megjegyzés: a 21. és 22. fejezetek összefüggő címét Madonna 'Sanctuary' dalából idéztem.
_____
Vaszilij és Averkij között könyököltem az ülés támláján, komoran pásztáztam a környéket: a porta lámpájának fénykörén túl mozdulatlannak tűnt az éjszaka, engem mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valaki, Bori vagy valamelyik cinkostársa ott rejtőzik sötétben.
– Remélem, nem bukkannak fel – mormoltam.
– Ne félj, itt vagyunk veled – nyugtatott Vaszilij.
– Na, meg egy AK is – jegyezte meg csak úgy mellékesen a volánon könyöklő Averkij.
– Egy AK? – visszhangozta Vaszilij.
– Aha, ott az ülés alatt – bökött hátra Averkij.
Lehajoltam, és benyúltam az ülés alá, kitapintottam egy gépfegyver hideg csövét. Elkaptam a kezem, és felegyenesedtem, ugyanolyan döbbenten meredtem Averkijre, mint Vaszilij.
– És mégis hogy kerül oda? – gyanakodott Vaszilij.
Averkij széttárta karjait.
– Hát, ki tudja? Biztos véletlenül beesett az ülés alá, és nem vettem észre.
– Véletlenül, mi? – Vaszilij megcsóválta fejét. – Ha elkapnak vele, rohadt nagy bajban leszel, magyarázkodhatsz a hadbíróságon.
– Jaj, ne sápítozz már itt nekem – legyintett rá Averkij. – A katonai rendőrség hozzám sem merne szólni, még ők kérnének elnézést, hogy megtalálták nálam.
Szerencsére, nem kellett tovább hallgatnom a szóváltást, ugyanis Lilla kilépett a szálló ajtaján. Szorosan ölelte át magát, és körbefordult, minden bizonnyal engem keresett. Felkaptam a táskámat, és kimásztam a hátsó ülésről. Vaszilij letekerte az ablakot, és elkapta kezem.
– Ha tízig nem jössz ki, utánad megyünk – emlékeztetett a megbeszéltekre.
– Nem lesz semmi baj. – Lehajoltam hozzá, és nyomtam egy könnyű csókot a szája sarkába. – Ne aggódj.
– Hogyne aggódnék érted, édes Magda – dörmögte Vaszilij. – Menj, essünk túl rajta – eresztett el.
Elindultam az idegesen toporgó Lilla felé, a lány felkapta fejét lépteim zajára, a sötétséget fürkészte.
– Te vagy az, Magda? – szólt oda.
– Én. – Megszaporáztam lépteim, hamarosan megálltam Lilla mellett. – Mehetünk is.
Lilla biccentett, és intett, hogy kövessem.
A kollégiumra emlékeztetett a szálló: a falakat körülbelül szem magasságig menta zöldre festették, a padló sakktábla mintás volt, a folyosó végében, a lépcső mellett magas, cserepes növények zöldelltek. A recepciónál egy idős, szemüveges hölgy ült, mögötte egy résnyire nyitva hagyott ajtó vezetett egy másik helyiségbe, odabentről egy rádió zúgott halkan.
Az előtérbe lépve a hölgy szigorú tekintete felénk villant, felállt a székéből.
– Jó estét – köszönt kimérten.
– Szép estét. A kiskönyvem kell? – túrtam a táskámba.
– Úgy van – nyújtotta kezét a nő.
Elvette tőlem az igazolványomat, majd odahúzott maga elé egy vastag könyvet, abba jegyzett fel valamit. Próbáltam nem túl feltűnően leskelődni, miközben az adataimat írta fel, hogy meglátok-e más nevet abban a bizonyos könyvben, de fejjel lefelé nem tudtam kibogarászni a kézírását.
– Belenéznék a táskájába is – adta vissza a kiskönyvem a nő.
– Hát persze – feleltem a lehető legtermészetesebben.
Izzadt a tenyerem, amikor kinyitva a nő elé tartottam a táskám. A Makarov ott lapult az alján, egy fekete kardigánt terítettem rá, hogy ne legyen feltűnő. A hölgy összeszűkített szemekkel kémlelte táskám tartalmát.
– Rázza meg – kért.
Kissé értetlenül ugyan, de engedelmeskedtem, ügyelve rá, hogy ne túl erősen rázzam.
– Jaj, Margó néni, nincs Magdánál alkohol – mérgelődött mellettem Lilla. – Tessék már beengedni.
– Te csak maradj csendben, Szalai – torkolta le Margó néni, Lilla a szemeit forgatta. – Mehet – intett nekem. – Aztán igyekezzen, mert tízkor takarodó van – tette még hozzá, és leült a helyére.
Megkönnyebbülten zártam be a táskámat, és követtem Lillát a másodikra. Egy széles folyosón sétáltunk végig, innen fehér ajtók vezettek szobákba jobbra is, balra is. Némelyik zárva volt, némelyik nyitva, bepillantást adva az ott lakó lányok életébe. Láttam fehérneműt lógni a függönykarnisról, egy piros lábast a padlón az egyik szoba közepén, egy meztelen lábat lelógni a felső ágyról, és azt, ahogy egy lány egy másik lány haját vágta egy kék lavórba.
Lilla az utolsó szobához vezetett, még egyszer hátrapillantott rám a válla felett, mielőtt benyitott. A szűk szobában két emeletes ágy helyezkedett el, az egyik alsó matracon két lány ült, velük szemben a felső ágyon egy harmadik gubbasztott. Egy negyedik lány az elfüggönyözött ablak alatt álló asztalnak támaszkodott, karjait összefonta mellkasán. Mindnyájan elhallgattak, és felénk fordultak, amikor beléptünk.
– Megérkezett Magda – jelentette be a nyilvánvalót Lilla, és bezárta mögöttem az ajtót.
– Sziasztok – biccentettem zavartan.
– Szia – jött a hasonlóan megszeppent válasz négyüktől.
Ezt feszült csend követte. Lillára sandítottam, barátnőm a szoba közepére lépett, és egyesével elkezdte bemutatni a jelenlévőket:
– Ők itt Marika és a húga, Ágika. – Az ágyon ücsörgő lányok közül az egyik halványan elmosolyodott, a másikuk sután intett. Jobban megnézve őket észrevettem a hasonlóságot kerek arcukban, valamint mindkettejük haja ugyanolyan árnyalatú szőke volt. – Ő itt Zsóka – bökött Lilla a felső ágyon heverő, rövid és fekete hajú, ültében is alacsonynak tűnő lányra, ő intett egyet. – Ő pedig Rózsa – mutatta be Lilla az asztalnak támaszkodó, vékonyka lányt. – Rózsi Barcikára való – tette hozzá.
– Tényleg? – csodálkoztam el.
Rózsa szintén fekete, de hosszú hajú, roma lány volt, tekintetét idegesen kapkodta köztem és a papucsa orra között.
– Még Karolát várjuk – kotyogott közbe Zsóka.
– Most hol van? – kérdezte Lilla.
– Csúszott a műszakkal – felelte a testvérpár közül az idősebbik, Marika. – Azt mondta, hogy lepakol, és jön.
Gyanakodva ráncoltam homlokom.
– Ki ez a Karola? – fordultam Lillához. – Megbízható? Mert tudnotok kell – intéztem a lányokhoz kissé kelletlenül –, hogy ugyan Bori sem veszélytelen, én viszont a szovjeteknek teljesítek parancsot. Ha egyikőtök lebuktat minket, mind bajba kerültök.
Összenéztek, rémülettel vegyes elszántságot láttam mindnyájuk arcán.
– Ha megszabadítotok minket Boritól, felőlem aztán akárkinek teljesíthetsz parancsot – mondta Zsóka.
– Karola pedig megbízható – fűzte hozzá Ágika. – Neki lenne a legjobb, ha Bori eltűnne végre, mert hát... – Elharapta a mondatot, testvérére pillantott, aki csak vállat vont.
– Borinak tetszik Karola – árulta el Lilla, közben odahúzott nekem egy széket. – Csüccs le – intett, ő maga az üres alsó ágyra telepedett el.
Lehuppantam, és ismét végigmértem a lányokat, ők várakozóan néztek vissza rám. Édes Istenem, mibe kevertem magam? – futott át gondolataimon. De nem ijedhettem meg ott, hiszen már annyira közel kerültem a megoldáshoz, nem adhattam fel.
– Az az ember, aki megbízott engem – kezdtem –, arra kíváncsi, hogy kik azok az emberek, akikkel Bori könyveket cserélget. Nevekre van szüksége.
– Nevekre? – Zsóka a térdére könyökölve pislogott le rám az ágyról. – Máris mondok neked egyet: Mezei Aladár Márton. Álnevet használ, de én a múltkor megismertem. Egy iskolába jártunk Esztergomban.
– Adjatok valamit, amire tudok írni – kértem izgatottan.
Hamar papírt és ceruzát kerítettek nekem. Az asztalhoz húztam a széket, és gyorsan írni kezdtem.
– Ott van az az ember is a Bokréta utcából, az a magas, ősz hajú, aki mindig olyan tuskó – hadarta Ágika.
– Igen, ott én is jártam – bólogatott Lilla. – A négyes lakás, Kovács név van írva hozzá a kapualjban, meg egy "W". Az már kézírással, nem nyomtatva.
Ezt is szorgalmasan jegyzeteltem.
– Van egy Nyulas nevű is, vagy legalábbis Boriék így hívják – jegyezte meg halkan Rózsa. – Ő egy nő, körülbelül negyven éves, görnyedt hátú, és piros szemüvege van. A Kis Diófa utcán lakik, mindig a sarkon vár.
– Úgy van – helyeselt Ágika.
– Én azt hallottam, hogy a Nyulasnál falazták be az ellenforradalom után a fegyvereket – suttogta Marika.
– A házszámot tudjátok? – faggattam őket. Mindnyájan a fejüket rázták. – Nem baj, ez is jó, mondjatok még – biztattam őket.
– Mi van azzal a szépfiúval? – töprengett el Zsóka.
– A barna, hosszú hajú, amelyik abban a klubban is zenél? – kérdezte Lilla.
Félrevert a szívem, egyszerre hányinger fogott el.
– Az, igen. – Zsóka ábrándosan sóhajtott. – De rég láttam...!
– Tényleg, mindig annál a bisztrónál találkoztunk! – csettintett Ágika. – Október bisztró, vagy mi a neve.
Elszorult a torkom, rekedten böktem ki:
– Vele már nem kell foglalkoznunk.
A lányok előbb rám meredtek, aztán egymásra. Fullasztónak éreztem a beálló csendet. Kezemben reszketett a ceruza, hegyét a papírhoz érintettem, nehogy észrevegye valamelyikük.
– Mondjatok még – kértem határozottan.
Felírtam még négy álnevet és helyszínt, amire a lányok emlékeztek. Mind jó nyomnak tűnt, alig vártam, hogy átadjam Pokornyijovnak, és végre követelhessem, hogy hagyja, hadd beszéljek apuval. Vagy engedje el végre.
Felírtam az utolsó említett címet a lapra, ekkor kopogtattak. Lilla az ajtónál termett, és kilesett a folyosóra.
– Gyere, még itt van Magda – suttogta, és szélesebbre tárta a bejáratot.
Egy körülbelül velem egy idős lány lépett a szobába, háziköntöst és papucsot viselt, barna haja leért a derekáig. Vékony, kissé sárgás színű arca különös grimaszba rándult, nem tudtam eldönteni, hogy fél vagy undorodik a helyzettől, esetleg egész egyszerűen kellemetlennek találja. Kék szemeivel bizalmatlanul fürkészett engem.
– Karola vagyok – biccentett.
– Magda – mutatkoztam be.
Nem vesztegette a szót, közelebb lépett, és köntöse zsebéből egy kis alakú könyvet vett elő.
– Ezt kaptam Boritól tegnap – nyújtotta felém. – Van benne egy levél. Németül.
Elvettem tőle a kötetet, és kinyitottam. A könyv szintén német nyelvű volt. Kivettem a lapok közé dugott, félbehajtott papírt, azon egy rövid üzenet állt. Bori írhatta, nem tévesztett meg, hogy "Julia"-ként írta alá, felismertem korrepetálásról a macskakaparásra hasonlító betűit. Letettem a rövid üzenetet az asztalra, és igyekeztem lemásolni, ami nem volt egyszerű Bori kézírását látva, valamint abban sem lehettem biztos, jól írom-e a német szavakat.
– Mesélhetnél Boriról is ezt-azt – jegyezte meg Zsóka.
– Nincs mit mesélnem róla – vágta rá Karola.
Végeztem a másolással, felpillantottam rájuk: Zsóka összeszűkített szemekkel méregette Karolát, ő pedig makacsul a szemközti falat vizslatta.
– Hát nem arról volt szó, hogy elmondod? – értetlenkedett Zsóka.
– A levél elég – jelentette ki Karola. – Másról nem szeretnék beszélni.
Összehajtottam a papírt, és visszatettem a lapok közé, pontosan úgy, ahogy találtam. Becsuktam a könyvet, és felálltam, Karola pillantása felém villant.
– Viszonyod van Borival? – kérdeztem rá.
– Nincs – felelt kimérten, és a tenyerét nyújtotta. – Legyen elég annyi, amit hoztam.
Nem adtam át neki rögtön a kötetet.
– A többieknek már elmondtam, de szeretném, ha te is tudnád: ha az egyikőtök elárul minket...
Karola a szavamba vágott:
– Hidd el, én örülnék a legjobban, ha Bori börtönbe kerülne. – Kitépte kezemből a könyvet. – A részletek nem izgatnak.
Azzal sarkon fordult, és kiviharzott a szobából, becsapta az ajtót. Megütközve pislogtam utána, a lányok meg sem moccantak, mind elhűlten bámultak Karola után.
– Hű – lehelte Zsóka. – Nem tudtam, hogy ennyire kényes rá.
Szemem sarkából elkaptam, ahogy Lilla tett egy ideges mozdulatot. Nem akartam a többiek előtt faggatni, mit tud Karola és Bori kapcsolatáról, inkább elvettem az asztalon hagyott papírt, átnéztem a leírtakat, és a táskámba rejtettem.
– Hálás vagyok nektek, hogy hajlandóak voltatok elmondani, amit tudtok – próbáltam kedvesebb hangnemet megütni, jóllehet, Karola hirtelen érkezése és távozása megzavart. – Most már csak arra kérlek titeket, hogy senkinek se szóljatok egy szót sem. A saját érdeketekben.
Mind bólogattak.
– Hallgatunk, mint a sír – fogadkozott Zsóka –, csak vigyétek innen ezt a Borit.
– Soha ne jöjjön vissza – dünnyögte Ágika, Marika a hátát simogatta.
Tekintetem ekkor Rózsáéval találkozott, a lány nem szólt, lehajtotta a fejét.
– Még ma leadom, amit elmondtatok itt nekem – ígértem.
– Gyere – szökkent talpra Lilla. – Nemsokára takarodó, még a végén Margó néni fog téged innen kicibálni.
– Menjünk – egyeztem bele.
Elköszöntem a lányoktól, és követtem Lillát a folyosóra. Egyre több szoba ajtaja csukódott, "jó éjszakát!"-ok visszhangzottak innen is, onnan is. Lesiettünk a lépcsőn, közben Lilla egy szót sem szólt, de még csak nem is nézett rám, akkor sem, amikor kifelé is megmutattam Margó néninek a táskámat, hogy nem viszek el semmit.
– Igyekezz a helyedre, Szalai! – vetette oda neki a nő.
Lilla nem méltatta a válasszal.
Odakint fordult ismét felém, összefonta karjait a mellkasán, nem nézett az arcomba.
– Ha esetleg már tudsz valamit, értesíthetnél – szólalt meg.
– Úgy lesz – bólintottam. – Elmondom, amit szabad.
A bejárati ajtó üvegén át Margó nénire pillantott, ő éppen nem foglalkozott velünk. Lilla kicsit közelebb hajolt, úgy kérdezte:
– Tényleg nem vagy politikai nyomozó, Magda? – suttogta.
– Nem vagyok – sóhajtottam fásultan.
– Egyszerűen nem értem, miért jó ez neked – ráncolta homlokát Lilla.
– Az nem számít – hárítottam. – A lényeg az, hogy ha minden jól sikerül, nem kell többé Borival foglalkoznotok. Mindenki fellélegezhet.
– Nem mindenki utálja – motyogta. – Valaki szereti, hogy fizet.
– Ha így van, akkor főleg tartanotok kell a szátokat – figyelmeztettem.
– Ne félj, hallgatni fogunk.
– Ez a Karola is csendben marad? – akadékoskodtam. – Kicsit különös volt.
Lilla alsó ajkába harapott, hezitált.
– Nekik, kettejüknek van... hát, történetük együtt.
Összerezzentünk, ugyanis Margó néni a belső ajtón zörgetett, türelmetlenül intett Lillának.
– Mit szólnál, ha jövő szombaton összefutnánk? – vetette fel sietősen.
– Délután?
– Igen, mondjuk négykor.
– A Rákóczi téren jó? Eljöhetnél hozzánk.
– Jó lesz, az már közel van a Vörös hadsereg útjához.
– Akkor a Rákóczi téren várlak majd.
– Nagyszerű.
Búcsút intett, és belökte az ajtót, még hallottam, amikor hátat fordítottam, hogy veszekedni kezdett a portással.
A sötétben nem láttam, csak sejtettem a Pobedát, táskámat markolva igyekeztem felé. Hallottam nyílni az ajtót, Vaszilij magas sziluettje tűnt fel a homályban, karját nyújtotta.
– Édes Magda! – magához vont, és szorosan ölelt.
– Jaj, Vaszilij...! – Boldogan kapaszkodtam belé. – Jó úton vagyunk, érzem.
– Gyere, lelkem. – Derekam átkarolva vezetett az autóhoz.
Kinyitotta nekem a hátsó ajtót, bemásztam az ülésre. Averkij éppen akkor ásított egyet, egykedvűen kérdezte:
– Na, mi volt?
– Induljunk – sürgettem. – Majd útközben beszélek.
– Menjünk haza – helyeselt Vaszilij, miközben elhelyezkedett Averkij mellett.
– Nem, nem haza megyünk, hanem Pokornyijovhoz – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.
Szinte egyszerre könyököltek a támlára, és fordultak hátra. Bár nem láttam az arcukat, el tudtam képzelni, milyen képet vágtak.
– Miért megyünk a tábornokhoz? – Vaszilij hangja vészjóslóan üresen kongott.
– Mert tudni akarom, hogy amit megtudtam, az elég-e ahhoz, hogy kiváltsam az apámat – válaszoltam határozottan. – Vagy ha kiváltani nem is tudom, legalább hadd telefonálhassak vele. Még ma. Irkutszkban már különben is reggel van, nem?
Hallgattak.
– Nem tudjátok, mennyi az időeltolódás a saját hazátokban? – hitetlenkedtem.
– Láttál te már térképet? – hőbörgött Averkij.
– Jó, mindegy, nem számít – legyintettem. – Csak menjünk el a tábornokhoz. – A sötétben kitapintottam, és megszorítottam Vaszilij kezét. – Kérlek, Vaszilij, tudnom kell – suttogtam.
Vaszilij szusszantott egyet, kelletlenül egyezett bele:
– Menjünk. Otthon van Pokornyijov vagy még az irodájában? – intézte Averkijhez.
– Otthon, valószínűleg – felelte Averkij. – Összefutottam vele, amikor hazafelé tartott. – Azzal beindította az autót.
Elmeséltem nekik töviről hegyire, mi történt, mit sikerült lejegyzetelnem, és megtudnom a lányoktól. Beszámoltam nekik Karoláról is, Averkij nyomban gyanakodni kezdett:
– Én a helyedben nem bíztam volna benne – okoskodott. – Mi van, ha köp?
– Mit tehettem volna? – tártam szét karjaim. – A lányok addigra odahívták, tudta, mi készül. Egyébként meg nem félek tőle, hogy árulkodna Borinak, nem úgy tűnt, hogy ezek ketten jó viszonyban vannak.
– Mindenképpen az előnyünkre válhat az az üzenet, amit megmutatott neked – vélekedett Vaszilij. – Az is könnyen meglehet, hogy bosszút akar állni Borin, azért viselkedett olyan furcsán. Talán megbántotta.
– Adrián említette, hogy Bori megcsalta őt egy lánnyal – morfondíroztam. – Lehet, éppen Karolával?
– Na, ha így van, akkor aztán ez a Karola tényleg dühös lehet Borira, megsérthette vagy ilyesmi.
– Micsoda bosszúra képes a megbántott szerelem – ciccegett Averkij. – Azt megmondtad nekik, hogy ha az egyikük köp, mind szarban vannak?
– Elmondtam – dőltem hátra az ülésen. – Nem kell fenyegetni ezeket a lányokat.
– Nem lehetsz elég óvatos, Magda, nem tudhatod, hogy nem akar esetleg valamelyik mégis árulkodni – érvelt higgadtan Vaszilij. – Ha meg fenyegetni merik a másik oldalról őket, legalább tudják, hogy tőlünk jobban kell félni.
Nem válaszoltam, az ablakon túl elsuhanó házakat néztem. Eszembe jutott, milyen arcot vágtak a lányok, amikor Adrián került szóba. Vaszilijnak és Averkijnek nem említettem, hogy Adrián példája valószínűleg elrettentette őket az árulkodástól. Talán elégedettséggel kellett volna ezt nyugtáznom, én azonban csak undorodtam magamtól, hiszen Adrián jövőjébe került az a fegyver, amit a markomban tudhattam a lányok és Bori ellen.
Nem vagy te politikai nyomozó? – visszhangzott fülemben a kérdés Katka és Lilla hangján. Nem vagyok az tényleg?
Az ismerős ház előtt lefékezve legszívesebben megkértem volna Averkijt, hogy inkább taposson a gázra, és tűnjünk el onnan hamar. Az őrnagy azonban leállította a motort, és kikászálódott a kocsiból. Vaszilij is kiszállt, fürgén megkerülte a járművet, és kinyitotta nekem az ajtót, udvariasan a kezét nyújtotta.
Beszélni akartam apuval, ám a félelem egyszeriben megbénított. Hogy gyűlöltem én Pokornyijov tábornok közelében lenni...! És mégis vonzott magához, minél jobban kapálóztam, tiltakoztam, annál inkább a hatalmába kerültem.
– Itt vagyunk veled, édes Magda – nyugtatott Vaszilij.
Bólintottam, és elfogadtam kezét.
Averkij haladt elöl, megszokott mozdulattal lökte be a kaput, és a csengőre tenyerelt. Vaszilij és én az őrnagy mögé húzódtunk, közel simultam Vaszilijhoz, ő átkarolta derekam.
Hamarosan megütötte fülem a tábornok hangja:
– Ki az? – szólt ki.
– Magda és a kísérete – válaszolta Averkij.
Egy másodpercig csend volt – aztán zörrent a kulcs a zárban, feltárult az ajtó. Pokornyijov minden bizonnyal már nem várt aznapra vendéget, gyűrött inget viselt, gallérját kigombolta, nem dugta be nadrágjába. Cipő vagy papucs nem volt rajta, szürke zokniban állt előttünk.
– Nocsak, a két jómadár és Magda – vonta fel szemöldökét. – Kerüljetek beljebb – állt félre az útból.
Beléptünk a fényes előtérbe, csukódott mögöttünk az ajtó. A nappaliból Anatolij dugta ki a fejét, kíváncsian méregetett minket.
– Hát ti? – csodálkozott.
– Ugyanezt akartam kérdezni – került meg minket Pokornyijov.
– Beszéljetek csak ti hárman – mondta Averkij Vaszilijnak és nekem. – Én addig foglalkoztatom a gyereket – sétált oda Anatolijhoz, ő szélesen vigyorgott az őrnagyra, izgatottan hadart valamit, miközben a nappaliba kísérte Averkijt.
Pokornyijov fáradtan sóhajtott egyet, majd intett, hogy kövessük, a dolgozószobájába vezetett. Helyet mutatott az asztala előtt, leültem, míg Vaszilij megállt mellettem, a támlán nyugtatta a kezét.
– Maga is üljön csak le, Vaszilij Andrejevics – szívélyeskedett Pokornyijov, helyet foglalt az asztala mögött.
– Jó így – utasította vissza Vaszilij.
– Ahogy kívánja – hagyta rá a tábornok. – Nos, mondd csak, Magda – fordult hozzám –, mi az, amiért iderohantál hozzám ilyen későn?
– Információt szereztem – tértem a lényegre, kivettem táskámból a papírt, amire a neveket, és az üzenetet írtam. – Beszélsz németül?
– Azon kívül, hogy "Hand auf, Scheißkerl!"* nem sokat – rázta fejét Pokornyijov.
– Akkor fordítóra lesz szükséged – csúsztattam elé a papírt. – A magyar kollégáid pedig majd elboldogulnak a nevekkel, gondolom.
A tábornok a homlokát ráncolta, és elvette a lapot, átfutotta a sorokat.
– Honnan szerezted? – pillantott fel rám.
– Bori munkásszállón élő vidéki lányokat zsarol vagy fizet le némi szolgáltatás ellenében – árultam el. – Az egyik ilyen lány az osztálytársam volt, ő mutatta be nekem a többieket.
– És kik ezek a lányok?
– Az ő nevüket szintén felírtam.
Pokornyijov ismét a papírt vette szemügyre.
– Szóval? – sürgettem. – Ez elég? Elengeded az apámat?
A tábornok ridegen kacagott fel.
– Nem, kedveském, ez nem elég – felelt nyájasan. – Ha eredmények lesznek ebből – lengette meg a lapot –, akkor szabad lesz az édesapád.
Kezem ökölbe feszült a térdemen, kedvem lett volna képen törölni Pokornyijovot. Ő kihívóan nézett szemeim közé, édesen mosolygott rám.
– Akkor engedd, hadd beszéljek vele – kértem, próbáltam higgadtnak hangzani, de megremegtem. – Azt mondtad, ha sikerül valami érdemlegeset felmutatnom, akkor felhívhatom aput.
– Úgy gondolod, hogy mindaz, amit leírtál nekünk, az érdemleges? – duruzsolta a tábornok.
Az idegeim pattanásig feszültek, sírni és ordítani akartam. Dühömben felpattantam, az asztalra csaptam.
– Beszélni akarok az édesapámmal! – kiabáltam.
– Magda... – próbált csitítani Vaszilij, karomhoz ért, de ellöktem kezét.
– Megígérted! – dobbantottam. – Tartsd magad a szavadhoz, Ivan!
Pokornyijov arca kifejezéstelenné torzult, pislogás nélkül kémlelte arcomat. Éreztem Vaszilij jelenlétét a hátam mögött, ám nem fordultam meg, álltam a tábornok rezzenéstelen tekintetét. Nem bántam, hogy kiabáltam vele, ez egyszer nem féltem tőle, a jussomat követeltem, mert megérdemeltnek éreztem.
– Ám legyen – egyezett bele a tábornok, félbehajtotta a lapot, és kihúzta a felső fiókot, abba tette. – Beszélhetsz az édesapáddal most azonnal. – Lassan tolta helyére a fiókot, közben le sem vette rólam a szemét. – Azt viszont jegyezd meg – ütött meg szigorúbb hangnemet –, hogy nem tűröm, hogy felemeld a hangod előttem.
Felállt a székből, két tenyerével az asztalra támaszkodott, közelebb hajolt hozzám, láttam a düh szikráit máskor fénytelen szemeiben. Érzékeltem, hogy Vaszilij megmoccant mögöttem. Egyenes háttal álltam a megfélemlítést, jóllehet, legszívesebben elrohantam volna.
– Nem fogok neked mindent eltűrni, csak mert olyan kis csinos a pofikád – sziszegte Pokornyijov. – Tanuld meg, hol a helyed, Magda, különben a munkatáborban fogod viszontlátni az apád.
Elakadt a lélegzetem, a rémület nyíltan kiülhetett az arcomra, mert a tábornok diadalmasan elvigyorodott.
– Nézze el neki, Pokornyijov elvtárs, kérem. – Vaszilij megragadta a derekam, és arrébb tolt, hogy közém és Pokornyijov közé állhasson. – Zaklatott, ami érthető. Az édesapjáról van szó. Csak hagyja, kérem, hadd beszéljen vele.
A tábornok felegyenesedett, Vaszilij méregette. Félelmetesen gyorsan húzódott elnéző mosolyra a szája, szemeiben kihunyt a harag.
– Szegény, szegény Magda – ciccegett sajnálkozva. – Hát persze, teljes mértékben megértem, hogy zaklatott vagy. Na, ne félj, kedveském, máris telefonálok.
Azzal felkapta a kagylót, és kérte a megfelelő vonalat. Vaszilij közben jelentőségteljes pillantást vetett rám, sejtettem, hogy később még beszélni fogunk a kifakadásomról. Lesütöttem szemem.
Egyik lábamról a másikra állva várakoztam. A tábornokot már vagy a hatodik vonalra kapcsolták, amikor végre átnyújtotta nekem a kagylót. Szívem a torkomban dobogott, mohón kaptam a telefonért, arra sem ügyeltem, hogy ne érjek Pokornyijovhoz. Körmöm megkarcolta ujját, de nem tette szóvá.
– Mindjárt jön az édesapja – közölte.
Két kézzel markoltam a kagylót.
– Magamra hagynátok, kérlek? – suttogtam a két férfinak.
Pokornyijov bólintott, és megkerülte az asztalt, Vaszilij azonban tétovázott.
– Kérlek – leheltem.
Vaszilij rábólintott, és a tábornok után ment, de a küszöbről még visszanézett. Biccentettem, jelezve, minden rendben lesz, Vaszilij elfogadóan csukta be az ajtót.
Hirtelen nem voltam benne biztos, hogy lépteket hallok vagy a vér dübörög a fülemben? Hamarosan azonban hangok is követték a lépések zaját, oroszul szóltak hidegen és parancsolóan. Zörrent valami a túloldalon, egy másodpercig csend volt. Mély, várakozó csend, mint az utolsó pillanat a mennydörgés előtt.
– Ki az? – hallottam meg apa hangját.
– Apa... – nyögtem elszoruló torokkal. – Apa, én vagyok az, Magda.
Képtelen voltam megállni, felzokogtam.
– Magda? – suttogta apa a túloldalon. – Magdácska, kislányom, hát tényleg... – Elcsuklott hangja, ő is elsírta magát.
– Apu... – Lerogytam a székre, és szipogva-nyöszörögve igyekeztem összeszedni magam. – Apa, kihozlak onnan, ígérem.
– Jaj, Magda... – sírta apa. – Kicsi lányom, én már azt sem bánom, ha meghalok, de legalább utoljára hallottam a hangodat.
– Ne mondj ilyeneket – törölgettem szemem. – Bízz bennem, kijutsz onnan.
– Hát hogy tudnál te engem innen kiszabadítani, kislányom? – értetlenkedett el-elfúló hangon. – Hol vagy most egyáltalán? Itt, a Szovjetunióban?
– Nem, itthon, Magyarországon. Budapesten, pontosabban.
– Hogy kerülsz Budapestre?
– Itt tanulok, apa.
– Tanulsz? Egyetemen, ugye? – Büszkeséggel telt meg hangja.
– Igen, apa – csuklottam nevetősen-sírósan. – Egyetemre járok, oroszt hallgatok, tolmácsnak készülök.
– Jaj, tudtam én, tudtam, hogy ilyen okos lányom van. – Szipogott egyet. – Hogy van édesanyád? És Imre? Unokáim vannak már?
– Anya jól van, és Imre is. Unokáid nincsenek, de mindketten házasodni készülünk.
– Jaj, de megnőttetek, és én nem vagyok ott... – csuklottak el szavai. – Úgy sajnálom, Magda, annyira nagyon sajnálom. Sosem akartam magára hagyni anyátokat, és főleg nem akartalak elhagyni titeket. Nem követtem el semmit, ok nélkül ítéltek el.
– Tudom, apu, tudom – pityeredtem el. – Esküszöm neked, kiszabadítalak.
– Hát hogy tudnál, mégis?
– Ismerek... valakit – feleltem tétován.
– Magda, bajba kerültél? – aggodalmaskodott.
– Nem, dehogy – siettem megnyugtatni. – Nincsen semmi baj, csak... együtt dolgozom valakivel, aki tud nekem segíteni.
– Édesanyád tud erről?
– Hát... nem.
– Nem tetszik ez nekem, valamit eltitkolsz – gyanakodott apa.
– Nincs semmi baj – győzködtem. – A legfontosabb az, hogy dolgozom rajta, hogy kiszabadulj.
– A legfontosabb az, hogy neked ne essen bajod – jelentette ki.
– És nem is fog – bizonygattam.
Parancs dörrent a túloldalon.
– Lejárt az időm, Magda, mindjárt visszavisznek dolgozni – hadarta apa. – Mondd meg Ilonnak és Imrének, hogy szeretem őket, sokat gondolok rájuk. Ha nem jutok haza élve, tudnotok kell, hogy mindnyájatokat nagyon szeretem. Nagyon szeretlek téged is, Magdácska, olyan boldog vagyok, hogy hallottam a hangod.
– Hazajutsz élve, apa, hazahozlak! – ígértem.
Elköszönni sem hagyták, egyszerűen csak bontották a vonalat, és én ott ültem kagylóba kapaszkodva, sírva. Álomszerűnek érződött az egész beszélgetés, alig hittem, hogy a halottnak hitt apámmal beszélhettem, még ha csak pár percre is. A keserves gyász hagyta sebnek be kellett volna gyógyulnia, de nekem még mindig ugyanúgy fájt apu hiánya. Elvettek tőlünk nyolc évet, annyi pótolhatatlan élményt és emléket...!
Bár még mindig hüppögtem, minden addiginál erősebb elhatározással álltam fel, és tettem a helyére a kagylót: kihozom onnan aput, történjék bármi.
Letöröltem a könnyeim, de biztos voltam benne, hogy látszott, hogy sírtam. Kimerülten vánszorogtam a félhomályos folyosón a szoba felé, amelyikből fény és beszélgetés zaja szűrődött ki.
Négyen tartózkodtak odabent: Anatolij és Averkij a kanapén ücsörögtek, és halkan csevegtek, Vaszilij egy karosszékben gubbasztott, akárcsak a balján ülő tábornok. Ők ketten hallgattak, látszólag a gondolataikba mélyedtek. Amikor beléptem, mindnyájan felkapták fejüket, Averkij és Anatolij ülve maradtak, Vaszilij és Pokornyijov viszont egyszerre ugrottak talpra.
Egy szemvillanásnyi időre találkozott tekintetük – majd Vaszilij odasietett hozzám, Pokornyijov pedig lassan visszaereszkedett a székbe. Vaszilij megfogta a kezem, és biztatóan megszorította, megeresztettem felé egy gyenge mosolyt.
– Köszönöm, Ivan Mihajlovics – fordultam aztán a tábornokhoz.
Pokornyijov biccentett.
– Egy ideig nincs semmi dolgod, Magda – rendelkezett. – Ha szükségünk van valamire, értesítelek. De, azt hiszem – dőlt hátra a székében –, hamarabb is fogunk találkozni, hiszen nemsokára megkezded a nyári gyakorlatod.
– Magda fog velünk dolgozni? – lelkesült fel Anatolij.
– Úgy van, és te – mutatott rá a tábornok – nem fogod ebben zavarni.
– Már miért zavarnám? – háborodott fel Anatolij.
Pokornyijov leintette.
– Későre jár – nézett jelentőségteljesen Averkijre.
– Már itt sem vagyunk – ugrott talpra az őrnagy.
A tábornok a kapuig kísért minket, ott váltott még pár szót Averkijjel, azt azonban nem értettem, mit beszéltek. Nem is érdekelt igazán. Vaszilij segített be a Pobeda hátsó ülésére, aztán ő is bemászott mellém, szipogva bújtam hozzá, szelíden csitított és simogatta a hátam.
Némán tettük meg az utat hazáig. A lakásba érve Vaszilij a szobájába kísért, elvette tőlem, és félrerakta a táskámat. Lehuppantam az ágyra, és lehúztam a harisnyámat, félredobtam, aztán elnyúltam a paplanon. Vaszilij leheveredett mellém, finoman simítottam ki homlokomból a hajam.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte csendesen.
Megráztam fejem.
– Nem most.
– Jól van.
Szorosan simultam hozzá, mellkasára hajtottam fejem, Vaszilij csókot nyomott a fejem búbjára.
– Holnap el kell mennünk Imréhez és Katkához ebédre – motyogtam.
– Elmegyünk, édes Magda.
– Valahogy el kell mondanom Imrének, hogy apu életben van.
– Biztos vagy benne, hogy most akarod elmondani?
– Nem – sóhajtottam. – De meddig titkolózhatok? – Megdörzsöltem arcomat. – Nem, talán túl korai lenne. Előbb ki kell hoznom aput.
– Ne gyötörd most magad ezzel, édes Magda – cirógatott Vaszilij. – Te mindent megteszel, amit lehet.
Egy darabig hallgattunk.
– Azt hittem, haragudni fogsz – szólaltam meg tétován.
– Miért haragudnék?
– Mert kiabáltam Pokornyijovval.
Vaszilij elmerengve hümmögött.
– Nem mondom, szívesen hallgattam volna tovább, ahogy helyreteszed a tábornokot, de azt sem felejthetjük el, ki ő. Óvatosnak kell lenned vele, lelkem, akármennyire is kedvel, és akármennyire utálom, hogy kedvel téged, nem szabad vele szemtelenkedned.
Felemeltem fejem, állam a kezemnek támasztva fürkésztem Vaszilijt. Zöld szemei megteltek gondoskodó szerelemmel, és én hálás voltam ezért a szerelemért.
– Sajnálom – súgtam. – Messzire mentem, tudom.
– Nem haragszom rád, megértem, hogy feszült vagy. – Arcomra simította tenyerét. – Hamarosan minden rendben lesz, édes Magda, meglásd.
– Bárcsak... – dünnyögtem. – Bárcsak végre minden rendben lenne, Vaszilij.
* "Kezeket fel, szarházi!"