres határőrök. Meg vízumkérelmek, meg hosszadalmas papírmunka, miegymás.
– Miért kell neked ezt csinálni? – tört ki belőlem elkeseredetten. – Miért kell neked tönkretenni az örömöm?
– Én csak próbálok reálisan gondolkodni, mert téged elvakít a szerelem!
– Na, jó, ide figyelj. – Próbáltam nyugodt hangnemet megütni. – Szeretem Vaszilijt, és bízok benne, hogy gondomat viselné, amíg hozzászokom Leningrádhoz. És utána is. Én csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy bízz benne te is. – Imre nyitotta száját, hogy vitatkozzon, a mondandója elébe vágtam: – Láttad, hogy támogatott, amikor távol voltunk egymástól. Te magad tudod a legjobban, mennyi pénzt küldött, hogy nekem jó legyen. Miért kételkedsz abban, hogy Leningrádban ez máshogy lenne?
– Azért kételkedem benne, mert valakinek kell! – vágta rá Imre. – Ha itt lenne apa, valószínűleg ő ugyanezt tenné!
Mintha gyomorszájon vágtak volna. Szemeimbe könnyek szöktek, összeszorítottam ajkaim, hogy ne bukjon ki belőlem azonnal a sírás. Imre észrevette, és megenyhülni látszott. Ritkán beszéltünk apuról, és reméltem, hogy ezúttal is elkanyarodik a témától, inkább aggodalmaskodik tovább az utazás miatt, ám nem így lett. Imre leült az ágy szélére, a térdére könyökölt.
– Nekem is nagyon hiányzik apu – mondta csendesen.
A számra szorítottam a tenyerem, megremegtem.
– Tudom, hogy te teljesen máshogy látod ezt a rusz.... Vaszilijt. – Megrándult az arca, ahogy kiejtette nevét. – Értsd meg, hogy én a te érdekedet nézem. Apa már nincs velünk, és most nekem kell figyelnem rád, mintha az édesapád lennék.
Még a fülemben csengtek apu szavai előző estéről – ahogy megkért, mondjam el Imrének és anyunak, mennyire szereti őket és mennyit gondol ránk odakint. Nem bírtam tovább, zokogva megrogytam a helyzet súlya alatt, térdem a padlón koppant.
– Magda? – ijedt meg Imre, és odaugrott hozzám. – Kata!
Vaszilij nyitott be elsőként, Katka a nyomában loholt. Megéreztem Vaszilij hűvös tenyerét könyököm alatt, határozottan állított talpra, és derekamat átkarolva kísért ki a szobából.
– Úgy sajnálom – sírtam. – Annyira sajnálom, már el kellett volna mondanom.
Levegőért kapkodtam, úgy éreztem, mintha valaki a két tenyere közé szorította volna a mellkasomat, és össze akarna roppantani. A könnyektől semmit sem láttam. Csak kapaszkodtam Vaszilij kezébe, ő volt nekem a biztonságot nyújtó menedék, amíg elcsitultak a fejem felett összecsapó hullámok.
Már nem követtem, hogy percekig vagy egy óráig fuldokoltam a hokedlin kuporogva, Vaszilij tenyere alatt lassacskán helyreállt a lélegzésem, a látásom is kitisztult. Vaszilij ott guggolt előttem, erősen tartotta kezem, Katka vizes kendővel törölgette arcom, Imre mögötte állt egyik lábáról a másikra.
Elszégyelltem magam.
– Ne haragudjatok – pityeregtem. – Elrontottam az ebédet.
– Nincs semmi baj – csitított Katka.
– Minden rendben lesz – nyugtatott Vaszilij.
A fejemet ráztam, és Imrére néztem.
– Úgy sajnálom... – Hangom megint megbicsaklott, de nem hagytam, hogy ez a furcsa roham újra eluralkodjon rajtam. – Már el kellett volna mondanom.
– Magda... – Vaszilij szorított egyet a kezemen.
Már nem volt visszaút, kimondtam:
– Apa él.
Imre összezavarodva ráncolta a homlokát, Katka elkapta a zsebkendőt.
– Hogy? – lehelte Imre.
– Apa... – Sírósan csuklottam egyet. – Apa él.
Mintha leomlott volna egy fal köztem és Imre között, én pedig újra tudtam lélegezni.
– Apa életben van – ismételtem el.
A bátyám úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem. Katka elsápadt, az arcára szorította két kezét, előbb rám meredt, aztán Imrére, végül pedig Vaszilijra. Az orosz és én váltottunk egy pillantást, némán megegyeztünk: most már belekezdtünk, itt van hát az ideje. Könnyebb lesz így mindannyiunknak – próbáltam sugallni.
Vaszilij felállt, és mellém lépett, a vállamra tette kezét. Imre rá nézett megerősítésért, Vaszilij pedig bólintott. Katka felugrott, a zsebkendőt markolva szorította öklét a szájára, tágra nyílt szemekkel leste Imrét.
– Ne haragudj – suttogtam. – Olyan régóta el akartam mondani.
– Te ezt mégis honnan... honnan tudod? Egyáltalán... – hebegte Imre. – Honnan?
– Vaszilij egy barátja szerezte meg apu iratait – árultam el. – Apu egy munkatáborban van a szibériai Irkutszkhoz közel. Ha nálam lenne a levele, megmutatnám neked. Ígérem, elhozom majd. Dolgoztatják, de jól van, tegnap... – Elfúlt hangom. – Tegnap beszéltem vele.
Imre az egyik szabad hokedlihez csoszogott, és lerogyott rá, a másodikként felszolgált törtkrumpli romjai felett könyökölt.
– Hát ezért vagy mindig oda? – álmélkodott Katka. – Tényleg politikai nyomozó lettél az édesapádért?
– Nem lettem politikai nyomozó! – tiltakoztam.
Imre felkapta fejét, dühtől lángoló tekintetét egyenesen Vaszilijra szegezte.
– Te ezt hagyod neki?! – csapott az asztalra, és felemelkedett a székről. – Hagyod neki, ahelyett, hogy te tennél valamit az apánkért?! – őrjöngött. – El akarod venni, és semmit sem vagy hajlandó tenni az apósodért, te mocskos ruszki?! A te fajtád miatt van ott apa, ahol!
– Vaszilijnak ehhez semmi köze! – ugrottam közéjük. – Vaszilij mindent megtett, de ez nem megy ilyen egyszerűen! Imre! – ragadtam meg bátyám karját, hogy magamra vonjam a figyelmét. – Vaszilij és a barátja mindent elkövettek, hogy segítsenek apunak, de nem sikerült. Most valaki mással egyeztem meg. Valaki mással, akivel soha nem lett volna szabad, és akitől Vaszilij próbált megóvni, én viszont elfogadtam az ajánlatát.
– Ki ez az ember? – kérdezte.
Lehajtottam a fejem, nem feleltem. Imre oroszra váltott:
– Ki ez az ember?
Vaszilij szintén hallgatott.
– A tábornok! – találta ki Katka. – Az a tábornok, aki igazoltatott minket! – kiáltotta a felismeréstől izgatottan. – Tudom, én tudom! Ivan Pokornyijovnak hívják, ő szerezte neked azt a nyári munkát is!
Meg sem próbáltam lepisszegni Katkát, talán még szívességet is tett nekem azzal, hogy elkotyogta Imrének. Legalább nem nekem kellett bevallani.
– Pokornyijov? – visszhangozta a bátyám, görcsbe rándult a gyomrom attól a ráismeréstől, amivel kiejtette a tábornok nevét.
Tél tábornok addig-addig karistolta az otthonom ablakát, hogy végül én magam eresztettem be a családomhoz.
– Én már hallottam erről a Pokornyijovról. – Elgondolkodva ráncolta homlokát. – Újvári Boritól meg a sleppjétől. Adrián is említette egyszer, mielőtt letar...
Imre a fejére szorította két kezét, úgy meredt rám, mint aki először lát igazán.
– Sajnálom! – zokogtam fel.
– Ó, te jó ég, Magda... Az én kishúgom, Magda...
Azt hittem, undorodni fog tőlem, rám kiabálja, hogy áruló vagyok, és elzavar. Ehelyett Imre magához vont, szorosan ölelt át, a hátamat simogatta, miközben egymás vállán sírtunk.
– Jaj, Magda, Magdácska, mibe kerültél?
– Annyira sajnálom – hüppögtem. – Annyira nagyon sajnálom... Én nem így akartam...
Amikor Imre elhúzódott, kézfejével megtörölte könnyektől fénylő arcát, és Vaszilijhoz szólt oroszul:
– Hogy hagyhattad?
– Nem hagytam volna, ha itt lettem volna – magyarázkodott Vaszilij. – Pokornyijov akkor hálózta be Magdát, amikor én odavoltam a laktanyán.
– Olyan ez az ember, mint mondják?
– Mondják mindenfélének, de személyesen még rosszabb.
– Ez igaz – szúrta közbe Katka, Imre felé fordult. – Ezt most pont értettem – vörösödött el barátnőm. – Emlékszem erre az emberre. Tényleg ijesztő. Várj, elraktam azt az újságot! – sietett a szobába.
Imre eleresztett, és lerogyott a hokedlire. Vaszilij mögém lépett, a derekamra tette kezét, és szelíden tolt az egyik székhez, leültem rá, Vaszilij letelepedett mellém.
– Én mit tudok tenni? – kérdezte komoran Imre.
– Semmit – vágtam rá.
– Nem hagyhatom, hogy egyedül csináld! – makacskodott.
– Vaszilij és Averkij vigyáznak rám, nem vagyok egyedül.
– Ahova Magda jön, oda mi is – fűzte hozzá magyarul Vaszilij.
– Averkij ráadásul jól ismeri a tábornokot – siettem megjegyezni.
Imrét látszólag nem győzte meg, egyelőre azonban nem firtatta.
– Azt mondtad, beszéltél apuval.
– Igen, tegnap – bólintottam. – Azt mondta, hogy nagyon szeret téged, anyut és engem is, sokat gondol ránk ott. És azt is mondta, hogy ok nélkül ítélték el.
– Édes Istenem... – temette tenyerébe arcát Imre, megremegett válla.
Ekkor visszatért Katka az újsággal, letette Pokornyijov virágokkal kidekorált képét Imre elé.
– Hiszen erre emlékszem! – húzta végig ujjait a ceruzával rajzolt szirmokon. – Már akkor is úgy odavoltál, amikor először láttam. Mondd, mióta ismered te ezt az embert?
– Túl régóta – dünnyögtem.
– Szóval ez az a híres-hírhedt... – mormolta Imre a képet fürkészve. – Beszélni akarok vele – jelentette ki.
– Arról szó sem lehet! – ellenkeztem.
– Tudni akarom, mi van apuval! – lóbálta meg az újságot Imre. – Engem nem érdekel, ki a franc ez az ember, hagyja, hogy beszélhessek vele! Vagy legalább írhassunk neki!
– Nem! – kitéptem a lapot a kezéből. – A holttestemen át, egyikőtöket sem engedem Pokornyijov közelébe! – kiabáltam, reszketett markomban az újság. – Nem, soha!
Torkomat szorongatta a különös érzés, mintha ismét fuldokolni kezdenék. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha Imre és Katka találkoztak volna Pokornyijovval. Nem, az egyik legrosszabb rémálmom vált volna valóra, nem hagyhattam.
Vaszilij a hajamat simogatta, csitított, Katka is ott állt mellettem, a hátamat dörzsölgette. Imre megadóan elhallgatott, az asztalon könyökölve meredt maga elé.
– Tudom, hogy nem kedvelsz – szólította meg Vaszilij. – Ha az életben egy alkalom lesz, amikor hallgatni fogsz rám, most legyen: eszedbe se jusson bármilyen módon kapcsolatba lépni Pokornyijovval, és akármilyen szívességet kérni tőle. Magdát meg tudjuk védeni, Averkij és én. Ha viszont odarohannál Pokornyijovhoz, mindent tönkretennél. Ha a tábornok azt látná, hogy még többet követelhetne az édesapátok szabadságáért, sosem lenne ennek a rémálomnak vége. Már olyan közel járunk a megoldáshoz. Kérlek, hallgass rám, és a családod érdekében hagyd, hogy Magda járjon ennek a végére.
Imre nem moccant, nem adta jelét, hogy minden szót tökéletesen megértett vagy sem. A csendben sokáig nem hallatszott más, csak a hüppögésem. Végül Katka mozdult ki ebből a fojtogatóan feszült helyzetből először:
– Főzök egy kis teát. Nem old meg semmit – kezdett mentegetőzni –, de amíg megisszuk, kicsit megnyugszunk.
– Ez jó ötlet – mosolyogtam rá hálásan. – Jól fog esni egy kis tea.
– Én is kerek szépen – kotyogott közbe magyarul Vaszilij.
– Kérek – javítottam ki szelíden, a szemem sarkából elcsíptem, hogy Katka halványan elmosolyodott, mielőtt a tűzhelyhez lépett. – A kerek azt jelenti, hogy kerek – magyaráztam Vaszilijnak.
– Ó, és én már az édesanyád előtt is ezt mondtam – döbbent rá.
– Semmi gond – cirógattam meg arcát.
A vállamnak támasztotta állát, elmerengve fürkészett. Imre előtt nem akartam megcsókolni, vagy kimondani, mennyire szeretem, és mennyire hálás vagyok neki, amiért velünk maradt ebben a helyzetben. Vaszilij azonban, úgy tűnt, anélkül is megértette, hogy bármit tettem vagy mondtam volna – ott volt a szemeiben.
Sokáig ücsörögtünk némaságba burkolózva a gőzölgő tea fölött, Vaszilij fogta a kezemet az asztal alatt, Katka Imre hátát simogatta.
– Azt hittem, sok lesz a kérdésed – jegyeztem meg óvatosan.
– Annyi kérdésem van, azt sem tudjam, melyiket tegyem fel előbb – motyogta Imre. – Talán az a legfontosabb, hogy ezt valahogy anyunak is el kell mondanunk. De hogyan...? Hogy lehet valakivel ilyesmit közölni? Ezen gondolkodom most, és egyre inkább megértem, miért hallgattál ilyen sokáig.
– Anyu nem tudhat a tábornokról – szögeztem le. – Nem akarom, hogy halálra aggódja magát miattam.
– Szóval várjuk meg, hogy az... Akármi is legyen az a valami, amivel ez a Pokornyijov megbízott téged... Szóval várjuk meg, amíg beteljesíted ezt a feladatot?
– Igen, az lenne a legjobb.
– Mit tehetnénk? Te diktálsz, Magda – törődött bele.
Sötétedésig maradtunk, keveset beszéltünk. Imre egy párszor megkért, hogy ismételjem el, apa mit írt az első levelében, mit mondott a telefonban, készségesen meséltem el újra és újra.
Amikor aztán indulni készültünk, Imre Vaszilijhoz fordult:
– Beszélhetek veled négyszemközt?
Az orosz rábólintott, Imre ezúttal őt vezette a Katkával közös szobájába. Katka eközben a desszertnek vásárolt francia krémest csomagolta el.
– Hogy vagy? – kérdeztem csendesen.
– Én? – lepődött meg. – Hát, én... kicsit összezavarodtam. – Megrázta fejét. – Viszont nem én vagyok most a fontos, hanem Imre és te. Maradhatnál legalább ma este – próbálkozott. – Imrének is könnyebb lenne.
– Holnap visszajövök – ígértem. – Vaszilij holnap korán reggel visszamegy a laktanyára. Apa levele különben is nála van, ott dugtam el.
Katka letette a becsomagolt krémest elém az asztalra, leült Vaszilij megürült helyére.
– Most már értem, miért voltál oda annyit – kezdte megfontoltan. – Azt is megértem, hogy nem szeretnél ebben a helyzetben lenni. Imrének viszont szüksége van rád. És nekem is – vallotta be.
– Visszajövök, komolyan – fogadkoztam. – Elhozom a levelet, és holnap visszajövök.
– Ahogy jónak érzed, Magda – hagyta rám csalódottan Katka.
Belém szúrt a lelkiismeret.
– Tényleg eljövök holnap – bizonygattam. – Nem feledkezhetünk meg az esküvőről sem, ruhát kell választanunk.
– Igaz. – A ruha sem hozta lázba ezúttal.
Eszembe jutott, hogy maradhatnék mégis, de valahogy nem fűlött hozzá a fogam. Alig vártam, hogy Vaszilij kilépjen Imre szobájából, és a karját nyújtsa, magával vigyen, mert igazán otthon vele éreztem magam.
Búcsúzóul előbb Katkát öleltem meg, aztán Imrét, sokáig szorítottam magamhoz a bátyámat.
– Eljövök holnap, elhozom a levelet – ígértem neki is.
– Várni fogunk.
Elhúzódtam tőle, sápadt arcába nézve ismét átfutott a gondolataimon, hogy maradnom kellene. Mégsem tettem, a két krémest a tenyeremen egyensúlyozva hagytam, hogy Vaszilij a Pobedához vezessen.
– Miről beszéltetek Imrével? – kíváncsiskodtam, miközben az útra kormányozta az autót.
– Megkért, hogy vigyázzak rád – felelt szűkszavúan Vaszilij.
Levegőt vettem, hogy rákérdezzek: beszéltek másról is, miről még? Aztán becsuktam a szám. Talán jobb volt az úgy, ha a kettejük dolga maradt, miről beszélgettek.
A lakásba lépve sötétség fogadott minket, a szobákon átszűrődött Averkij hangja, telefonálhatott. A konyhába mentem, felkapcsoltam a villanyt, és letettem a krémest az asztalra. Vaszilij hamarosan követett, villát vett elő, és az asztalhoz ült. Kibontotta a csomagot, és nekilátott az egyik süteménynek.
– Gyere, édes Magda – intett. – Egyél te is.
– Képtelen lennék egy falatot is legyűrni – huppantam le mellé. – Lehet, ott kellett volna maradnom Imrével – tépelődtem.
– Ha szeretnéd, visszaviszlek – vetette fel Vaszilij.
– Nem – ráztam fejem. – Szeretnék maradni. Majd holnap hazamegyek.
– Na, jól van.
Szabad kezét a hátam mögött nyugtatta a támlán. Vett egy keveset a krémesből a villájára.
– Biztos, nem kérsz? – kínálta.
– Megkóstolom.
Finom volt a sütemény, mégis nehézkesen küszködtem le a falatot, nem is ettem többet.
Kisvártatva Averkij is felbukkant a küszöbön: ingujjban, kócosan, boldogságtól ragyogó mosollyal az arcán.
– Sziasztok! – Mosolya lehervadt, ugyanis észrevette a két krémest az asztalon, sértődötten vonta össze szemöldökét. – Nekem nem hoztatok?
– Megeheted az enyémet – ajánlottam fel a részem, mire nyomban megbékélt.
– Remek!
Villát vett elő, és letelepedett Vaszilijjal szemben, nekilátott a másik süteménynek.
– Na, hogy sikerült a családi ebéd? – érdeklődött Averkij két falat között.
– Nem jól – dörmögte Vaszilij.
– Pedig megfogadtad, hogy nem nyomod bele a leendő sógorod fejét a levesbe.
Összeszorítottam ajkaim. Haragudtam Averkijre a megjegyzésért, pedig nem tudhatta.
– Averja... – szólt rá fásultan Vaszilij. – Szó sincs semmi ilyesmiről. – Kérdőn pillantott rám, egy bólintással adtam engedélyt. – Magda bátyja tud arról, hogy az édesapjuk életben van. Tud Pokornyijovról is.
– Ó... – nyugtázta Averkij megszeppenten. – Világos.
– Ledőlök pihenni – álltam fel az asztaltól.
– Menj csak. – Vaszilij elkapta kezem, csókot nyomott rá. – Mindjárt megyek én is – eresztett el.
Vaszilij szobájába mentem, és pizsamára vetkőztem, a fáradtságtól vacogva bújtam a paplan alá. A függönyön át beszűrődő esti fényeket bámulva arra gondoltam, hogy mégiscsak Imrével és Katkával kellett volna maradnom. Amíg Vaszilij és Averkij a konyhában piszmogtak, addig én vigasztalhattam volna a bátyámat.
Lelkiismeretem csak akkor csitult, amikor Vaszilij végre bejött hozzám. Levetkőzött, és bebújt mögém, puha csókokat lehelt a vállamra.
– Minden rendben lesz, édes Magda.
Erre ismét kitört belőlem a sírás, Vaszilij felé fordultam, arcom a mellkasába temetve zokogtam, Vaszilij a hajamat simogatta.
Elaludtam, azonban álmomban sem nyugodhattam meg: a cementgyárban találtam magam. Az ablakok előtt sűrű por gomolygott, szürke árnyék borult a teremre. Átléptem egy kiborult zsák felett, cipőm sarka visszhangot vert a magas falak között. Valamiért magassarkút és azt a fekete ruhát viseltem, amit április negyedikén is. Ezúttal nem hallottam apa hangját, nem keresett engem, ahogy mindig tette.
– Apa?
Hangom reszketett a porszemcsék között.
Viszonylag hamar eljutottam az ajtóig, kilestem a folyosóra: ott alacsony volt a plafon, ablakok nem nyíltak sehol, dísztelen falak között vezetett az út valahova a gyár mélyébe.
– Apu? – kiáltottam megint.
Megszaporáztam a lépteim, siettem, pedig azt sem tudtam, merre haladok. A cementből felszálló por úgy kavargott, mintha köd lett volna, alig láttam előre. Amikor aztán végre kibontakozott előttem egy ember sziluettje, lassítottam, pedig azonnal tudtam, hogy nem apa lesz az. Ez az alak túlságosan magas volt hozzá képest.
Megtorpantam, és félszegen megszólítottam:
– Ki van ott?
Az idegen meg sem rezzent.
Rossz érzésem támadt, ennek ellenére elindultam felé. Megkerültem, és felnéztem az arcába: Pokornyijov tábornok émelyítően édesen mosolygott vissza rám.
– Hova olyan sietősen, kiscicám? – duruzsolta. – Azt hiszed, hogy valaha ki fogsz innen jutni? – Felkacagott, és abba az irányba mutatott, ahonnan jöttem. – Ha el akartál volna kerülni, arra kellett volna menned.
– De hát nem is volt ott út – csodálkoztam.
– Most már mindegy is, volt-e vagy sem, hiszen itt vagy, és milyen jó, hogy itt vagy, édesem.
– Visszamegyek – döntöttem, és sarkon fordultam.
– Süket vagy talán?! – csattant fel. – Mondtam, hogy te innen már nem jutsz ki!
Elkapta a derekam, rémült kiáltás szakadt fel ajkaimról, a számra szorította tenyerét.
– Ne siess, kedvesem, annyi dolgunk van még – súgta fülembe.
Tenyerébe nyöszörögtem.
– Fogd be a szád – vicsorgott. – Maradj csendben, különben megölök mindenkit, aki valaha kedves volt neked. Hidd el, kiscicám – talált vissza a hízelgő modorához –, élveznéd, ha végre engednél nekem. Hagyd, hadd mutassam meg, mennyire...
– Magda?
Arra riadtam fel, hogy Vaszilij végigsimított arcomon. Felkönyököltem, és körbe pislogtam: az éjjeliszekrényen égett a lámpa, Vaszilij egyenruhát viselt, sapkája fekete ellenzője alól fürkészett komoran.
– Rosszul érzed magad? – aggodalmaskodott.
– Csak rosszat álmodtam – motyogtam.
– Az álmok csak álmok – nyomott csókot a homlokomra. – Nem tudnak neked ártani.
Felültem, Vaszilij letelepedett az ágy szélére, és magához vont.
– Jövök, amint tudok – ígérte. – Addig is hívj sokszor, jó?
– Jó.
– Tanulj, foglalkozz a vizsgáiddal.
– Jó.
– Jöhetsz ide is, amikor szeretnél, Averkij Budapesten marad.
– Jó.
Elhúzódott, és szájon csókolt.
– Nagyon szeretlek, édes Magda – suttogta. – Alig várom, hogy a feleségem legyél.
Ez halvány mosolyt csalt arcomra, Vaszilij szemei is boldogan hunyorogtak.
– Hiányzott ez a mosoly.
– Sajnálom, hogy a családom miatt neked is nehéz – hajtottam le fejem.
– Nem kell semmiért bocsánatot kérned. – Állam alá nyúlt, és gyengéden kényszerített, hogy felpillantsak rá. – Hiszen magad mondtad, benne van az esküben: jóban, rosszban, egészségben, betegségben...
– Hajjal és anélkül – szúrtam közbe.
Összenevettünk, és váltottunk egy újabb csókot.
– Én is nagyon szeretlek – mormoltam.
A küszöbig kísértem, ott még egyszer csókba vont, majd elköszönt, és elindult a laktanyára. Szomorúan csuktam be az ajtót utána, és visszamentem a szobába, lefeküdtem, viszont csak forgolódtam álmatlanul. Hat óra tájában inkább felkeltem, arra gondoltam, hogy főzök egy kávét, aztán pedig hazamegyek.
A konyhában ott találtam Averkijt, szintén egyenruhában, és éppen kávét készített.
– Jó reggelt – köszönt. – Kérsz? – tartotta fel a kávéfőzőt.
– Kérek – biccentettem.
Letelepedtem az asztalhoz, figyeltem Averkijt, ahogy kitöltötte nekem a forró italt, letette elém a poharat.
– Köszönöm.
Semmit sem felelt, a tűzhelyre tette a kávéfőzőt. Nem ült le, a konyhaszekrénynek támaszkodott, a kávé mellé cigarettát szívott, arcát az ablak felé fordítva révedt a semmibe. Még a felét sem ittam meg a kávénak, amikor ő felhajtotta az utolsó kortyot is, és a hamusba nyomta az elszívott cigarettát.
– Adok neked valamit – mondta, és kivonult a konyhából.
Averkijt ismerve arra gyanakodtam, hogy ezzel azt próbálta kifejezni, magamra hagy. Hamarosan azonban visszatért, és letett elém egy félbehajtott papírt.
– Tessék.
– Mi ez? – hökkentem meg.
– A cím, ahova ha levelet írsz, édesapád egészen biztosan megkapja – közölte.
Megütközve bámultam rá, aztán a papírra, mohón kaptam érte, és nyitottam ki.
– Ezt mégis hogy szerezted? – csodálkoztam.
– Ügyködtem egy kicsit – jött a kitérő válasz.
– Ivan erről tud? – Tartottam a választól.
– Nem.
Határozottan ez tűnt a rosszabbik eshetőségnek.
– Te ne törődj vele – nyugtatott Averkij. – Ivant bízd ide.
– Neked nem kell ebbe belekeveredned – tiltakoztam. – Már így is sokat tettél értem.
– Ezt magam miatt tettem, nem érted – felelt kimérten. – Ivan azt mondta, hogy ügyetlenül használom a nevem. Na, itt a bizonyíték – koppintott az asztalra –, hogy ez nem így van. Ha nem akarod, nem kell hasznát venned – lépett el tőlem. – Ez már a te döntésed.
Köszönés nélkül hagyott magamra, hamarosan záródott mögötte a bejárati ajtó. Letettem a papírt, és félretoltam a poharat, az asztalra borultam. Istenem – fohászkodtam magamban –, Istenem, ha hallasz engem, egy kis erőt adj még, hogy ne bolonduljak meg teljesen.
Kissé bizalmatlanul vittem magammal a lapot a táskámban, arra gondoltam, megkérdezem előbb Vaszilijt, mit gondol, jó ötlet lenne-e írni apunak. Hálás voltam Averkijnek, őt azonban a személyes bosszúja vezérelte, nem apa érdeke, féltem, veszélybe sodornám miatta az egyezségemet Pokornyijovval.
Otthon, legnagyobb meglepetésemre, Imrébe botlottam: a konyhában ücsörgött, teát kortyolt, és a rádiót hallgatta. Előtte ott hevert a februári újság Pokornyijov fotójánál kinyitva.
– Hát te? – csodálkoztam.
– Beteget jelentettem – vont vállat. – Majd azt mondom az orvosnak, hogy rossz a gyomrom.
Valóban kicsit betegesnek tűnt, arca nyúzott és sápadt volt, sötét árnyékot vetett rá a kimerültség. Odahúztam hozzá egy hokedlit, és leültem.
– Nagyon haragszol? – Szoknyám szegélyét babráltam.
– Nem. – Félretette a csészét, lejjebb vette a hangerőt a rádión. – Nem haragszom rád, Magda. Csak azt kívánom, bárcsak én lennék a helyedben, és bárcsak inkább nekem kellene ezt az egészet végigcsinálnom. Most nem tudok mást tenni, mint megbízni ebben az oroszban, hogy tényleg a gondodat viseli.
– Hiszen látod, még mindig itt vagyok – tártam szét karjaim.
– Itt. – Imre a homlokát dörzsölgette. – Az oroszod arra kért, hogy ne faggassalak. Semmiről és senkiről. – Arcom forróra gyúlt a szégyentől. – Fogalmam sincs, mit gondoljak! – fakadt ki. – Ha nem ismered meg ezt a ruszkit, sosem kerülsz ebbe a helyzetbe, viszont akkor sosem tudjuk meg, hogy apa él! Kaptunk egy lehetőséget, de milyen áron?
– Tudom, tudom – próbáltam csitítani. – Az egészről nem Vaszilij tehet...
– Már hogyne tehetne róla! – csattant fel. – Ezt a tábornokot ő szabadította az életedbe! – lökte meg az újságot.
Egyszerűen elfogyott az erőm ahhoz, hogy vitatkozzak vele.
– Ha folytatod, elmegyek – figyelmeztettem higgadtan.
Imre a nyelvére harapott, és hallgatott. Kortyolt egyet a teából, aztán cigarettát vett elő a zsebéből, és rágyújtott, közben a tábornok képét nézte. Lassan kivette a szálat a szájából, kifújta a füstöt, aztán szólalt meg:
– Szeretném, ha őszinte lennél velem egy kicsit. Titkolóznod kell, és én elfogadom, de legalább most az egyszer válaszolj nekem őszintén.
– Jó – egyeztem bele.
– Apa megkérdezte tőled, hogy bajba kerültél-e, és te azt mondtad neki, hogy nem így van. Azt mondta neked, hogy az a legfontosabb, hogy neked ne essen bajod, és te azt felelted, hogy nem is fog. – Egyenesen a szemeim közé nézett. – Igazat mondtál apának, Magda, vagy csak megnyugtatni akartad?
Fájt, hogy ez egyszer sem lehettem őszinte vele.
– Igazat mondtam apának – hazudtam.