Négyest kaptam a pénteki vizsgámra, amit hatalmas bravúrnak éreztem ebben a vizsgaidőszakban, az előző években pedig egészen biztosan keseregtem volna miatta. A leíró stilisztikát oktató tanárnő ajánlott nekem egy cikkgyűjteményt, ezért úgy terveztem, lemegyek a könyvtárba érte, úgyis volt még időm, mielőtt találkoztam volna Katkával.
A teremből kilépve megpillantottam Faludit és Pavlovot, az igazgató irodája előtt beszélgettek. Pavlov egyik kezét csípőre tette, a másikkal állát simogatta, Faludi egyik lábáról a másikra állt, kezeit összekulcsolta háta mögött. Lehajtottam fejem, és sietősre fogtam. Már nyitottam a szám, hogy odaköszönjek nekik elhaladtamban, amikor Faludi megszólított:
– Marnyik elvtársnő, kérem, van egy perce?
Megtorpantam. Faludi a torkát köszörülte, találkozott a tekintetünk, de rögtön el is kapta. Pavlov leeresztette mindkét kezét, komoran fürkészett szemüvege mögül.
– Persze – bólintottam kissé zavartan.
– Jöjjön csak – nyitotta ki nekem az ajtót az igazgató.
A kanapén foglaltam helyet, táskámat az ölembe húztam, körmömmel a megviselt műbőr pántot piszkáltam. Pavlov az egyik karosszékbe ült, a karfán könyökölt, állát támasztotta, fürkésző pillantását köztem és Faludi között járatta. Faludi előbb az asztalához lépett, felkapott róla egy papírt, aztán leült velem szemben. Megköszörülte a torkát, és belekezdett mondandójába:
– Gondolkodott már rajta, hol fogja a nyári gyakorlatot tölteni, Marnyik elvtársnő?
– Nem, nem igazán – vallottam be őszintén.
Az elmúlt pár hónap annyira hektikus volt, hogy eszembe sem jutott a nyári gyakorlat. Előző évben a Hazafias Népfront* hetilapjánál, a Szabad Földnél kaptam helyet az egyik csoporttársammal, a Szovjetunióból érkező újságokban megjelent cikkeket fordítottuk oroszról. Akkoriban történt a Vosztok-3 és a Vosztok-4** űrrepülés is, annyi szöveget fordítottam róla, hogy örökre az emlékezetembe égett a két küldetés minden apró kis részlete. Álmomból felkeltve is pontosan meg tudtam volna mondani, hányszor és mennyi idő alatt kerülték meg a Földet.
– Június közepén van a leadási határidő, nem? – ijedtem meg. – Vagy rosszul emlékszem, elkéstem?
– Nem, nem, szó sincs róla – nyugtatott Faludi. – Csak azért kérdezem róla, mert ajánlást kapott.
– Ajánlást?
Arra gyanakodtam, hogy a Szabad Földhez akarnak visszahívni, és örömmel mentem is volna, mert ugyan a fordítás nem volt a kedvencem, azért érdekesnek találtam a munkát. A fizetés elhanyagolható volt, arra éppen elég, hogy ne Vaszilij pénzéből kelljen megvennem magamnak ezt-azt.
A levél azonban, amit Faludi a kezében tartott, nem a Szabad Földtől jött.
– Pokornyijov tábornok elvtárs üzenetet küldött ma reggel. – Szívem botlott egyet a döbbenettől. – Szeretné, ha a nyári gyakorlatán segítené a Magyar Néphadsereg és a Szovjet Hadsereg tisztjei között a kommunikációt tolmácsolással vagy fordítással, ahogy azt a helyzet megköveteli.
Abból, ahogy Faludi rám nézett, le tudtam vonni a kétségbeejtő következtetést, hogy egészen biztosan azt hiszi, viszonyom van a tábornokkal. Magamon éreztem Pavlov pillantását is, de nem mertem odanézni. Arcom égett a szégyentől, és legszívesebben magyarázkodni kezdtem volna, hogy nekem egyáltalán semmi közöm Ivan Pokornyijovhoz. Az viszont talán gyanúsabb lett volna, mintha megjegyzés nélkül hagyom, kitől jött a kérés. Mély levegőt vettem, és megpróbáltam rendezni összekuszálódott gondolataimat. Hatalmas lehetőség volt, viszont a gondolatra, hogy együtt kelljen dolgoznom Pokornyijovval, hányinger fogott el.
– Hogy én? – csodálkoztam. – Na, de... Hiszen... Nem túl nagy kihívás ez nekem? Nem ismerek katonai szakkifejezéseket, hogyan tolmácsolhatnék vagy fordíthatnék én a két hadsereg között?
– Tavaly is náluk töltötte az egyik diákunk a gyakorlatát – közölte Faludi, váltott egy sötét pillantást Pavlovval. – Most is ő kapta volna, de közben történt egy üresedés.
Lázasan töprengtem, ki lehetett a tavalyi jelölt. Bori szülei a Néphadseregnek dolgoztak, azt már tudtam, arra viszont nem emlékeztem, hogy esetleg ő lett volna. Vagy Viola? Hiszen az apja a külügynél dolgozott, könnyen beajánlhatta. Egészen biztosan megkaphatta arra az évre is a munkát, hiszen Moszkvában töltött el félévet, jó jelölt lett volna – ha nem hazudta volna azt Anatolij Pokornyijovnak, hogy terhes tőle.
Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy igazgathatta valaki ennyire kénye-kedve szerint a szálakat mindenütt és mindenkor.
– Nem tudom, elvtársak – haboztam. – Inkább visszamennék a Szabad Földhez idén is.
Faludi és Pavlov megint váltottak egy rémültnek ható pillantást.
– Nézze, elvtársnő – vette magához a szót Pavlov –, teljes mértékben érthető, ha elsőre megijed a felkéréstől. Biztos vagyok benne, hogy a munka a Szabad Földnél nyugodtabb, és kevésbé felelősségteljes. Viszont ha tolmácsként szeretne dolgozni a jövőben, nem fordítással kellene töltenie a nyári gyakorlatát, így nem szerez tapasztalatot.
– Úgy van – helyeselt Faludi.
– A katonai szakszavaktól pedig ne tartson, szótárunk van, egész nyárra megkaphatja.
– Ha fordítanom kell, akkor segítene, de tolmácsolás közben nem kaphatok elő egy szótárt! – ellenkeztem.
Faludi és Pavlov megint összenéztek, az igazgató inkább haragosan, mintsem kétségbeesetten. Pavlov azonban megőrizte a hidegvérét:
– A nyári gyakorlat június végén kezdődik, addig van ideje rá, hogy felkészüljön. Egy ilyen apróság miatt nagy hiba lenne visszautasítania a lehetőséget. Különben is: már Ajtori ezredes és Pokornyijov tábornok között is olyan ügyesen tolmácsolt, biztos vagyok benne, hogy megállná a helyét.
Még mindig haboztam, és szerettem volna megkérni őket, hadd gondoljam át, ám abból, ahogy néztek rám, egyértelmű volt, hogy azonnali választ vártak.
Ez az ajánlás nem egészen ajánlás volt, hanem parancs mindnyájunknak.
– Legyen – bólintottam rá. – Elfogadom, elvtársak.
– Nagyszerű – nyugtázta megkönnyebbüléssel Faludi. – Mindjárt meg is írjuk a jelentkezését, elvtársnő.
Miután aláírtam a szükséges papírokat, Faludi elengedett. Amint becsukódott mögöttem az irodája ajtaja, hallottam, hogy Pavlov idegesen hadarni kezdett. Ha nem hallatszódott volna be tisztán az irodába minden lépés a folyosóról, szívesen hallgatóztam volna. Helyette inkább elindultam a lépcső felé, hogy lemenjek a könyvtárba, és elüssem az időt, amíg Katka is végez a munkahelyén.
A fordulóban utánam szólt valaki:
– Szia, Magda!
Bori állt a lépcső tetején, és szélesen vigyorgott rám. Két kezét szürke vászon nadrágja zsebébe dugva baktatott lefelé.
– Szia – köszöntem vissza tartózkodóan, és folytattam volna az utam, de megint utánam kiáltott:
– Várj már meg, hadd beszéljek veled egy kicsit!
Türelmetlenül szusszantottam, és bevártam. Megállt előttem, kihívóan mosolygott rám.
– Kijössz egy cigire velem?
– Veled? – hökkentem meg. – Mintha lenne nekünk miről társalogni...
– Nagyon is sok mindenről tudnánk mi ketten beszélgetni – kacsintott rám. Reménykedtem, hogy nem szerzett máris tudomást róla, hogy Lillához készültem a szállóra. – Na, gyere, pár perc az egész, ígérem.
Bizalmatlanul követtem az udvarra. Ott leült egy padra, és cigarettát vett elő, megkínált engem is. Visszautasítottam, és letelepedtem a pad másik végébe, olyan messzire Boritól, amennyire csak tudtam. Elmerengve forgatta ujjai között a cigarettát, az eget bámulta, miközben kiengedte ajkai közül a füstöt.
Rám sandított, és szinte elnézően mosolygott rám:
– Bájos ötlet volt, hogy megpróbáltad elhitetni velem, szakítottál az oroszoddal.
– Miből gondolod, hogy nem szakítottam vele? – kérdeztem vissza.
Bori felém fordult ültében, a támlára könyökölt, öklével támasztotta fejét.
– Mennyire tartasz hülyének, mondd?
– Nem tartalak egyáltalán hülyének, sőt...!
– Kedves, hogy bókolsz. – Szívott egyet a cigarettájából. – Tudom, hogy a ruszkid és te még mindig össze akartok házasodni. – Kérdőn vontam fel szemöldököm. – A bátyád szombat este egyedül jött el a BRD-be, egyre gyakrabban jár oda, és sokat iszik, mióta Adriánt letartóztatták. – Minden önuralmamat latba kellett vetnem, hogy ne ránduljon meg az arcom. – A bátyád részegen elsírta a Balogh Daninak, hogy hozzá fogsz menni az oroszhoz, méghozzá hamarosan.
– Az Isten áldjon meg, Imre... – dünnyögtem.
– Tragikus – kommentálta Bori.
– Te meg, gondolom, egyáltalán nem hallgatóztál – gúnyolódtam.
– Egy kicsit – ismerte be. – Hidd el, nagy áldozat volt a részemről, végig kellett hallgatnom egy egész tirádát a liba Péterfalvyról.
– Szeretnéd, hogy megetessem veled azt a cigarettát? – kérdeztem negédesen.
– Azt megnézném, hogy megpróbálod – nevetett ki.
– Na, jó – kaptam fel táskámat, és felálltam. – Nincs rád időm, Bori, úgyhogy ha csak ennyit akartál, én megyek.
– Nem, nem csak ennyit akartam. – Lezserül a fűbe pöccintette a csikk elégett végét. – Szerettelek volna megkérdezni valamiről.
– Gyorsan mondd – fontam össze karjaim mellkasomon, nem ültem le.
Bori ráérősen szívott egyet megint a dohányból.
– Mit csinált Viola, amivel magára haragította a nagyságos Pokornyijov tábornokot?
Furcsán hangzott Pokornyijov neve Bori szájából, valahogy valóságosabbá tette azt a felszín alatti csatát, amit ezek ketten vívtak.
– Mi közöm van nekem ahhoz? – játszottam az értetlent.
– Elég sok. Elmondom neked, mi történt: a Viola szülei tegnap este beállítottak hozzánk, és szinte térden állva könyörögtek az én szüleimnek, hogy szerezzék vissza Viola nyári gyakorlati pozícióját a Magyar Néphadseregnél. Azt is elkotyogták, hogy valami vidéki lányt, valamiféle Magdát akarnak a helyére tenni, és ezt feltétlenül meg kell akadályozniuk.
– Gondolom, te meg nem hallgatóztál, csak véletlenül meghallottad ezt is – élcelődtem.
Vállat vont, és széttárta karját.
– Számít az?
– Nem, igazad van, legkevésbé sem – hagytam rá. – Nem tudom, mi történt Violával – hazudtam –, és ha tudnám, akkor sem mondanék neked semmit. Nekem erre tényleg nincs időm – tettem egy lépést az egyetem épülete felé.
– Az sem érdekel cserébe, mit láttam szombaton a BRD-ben? – kiáltott utánam.
Megtorpantam, és megfordultam, Bori elégedetten vigyorgott rám.
– Nem adom meg neked azt az örömet, hogy leálljak veled alkudozni, akármi legyen is az – vetettem oda.
– Pedig a Péterfalvy barátnődet biztosan érdekelné – titokzatoskodott.
Egy pillanatra meginogtam, aztán eszembe jutott anyu tanácsa: "ne avatkozz bele, az ő dolguk!" Pletykákkal főleg nem akartam tovább szítani a vitát Katka és Imre között.
Közelebb léptem Borihoz, merőn néztem szemei közé, ő szenvtelenül állta.
– Azt hiszed, hogy jobb vagy a Pokornyijov féléktől, igaz?
Ajkai közé szorította az elégő szálat, azon keresztül szűrte:
– Hiszen az vagyok.
– Pontosan ugyanazt csinálod, amit Pokornyijov, csak te teljesen jelentéktelen vagy hozzá képest – szúrtam oda dühös elégtétellel.
Bori arcára komor árnyék borult. Cipője talpa alatt csikordultak a kavicsok, ahogy talpra kászálódott, kivette szájából a csikket. A cigarettafüst zaklatottan reszketett együtt a szavakkal:
– Csak azért, mert széttetted valami szovjet tisztnek a lábad, még nem lettél feljebbvalóbb senkinél
– Szerintem pedig te képzeled magad feljebbvalónak mindenki másnál – vágtam vissza.
– Azt hiszed, hogy te állsz a jó oldalon, Magda? – kérdezte lesajnálóan.
– Nem gondolkodom azon, hogy jó vagy rossz oldalon állok – feleltem kimérten. – Egyszerűen azt teszem, amit tennem kell. Nincs mit mondanom neked. Szia, Bori. – Azzal faképnél hagytam.
Nem a könyvtárba, hanem haza mentem, gyakran hátrapillantva a vállam felett, ellenőrizve, Borinak nem jutott-e eszébe követni engem.
Otthon egyedül maradtam. A szobámba mentem, és kihúztam az asztalom legalsó fiókját, félretoltam Mamonov és Rozental A modern orosz nyelv gyakorlati stílusa kötetét, a Makarov pisztoly hónapok óta érintetlenül pihent alatta. Szívem hevesebben dobogott, amikor ujjaim a hideg markolathoz értek, kihúztam a könyv alól a pisztolyt, az súlyosan karcolta végig a fiók alját. Bár volt már Vaszilijnál ruhám elég, elővettem a komódból egy blúzt, abba csavartam a fegyvert. Kipakoltam táskámból a könyveket, és a pisztolyt rejtettem a helyére.
Ezzel végezve kivettem a fiókból a cetlit, amin Pokornyijov telefonszáma állt, és a konyhába mentem. Felkaptam a kagylót, kértem Pokornyijov irodai vonalát, és vártam, amíg kicsengett.
– Pokornyijov – szólt bele a tábornok.
– Szép napot, Ivan Mihajlovics – köszöntem. – Magda vagyok.
– Magda, nocsak! – lepődött meg. – Minek köszönhetem ezt a kellemes meglepetést?
– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád – mérgelődtem. – Ma Faludi elvtárs behívott az irodájába, Pavlov elvtárs és ő közölték velem, hogy te beajánlottál nyári gyakorlatra a Magyar Néphadsereghez.
– Á, igen, igen. Éppen az imént beszéltem Pavlov elvtárssal, nagyon örülök, hogy elfogadtad az ajánlatot, Magda.
– Volt más választásom?
– Hát persze, Magda, mindig van.
Ebben erősen kételkedtem, de inkább nem tettem szóvá.
– Azért hívtál, kedvesem, hogy ezt megbeszéljük? – érdeklődött a tábornok. – Mindig szeretek veled csevegni, de bocsáss meg, ma egy kicsit elfoglalt vagyok.
– Csak nem értem, hogy... – Ingerülten szusszantottam egyet. – Nem számít.
– Magda, kedvesem, hiszen tartoztam neked eggyel – emlékeztetett.
– Na, de... Én nem ezt kértem volna, apuval akartam beszélni! – fakadtam ki.
– Megegyeztünk, hogy azt majd akkor, ha ügyesen dolgoztál – ütött meg egyszeriben szigorúbb hangnemet.
– De...
– Ígérem neked, beszélünk még, de most nem érek rá. Kézcsók, szépségem. – Azzal letette.
Káromkodva csaptam le a telefont, dübörgő léptekkel, szitkozódva sétáltam vagy három kört a konyhában, mire sikerült némelyest lenyugodni. Le mertem volna fogadni, hogy Pokornyijov jót nevetett rajtam.
Ismét felkaptam a kagylót, és ezúttal egy másik vonalat kértem. Lerogytam a kanapéra, amíg kicsengett, fejem hátrahajtva a plafonra meredtem.
– Minovszkij – szólt végre bele.
– Van rám ideje, kapitány elvtárs? – biggyesztettem le ajkaim.
– Rád mindig, édes Magda – felelte Vaszilij, kellemesen zendülő hangja nyugtatóan simogatott. – Mesélj, mi történt?
– Hát, úgy látszik, együtt fogunk dolgozni.
– Igazán? – hümmögte. – Nem is mondtad, hogy katonatiszti pályára készülsz.
– Nem arról van szó.
Beszámoltam neki a nyári gyakorlatról, és a beszélgetésről Pokornyijovval.
– Ez nem is olyan rossz – vélekedett.
– Hogy tessék? – hökkentem meg.
– Még akár ki is hozhatlak magammal terepre – lelkesült fel Vaszilij. – Itt lennél a legnagyobb hasznunkra, nem ott az irodában a tábornok mellett, Pokornyijov amúgy is szinte csak szovjet tisztekkel beszélget egész nap.
– És mégis hogy fordítsak mindenféle katonai kifejezéseket? – osztottam meg vele is a legnagyobb kételyemet. – Semmit sem tudok róluk.
– Majd kitanítalak, ne aggódj.
– Nem tudom, mennyire lehetséges ez – akadékoskodtam.
– Na, jó, ha nem akarsz velem jönni, akkor Averkij mellé teszünk be.
– Jaj, inkább ne! – szörnyülködtem.
– Averkijjel könnyű lenne együtt dolgoznod, mert sosem csinál semmit. Szása meg ő aztán jól egymásra találtak, mindkettő csak szundikál munka helyett.
– Azért szeretnék tapasztalatot szerezni, ha már ölembe hullott ez a lehetőség – ellenkeztem.
– Na, nem tudok a kedvedre tenni – ciccegett Vaszilij.
– Ne haragudj – mormoltam. – Egyszerűen csak rám szakadt ez a hatalmas felelősség, ami egyben óriási lehetőség is, és most magam sem tudom, mit akarok. Ha nem Pokornyijov állna mögötte, sipákolnék örömömben.
– Sipákolhatsz most is, szerelmem, Pokornyijov ide vagy oda, elintézzük, hogy biztonságban legyél.
Ujjaim köré csavartam a telefonvezetéket.
– Megígéred? – suttogtam.
– Megígérem, édes Magda. Bízz bennem.
– Bízok – bólintottam. – Átmegyek már ma este Averkijhez, ott alszok. Amíg meg megérkezel holnap délután, majd tanulok. Lillát ma este hívom, hogy hogy legyen.
– Jól van. Sietek hozzád, amint tudok.
– Már alig várom – somolyogtam.
Még beszélgettünk egy kicsit, aztán elköszöntünk. Ismét szobámba mentem, és a legalsó fiókba rejtettem Pokornyijov számát, majd elővettem a rejtvény újságból kitépett fecnit. Apróra hajtottam, és a táskám egyik zsebébe csúsztattam.
Katkával úgy egyeztünk meg, hogy bemegyek hozzá a tanulmányi osztályra munkaidő után, aztán elmegyünk együtt valahova. A villamos ablakában könyökölve annyi mindenen járt az eszem, hogy majd' belefájdult a fejem. Gyomrom görcsbe ugrott a gondolatra, hogy aznap este felhívjam Lillát, és mozgásba lendítsem a tervem. Görcsösen markoltam a táskámat, félszegen pislogtam körbe, de senki sem foglalkozott velem. Ki gondolta volna, hogy éppen nálam lett volna egy Makarov pisztoly? Igaza volt Pokornyijovnak, megtévesztően ártatlannak tűntem, talán ezért is szemelt ki magának.
Viola sorsán is sokat töprengtem, az, hogy elvették tőle a nyári gyakorlatára szánt helyet, minden bizonnyal nem a tábornok utolsó húzása volt. De ez nem a te hibád – duruzsolta nekem az a különös hang, ami mindig Pokornyijovra emlékeztetett. Megnyugtatott, hogy Vaszilij és Averkij ugyanezt mondták nekem, nemcsak a magam lelkiismeretét próbáltam elaltatni, megerősítettek benne, hogy a bajt Viola hozta a saját fejére. Pokornyijov pedig úgyis megtudta volna, mi történt, inkább előbb, mint utóbb, Averkij jól mondta.
A Szabadság hídon áthaladva eszembe jutottak Bori szavai is. Vajon tényleg tud valamit Imréről, történt valami szombaton a BRD-ben, amiről a bátyám nem beszélt? Katka és ő nem adták jelét, mióta megérkeztem, hogy bármi baj lenne. Arra pedig még nemigen adódott alkalom, hogy kettesben beszéljek bármelyikükkel. Bár nem mondott semmi különöset, tudtam, hogy Imrét megviselte Adriánt letartóztatása és a veszekedés Katkával.
Hamarosan kihozzuk aput, és akkor minden jobb lesz – vigasztaltam magam.
A Gellért téren leszállva tétován indultam el a Műegyetem felé, egy pisztollyal a táskámban nem szívesen mentem be az egyetemre. Igyekeztem a lehető legtermészetesebben elsétálni a forgalmat irányító rendőr előtt, a nő éppen csak egy sürgető pillantást vetett rám, de nem törődött velem különösebben. Az egyetem előterében portás pedig felém sem nézett.
Felmentem a tanulmányi osztályra, és bekopogtam az irodába. Katka nyitott ajtót.
– Gyere csak – intett.
Beléptem az helyiségbe. Katka még kilesett a folyosóra, elnézett jobbra is, balra is, aztán csukta be az ajtót.
– Szerencséd van, pont elkerülted a bolond Marist – csevegett, miközben az írógéphez sétált, leült a helyére. – Majd' megőrültem tőle – fintorgott, majd írni kezdett.
Lehuppantam egy üres székre, a táskámat a támlára akasztottam, az asztalra könyökölve figyeltem barátnőmet.
– Mindjárt befejezem – sandított rám.
– Csak nyugodtan – legyintettem. – Addig elmesélek neked valamit.
– Csupa fül vagyok.
– Emlékszel arra a tábornokra?
– Arra a jóképűre, aki igazoltatott minket? Bármikor igazoltathatna megint – sóhajtott ábrándosan.
– Igen, rá – bólintottam, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést.
– Mi van vele?
– Ezt hallgasd meg... – Azzal beszámoltam neki a nap eseményeiről.
Katka figyelmesen hallgatta, még a másolásról is megfeledkezett, elkerekedett szemekkel meredt rám. Amikor a mondandóm végére értem, lelkesen összecsapta tenyereit.
– De hát ez nagyszerű, Magda!
– Ha nem a tábornokról lenne szó, én is örülnék neki – zsörtölődtem.
– Nem keres esetleg titkárnőt? – csavart egy fekete tincset hosszú, vörösre festett körmei köré. – Szívesen besegítek a tolmács kisasszonynak a tábornok ügyes-bajos dolgait illetően.
– Katka! – pirítottam rá, ő csak nevetett.
– Jaj, már, Magda, ne legyél ilyen szende – fordult vissza az írógéphez. – Egyébként meg: nagyon jól tetted, hogy elfogadtad – jelentette ki, mielőtt ismét írni kezdett.
Hallgattam, magam elé bámultam. Arról egy szót sem szóltam, hogy azért jutottam a pozícióhoz, mert lecserélték Violát. Annyi titkom volt a családom és barátaim előtt, hogy kezdtem úgy érezni, inkább vagyok a szovjet tisztek közé való, mintsem egy egyetemista lány, aki a barátnőivel a rakparton lógatja a lábát, és a vizsgák jelentik a legnagyobb problémáját. Az ő táskájukban biztosan nem rejtőzött egy pisztoly a púder és a rúzs mellett.
Kopogtattak, mire felkaptam fejem. Katka felugrott a helyéről, izgatottan szólt ki:
– Szabad!
Az érkező egy férfi volt: körülbelül negyven éves, magas, fekete hajú, bár halántékán már kicsit őszült. Barna zakót viselt fehér inge felett, fekete keretes szemüvege annak zsebéről lógott. Amikor meglátta Katkát, halványan elmosolyodott, de a mosoly nyomban le is hervadt arcáról, amint észrevett.
– Ó, elnézést, nem akarok zavarni – szabadkozott.
– Nem, dehogy, nem zavar – vágta rá Katka.
– A példa feladatsort hoztam el magának, Katalin, ahogy ígértem – mutatott fel egy köteg papírt.
– Jaj, de jó! – sietett oda barátnőm.
Gyanakodva figyeltem, ahogy a férfi átadta neki a lapokat: Katka a feladatsort nézte, a férfi Katkát.
– Köszönöm, István, nagyon kedves magától – hálálkodott Katka.
– Szóra sem érdemes – biccentett a férfi. – Nézze csak át, és ha kérdése van, keressen bátran. – A kilincsre tette kezét, és még utoljára rámosolygott Katkára. – Tudja, hol talál.
– Még a végén a szaván fogom – nevetett Katka.
– Egy másodpercig sem bánnám, Katalin. Minden jót! – búcsúzott, és kihátrált a helyiségből, becsukta az ajtót.
Hátradőltem a széken, és kissé csodálkozva követtem pillantásommal barátnőmet, aki a feladatsort bújva az írógéphez sétált, leült elé, de nem folytatta a másolást. Homlokráncolva lapozgatta a füzetet. Nem szóltam rögtön, a hajam végét piszkálva töprengtem, hogyan kérdezzek rá.
– Milyen feladatsor az? – puhatolóztam.
Katka becsapta a füzetet, és boldogságtól sugárzó arccal lengette meg a lapokat.
– Jelentkezem építészmérnöknek! – jelentette be.
– De jó!
Közelebb ültem, és elvettem tőle a feladatsort, belelapoztam, majd elborzadva be is zártam.
– Eldöntöttem, hogy belevágok – vette vissza a füzetet Katka, és letette az írógép mellé. – Nem akarok egész életemben gépírónő lenni, és megőrülni hat gyerek mellett, mint a bolond Maris.
– Jól teszed, hogy belevágsz – bólogattam. – Vagy olyan jó, mint akármelyik férfi, sőt, még jobb is.
– Még szép! – húzta ki magát. – Most már csak fel kell készülnöm a felvételire – csacsogott, miközben folytatta az írást. – A felvételi júliusban lesz, addig még van egy kis időm, hogy átnézzek mindent, és István is felajánlotta a segítségét.
– Ki ez az István egyébként? – kíváncsiskodtam.
– A tanszéken tanít – felelt mintegy mellékesen.
– Világos.
Találkozott a pillantásunk, Katka elkomorult, megállt a gépelésben.
– Ne nézz így rám. – Elpirult, lesütötte szemét.
– Nem nézek rád sehogy – védekeztem.
– De igenis, nézel. – Leírt egy szót, aztán megint abbahagyta a másolást. – István csak segít nekem, ennyi az egész.
– Imre is tud neked segíteni a felkészüléssel – mutattam rá.
– Imre villamosmérnök, nem építészmérnök – vágta rá élesen Katka, azzal lendületesen ismét írni kezdett.
Megvártam, míg befejezte a munkát, aztán megkérdeztem, hogy sütihez vagy fagyihoz lenne kedve. Végül is a fagyi mellett döntöttünk, a Bartók Béla úton vettünk két-két gombócot, majd letelepedtünk a Duna partra a Szabadság híd budai hídfőjéhez közel. Lábamat lógattam a folyó lusta hullámai felett, elnéztem az épülő Erzsébet hidat***.
– Jövőre átadják, elvileg – jegyezte meg szórakozottan Katka. – Te már nem fogod látni.
– Miért ne látnám? – néztem rá értetlenül.
– Mert nemsokára hozzámész Vaszilijhoz, és elvisz téged a Szovjetunióba.
– Elutazni fogok, nem meghalni – forgattam szemeim. – Úgyis hazajövök majd Magyarországra.
– Majd úgy két-három évente, legfeljebb.
Sértett szomorúságot hallottam ki Katka hangjából.
– De közben elmegyünk majd a Krímbe is nyaralni – ugrattam.
Még csak el sem mosolyodott, sóhajtott egyet.
– Bocs, csak nem akarok belegondolni, hogy milyen lesz, ha már nem leszel itt – mormolta. – Már így is olyan keveset vagy velünk. Hiányzol nekem is meg Imrének is.
Elfogott a lelkiismeret-furdalás, főleg, mert az aznap estét sem terveztem otthon tölteni.
– Sajnálom, hogy keveset voltam otthon – mondtam őszintén. – Ma sem leszek... – Katka megcsóválta fejét. – Ma sem leszek, de ígérem, vasárnap délután hazamegyek – fogadkoztam.
– Legalább ebédelj már velünk – győzködött. – Hozd el Vaszilijt is.
– Vaszilij és Imre egy asztalnál? – húztam el számat. – Nem hiszem, hogy az jó ötlet.
– Ha nem adunk nekik esélyt megszokni egymást, sosem békélnek meg – okoskodott Katka.
Hallgattam egy darabig, a fagyit nyaltam.
– Hát te és Imre? – kérdeztem.
Katka nem felelt rögtön, fejét lehajtva a táskájába túrt, zsebkendőt vett elő, és letörölte az ujjára folyt olvadó csokifagyit.
– Megvagyunk – válaszolt kurtán.
– Mi volt az a vita múltkor? – faggattam.
– Semmiség az egész – hárított.
Egész testemmel felé fordultam ültömben, és nem törődtem vele, hogy közben az én fagyim is elkezdett lecsorogni a tölcsér oldalán.
– A semmiségért az ember nem szokott elrohanni otthonról.
Katka az égre emelte a tekintetét.
– Jó, elég csúnyán összevesztünk – vallotta be. – Imre nem érti, miért ódzkodok ennyire a gyerekvállalástól, én meg azt nem értem, ő miért nem érti. Abban támogat, hogy felvételizzek, és majd el is kezdjek dolgozni, de szeretne közben gyereket vállalni. Megházasodni. Azt mondta, hogy csak azért, mert anyuval az történt, ami...
Megbicsaklott hangja, zavartan törölgette ujjáról a fagyit.
– Biztos, hogy Imrével akarsz maradni? – kérdeztem óvatosan.
– Igen – bólintott. – Utánam jött, miután veszekedtünk, a Rákóczi téren ért utol. Azt mondta, hogy fontos vagyok neki, és nem akar elveszíteni. Főleg most, hogy Adriánt is letartóztatták.
Mintha gyomorszájon vágtak volna, akárhányszor Adrián került szóba, és nekem el kellett játszanom minden alkalommal, hogy ártatlan vagyok.
– És nem is akarom elhagyni – fűzte tovább Katka. – Szeretem Imrét, és ő is engem.
– Mégis csúnyán bánik veled – csóváltam fejem.
– Én sem vagyok jobb – ismerte be kelletlenül. – Én is bántom.
– Mi a helyzet ezzel az Istvánnal? Nekem úgy tűnt, hogy nagyon érdekled – jegyeztem meg.
– Ő csak segít, nincs abban semmi.
– És ezzel ő is tisztában van, hogy te így gondolod?
– Na, te csak meg se szólalj! – mutatott rám vádlón a zsebkendővel. – Te, akit mindenféle tábornokok dugnak be ilyen jó helyekre...
– Előbb ugranék a Dunába, minthogy közöm legyen Pokornyijovhoz! – kértem ki magamnak.
– És ezzel ő is tisztában van? – utánozta hangomat Katka.
– Ó, hidd el, nagyon egyértelművé tettem a számára – vágtam vissza.
Halkan kuncogott ezen, mire a feszültség kicsit oldódott köztünk. Elővett egy újabb zsebkendőt, és anyáskodóan megtisztítgatta a kezem, amíg a balomba fogva a tölcsért elnyaltam a maradék fagyit.
– Klaudiának is jó példát kell mutatnom – mondta Katka a tölcsér végét ropogtatva. – Hadd lássa, hogy igenis ki lehet onnan kerülni, nem kell fonónőként tönkretennie magát Miskolcon. Majd elhozom magammal Budapestre.
– Édesapád erre mit szól?
– Majd megbarátkozik vele – vont vállat. – Abba is beletörődött, hogy én eljöttem.
A tölcsért elmajszolva mindketten hátradőltünk. Katka lerúgta cipőit, és kinyújtóztatta lábait, mire a járda felől odafüttyentett egy csapat fiú. Barátnőm még arra sem méltatta őket, hogy rájuk nézzen.
– Most minden olyan nehéznek tűnik Imrével – kanyarodott vissza az előző témához. – De nem akarom csak úgy feladni a szerelmünket, tudod? Különben is, milyen kellemetlen lenne az az esküvőtökön.
– Te ne azzal foglalkozz, hanem azzal, hogy mit szeretnél – tanácsoltam.
– Imrével szeretnék lenni – jelentette ki.
Vajon mi a francot látott Bori? – futott át gondolataimon, miközben a Szabadság hídon áthaladó villamost követtem tekintetemmel. Reméltem, hogy semmi olyat, ami összetörhetné Katka szívét. Beszélnem kellett valamikor a bátyámmal is négyszemközt.
– Gyertek el vasárnap ebédre, jó? – kért Katka.
– Megbeszélem Vaszilijjal – ígértem.
– Vagy akár elmehetnénk valahova szombat este – csillant fel szeme. – Múltkor jártunk egy egészen hangulatos bisztróban Imrével.
– A szombat este nem lesz jó – ráztam fejem. – Sajnos, más elfoglaltságunk akadt.
– Igen?
Katka felkönyökölt, gyanakodva méregetett.
– Kérdezhetek tőled valamit, Magda?
– Kérdezz.
– De őszintén válaszolj, kérlek.
– Jó – egyeztem bele tétován.
Barátnőm körbepislogott, hogy van-e valaki a közelben, de már a bámészkodó fiúk is továbbálltak. Közelebb hajolt, úgy suttogta:
– Politikai nyomozó lettél, Magda?
Megütközve pislogtam rá.
– Úgy nézek én ki, mint aki politikai nyomozónak állt? Jesszusom, mikre gondolsz! – hüledeztem.
– Jól van, na! – húzta fel orrát, és lábait keresztbe téve ismét hátradőlt. – Honnan tudhatnám? Állandóan eltűnsz valahova, titokzatoskodsz, tábornokokkal kötsz világraszóló barátságot...!
– Hát persze, még körmöt festeni és pletykálni is szovjet tisztekkel szoktam – élcelődtem.
– Ó, és még a legújabb divatlapokat is velük bújod? – kapott mellkasához megjátszott felháborodással.
– Azt minek bújnák? Úgyis mind egyenruhát hordanak.
– Na, látod, akkor legalább még arra jó leszek, hogy velem nézegesd a magazinokat – tréfálkozott, de kihallottam belőle a sértettséget.
– Ne haragudj – fogtam meg kezét, és megszorítottam. – Esküszöm, több időt fogok veled tölteni. Különben is, még menyasszonyi ruhám sincs, és mindjárt esküvő.
– Ó, te jó ég, katasztrófa! – sápítozott Katka.
– Látod, azért lesz szükségem rád, hogy ne legyen katasztrófa az esküvőmből – somolyogtam. – És – váltottam komolyabb hangnemre – szeretném, ha a tanúm is te lennél.
Katka arca felragyogott a boldogságtól.
– Hát persze, hogy leszek a tanúd.
Hazafelé elkísértem az Astoriáig. Nem szálltunk fel a villamosra, gyalogoltunk, közben Katka már a ruha hiányának megoldásán töprengett. Kész haditervet eszelt ki, hogy mit teszünk, ha egyik, másik vagy harmadik helyen sem találjuk meg a megfelelőt – egy szovjet tiszt sem ért volna a nyomába, és Katka büszkén vigyorgott, amikor ezt elmondtam neki is.
Megvártam, míg felszállt a buszra, integettem neki, aztán elsétáltam a Deák Ferenc térre. Táskámat szorosan ölelve utaztam a Bajza utca megállóig a földalattin. Elsőként szálltam le, és siettem fel a lépcsőn, hosszú léptekkel vágtam át a Népköztársaság útján. A mellékutcában azonnal kiszúrtam Averkij Pobedáját.
Az őrnagy zubbony nélkül, sós perecet majszolva nyitott nekem ajtót.
– Vaszilij szólt, hogy jössz – engedett be.
Ezt egy bólintással nyugtáztam, és a nappaliba mentem. Letettem táskámat az asztalra, és kivettem belőle a pisztolyt, kicsavartam a blúzból.
– Hogy fogom ezt bevinni a szállóra? – tanakodtam.
Averkij az ajtófélfának dőlt, letört egy darabot a perecből.
– Ugyanúgy, ahogy elhoztad ide – vont vállat, és bekapta a falatot.
– És ha belenéznek a táskámba? – tettem fel a kézenfekvő kérdést.
– Az tényleg kellemetlen lenne – szűrte a perecen keresztül.
Lemondóan sóhajtottam, és félretettem a pisztolyt.
– Telefonálnék – túrtam a táskámba ismét.
– Menj csak – intett Averkij.
Az éjjeliszekrényen kisimítottam a megviselt papírt, és felemeltem a kagylót, amikor jelentkezett a kezelő, bemondtam neki, melyik vonalat kérem.
Szívem a torkomban dobogott, míg kicsörgött. Hamarosan felvette egy hölgy, közölte velem a szálló nevét.
– Szép estét, elvtársnő, én Marnyik Magda vagyok, és Szalai Lillát keresem – mutatkoztam be. – Esetleg tudja nekem adni?
– Tartsa.
Csend lett. Fel-alá járkáltam, már amennyire a vezeték engedte, nem néztem a szobába lépő Averkijre.
– Tessék? – hangzott fel a túloldalon Lilla fáradt hangja.
Megtorpantam.
– Szia, Magda vagyok – köszöntem.
– Ó, szia. – Suttogóra fogta: – Azzal kapcsolatban hívsz, amit megbeszéltünk, ugye?
– Igen.
– Jó. Várj... – Valami nyikordult a túloldalon. – Beszéltem a lányokkal – folytatta valamivel hangosabban. – Vagyunk egy páran, akik segítenének.
– Nagyon jó. Mikor mehetek oda?
– Holnap este kilencre gyere. Akkorra végzünk mind a műszakkal, de nem lesz sok időnk, mert tízkor takarodó van.
– Nem baj, majd sietünk.
– Jó. A bejárat előtt foglak várni.
Elköszöntünk, és bontottuk a vonalat, a helyére tettem a kagylót. Vettem egy mély levegőt, mielőtt a küszöbön toporgó Averkijhez fordultam:
– Holnap este kilenckor – közöltem.
Az őrnagy csak bólintott, és tört a perecből:
– Kérsz? – nyújtotta felém.
– Kérek – fogadtam el.
* A Hazafias Népfront társadalmi szervezet volt 1954 és 1990 között. A Szabad Föld 1958-tól 1973-ig volt a hetilapja.
** A Vosztok-3 és Vosztok-4 űrrepülések 1962. augusztusában (11. és 12.) történtek, a szovjet űrprogram harmadik és negyedik emberes küldetése volt.
*** A régi Erzsébet hidat a többi híddal együtt 1945-ben a visszavonuló német csapatok felrobbantották. Az Erzsébet híd abban a formájában, ahogy mi ismerjük, 1964-ben került átadásra.