– A rohadt életbe, Anatolij, hogy lehettél ekkora idióta?!
– Anatolij, hiszen beszéltünk erről!
– Tudom, de egyszerűen csak megtörtént!
– Én megfojtalak, esküszöm neked!
– Elmagyaráztam neked, hogy mit hogyan csinálj, lehetett volna eszed!
– Lehetett volna, de most már mit tegyek?!
Kezem a számra szorítva figyeltem a kibontakozó jelenetet a nappali küszöbéről: Anatolijt Averkij és Vaszilij szorította sarokba, felváltva szapulták, miközben Viola előre-hátra hintázva zokogott a kanapén. Ha nem Viola lett volna az a szerencsétlen lány, akit Anatolij teherbe ejtett, valószínűleg elhúztam volna a fiúk közeléből, hogy egy kicsit megnyugodhasson.
– Édesapád tudja? – kérdezte Averkij.
– Dehogy tudja, és nem is tudhatja meg – jelentette ki Anatolij. – Kitekerné a nyakam.
– És milyen jól tenné! – fújtatott dühösen Averkij.
– Mivel jöttél egyáltalán ide? – ráncolta homlokát Vaszilij.
– Elhoztam Nyikita kocsiját – felelt Anatolij.
– És ő tud róla?
– Mostanra már lehet.
Averkij fáradtan dörzsölte meg arcát, Vaszilij lemondóan csóválta meg fejét.
– Nem vagy normális, Anatolka.
– Ne most legyél diplomatikus, Vaszja, mondd meg neki nyugodtan, hogy teljesen őrült! – acsargott Averkij. – Most azonnal felhívom apádat!
– Nem teheted ezt velem! – kapaszkodott karjába Anatolij. – Ki tudja, mit csinál velem a papa, ha megtudja! Azzal fenyegetett már a múltkor is, hogy elküld engem Krasznojarszkba anyámhoz! Én nem akarok Szibériába menni, megbolondulnék ott! Kérlek, Averjusa, segítened kell!
Averkij elbizonytalanodott, Vaszilijra nézett, aki Violát méregette.
– Ha nem szólunk a tábornoknak, akkor minket is megöl, nemcsak ezt a lányt – hezitált.
Viola rémülten kapta fel fejét, könnyein keresztül Vaszilijra meredt, aztán még hangosabban kezdett sírni.
– Ó, bassza meg, ért oroszul – vonta le a következtetést Vaszilij.
– A szaktársam – kotyogtam közbe.
– Nagyszerű! – ironizált Averkij. – Akkor rászólhatnál, hogy kussoljon már, mert a gondolataimat sem hallom a rinyálásától! – harsogta túl Violát. – Mindjárt fejbe lövöm, legalább megoldódik a probléma!
Viola ezt is megértette, mert két kezét a szájára szorítva tompította a zokogását.
– Nincs erre valami ismerősöd? – kérdezte Vaszilij Averkijtől.
– Mégis mi a bánatért lenne? – bosszankodott az őrnagy.
– Neked mindenhol vannak ismerőseid – mutatott rá Vaszilij, Anatolij bőszen bólogatott.
Averkij a halántékát masszírozta mutató- és középső ujjával.
– Talán találok valakit – morogta, és a szobájába ment. – Valaki hozzon nekem vodkát! – kiáltott ki.
– Majd én! – ajánlkoztam rögtön, hogy ne kelljen egy helyiségben maradnom Violával.
Amíg Averkij csapkodva kutakodott a szobájában, Viola csendesen sírdogált, Vaszilij pedig Anatolijt oktatta ki:
– Elmagyaráztam neked, hogy mit tegyél, ha lányokat szedsz fel!
– Nem gondoltam rá, hogy ez fog történni! – mentegetőzött Anatolij.
– Miért, mégis mit gondoltál, mi a franc fog történni?
Decis pohárban vittem be Averkijnek a vodkát, az őrnagy az ágya szélén ült, idegesen lapozgatott egy füzetkét. Egy biccentéssel fogadta el a vodkát, és rögtön belekortyolt. Nem akartam zavarni, hát visszamentem a nappaliba; Anatolij a karosszékben ücsörgött, fejét tenyerébe hajtva meredt maga elé, Vaszilij tanácstalanul ácsorgott mellette, hol Anatolijt nézte, hol a síró Violát. Intett, és odaléptem hozzá, a fülembe súgta:
– Ez az a lány, akit nem kedvelsz, ugye? – Bólintottam. – Értem, hogy kellemetlen ez neked, de foglalkoznál vele egy kicsit, míg Averkij és én megbeszéljük Anatolijjal, hogyan tovább?
– Hát persze. Gyere – váltottam magyarra, és Violához léptem. – Csinálok neked teát.
Viola hagyta, hogy felsegítsem a kanapéról. Tekintetem a hasára tévedt, de bő ruhát viselt, semmit sem láthattam. A konyhába leültettem az asztalhoz, és a vízforraló alá gyújtottam, hogy újramelegítsem a vizet.
– Most mi lesz? – szipogta mögöttem Viola.
Kelletlenül pillantottam rá, arcát könnyek áztatták, szemei vörösek és duzzadtak voltak a sírástól. A konyhaszekrény fiókjába túrtam, zsebkendőt vettem elő, és odaadtam neki, elmotyogott egy köszönömöt.
– Gondolom, Averkij keres valakit, aki... hát... – Nem tudtam, hogy mondjam ki, mi várt rá.
– Mi? – nyögte Viola. – Nem vehetik el tőlem! – ölelte át magát szorosan.
– Figyelj – próbáltam együttérző hangnemet megütni –, ha Anatolij apjának a fülébe jut, talán téged is...
Ezt sem tudtam, hogyan mondjam ki. Az egész tragikus és hátborzongató volt, bár nem kedveltem Violát, azért szántam őt.
– Ezt nem tehetik! – kiáltotta, és talpra szökkent. – Nem vehetik el tőlem a gyermekemet!
Könnyei végigömlöttek elsápadó arcán, és akárhogy gondolkodtam, semmi biztató nem jutott eszembe.
– Csak csináld azt, amit Vaszilij és Averkij mondanak neked – tanácsoltam –, most senki másra nem számíthatsz, csakis rájuk, hogy megvédenek Ivantól.
– Ivantól? – Viola megtörölte szemeit. – Hát tényleg igaz, hogy ilyen bizalmas viszonyban vagy vele? De különben is, mit számít! A magzat tizenhárom hetes, ilyenkor már különben sem lehet vetélést végrehajtani, törvényileg sem, és nem is hagynám soha!
A végét már csak tompán hallottam. Tizenhárom hetes? Homlokráncolva számoltam magamban – április negyedike hét héttel ezelőtt volt. Viola könnyei elapadtak, rémülten pislogott rám, rájöhetett, hogy elszólta magát.
Elzártam a gázt a vízforraló alatt.
– Adrián az apja? – kérdeztem nyugodtan.
– Nem... nem tudom – hebegte. – Lehet, hogy az övé, de nem biztos.
Édes Jóisten, add, hogy ne Adriáné legyen – fohászkodtam magamban.
– És ezt az egészet most mégis mi a francért csináltad, ha nem Anatolijé a gyerek?! – förmedtem rá.
– Nem tudtam, hogy majd idehoz, és túlságosan megijedtem tőle, hogy ártani fog nekem, nem mertem elmondani neki, és már meg sem hallgatott! – magyarázkodott Viola. – Azt reméltem, elfogadja, hogy az övé, és esetleg megpróbáljuk együtt.
Döbbenettel vegyes dühvel bámultam rá, nem hittem el, hogy Viola, aki az egyetemen kiválóan teljesített, ennyire hülye.
– Ha nem lennél terhes, én hamarabb szednélek darabokra, mint ők megtehetnék – vetettem oda, mielőtt kiviharzottam a konyhából.
A nappali küszöbén Vaszilijba ütköztem.
– Mi történt? – kérdezte.
– Mindjárt... – intettem, és megkerültem. – Averkij, nem kell semmit sem keresned, nem lesz rá szükség!
– Mi van?! – Az őrnagy becsapta a noteszt, és ott termett a nappaliban, a vodkából már alig lötyögött egy kortynyi a pohara alján.
– Mi van? – kapta fel Anatolij is a fejét.
– A gyerek nem Anatolijé – jelentettem be. – Viola tizenhárom hetes terhes, április negyedike pedig hét héttel ezelőtt volt.
Anatolij megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és dőlt hátra. Averkij ujjai ellenben megfeszültek a poháron, egy hajtásra megitta a maradék vodkát, és lecsapta a dohányzóasztalra a poharat.
– Most szórakozol velem?! – fakadt ki.
– Miért, szeretnéd, hogy az ellenkezője legyen igaz? – vágtam vissza.
Vaszilij azonnal közbelépett, hogy a vita elejét vegye.
– Ha elkezdtek veszekedni, bezárlak titeket a szobátokba – fenyegetőzött.
Arra semmi szükség nem volt, ugyanis hamarosan Anatolijra terelődött a figyelmünk. A fiú felállt a karosszékből, és a küszöbön pityergő Violához lépett, lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy mit tesz.
– Ez mégis mire volt jó? – suttogta megremegve, keze ökölbe szorult.
– Én csak szerettem volna, ha észrevennél – sírta Viola.
Anatolij szemei tágra nyíltak dühében. Bár szinte a megszólalásig hasonlított az apjára, sosem viselkedett úgy, hogy az az idősebb Pokornyijovot idézze. Abban azonban, ahogy Anatolij Viola felé tornyosult, készen rá, hogy így vagy úgy, de eltiporja a zokogó lányt, felismertem Ivant. Bármennyire haragudtam én is Violára, mégiscsak terhes volt, el sem tudtam képzelni, milyen következményei lehetnek, ha Anatolij esetleg megüti vagy meglöki. Vaszilij ugyanerre gondolhatott, mert Anatolij mellett termett, a vállánál fogva húzta el Violától.
– Eressz! – acsargott Anatolij. – Én megölöm, esküszöm, hogy megölöm!
– Csillapodj! – dörrent rá Vaszilij.
Anatolij megpróbálta lerázni magáról, ám Vaszilij erősen tartotta, és vonszolta el Violától. Megragadtam Viola karját, és a kijárathoz kísértem.
– Menj innen – nyitottam ki az ajtót.
Viola hezitált, dühösen szusszantottam egyet, kezénél fogva húztam magammal, meg sem álltam a Népköztársaság útján lévő Bajza utca megállóig. Viola nem tiltakozott, csak pityergett mögöttem, és úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék a gondviselés. Egy kicsit megszántam, és elszégyelltem magam, már a sokadik ember voltam azon az estén, aki össze-vissza rángatta.
– Menj – álltam meg a lépcső tetején.
Enyhe szél lebbentette meg a szoknyámat, hallottam az érkező földalatti zörgését. Viola arca könnyesen fénylett, nem nézett a szemembe.
– Senkinek ne merészeld elmondani, hogy ma este itt találtál engem – figyelmeztettem. – A saját és a születendő gyermeked érdekében – tettem hozzá egy árnyalatnyival lágyabban.
Azzal kitéptem magam a markából, és magára hagytam.
A lakásban csend fogadott, félszegen lestem be előbb a nappaliba, Averkij szobájának az ajtaja zárva volt. Benéztem a konyhába is, ott találtam Vaszilijt, az asztalnál ült, és cigarettázott.
– Hazaküldted a lányt? – kérdezte.
– Haza – huppantam le mellé. – Istenem, mégis mi a fene volt ez az egész?
Vaszilij csak a fejét csóválta, és szívott egyet a cigarettából.
– Hol vannak most? – böktem a nappali felé.
– Averkij beszél Anatolka fejével – dörmögte Vaszilij. – Megviseli a dolog. A szülei miatt is.
– Ó... – leheltem. Megfeledkeztem a tényről, hogy Anatolij ugyancsak egy nem várt terhességből született házasságon kívül.
Elvettem Vaszilijtól a cigarettát, szívtam egyet belőle, majd visszaadtam a csikket. Vaszilij tenyere a combomra csúszott az asztal alatt, vállára hajtottam fejem, és lehunytam a fáradtságtól szúró szemeim. Így vártunk, és talán el is bóbiskoltam volna, ha ki nem csapódik Averkij szobájának az ajtaja. Felkaptam fejem, de már csak Anatolij elsuhanó árnyékát láttam a folyosón, hamarosan bevágódott mögötte a kijárat. Vaszilij csendesen hümmögött.
– Nem ment valami jól – jegyezte meg, amikor Averkij belépett a konyhába.
– Meg sem hallotta, amit mondok neki! – hőbörgött az őrnagy.
Felkapta a szekrényen maradt vodkás üveget, felpattintotta a kupakot, ám mielőtt ivott volna, megakadt a mozdulatban. A helyére nyomta a kupakot, és félretette az üveget, leült az asztalhoz.
– Anatolij fog engem egyszer megbolondítani – mérgelődött. – Annyit nem tudott a hülyegyerek megkérdezni, hogy hány hete terhes a ribanc?! Egyedül is kiszámolhatta volna!
– Nekünk is lehetett volna eszünk megkérdezni – ellenkezett Vaszilij.
– Én azt hittem, hogy ez a bolond meggyőződött róla, hogy az övé! – heveskedett Averkij.
– Ugyanezt mondtad el neki is az előbb? – gyanakodott Vaszilij.
– Igen!
– Lehettél volna vele megértőbb – csóváltam fejem.
– Hogy legyek megértő, ha egyszer hülyeségekbe keveri magát! – méltatlankodott Averkij.
– Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű – morogta Vaszilij.
– Én legalább nem ejtettem teherbe eddig senkit!
– Nem, te csak gyilkossági ügybe keveredtél, az ugyebár semmiség – gúnyolódott Vaszilij.
Averkij vonásai furcsán kifejezéstelenné torzultak, Vaszilij merőn állta tekintetét. Értetlenül pislogtam rájuk.
– Hogy te micsoda barát vagy... – suttogta dühtől remegő hangon Averkij.
– Micsoda barát? – Vaszilij heves mozdulattal nyomta a hamusba a csikket. – Az a barát, aki többször tanúskodott melletted a hadbíróságon. Anatolij fiatal és hülye, neked pedig semmi jogod nincs ítélkezni, mert te sem voltál jobb, sőt, én sem.
Averkij hitetlenkedve meredt Vaszilijra, majd csak horkantott egyet, és a szobájába vonult.
– Miről beszéltetek? – kíváncsiskodtam.
– Semmi különösről – állt fel Vaszilij mellőlem.
– Gyilkossági ügy? – ráncoltam a homlokom. – Várj, köze van ennek a...? – Nem fejeztem be, helyette a bal orcámhoz érintettem kezem, ugyanoda, ahol Averkij arcán is húzódott a régi heg.
– Gyere, menjünk aludni – indult a szobánk felé.
Túl kimerült voltam ahhoz, hogy tovább kérdezősködjek, követtem őt. Na, meg azt sem akartam, hogy Averkij meghallja, és a konyhába rontva jelenetet rendezzen.
Vaszilij hamar elaludt, én még forgolódtam egy kicsit, tele volt a fejem gondolatokkal Anatolijról és Violáról, Averkijről, és Vaszilijról. Mit értett azalatt, hogy ő sem volt jobb Averkijnél fiatalkorában? És miféle gyilkossági ügyről beszéltek? Hát nem Katyin az első...? Akármi is volt az, nem tudtam, hogyan kérdezzem róla Vaszilijt úgy, hogy válaszoljon is rá. A barátsága Averkijjel valami olyan volt, amit nem mindig értettem, és amibe nem is avatkozhattam bele, akkor sem, ha akartam volna. Hiszen Averkij a gyerekkori barátja volt, kitartottak egymás mellett tűzön-vízen és megkérdőjelezhető, határozottan illegális ügyeken át. Végső soron Averkijnek köszönhettem, hogy megtudtam, mi történt apuval, és Averkij kihúzott egy párszor a bajból, hálátlanságnak éreztem faggatózni a sebhelyről.
Vaszilij felébredt rá, hogy mocorogtam, átölelt hátulról, és csókot nyomott a vállamra. Még átfutott a gondolataimon, hogy másnap hazamegyek Katkához és Imréhez, mert aggódtam a barátnőmért, aztán lassacskán elaludtam.
Arra riadtam fel, hogy Averkij szobájában megcsörrent a telefon. Vaszilij nem ébredt fel, békésen szuszogott mellettem. Felemeltem a fejem, és hallgatóztam; a csörgés hamarosan megszűnt, az éjjeli csendben hallottam Averkij hangját átszűrődni a falakon. Beszélgetett valakivel egy darabig, aztán letette. Visszahanyatlottam a párnára, ásítottam egyet, és az oldalamra fordultam, a takarót állig felhúzva próbáltam ismét elaludni.
Kisvártatva nyílt az ajtó, a folyosóról beeső fényben fájdalmasan hunyorogtam Averkijre. Vaszilij mélyen aludt, csak akkor riadt fel, amikor Averkij megrázta a vállát:
– Vaszja?
Vaszilij élesen kapott levegőért, felkönyökölt, megdörzsölte arcát.
– Mi van? – nyögte.
– Ivan most hívott – felelt fojtott hangon Averkij. – Anatolij nem ment haza.
Erre felültem, Vaszilij is feljebb tornázta magát.
– Mennyi az idő? – suttogta.
– Három múlt tíz perccel.
Vaszilij a párnára dőlt, és nagyot sóhajtott.
– Menj ki, felöltözök – morogta.
– Egyenruhát vegyél.
– Jó.
Záródott az ajtó, Vaszilij felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát, nyöszörögve kaptam szemem elé a kezem. Vaszilij ásított egyet, majd kibújt a takaró alól, és a szekrényhez lépett, tiszta egyenruhát vett elő.
– Megyek én is – ajánlkoztam, és talpra kászálódtam.
Vaszilij éppen a nadrágját gombolta, rám sem nézve jelentette ki:
– Neked itt kell maradnod, Magda.
– Miért maradnék itt? – hökkentem meg. – Én jobban ismerem a várost, mint ti ketten.
– Ez így van. – Vaszilij belebújt ingébe, kapkodva gombolta be. – Valakinek viszont itt kell maradnia, hátha Anatolij visszajön.
– Miért nem marad Averkij? Ő még ivott is ráadásul!
– Az már órákkal ezelőtt volt, aludt is rá. Te különben sem tudsz vezetni, és nem egy kocsival megyünk, okosabb, ha szétválunk.
– Kifogás – duzzogtam.
Vaszilij felvette a zubbonyát, majd hozzám lépett, átkarolta derekam, és csókot nyomott a homlokomra.
– Ne haragudj, hogy magadra hagylak – mormolta. – Biztonságosabb neked itt, mint velünk az utcán.
– Hiszen mi baj érthetne? – fontam össze karjaim makacsul.
– Figyelj, édes Magda – két tenyere közé vette az arcomat –, fontos, hogy most legyen itt valaki, aki szóval tartja Anatolkát, ha esetleg ide jönne, és Averkijt keresné. Megbeszélem Averjával, hogy valamelyikünk minden órában jöjjön vissza ellenőrizni, hogy itt van-e Anatolij.
– Legyen – egyeztem bele kelletlenül. – Vigyázz magadra, jó? – Aggodalmaskodva igazítottam el zubbonya gallérját.
– Nem lesz semmi baj – nyugtatott, és puha csókot nyomott számra.
Averkij és ő sietősen távoztak, kulcsra zártam az ajtót, azt ígérték, hogy majd kopogtatnak, ha jön valamelyikük. Tehetetlennek éreztem magam egyedül a lakásban, de beláttam, hogy tényleg jobb, ha vár valaki Anatolijra, hátha mégiscsak felbukkan. Aludni nem akartam, úgyhogy nekiláttam takarítani a szobánkban, aztán Vaszilij szekrényében tettem rendet. Ezzel végezvén elterültem az ágyon, és olvasni próbáltam, de gyakran azon kaptam magam, hogy az ablakhoz lépek, és leskelődöm, látok-e valami mozgást odakint.
Négy óra felé Vaszilij visszatért, a küszöbön váltottunk egy gyors csókot.
– Semmi nyoma? – kérdeztem.
Vaszilij a fejét rázta.
– Egy óra múlva jön Averkij, aztán megint én – mondta, mielőtt sietősen búcsút vett. Homlokom a keretnek támasztva figyeltem az ablakból, ahogy Vaszilij beszállt a Pobedájába, és elhajtott a Népköztársaság útja felé. Elnyomtam egy ásítást, és bár majd' leragadt a szemem, nem feküdtem le pihenni. Az olvasást nem folytattam, nehogy elaludjak a könyvem felett, helyette rendet tettem a konyhában.
Ötkor megjelent Averkij, megkérdezte, hogy Anatolij járt-e ott, amikor a fejemet ráztam, egyszerűen sarkon fordult, és indult tovább a keresésére.
Kezdett reggelbe halványulni az éjjel, kifakult az utcai lámpák fénye az ablak alatt. Averkij szobájába nem mertem betenni a lábam, le mertem fogadni, hogy az őrnagy még azt is észrevenné, ha benyitnék hozzá. Más elfoglaltság híján felvettem egy régi ruhát, és a fürdőbe mentem, nekiláttam kádat súrolni.
Ismét kopogtattak, és én, nem figyelve az időre, azt hittem, Vaszilij az, a csutakot eldobva rohantam ajtót nyitni. Odakint azonban nem Vaszilij várt, hanem egy Pokornyijov – csakhogy nem az a Pokornyijov, akit égen-földön kerestek éppen. A tábornok elnézett fejem felett, Anatolijt kereshette. Fénytelen tekintete aztán megpihent rajtam, megszeppenten ácsorogtam előtte harisnya nélkül, vízfoltos ruhában.
– Anatolij járt itt? – kérdezte köszönés helyett.
– Nem – ráztam fejem.
Pokornyijov általában jóval fiatalabbnak tűnt a valódi koránál, egyszeriben viszont mintha éveket öregedett volna: szemei alatt sötét árnyékok húzódtak, homlokán és két szemöldöke között elmélyültek a ráncok, sápadt arca megnyúlt, egész tartása fáradtnak és legyőzöttnek tűnt.
– Vaszilij és Averkij is keresik – siettem közölni, hátha ez vigasztalja valamelyest.
A tábornok csupán bólintott.
– Bemehetek egy kicsit? – kérdezte. – Leülnék egy pár percre, ennyi az egész.
Haboztam – de megsajnáltam őt, beengedtem.
– Csinálok egy kávét, ha szeretné... szeretnéd – javítottam ki magam.
– Az jólesne, köszönöm.
Az asztalon könyökölve ücsörgött, fejét a tenyerébe támasztva bámult maga elé, amíg kávét készítettem neki. Különös csend telepedett ránk. Nem mertem semmit mondani, nehogy egy rossz szóval esetleg feldühítsem, ezért csak álltam karba tett kézzel a kávéfőző mellett. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire lefőtt a kávé, kitöltöttem egy pohárba, és letettem a tábornok elé.
– Tej, azt hiszem, nincs, de cukrot adhatok.
– Nem kérek, jó lesz így – mormolta. – Köszönöm, Magda.
Biccentettem.
Zavaromban az egyik szék támlájának támaszkodtam, nem igazán szerettem volna kettesben maradni vele, viszont magára hagyni egy vendéget illetlenség. Kihúztam hát a széket, és leültem, az asztal alatt a szoknyám szegélyét babráltam. A tábornok ajkaihoz emelte a kávét, és megfújta, óvatosan kortyolt belőle.
– Ne haragudj a múltkoriért – szólalt meg rekedten.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy rád rontottam a saját otthonodban. Nem akartam úgy rád ijeszteni, hogy hazáig rohanj.
– Honnan tudod? – döbbentem meg.
– Mégis kérnék cukrot – mondta válasz helyett.
Felpattantam, és kivettem a cukros edényt és egy kanalat a szekrényből, letettem elé.
– Köszönöm, kedvesem. Ülj le egy kicsit, kérlek, szeretnék tőled kérdezni valamit – utasított Pokornyijov szelíden, miközben cukrot tett a kávéjába.
Engedelmesen lehuppantam a székre, lábaim szorosan összezárva, egyenes háttal ültem vele szemben. Pokornyijov a kávéját kavargatta, konokul azt nézte, nem engem.
– Averkij említette, hogy Anatolij itt volt, mielőtt eltűnt – kezdte –, de amikor megkérdeztem, hogy történt-e valami, azt felelte, hogy nem. Bevallom, nem igazán bízok Averkijben, mert korábban már megtörtént, hogy Anatolij Leningrádig futott egy vita után, és Averkij azt hazudta a fiam kedvéért, hogy nincs ott.
– Nahát... – motyogtam meglepetten.
– Megesett máskor is, hogy Anatolij elrohant otthonról. – Arca fájdalmas grimaszba rándult. – Anatolij és én gyakran összekapunk, nem vagyok rá büszke, de így van. Ha el is szalad otthonról, legalább tudom, hogy hol keressem, ismerem már Moszkvát, mint a tenyerem. De itt...! – intett körbe. – Feleannyit sem tudok Budapestről. Ráadásul nem értem. – A kanalat mutatóujjával leszorítva kortyolt a kávéból. – Nem vitatkoztunk, és nem vagyok benne biztos, hogy Averkij hazudik, vagy esetleg tudtomon kívül magamra haragítottam valamivel Anatolkát.
Zavartan ültem ott, fogalmam sem volt, hogy mondjak-e valamit. Hiszen végül is Anatolij ártatlan, és nem az ő gyermekével volt terhes Viola, a tábornok pedig szemmel láthatóan nagyon aggódott a fiáért.
– Lehet, nem mondom neki eleget – dünnyögte Pokornyijov a kávéját kavargatva.
Hallgatott.
– Mi... micsodát? – kérdeztem rá óvatosan.
A tábornok felpillantott rám, zöld szemei hozzá nem illő módon csillogtak.
– Azt, hogy a háború utolsó két évében érte harcoltam – felelte. – Amikor először a kezembe vettem Anatolkát, megfogadtam, hogy bármibe kerül, megvédem őt attól az élettől, amit én elszenvedtem. Nem hagyom, hogy át kelljen élnie, milyen az, amikor az ember barátja a karjai között vérzik el. Hogy milyen hetekig kétszersültön tengődni, vagy még azon se, mert nincs elég élelem. Vagy milyen felégetett földeken azt tervezni, hol fogjuk megásni a következő tömegsírt a halottaknak.
Mintha gyomorszájon vágtak volna.
– Kérlek, ne folytasd – leheltem elhalóan.
– Ne haragudj. Nektek ezt már nem kell megismernetek, a ti generációtok szabad. – Ivott a kávéjából. – Amit mondani akarok ezzel, az az, hogy ugyan úgy tűnhet, hogy saját magam érdekében teszem, amit teszek, de nem így van. Én mindent azért teszek, hogy Anatolijt megvédjem egy lehetséges háborútól. Nekem ő a legfontosabb.
– Hiszen ez... érthető – motyogtam. – Az édesapák ezt teszik.
– Gondolom, a te édesapád is ezt tenné érted.
Elfordítottam az arcomat, ezúttal én hallgattam.
– Sokkal több dologban hasonlítunk te meg én, Magda, mint hiszed. – Hallottam koppani a poharat az asztalon. – Sokáig én sem tudtam, mi történt az édesapámmal. Azt persze nem hittem el, hogy öngyilkos lett, szóval igazán nem lepett meg, amikor végre kiderítettem, hogyan halt meg.
Megütközve pislogtam rá, Pokornyijov kissé szomorú tekintettel állta, majd megint a kávét kezdte kavargatni.
– Az édesapám kivételezett velem, sokkal jobban szeretett engem, mint a nővéremet – mesélte. – Én vagyok kettőnk közül a fiú, ennyi az egész. Különben ha a nővérem fiúnak született volna, biztosan őt szerette volna jobban, mert dolgosabb és emberségesebb nálam. Apám nagyon szeretett, az igaz, viszont csúfosan kudarcot vallott abban, hogy megóvjon engem. Azt hiszem, az a legnagyobb félelmem, hogy majd nekem sem sikerül megvédenem Anatolijt.
Hezitáltam. Még a tábornoki csillagok is nyomorultul mutattak Pokornyijov vállán, megtört a helyzet súlya alatt.
– Történt valami, igen – fogtam bele csendesen, a tábornok felkapta fejét. – Anatolij említette, hogy te is észrevetted azt a lányt, aki folyton a nyomában loholt.
– Igen – bólintott Pokornyijov. – Igen, láttam Anatolijjal egy párszor. Ismerem a lány édesapját.
– Hát... – tördeltem kezeim. – Anatolij nem egyedül jött, hanem vele, azzal a lánnyal. Viola, ez a neve. Viola azt mondta, hogy terhes Anatolij gyermekével.
Pokornyijov arcán elképesztő hirtelenséggel változtak az érzelmek: a rádöbbenés, aztán a hitetlenkedés, végül a harag.
– A gyerek nem Anatolijé – siettem leszögezni. – Viola tizenhárom hetes terhes, Anatolij és ő pedig április negyedikén... hát, ismerkedtek meg.
A tábornok az ujján számolt, amikor a héthez ért, lehunyta szemeit, és dörmögött valamit, amit nem értettem.
– Anatolij Averkijt kérte, hogy segítsen – magyaráztam. – Aztán én beszélgettem egy kicsit Violával, akkor derült ki, hogy nem Anatolijé a baba. Gondolom, Viola így akarta megfogni.
– Hát persze, hogy így akarta megfogni – morogta Pokornyijov, és egy hajtásra megitta a maradék kávét. – Nem háborgatlak tovább – ugrott fel, én is talpra szökkentem. – Köszönöm, hogy elmondtad, amit tudtál.
Tett egy hirtelen mozdulatot, mintha megragadni akart volna, összerándultam, és hátráltam egy lépést. Szemeiben különös fény villant, a háta mögé rejtette kezét.
– Ne haragudj, kedvesem, nem akartalak megijeszteni – szabadkozott. – Csak szerettem volna kezet csókolni, és közölni veled, hogy most én vagyok a te adósod.
– Ahhoz nem kell kezet csókolnod, hogy ezt elmondd – feleltem hűvösen.
– Valóban nem – hagyta rá.
A kijárathoz kísértem, a tábornok kinyitotta az ajtót, a küszöbön azonban megtorpant. Kilestem mögüle, szívem ijedten botlott egyet, ugyanis Vaszilijt láttam meg a folyosón. Arca szürkének tűnt a kora reggeli homályban, rezzenéstelen tekintetét Pokornyijovon tartotta. A tábornokot nem hozta zavarba, odasétált hozzá, és megszólította:
– Bármi hír Anatolijról?
– Nincs – válaszolt Vaszilij. – Elmentem a címekre, amiket Averkij megadott, hogy Anatolij ismerheti. Egyiken sem járt. Az is lehet, hogy nincs a városban.
– Gondolja? – bizonytalanodott el Pokornyijov.
– Szerintem adjon ki országos körözést Bolkolov alezredes kocsijára, állítsa rá a katonai rendőrséget és a magyar milíciát is.
A tábornok fontolgatta egy darabig, aztán bólintott.
– Valóban ez lesz a legjobb. Hívjanak, ha bármit megtudnak – parancsolta, és Vaszilijt megkerülve a lépcsőház felé tartott.
Vaszilij tett egy pár lépést, de megállt, és hátrapillantott. A tábornok szintén visszafordult a lépcső tetején. Vaszilij és Pokornyijov néhány másodpercig farkasszemet néztek, mély csend feszült közéjük, tele volt néma fenyegetéssel – innen is, onnan is. Féltem, hogy valamelyikük hirtelen fegyvert ránt, és lelövi a másikat.
– Vaszilij? – szólítottam meg tétován, kizökkentve mindkettejüket.
Pokornyijov sarkon fordult, léptei visszhangot vertek a lépcsőházban, hamarosan ez is elhalt. Vaszilij odalépett hozzám, kezét a derekamra téve tolt a lakásba, és becsukta az ajtót.
– Minek volt ez itt? – szegezte nekem.
– A fiát kereste.
Beljebb lépett, megállt a konyha előtt, állán megfeszültek az izmok.
– És kávéval is megkínáltad közben? – kérdezte kifürkészhetetlen hangon.
– Szeretett volna leülni, én pedig megkínáltam... – magyarázkodtam.
– Meg is vigasztaltad esetleg?
– Mégis mi bajod van, mondd?! – förmedtem rá, és elcsörtettem mellette.
– Az a bajom, hogy te itt ücsörögsz kettesben Pokornyijovval, míg én tűvé teszem a várost a fiáért – vágott vissza Vaszilij.
– Szerinted én örültem neki, amikor beállított?! – Lendületesen löktem a poharat a mosogatóba. – Azt hiszed, hogy a nyakába vetettem magam?!
– Furcsán sok időt töltesz vele kettesben – jegyezte meg Vaszilij.
– Az apám miatt! – kiabáltam könnyekkel küszködve. – Mégis mit képzelsz?! Hogy jó kedvemből töltök időt azzal az emberrel, aki miatt rémálmaim vannak?!
Mellkasomra szorítottam két tenyerem, furcsa, feszítő érzés nyomta belülről, egyszerre hevesebben vert a szívem is.
– Azt hiszed, hogy... Szerinted miért... miért kértem, hogy te vagy Averkij kísérjetek el? – hüppögtem. – Mert félek... Félek, hogy megint erőszakoskodni fog...
Vaszilij mellém lépett, és magához vont, arcom a zubbonyába temetve zokogtam.
– Magda, sosem mondtad, hogy bántott – suttogta megrendülten Vaszilij.
– Mert nem akartam, hogy neked bajod essen... – sírtam.
Leültetett az egyik székre, és leguggolt elém, a tenyerében tartotta két kezem, gyengéden cirógatott hüvelykujjával. Lehajtottam a fejem, nem néztem a szemébe, szégyelltem magam a kirohanásomért, hiszen Anatolij holléte sokkal égetőbb probléma volt.
– Szeretném, ha őszintén elmondanád, hogy mit tett veled – kért Vaszilij.
– Azt nem – ráztam fejem. – De amikor egyszer elvitetett magához... még márciusban... – Szipogtam, és levegőért kapkodtam, próbáltam összeszedni magam. – A konyhában megragadta a nyakam, mintha fojtogatni akarna. – Vaszilij ujja megállt a kezemen. – Azt mondta, hogy felgyűrhetné a szoknyámat, és megtehetné. És amikor pár évvel ezelőtt magával vitt a farsangi bál után... Akkor ugyanezt mondta. Megragadott hátulról... – Elcsuklott hangom, Vaszilij szelíden csitított. – És amikor elmentem hozzá, miután megtudtam, hogy apu él, felajánlotta, hogy feküdjek le vele az apu szabadságáért. Simogatott, pedig mondtam, hogy nem akarom... – Megakadtak a szavak, mintha csak fuldokoltam volna.
– Édes Magda, ugye nem...? – lehelte erőtlenül Vaszilij.
– Nem – ráztam megint a fejem. – Nem, nem tette meg...
Vaszilij felállított a székről, hogy leülhessen rá, és az ölébe vont, erősen tartott. Vállára hajtottam a fejem, az ablakon át a tetők felett világoskékbe olvadó égboltot néztem.
– Úgy érzem magam néha, mintha megfertőzött volna – motyogtam. – Lealacsonyodtam hozzá.
– Ez nem igaz, édes Magda. – Vaszilij ujjai a hajamat szántották. – Ne gondolj magadról ilyesmit.
Felegyenesedtem, és megtöröltem arcom.
– Ígérd meg, hogy nem ártasz Pokornyijovnak – kértem.
Vaszilij elfordult, állát megragadva kényszerítettem, hogy rám nézzen.
– Ígérd meg – ismételtem komolyan. – Nem akarom, hogy bajod essen.
Mély levegőt vett, és kelletlenül így szólt:
– Jó, megígérem.
Adtam egy csókot a szájára, aztán sokáig némán öleltük egymást. Bántam is meg nem is, hogy elmondtam neki, mintha mázsás súly gördült volna le a vállamról, viszont féltem, hogy a féltékenykedés Vaszilij és Pokornyijov között nem fog semmi jóra vezetni.
Averkij szobájában megcsörrent a telefon, felugrottam Vaszilij öléből, ő rohant felvenni, a nyomában loholtam. A telefon az éjjeliszekrényen állt egy bekeretezett fotó mellett, Szására ismertem a képen lévő egyenruhás alakban. Ha nem tudtam volna, hogy Averkij nős, soha egy másodpercig sem jutott volna eszembe, hogy van valahol egy felesége.
Vaszilij felkapta a kagylót, és beleszólt:
– Minovszkij.
Abból, ahogy arckifejezése dühös megkönnyebbüléssel megváltozott, rögtön tudtam, ki lehet a túloldalon.
– Hol a fenében vagy mégis? – kérdezte. – Apád rád küldi a katonai rendőrséget, ha nem jössz azonnal vissza Budapestre!
– Hát megvan, végre... – fújtam ki a levegőt.
– Mi az, hogy nem tudod? – értetlenkedett Vaszilij. – Hát csak tudod, honnan hívsz?
Homlokráncolva hallgatta Anatolijt, egyik lábamról a másikra állva várakoztam mellette.
– Nincs ott valaki, aki ért magyarul? Add oda neki a telefont, itt van velem Magda, majd beszél vele. – Várt egy kicsit. – Jó – bólintott, azzal a kezembe nyomta a kagylót. – Beszélj vele – sürgetett.
Kissé megilletődötten emeltem a kagylót a fülemhez.
– Tessék? – hangzott fel a túloldalon egy bizonytalan férfihang.
– Öh, szép reggelt, elvtárs – köszöntem. – Elmondaná, honnan telefonál egészen pontosan? Valaki elmenne a szovjet katonáért, aki ott tartózkodik.
Kiderült, hogy Anatolij majdnem Székesfehérvárig jutott (elárulva a város nevét, Vaszilij hamar megbocsátotta Anatolijnak, hogy nem tudta elmondani, hol van), de kifogyott az üzemanyag az autóból, és sétálnia kellett a legközelebbi településig, hogy telefonálhasson. Alig tettük le a telefont, Vaszilij máris hívta a katonai rendőrséget, hogy értesítsék Pokornyijovot, amint megérkezik, hogy megvan a fia, a magyar címet viszont már velem olvastatta be a tisztnek.
– Nem lennék most Anatolka helyében – dörmögte Vaszilij, miközben ribizli lekvárt kanalazott egy szelet kenyérre. – Azt nem fogja zsebre tenni, amit kapni fog, nemcsak az apjától, hanem Averkijtől is.
Letettem két csésze teát az asztalra, és letelepedtem Vaszilij mellé.
– Szerinted nagy baj lesz abból, hogy elmondtam Pokornyijovnak, mi történt? – aggodalmaskodtam.
Vaszilij a fejét rázta.
– Előbb-utóbb kiderítette volna. A kis barátnőd meg belegondolhatott volna, mit művel.
– Nem a barátnőm! – kértem ki magamnak. – Mégis borzasztóan érzem magam – keseregtem. – Mi van, ha Adriáné a gyerek, és én elvettem tőle az apját?
Vaszilij szórakozottan kente el a lekvárt a kenyéren.
– Igazán nem akarom én sértegetni azt a fiút – szólalt meg lassan –, de nem annak a típusnak tűnt, mint aki a gyerekkel és azzal a lánnyal maradt volna.
– De legalább nem kellene annak a gyereknek később azzal szembesülnie, hogy az apját elvitték valahova Szibériába! – fakadtam ki.
Vaszilij letette a kést, és kezemért nyúlt, erősen megszorította.
– Ez egyáltalán nem a te felelősséged, Magda.
Szerettem volna hinni, hogy valóban nem, mégsem tudtam szabadulni a lelkiismeretemtől. De hát mit tehettem volna? Valahogy ki kellett hoznom aput...
Csapódott az ajtó, Vaszilij és én egyszerre fordultunk a folyosó felé: Averkij érkezett. Megállt a küszöbön, végignézett rajtunk, majd a sapkáját a konyhaszekrényre dobva cifrát káromkodott.
– Ha Ivan nem fojtja meg, én fogom! – Lehuppant egy szabad székre, és cigarettát vett elő. – Még ilyen idiótát, mint Anatolij...!
– Bagoly mondja verébnek... – dünnyögte Vaszilij, és harapott a lekvárral megkent kenyérből.
– A különbség köztem és Anatolij között az, hogy én ellenőrzöm a tankot, mielőtt úgy döntök, hogy világgá megyek! – replikázott Averkij, és cigarettára gyújtott. – Megáll az eszem!
– A tábornok tudja már? – kérdeztem.
– Tudja, hogyne tudná. Mostanra szerintem már mindenki tudja. – Averkij ásított egyet. – Ivan rohadtul dühös. Na, nem Anatolijra, hanem mindenki másra. Én mondom, hogy elkényezteti Anatolijt, azért ilyen őrült.
Vaszilij egykedvűen hümmögött, és vetett rám egy jelentőségteljes pillantást, a teámba somolyogtam.
– Le merem fogadni – pöccintette Averkij a hamusba a cigaretta elégett végét –, hogy mire lemegy a nap, már el is távolítja a lány apját a pozíciójából.
Mosolyom nyomban lehervadt.
– A fenébe, nem kellett volna semmit mondanom – motyogtam gondterhelten.
– Teljesen mindegy – legyintett Averkij. – Úgyis megtudta volna. A lány volt hülye, nem te.
– Averkijnek igaza van – helyeselt Vaszilij. – Nem te hoztad a családja nyakára ezt az egészet, az a lány tönkretette volna Anatolij egész életét egy hazugsággal. Semmi sem a te hibád, Magda.
Nem a te hibád – erősítette meg az a különös hang. Maradt bennem valamennyi kételkedés, de elfogadtam, és a teámat szürcsölve hallgattam Vaszilij és Averkij beszélgetését Anatolijról és a katonai rendőrségről.
Nemsokára ismét megcsörrent a telefon. Averkij, aki éppen kortyolni akart a kávéjából, átkozódva letette a csészéjét. A szobájába ment, Vaszilij szó nélkül követte, némi hezitálás után én is utánuk mentem.
– Biztos Ivan lesz – vélte Averkij.
– Vagy Anatolij, hogy hol van már a felmentősereg – tippelt Vaszilij.
Az ajtófélfának támaszkodott, átkarolta a vállam, amikor megálltam mellette.
– Ne ő legyen, mert személyesen akarom megmondani neki a magamét – füstölgött Averkij, és felkapta a kagylót. – Krakovszkij.
Arca furcsán kifejezéstelenné vált, pillantása Vaszilij felé villant, ő kérdőn vonta fel szemöldökét.
– Nem, sajnálom, Vaszilij most nincs itt – hazudta Averkij.
Vaszilij karja előbb megfeszült, aztán eleresztett, hideg hiányérzet maradt utána vállamon. Óvatosan közelebb lépett Averkijhez, és az őrnagyhoz hajolva hallgatózni próbált.
– Igen, valóban itt járt Budapesten, de már nincs itt, kiküldték terepre – magyarázta Averkij olyan természetességgel, mintha tényleg igaz lenne. – Nem tudom, mikor lesz elérhető. Majd mondom, hogy kereste. Minden jót, elvtárs. – Azzal a helyére tette a kagylót.
Vaszilij rám sem nézve sétált el mellettem, a konyhába ment, és asztalhoz ült. Helyet foglaltam mellette, és figyeltem, ahogy cigarettára gyújtott. Sejtettem, hogy az édesapja telefonált, de nem akartam faggatózni, főleg Averkij előtt nem, úgyis csak elterelte volna a szót.
Azt már meg sem mertem kérdezni tőle, az apja egyáltalán tudja-e, hogy házasodni készülünk.