Eszembe jutott egy mellékes apróság – legalábbis egykor annak tűnt, de egyszeriben nagyon is fontossá vált.
– Mondd csak – kezdtem –, miért beszél Bori annyira jól németül?
– Mégis miért kellene bármit mondanom? – feleselt Adrián. – Ha megdöglök, minek segítenék nektek előtte?
– Senki sem fog bántani – ígértem.
– Hát persze – gúnyolódott. – Ez a két ruszki a hátad mögött pont úgy néz ki, mintha nem akarnának bántani. – Adrián a padlóra köpött, undorodva fintorodtam el. – Hallgatnom kellett volna Borira, igaza volt, aki egyszer egy szovjet kurvája volt, az az is marad. – A sértés váratlanul ért, mellbe vágott. – Széttetted a lábad ennek is – intett fejével előbb Vaszilij – meg annak is – aztán Averkij felé – meg még ki tudja, hány felettesüknek, mi? – acsargott Adrián.
– Averkij? – szólította meg Vaszilij.
– Üssem? – ropogtatta ujjait Averkij.
– Légyszíves.
Lehunytam szemeim, hogy ne lássam. Hiába, így is tisztán érzékeltem a mozdulatot, csikordult a szék lába, Adrián keservesen jajdult fel.
– A kurva anyádat... – nyöszörögte.
– Ráfáztál, dalos madár, mert ezt pont értem. – Újabb pofon csattant, Adrián felnyögött. – Bocs, ezt a másodikat már amolyan partizánakcióban adtam – szabadkozott Averkij.
Félve nyitottam ki szemeim: Adrián sebe ismét vérezni kezdett, látszólag tovább is szakadt. Felálltam, és remegő kézzel felkaptam a rongyot, ezúttal nem vizeztem be, a sebre szorítva próbáltam elállítani a vérzést.
– De kár, hogy nincs itt Alekszja! – Averkij fel-alá járkált mögöttem. – Olyan pofont adna neki, hogy leesne a feje.
Átfutott gondolataimon, hogy a közel két méter magas, keménykötésű Szása talán már önmagában elég ijesztő látványt nyújtott volna ahhoz, hogy megeredjen Adrián nyelve.
– Kérlek, kérlek, csak válaszolj, és hamar vége lesz, elengedünk – könyörögtem.
– Azt hiszed, hogy teljesen hülye vagyok? – pislogott rám kábán Adrián. – Megmondhatod nekik, hogy hamar végezhetnek velem, mert úgysem fogok mondani semmit.
Levettem a rongyot az arcáról, és a vödör szélére dobtam. Lenéztem a véres kezeimre, és levegőért kaptam, hirtelen hányinger marta a torkomat, megszédültem.
– Fogd ezt! – hallottam Vaszilij hangját.
Az orosz mellettem termett, derekamat átkarolva vezetett a sámlihoz, leültetett.
– Jól vagy? – aggódott.
– A vér... – mutattam kezeim.
Vaszilij közelebb emelte a vödröt, a hideg vízbe mártottam ujjaim, idegesen kapkodó mozdulatokkal tisztítottam meg magam. Vaszilij felállt mellőlem, és visszavette Averkijtől a Makarov pisztolyt.
– Menj, kérdezd meg, hol tudnánk előkészíteni neki egy fürdőt – utasította Averkijt.
Az őrnagy dünnyögött valamit az orra alatt, de engedelmeskedett. Vaszilij becsukta utána az ajtót, amit különösnek találtam, akárcsak azt, ahogyan megváltozott a tartása. Kihúztam kezem a vödörből, nem foglalkoztam vele, hogy lerázzam magamról a vizet, feszült várakozással figyeltem Vaszilijt, aki a pisztolyt Adriánra szegezve lépett hozzá. Adrián zihált kissé, és bár az imént még úgy tűnt, majd' elájul a fájdalomtól, szemei egyszerre élénkebben kezdtek csillogni – nem a tőle megszokott életvidámságtól, hanem a jeges rettegéstől.
Vaszilij máskor mosolygó, szerelmes tekintetéből ellenben kiveszett minden érzelem.
– Értesz oroszul, ugye? – kérdezte.
Adrián alig láthatóan bólintott.
– Nagyszerű – nyugtázta Vaszilij, Adrián mögé sétált, a vállára tette balját.
Makacsul kerülte a tekintetem, Adrián ellenben le sem vette rólam a szemét, könyörgően meredt rám. Lélegzetvisszafojtva ültem a sámlin, kivártam, mit tesz Vaszilij következőnek.
– Biztos tudod, hogy nem túl nehéz a nyilvántartásban megtalálni a családodat, kivel élsz, kit szeretsz – szólalt meg csendesen. – Mindenkinek van valakije, akit félt, és sosem túl nehéz kitalálni, hogy ki az a valaki. Az édesanyád, az édesapád, esetleg a testvéred, a barátaid, vagy egy lány, akiért rajongsz... – Szünetet tartott.
A gépek zúgásán át is jól hallottam, hogy odakint Averkij a különös házigazdánkkal veszekedett. Kapaszkodni akartam ebbe a vitába, hogy ne Vaszilijra figyeljek, de képtelen voltam elfordulni.
– Szóval azt ajánlom... – Adrián felhördült, amikor Vaszilij a hajába markolt, hátrafeszítette a fejét, a halántékához érintette a Makarovot.
– Vaszilij! – sikkantottam, talpra szökkentem.
– Azt ajánlom – folytatta Vaszilij zavartalanul –, hogy ne várd meg, amíg annak a bizonyos személynek fog valaki a szemed láttára ugyanígy fegyvert fogni a fejéhez.
Azzal eleresztette Adriánt, megpaskolta arcát, olyan erővel, hogy pofonnak is beillett volna, ráadásul azon az oldalon, ahol Adrián megsérült, a fiú fájdalmasan kiáltott fel. Ezután Vaszilij ellépett tőle, makacsul a padlót bámulva az ablakhoz sétált, átvette baljába a Makarovot, a kötést piszkálta a kezén.
– Akármit is akarsz tudni... – Adrián nyelt egyet. – A helyedben vigyáznék Borival. Te két szovjettel a hátad mögött vagy kemény lány, ő egyedül is.
– Nem becsülöm alá Borit – feleltem szárazon. – Ha így lenne, rögtön őt... – Nem akartam kimondani az "elrabolni" szót, azzal túlságosan valóságossá tettem volna a bűnömet. – Most őt kérdezgetném az ügyes-bajos dolgairól – fejeztem be.
– Őt aztán kérdezgethetnéd! Inkább meghalna, mint beszélne.
– Most nem neki kell beszélnie, hanem neked.
Adrián Vaszilijra sandított.
– Még mindig nem értem, miért kellene hinnem neked – bizalmatlankodott. – Nem arról híres a fajtátok, hogy vígan az útjára engeditek, ha valaki már nincs hasznotokra.
Azt hittem, ha majd egyszer egyenrangúként emlegetnek Vaszilijjal, majd boldog leszek, teljesnek fogom érezni magam. Amikor viszont elképzeltem magam egyenlő társaként, mint a felesége és a gyermekeinek anyja, mint szovjet állampolgár láttam magam, nem vallatóként az összevert arcú Adrián előtt.
– Megígérem, hogy senki sem fog bántani, ha együttműködsz velünk – jelentettem ki kissé rekedten.
– Már megbocsáss, de nem vagy túl szavahihető, Magda.
Ekkor nyílt az ajtó, Averkij tért vissza, felkapta a vödröt, és már fordult is kifelé.
– Mindjárt visszajövök, segítek kivinni! – szólt még hátra.
Vaszilij odalépett hozzám, és a markolatával felém átnyújtotta a Makarovot.
– Ezt addig rád bízom. – Emeltem kezem, ám hezitálva megremegtem, mielőtt elvettem volna a fegyvert. – Ügyesen lősz, ne félj – biztatott Vaszilij. – Ha akármivel próbálkozik ez a hülyegyerek, a lábára célozz.
– És ha lelőlek téged vagy Averkijt? – akadékoskodtam.
– Nem fogsz lelőni, édes Magda.
A kedves becézés cirógatott, erőt merítettem belőle, elvettem Vaszilijtól a fegyvert. Felálltam a sámliról, szembenéztem a köteleket idegesen feszegető Adriánnal.
– Nem kell ezt csinálnunk, ha elmondasz nekem mindent, nem kell bántaniuk – győzködtem. – Sem téged, sem a családodat. Csak válaszolj nekem, és esküszöm, hamar vége lesz.
– Ha pedig vége, nyugodtan megölhettek – borzongott meg Adrián.
– Nem ölünk meg, megesküszöm rá, ha kell...
Averkij visszatért, intett Vaszilijnak, egyszerre léptek Adriánhoz, eloldozták, és a könyökénél fogva vonszolták kifelé. Szorosan a nyomunkban loholtam, odakint mellém szegődött az idegen férfi, zseblámpával világította az utat. A ház mögé rángatták Adriánt, ott várt rá egy régi fém kád, színültig töltve vízzel.
– Csinálom én – ajánlkozott Averkij.
– Csináld – egyezett bele Vaszilij, és a kádhoz rántották Adriánt.
A lámpa fénye megremegett a víztükrön, kondult a vas, egy kevés víz a földre loccsant. Averkij átkozódott, Adrián zihálva próbálta magát kitépni a két katona szorításából. Ők bizonyultak erősebbnek; Adrián a kádba zuhant, Vaszilij és Averkij félreugrottak, ám még így is jókora adag vizet kaptak a nyakukba.
– A rohadt életbe, Vaszja! – rázta meg magát Averkij. – Sokkal jössz nekem ezért!
– Úgy csinálsz, mintha én sosem tettem volna neked szívességet – morgolódott Vaszilij.
Adrián vergődve bukott a felszínre, levegőért kapott, hamarosan azonban ismét elmerült. A kezei még mindig össze voltak kötözve, nem tudott megkapaszkodni, visszanyerni az egyensúlyát.
– Fogjátok már meg, megfullad! – kiáltottam.
– Dehogy fullad – intett le Averkij, és a grabancánál fogva felhúzta Adriánt.
Vizet prüszkölve és köhögve kapkodott levegőért, kibomlott haja az arcára és szemére tapadt, még a gyér megvilágításban is jól láttam, hogy vacogott. Ahhoz még nem volt elég meleg a május éjszaka, hogy fürödni lehessen odakint.
– Hagyd, hogy kiköpje a vizet – tanácsolta mellettem a férfi –, különben tényleg megfullad.
– No, fújd ki magad – paskolta meg Adrián vállát Averkij. – Még bele sem lendültünk, te meg már fuldokolsz itt nekünk.
– Még mindig az lenne a legokosabb, ha elkezdenél válaszolgatni Magdának – tódította Vaszilij.
Adrián zihált és a fejét rázta.
– Na, jó – sóhajtott Averkij színlelt sajnálkozással. – Te akartad. – Megragadta Adriánt, és lenyomta a víz alá.
Magamban számoltam a másodperceket, húszig jutottam, mire Averkij megint a felszínre húzta Adriánt. Vaszilij szinte kedvesen beszélt hozzá:
– Odabent kapnál tiszta és száraz ruhát. Megmelegedhetsz. Csak kezdj el beszélni, és minden jobb lesz.
Mintha én magam lettem volna víz alatt, zúgott a fülem, tompán hallottam Vaszilijt. Irtóztam tőle, mennyire rideggé vált, túlságosan Pokornyijovot idézte. Nem bírtam tovább nézni, hátat fordítottam nekik. Két kézzel markoltam a Makarovot, inkább a pisztoly tartott engem, mintsem fordítva.
Egy idő után már nem számoltam, meddig tartotta lent Averkij Adriánt, azt sem, hányszor nyomta le a víz alá. Nem figyeltem arra sem, Vaszilij mit duruzsolt Adrián fülébe. Kizártam a világot, és kizártam vele együtt Vaszilijnak ezt az énjét a valóságomból, ezt az embert nem akartam ismerni. Értem teszi, az én boldogságomért, az édesapám szabadságáért, az egész miattam van – vádoltam magam. Szerettem volna összeroppanni, de még keservesen tartottam magam.
Hogy a hideg, Vaszilij vagy a kimerültség győzte meg végül, nem voltam benne biztos, de Adrián elordította magát.
– Mit akarsz?! Mit akarsz tőlem, Magda?!
Nem fordultam meg, képtelen voltam a szemébe nézni.
– Válaszolj nekem, és minden rendben lesz – ígértem neki és saját magamnak is.
– Válaszolok... – didergett megtörten Adrián. – A rohadt életbe is... Válaszolok. Csak mondd meg nekik, hogy szedjenek ki innen.
– Na, fogja ezt meg, elvtársnő – lökte a lámpát a kezembe az ismeretlen férfi, aki egészen addig teljesen szenvtelenül szemlélte a jelenetet. – Hárman csak elegen leszünk rá – tűrte fel az ingujját.
Odabent nemes egyszerűséggel levágták Adriánról a vizes inget és nadrágot, aztán ismét a székhez kötözték. Az ablak alá hányt ruhakupacban találtam egy plédet, azzal csavartam be gondosan a vacogó Adriánt. Egy régi pulóverrel megpróbáltam valamennyire megszárítani a haját is, aztán jódot kértem a házigazdától, fertőtlenítettem a sebet Adrián arcán. Vaszilij el sem mozdult közben mellőlem, hűségesen óvott, a Makarovot szigorúan Adriánra szegezve.
Averkij egy darabig kényeskedett, hogy az ő inge is elázott, nem felejtette el a szemünkre vetni, hogy bizony, sokkal tartozunk még neki ezért a manőverért. Ráhagytuk, az őrnagy idővel le is nyugodott, kiment a házigazdához, és kávét kért, egy cigaretta mellett kortyolta el a másik szobában az edényekkel roskadásig pakolt asztal mellett. Beszélgetett az idegen férfival, így derült ki, hogy Hadházi a vezetékneve.
Leültem Adriánnal szemben, ő még didergett egy kicsit a pokrócban, de arca már kezdte visszanyerni a színét, az ajkai sem voltak elkékülve.
– Kellemesebbnek képzeltem el egy éjszakát veled, Magda – nevetett fel váratlanul és keserűen Adrián, mellettem Vaszilij tartása feszültebbé vált. – Szegény anyám mindig azt mondta, hogy a nők fogják a vesztemet okozni, de nem hittem volna, hogy éppen te leszel az a bizonyos nő.
Összeszorítottam az ajkaim, egyik lábam átvetettem a másikon, és összekulcsoltam ujjaim a térdemen.
– Figyelj – fűzte tovább Adrián –, én őszinte voltam, amikor azt mondtam, hogy szerettem Borit, ő is biztos szeretett a maga módján. Viszont féltem is tőle. Bori néha... vagyis gyakran őrülten elszánt.
– A helyedben jobban félnék attól az embertől, aki megbízott engem a feladattal – morogtam.
– Képzelem, miféle lehet – fintorgott Adrián. – Legalább olyan barátságos, mint ez a másik kettő.
– Adrián – sóhajtottam –, minél hamarabb mondod el nekem, amit tudsz, annál hamarabb szabadulunk innen mindnyájan. Szóval halljam: honnan tud Bori németül? Mi köze ennek a BRD-hez?
– A BRD-hez köze talán nem sok, éppen csak annyi, hogy Bori rajong a német kultúráért, magára talált a klubban – válaszolt Adrián. – Bori egyébként Svájcban született – árulta el. – A szülei, azt hiszem, 1948-ban költöztek vissza Budapestre. Valamikor még a Horthy-korszak idején emigráltak, Moszkva helyett Svájcba. Hogy miért, azt nem tudom. Gondolom, onnan segítették a kommunistákat. Bori apja azóta is a külügynél dolgozik, az anyját nem tudom, mit csinál pontosan, talán valami irodai munkát végez a Néphadseregnek. Bori nem szívesen beszél a szüleiről, pedig kedves emberek, összefutottam velük párszor.
– Tőlük tanult németül?
– Többek között – ingatta fejét Adrián. – Bori gyakran panaszkodott nekem, hogy inkább germanisztikát tanult volna, Kelet-Németországba vágyott, de a szülei azt akarták, hogy oroszt tanuljon, és a Szovjetunióba menjen.
– Érdekes – mormoltam. – Arról tudtál, hogy Bori illegális irodalmat cserélget a BRD-ben? Amikor utoljára ott voltam, mutatott nekem egy könyvet, egy német nyelvűt, a kiadás helye is valahol Nyugat-Németországban volt.
– A BRD-ben cserélt valakivel? – csodálkozott Adrián. – Ott nem szokott.
– Nem? – lepődtem meg. – De hát volt nála egy könyv...
– Lehet, a buli előtt szerezte valakitől – töprengett Adrián. – A klubba sosem hoz illegális irodalmat, ha cserél, arra megvan a maga kis módszere. – Intettem, hogy folytassa. – Általában vidékről felköltözött lányokat használ ilyesmire, őket küldi maga helyett. – Gyomrom ideges görcsbe ugrott, eszembe jutottak a fotók, amiken követett, és a korrepetálás. – Tudja, hogy ők a legsebezhetőbbek. Némi fizetség ellenében velük végezteti el a piszkos munkát.
– Hogy az a rohadt... – átkozódtam. – Most már tudom, miért követett! – fakadtam ki oroszul.
– A lány? – ráncolta homlokát Vaszilij.
– Ő, igen! – Egészen addig a pontig csak haragudtam Borira, abban pillanatban viszont undorodni kezdtem tőle. – Azért követett, mert bele akart vonni a mocskos ügyeibe. Ezért mutogatta nekem azt az átkozott könyvet a BRD-ben! Most meg azért utál ennyire, mert rájött, mekkora hibát követett volna el velem! Vidéki lányokat használ ki, megáll az eszem!
– Mi van már, mi ez a hangzavar? – toppant be Averkij, a kiabálás felkelthette az érdeklődését. – Megtudtunk valamit?
– Csak azt, hogy Bori vidéki lányokat használ ki, és azt, hogy miért beszél olyan jól németül – fújtattam dühösen.
– Németül, mi? – vonta fel szemöldökét Averkij. – Na, most már értem, miért kergeti Ivan – csóválta fejét, és zsebre tett kézzel a falnak támaszkodott.
– Német származású a lány? – kíváncsiskodott Vaszilij.
– Nem, de Svájcban született. – Kérdően pillantottam előbb Vaszilijra, aztán Averkijre.
– Ivan senkit és semmit nem utál jobban, mint a németeket – válaszolta meg a kimondatlan kérdést az őrnagy. – Meggyőződése, hogy Japán helyett Berlinre kellett volna atombombát dobni. Ha rajta múlna, mindkét Németországot porig rombolnák. Addig kell ütni, míg a padlón vannak, ezt mondogatja.
Ahhoz éppen eleget tudtam Pokornyijov háborús múltjáról, hogy legkevésbé se lepjen meg a dolog. Ha az igazi Nyugat-Németországot nem is pusztíthatta el, ezen a kis budapesti klubon, ami felvette az ország nevét, bosszút állhatott.
Pokornyijov személyes sérelmei helyett jobban érdekeltek az enyémek, magyarul faggattam tovább Adriánt, aki kihasználta, hogy nem vele foglakoztam, és bóbiskolt egy kicsit:
– Hol szedi össze ezeket a lányokat?
Adrián kelletlenül nyitotta ki a szemét.
– Kollégiumokban, munkásszállókon. Alkalmi munkákat is szívesen szerez nekik, ha inkább az kellene nekik, mint a pénz, amit felajánl. – Még mondani akart valamit, aztán meggondolta magát, becsukta száját, elnézett a fejem felett.
– Mi az? – ráncoltam homlokom.
– Ha ezt elárulom, lehet, jobb, ha megöltök – habozott.
– Ne viccelj ilyenekkel – róttam meg szelíden.
– Elmondok neked mindent, de azt ajánlom, ne becsüld alá Borit – figyelmeztetett Adrián. – Ezek a szovjetek ide vagy oda...
– Ezt már mondtad – torkoltam le. – A lényeget, kérlek – tettem hozzá egy árnyalatnyival lágyabban.
– Hát... Nagyon meglepett, amikor említetted, hogy Bori azt hazudta, megcsaltam őt... Méghogy én csaltam meg őt egy másik lánnyal! – horkantott fel. – Nem én voltam az, aki megcsalta a másikat. Méghozzá egy lánnyal – bökte ki végre.
Döbbenten pislogtam Adriánra.
– Várj... – tartottam fel a kezem. – Én értem félre, vagy...
– Nem, nem érted félre – biztosított Adrián.
– De ha veled... – hebegtem. – Ha veled is volt, akkor miért... Én ezt nem értem – pillantottam Averkijre.
– Most meg mi van? – értetlenkedett az őrnagy. – A "kurva anyád"-on kívül továbbra sem értek egy kukkot sem magyarul – emlékeztetett.
Vaszilij finoman a hátamra tette szabad kezét.
– Egyelőre koncentráljunk arra, amit ez a gyerek mond – tanácsolta. – Majd aztán megbeszéljük, hogyan tudjuk ezt a javunkra fordítani.
Egyetértően bólogattam.
– Gondolom, Bori szülei nem tudnak erről – fordultam Adriánhoz.
– Már hogy tudnának? – húzta el a száját, fájdalmasan rándultak meg izmai. – Kedves emberek, és szeretik Borit, de annyit dolgoznak, hogy alig foglalkoznak vele. Ők azt hiszik, hogy Bori tökéletes mintadiák az egyetemen és azon kívül is.
– Kíváncsi vagyok, hogy fogja kimagyarázni, hogy nem záróvizsgázhat – morfondíroztam. – És a BRD-be is Bori vitt be? Vagy fordítva? – puhatolóztam.
– Egyik sem – felelt Adrián. – A régi dobosunk, Sanyika vitt be engem a klubba, Borival ott ismerkedtünk meg, ő akkoriban már évek óta tag volt.
– Kik állnak egyáltalán a klub mögött?
– Azt úgy igazán senki sem tudja, csak ők maguk.
– Hát ki hívott meg titeket játszani?
– Azt a Sanyika tudta mindig. Miután Sanyika távozott a bandából, Bori hívott meg minket, miután szakítottunk, általában Pistin keresztül üzent.
– Pisti ki?
– Hát a gitárosunk.
– Sosem jegyeztem meg, ki kicsoda.
– Pedig ott voltál egy pár koncerten.
– Ez igaz? – kotyogott közbe Vaszilij.
– Elrángattak – mentegetőztem, az orosz rosszallóan vonta össze szemöldökét. – Nem szerettem odajárni soha. Mondtam is a bátyámnak és a barátnőmnek, hogy ők se menjenek.
– Erről még később beszélünk – dörmögte Vaszilij.
– Haladjunk már – nyavalygott Averkij.
– Jó... – Megdörzsöltem arcomat, gondolataim összekuszálódtak, azt sem tudtam, melyik után kapjak. – Szóval... Szóval Bori ismerheti a klub vezetőit?
– Ötletem sincs – rázta fejét Adrián. – Meglehet, hogy bevették. Nem tudom.
Eszembe jutott a fotó Boriról, amin egy különös társasággal sétált. Fel kellett hívnom Pokornyijovot, bármennyire undorodtam tőle, és jelentenem kellett neki a dolgot, hátha valami hasznos információra bukkanhatunk. Habár azon sem lepődtem volna meg, ha a tábornok már nyomozott volna utánuk.
– Gondolom, cserélődtek a tagok ott is – folytatta Adrián. – Nem újkeletű a klub, tudod, már az ellenforradalom előtt is létezett. Mi csak a hagyományokat visszük tovább.
– Érdekes – motyogtam. – Ezek szerint az ellenforradalom előtt és idején sem sikerült megfogni a klubtagokat.
– Legalábbis nem az összeset.
– Arról a feliratról tudsz valamit?
– Nem, semmit. Akárki is tette, nem tudtunk meg róla semmit. Én legalábbis biztosan nem. Lehet, ugyanolyan besúgó volt, mint te – szúrt oda indulatosan –, és valahogy így akart minket bajba keverni, felhívni ránk a figyelmet.
A sértés betalált, elfordítottam arcom.
– Így is figyelnek rátok elegen – morogtam.
Térdemre könyökölve támasztottam az állam, lázasan töprengtem, hogyan tovább. Adrián tudott ezt-azt, de közel sem annyit, mint vártam. Kihasználhattam volna, hogy milyen népszerű volt a zenéjük a BRD-ben, rajta keresztül visszajuthattam, a kérdés már csak az volt, hogy kitől félt jobban: Boritól és a klubtagoktól vagy a szovjetektől?
– Adsz egy szál cigarettát? – kérdeztem Vaszilijtól. – Kimennék egy kicsit gondolkodni.
– Kimegyek veled – ajánlkozott.
– Nem, nem – tiltakoztam –, szeretnék egyedül lenni.
– Hát, jó, Magda. – Leengedte a fegyvert, és a derékszíjába dugta, zsebéből cigarettát vett elő, átadott nekem egy szálat és az öngyújtóját.
Elvettem tőle a dohányt és a gyújtót, aztán az arcára tettem szabad kezem, és magamhoz vontam, gyengéd csókot nyomtam szájára.
– Ugye, tudod, most van rád a legnagyobb szükségem? – suttogtam.
– Tudom – mormolta. – Akkor sem tetszik nekem ez az egész.
– Hamarosan túl leszünk rajta. – Magamat is próbáltam megnyugtatni ezzel. – Figyeljetek oda rá – böktem Adriánra.
– Úgy lesz – bólintott Vaszilij.
Odakint elbotorkáltam a tornác végéig, és rágyújtottam. Kilestem a tető alól, megbabonázva szemléltem a csillagokat. Leléptem a verandáról, a fűszálak szúrták a bokámat a harisnyán keresztül. Alig tettem két lépést a sötétségben, megbotlottam, szitkozódva szisszentem fel, de haladtam tovább, amíg elértem a kerítést. A fára könyökölve szívtam a cigarettát tovább.
Vajon mit láthatott Gagarin odafent? – töprengtem. Felemeltem a csikket tartó kezem, az éjszakában úgy tűnt, mintha a csillagok egészen közel lennének, megérinthetném őket. Micsoda látvány lehetett! Belátni az egész Földet, azokat az országokat, földrészeket, amikről a magam fajta lányok csak álmodhattak, hogy egyszer eljutnak oda. Leeresztettem a kezem. Arról pedig végképp csak álmodhattam, hogy egyszer ugyanazt láthassam, mint Gagarin. Pedig lebegni a Föld és a Hold között talán sokkal könnyebb volt, mint két lábbal állni ezen a bolygón.
Csendesen tört ki belőlem a zokogás, a cigaretta kiesett ujjaim közül, egy parázsló villanással esett a fűbe. A földbe tapostam a csikket, szipogva meggyőződtem róla, hogy tényleg kialudt, csak aztán adtam át magam a sírásnak. Legutóbb apa eltűnése után küszködtem így, néha annyira sírtam, hogy hazaküldtek az iskolából. Akkoriban még a családom és én voltunk az áldozatok – fordult a kocka, ezúttal én szedtem az áldozatokat, kezdve Adriánnal. Lehet, ha apa tudta volna, mit követel meg a szabadsága, nem hagyta volna, hogy elfogadjam Pokornyijov ajánlatát.
Azt mégsem hagyhattam, hogy ledolgozza azt a tizennégy évet! Ha túléli, feltéve...
Szoknyám zsebébe túrtam, hátha akad benne egy zsebkendő. A szerencse valószínűleg abban a pillanatban hagyott magamra, mert nem találtam zsebkendőt, a kézfejemmel töröltem meg arcomat úgy, ahogy. Néha szerettem volna kilépni a saját testemből, hogy adjak magamnak egy józanító pofont, össze kellett szednem magam, és kitervelni, mi a következő lépés, Adrián sorsa is azon múlt.
Én azt akartam, hogy elengedjük. Még szükségem lett volna rá a tervemben, hogy megfogjam Borit, és azok után, amit Adrián mondott, egy kicsit a személyes sérelem is vezérelt. Bori egy ostoba vidéki lányt látott bennem, hát legyen, belementem a játszmába, hadd higgye, hogy befolyásolható vagyok, mint azok a lányok, akiket kihasznált.
Nyitva maradt odabent a szoba ajtaja, megálltam a küszöbön, onnan figyeltem a hármast: Adrián még mindig a székhez volt kötözve, Averkij továbbra is a falnál támaszkodott, Vaszilij a sámlin ücsörgött, bekötözött jobbjában ott lógott a Makarov. És csevegtek, mintha mindaz nem is számítana, hol vannak és hogyan.
– Mi beatzenét játszunk. – Adrián sebes arca felragyogott, ahogy zenéről beszélt.
A két orosz értetlenül pislogott rá.
– Mi a franc az a beatzene? – kérdezte Vaszilij Averkijt.
– Honnan tudjam? – tárta szét karjait az őrnagy.
– Nem te zenélsz?
– Ez valami nyugati hülyeség lehet – legyintett Averkij.
– A beatzene Angliából származik – magyarázta Adrián. – És egyáltalán nem hülyeség! Sok országban népszerű, nemcsak Angliában. Mostanában kezdtek az emberek felfedezni olyan bandákat, mint a Beatles!
– Sosem hallottam róluk – rázta fejét Vaszilij.
– Nyugati hülyeség – okoskodott Averkij. – Mint az a gusztustalan kóla*. Nyugatról mindig csak a hülyeséget importálják.
– Na, mondjuk a beatzenét nem legálisan, feltételezem – nézett Vaszilij Adriánra.
– Nem vagyok a határon, amikor áthozzák a lemezeket – mosolygott ő ártatlanul. – Hozzám különben is csak a röntgenfelvételekre másolt darabok jutnak el.
– Hogy mire? – hökkent meg Vaszilij. – Szerintem rossz szót használtál.
– Nem, jól mondta, már hallottam erről, Alekszja mesélte – lelkesült fel Averkij. – Múltkor Leningrádban fogtak valakit, volt vagy száz illegális lemeze mindenféle nyugati előadóktól, mind röntgenfelvételre másolva.
– Őrület – álmélkodott Vaszilij.
– Ti mit csináltok? – léptem beljebb.
Mindhárman egyszerre kapták fel fejüket. Érkezésemmel kihűlt a levegő, nyomasztó érzés telepedett a helyiségre, egyáltalán nem tetszett, nem akartam a kegyetlen fegyőr szerepben tetszelegni.
– Csak beszélgetünk – ugrott fel Vaszilij a sámliról, és intett, hogy üljek le.
– Vagy úgy, beszélgettek... – hagytam rájuk.
Helyet foglaltam, és eligazítottam térdemen a szoknyát.
– Ajánlatom van – tértem a lényegre, másra sem vágytam, minthogy lezárjuk végre ezt az egészet, és hazamehessek Vaszilijjal.
– Miféle? – feszengett Adrián.
– Valahogy ki kell derítenem, kik állnak a BRD mögött. Ha eljátszanád, hogy én vagyok az új barátnőd...
– Álljon meg a menet! – szólt közbe Adrián. – Te komolyan azt akarod, hogy vigyelek be a klubba, mint a barátnőmet? – hüledezett.
– Valahogy vissza kell jutnom, tőled alig tudtam meg valamit! – fortyantam fel.
– Elmondtam, amit tudtam! – védekezett Adrián.
– De az nem elég!
– Mégis mit vártál?! – replikázott. – Hogy majd így... – Rántott egyet kezén, a pokróc lecsúszott válláról. – A rohadt életbe! – átkozódott. – Azt hitted, hogy majd egykettőre mindent megtudsz tőlem? Csak azért, mert jártunk Borival, még nem avatott be az összes kis titkába!
– Akkor meg hirtelen miért lettetek olyan jóban? – szegeztem neki. – Azok után, hogy megcsalt téged, és ahogy beszéltetek egymásról, gyanús, mennyire összemelegedtetek. Kép is készült rólatok.
– Miféle kép? – fehéredett el Adrián.
Majdnem rávágtam a választ, de még időben haraptam nyelvemre, helyette inkább visszakérdeztem:
– Mit gondolsz, miféle?
Adrián tűnődve vizslatott.
– Ő tud erről? – intett fejével Vaszilij felé.
– Miről van szó? – kíváncsiskodott Vaszilij.
– Mindjárt elmondom – ígértem.
– A barátnőm akar lenni – árulta el Adrián oroszul.
– Hogy tessék? – hördült fel Vaszilij.
– Rohadj meg, Adrián – sziszegtem, kárörvendően vigyorgott rám. – Megmagyarázom! – váltottam oroszra, talpra szökkentem. – Figyelj, annyira elfogadó volt mindenki Violával, amikor Adrián közénk hozta, és tudom, ha én lennék a barátnője, vagy legalábbis úgy tennénk, akkor esélyem lenne bejutni!
Vaszilij úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– Nem, ezt nem engedem meg – jelentette ki.
– Nem engeded meg?! – visszhangoztam elképedve. – Vaszilij, az apám szabadságáról van szó, és nekem...
– Neked tenned kell valamit – fejezte be helyettem, amivel még jobban felbőszített. – Tudom, Magda, de ideje lenne meghúzni a határt, hogy meddig mehetsz el.
– Mi az, hogy meddig mehetek el?! – hőbörögtem. – Nem gondolod, hogy túl késő már ehhez?!
– Ami az erkölcsöket illeti, lehet, ami viszont kettőnket illeti, még nem késő. Én nem engedem, hogy bárkivel bármilyen álkapcsolatba kezdj. – Vaszilij nem tűrt ellentmondást.
Döbbenten meredtem rá.
– Miért akarod, hogy válasszak közted és apa között? – suttogtam.
– Nem választásra kényszerítelek, hanem arra, hogy kezdj el józanul gondolkodni – mondta higgadtan, de szigorúan Vaszilij. – Annyi más lehetőség van. Arra is találhattunk volna más megoldást, hogy kivallassuk ezt a hülyegyereket – mutatott Adriánra a Makarovval. – Erre te elmentél vele lerészegedni egy kocsmába. Átgondoltad egyáltalán, mit művelsz? És ha ő akart volna téged elrabolni, beletesz valamit az italodba, és elvisz valahova? Mit csinálok, hol keresselek?
– Szóval szerinted hülyeséget csináltam?! – méltatlankodtam. – Szerinted hülye vagyok?!
Averkij megköszörülte a torkát, rá se hederítettünk.
– Senki nem gondolja, hogy hülye vagy – próbált csillapítani Vaszilij. – Értsd már meg, hogy aggódom érted. Aggódom magunkért! – bukott ki belőle elkeseredetten. – Hazudozol, hogy szakítottál velem, hogy megcsaltalak, és közben ilyen nyikhajokkal iszogatsz, hagyod, hogy ölelgessenek...
– Te meg féltékenykedsz! – kiabáltam.
– Mert okot adsz rá! – vágott vissza.
– Arról, hogy itt vagyunk, kizárólag te tehetsz! – ordítottam könnyekkel küszködve. – Ha elmondod nekem az igazat, most minden máshogy lenne!
Amint kimondtam, azonnal megbántam, Vaszilij zöld szemei, amik máskor olyan boldogan mosolyogtak rám, megteltek őszinte fájdalommal. Elszégyelltem magam, nem rá haragudtam, hanem saját magamra. Másodszorra sértettem meg meggondolatlanul valakit, akit szerettem, ráadásul a szívemnek legkedvesebbet bántottam ezúttal.
– A kihallgatások általában nem torkollnak szerelmi drámába, kedveskéim – ütötte meg fülem egy túlságosan ismerős hang. – Már amennyiben kihallgatásnak nevezzük ezt a... nem is tudom, mi folyik itt, és félek rákérdezni.
A küszöbön ott állt Pokornyijov a maga fenyegető valójában – kigombolt zubbonyban, viseltes ingben, de kétségtelenül fenyegetően. A tábornok tett egy lépést, én ösztönösen hátráltam, felém villant tekintete. Testemet elöntötte a hideg, mintha januári fagy köszöntött volna be a langyos május éjjelbe. Vaszilij megmoccant, úgy helyezkedett, hogy eltakarjon a tábornok elől, mire, ha lehet, még jobban elszégyelltem magam. Pokornyijov gúnyosan elmosolyodott, majd Averkijhez fordult, az őrnagy baljába temette arcát, ujjai között lesett ki felettesére.
– Veled mindjárt számolok, Averkij Szergejevics – vetette oda Pokornyijov
Megállt Adrián előtt, ő megszeppenten pislogott a tábornokra.
– Nocsak, ismerős a pofája – mormolta Pokornyijov, a fejét oldalra döntve kémlelte Adriánt.
Hirtelen mozdult, elakadt a lélegzetem, Adrián riadtan nyikkant egyet. A tábornok erőteljesen ragadta meg az állánál fogva, egészen közel hajolt Adriánhoz, alaposan szemügyre vette arcának minden részletét, tekintete elidőzött a rántástól ismét szivárogni kezdő seben.
– Na, halljam – egyenesedett fel, még mindig Adrián állát markolva –, ki állt elő ezzel a zseniális ötlettel?
– Én – vágta rá Vaszilij és Averkij egyszerre, mielőtt még kinyithattam volna a szám.
Pokornyijov lehunyta szemeit, hüvelyk- és mutatóujjával orrnyergét masszírozta, mély levegőt vett.
– Esküszöm, megbolondulok – dünnyögte. Leeresztette kezét, és elkiáltotta magát: – Hadházi!
A házigazdánk megjelent a küszöbön.
– Parancsoljon, tábornok elvtárs.
– Vidd át a másik szobába, amíg eldöntöm, mi legyen vele – eresztette el Adriánt.
– Mi van? – nyüszítette ő.
– Segíts neki, Averkij – parancsolta Pokornyijov, nem hagyva engem szóhoz jutni. – Valamivel üsse ki – intézte még Hadházihoz.
– Magda! Magda! – szólongatott kétségbeesetten Adrián. – Azt ígérted, hogy nem fognak...
Sokadik pofont kapta azon az éjszakán, ezúttal Pokornyijovtól, méghozzá akkora lendülettel, hogy azt hittem, székestül fog felborulni. Engedelmesen elhallgatott, fejét lehajtva hagyta, hogy Averkij és Hadházi kicipeljék a szobából. Nem mertem tiltakozni, nehogy a következő pofon az én arcomon csattanjon.
– Gyere csak ide, Magda – duruzsolta negédesen Pokornyijov.
Szófogadóan elindultam volna felé, Vaszilij azonban elkapta vállamat.
– Ne aggódjon, Minovszkij elvtárs, nem szeretem el a kedvesét – élcelődött Pokornyijov. – A féltékenykedést tartsuk meg későbbre, most van fontosabb dolgunk. Gyere ide, Magda – ismételte erélyesen.
Vaszilij ujjai lecsúsztak vállamról, biztatást várva pillantottam fel rá, Vaszilij viszont nem nézett a szemembe, csak biccentett, hogy menjek. Odabotorkáltam Pokornyijovhoz, ezúttal semmi kihívó nem volt tartásában, tábornokos szigorúsággal bánt velem, mintha én is a katonája lettem volna.
– Megmondtam neked, hogy ne hősködj – fogott bele. – Magyarázatot követelek! – ripakodott rám, ijedten akadt el a lélegzetem.
– Én csak... – Hangom megbicsaklott. – Adrián ismeri Borit... Arra gondoltam, hogy ő segíthet... Hogy bejuthatok a klubba...
– Ugye nem hitted, hogy mindezek után szabadon ereszthetjük? – Pokornyijov szinte sajnálkozva csóválta meg fejét.
– Na, de... – Éreztem, hogy kifutott arcomból a vér. – Adrián alig tudott valamit, nem veszélyes...
– Ha alig tudott valamit, még nagyobb hiba volt őt idehozni! – förmedt rám Pokornyijov. – Nagyot csalódtam benned, Magda, nem gondoltam volna, hogy ekkora hibát vétesz!
– Nem volt hiába, megtudtam valamit, amin elindulhatok! – bizonygattam elkeseredetten.
– Átkozottul ostoba módon csikartad ki belőle az információt, úgyhogy ajánlom neked, hogy jó legyen! – mennydörögte.
– Nem volt az egész Magda ötlete – tért vissza Averkij. Azonnal megmentésemre sietett, megállt mellettem, fellélegeztem egy kicsit. – Én döntöttem úgy, hogy jó ötlet idehozni ezt a szerencsétlent.
– Sejtettem – nyugtázta egykedvűen a tábornok. – Ne aggódj, galambocskám, te is sorra fogsz kerülsz, várd ki türelemmel. – Averkij vállára tette a kezét, határozottan tolta félre. Mintha viharos szél elől vették volna el tőlem a menedéket, egész testemben megborzongtam. – Ahogy ma este viselkedtél, Magda, az meggondolatlan és felelőtlen volt – oktatott ki Pokornyijov. – Ha azt akartam volna, hogy valaki ilyen kontár munkát végezzen, megkérhettem volna rá bárkit az utcán. – Arcom forróra gyúlt, könnyek ültek meg pilláimon, elhomályosítva a tábornok alakját – Hatalmasat csalódtam benned, meg voltam róla győződve, hogy neked egyedül több eszed van, mint három másiknak együttvéve. Még egy stikli, és a megállapodásunkat semmisnek veszem, az ügy átkerül máshoz – fenyegetőzött. – Remélem, tisztában vagy vele, hogy ez azt jelentené, hogy az édesapád Szibériában marad.
– Ne... – nyögtem.
– Elég már! – dörrent Pokornyijovra Vaszilij.
Mellettem termett, és átkarolta derekam, védelmezően vont magához, én pedig menedéket keresve bújtam hozzá.
– Ne gyötörje már! – mordult a tábornokra. – Látja, mit művel vele. Hagyja békén, élvezkedjen más nyomorán.
– Vigyázzon a szájára, Minovszkij elvtárs – utasította rendre a tábornok. – Nehogy magának is tanítanom kelljen egy újabb leckét.
Vaszilij erre nem válaszolt, szorosabban ölelt magához.
– Túl sokat tud ez a kölyök, nem engedhetjük el – határozott Pokornyijov.
Szívem rémülten botlott egyet.
– Nem, nem, nem bánthatjátok! – Kibontakoztam Vaszilij öleléséből. – Hadd eresszük el! – rimánkodtam. – Az emberek amúgy is láttak engem vele, ha eltűnik, és eljut a híre Borihoz és a társaihoz, gyanakodni fognak rám!
– Ha így lesz, az a te hibád lesz, és neked kell helyrehoznod, amit elrontottál – közölte szenvtelenül a tábornok. – Okosabbnak kellett volna lenned, Magda.
– Kérlek, kérlek – tettem össze a két kezem –, kérlek, ne öld meg. Nem érdemli meg, az én hibám...
– Minovszkij elvtárs, vigye haza Magdát – szakított félbe Pokornyijov. – Te meg – intézte Averkijhez – maradj itt.
– Gyere, Magda – tette kezét a hátamra Vaszilij, a kijárat felé tolt.
Nem hagytam magam, elkaptam Pokornyijov karját, abba csimpaszkodva könyörögtem:
– Ne bántsátok! Ne öld meg miattam! Kérlek, Ivan! – zokogtam, szándékosan tegezve és a nevén szólítva, remélve, azzal megenyhítem. – Az én hibám, nem akarom, hogy miattam meghaljon!
Pokornyijov vonásai ellágyultak.
– Jaj, kis lelkiismeretes galambocskám.... – paskolta meg kezem. – Nem ölöm meg, ne félj.
– Megígéred, hogy nem bántod? – rebegtem.
– Hát persze, kedvesem – mosolygott szinte jóságosan. – Vigye haza Magdát, Vaszilij Andrejevics. – Azzal lefejtegette magáról ujjaim, és finoman Vaszilij felé taszított.
Kifelé menet találkozott tekintetem a Hadházi nevű férfiéval, az ajtófélfának támaszkodva, szórakozottan figyelte a jelenetet. Még hallottam, hogy odabent Averkij hadarni kezdett, de Pokornyijov hamar elhallgattatta.
Fuldokolva-hüppögve botladoztam a kocsiig, Vaszilij kinyitotta nekem az utasülés felőli ajtót, ernyedt tagokkal ültem be. Zsibbadtan zötykölődtem együtt az autóval, minden gondolat elhagyott, üres voltam, azt sem bántam volna, ha villám csapott volna belém. Vaszilij nem szólt, nem ért hozzám, mereven az utat bámulta, tompán érzékeltem, amikor néha megállt ellenőrizni az utat a térképen.
A kisebb megállókkal is furcsán rövidnek tűnt az út, lehet, elbóbiskoltam párszor. Arra ocsúdtam fel, hogy hazaértünk – nem Vaszilijék lakásához, hanem Imréhez és Katkához. Kérdőn Vaszilijra néztem, a lámpafényben arcának csak egy szeletét láttam.
– Jobb, ha otthon maradsz egy kicsit – szólalt meg halkan. – Nekem vissza kell mennem hamarosan a laktanyára, és itt... – A kormányon dobolt zaklatottan. – A barátnőd, Kátya jobban tud most rólad gondoskodni.
Haragudott rám, egyértelmű volt. Nem nézett rám, nem akart velem lenni, fájt neki, amit a fejéhez vágtam, és nekem fájt, hogy megbántottam. Ellenkezni nem maradt erőm, pedig mindennél jobban vágytam Vaszilij meleg ölelésére. Kikászálódtam az ülésről, és megkerültem a kocsit, a kapuhoz léptem, a kilincsre tettem a kezem. Hátrasandítottam, Vaszilij letekerte az ablakot, engem figyelt. Hezitáltam egy kicsit, végül elengedtem a kilincset, odasétáltam hozzá, az ajtóban megkapaszkodva lehajoltam, egy puha csókot nyomtam szája sarkába. Vaszilij meg sem rezzent, csak hagyta.
Forró könnyek gördültek le arcomon, és már elhúzódtam volna, ám Vaszilij elkapta kezem, ajkaihoz szorította.
– Pihend ki magad – suttogta, és eleresztett.
Bólintottam.
– Cseréld ki a kötést otthon – motyogtam.
– Kicserélem.
Vaszilij csupán akkor indította be a motort, amikor beléptem az udvarra. Mielőtt a kapu bezáródott, láttam megvillanni a reflektorokat, tekintetem még egyszer találkozott Vaszilijéval.
Gépiesen vágtam át az udvaron, fordítottam el a kulcsot a zárban, rúgtam le cipőim, és nyitottam be a szobámba. Becsuktam az ajtót, nem kapcsoltam lámpát, leültem az ágyam szélére, és a sötétségbe bámultam.
Néhány perc múlva megnyikordult az ajtó, fény szűrődött a konyhából, Katka lesett be hozzám:
– Magda? – súgta.
Nem feleltem.
– Hol a csudában jártál, Magda? – faggatott Katka mérgesen. – Már nagyon aggódtunk érted. Van neked fogalmad róla, hogy mennyi az idő?
Hallottam a közeledő lépteket, Katkáé mögött az Imréét, a bátyám bosszankodott. Egy puha tenyér nehezedett a vállamra, Katka kérdezett valamit, rá se hederítettem. A gondolatok, amik eddig hallgattak, felkavarodtak, sírtak és őrjöngtek, összezavarodtam tőlük. Kitört belőlem a zokogás, Katka pizsamájába kapaszkodtam, barátnőm a hátamat simogatta.
– Elrontottam... elrontottam mindent... – sírtam, Katka ringatott és csitított.
* A Szovjetunióban is árultak kólát a második világháború után, mert Zsukov marsall annyira rajongott érte, hogy hajlandó volt hadititkokat cserélni érte Amerikával. A Szovjetunióban árusított kólának az volt a különlegessége, hogy átlátszó volt, kihagyták a gyártásból azt az alapanyagot, ami a kóla jellegzetes színét adja. Az üvegről hiányzott a címke, az egyetlen jelölése az italnak a kupakon lévő vörös csillag volt.