megjegyzés: dőlttel szedtem a sorokat, amik nem tőlem származnak, hanem Jeszenyin verséből.
_____
– De szeretlek, lágymosolyú hazám! Nem tudva magam se, miért. – Vaszilij hangja olyan bársonyosan zendült, mint amilyen bársonyosan a napfény cirógatta az arcomat. – Tűnő örömöd sugaras dalán, ha elámul a lágyfüvü rét. – Mintha csak erre várt volna, a pokróc sarkába kapott a gyenge szél, megzizzentek a fűszálak. – Szeretem pihenőn a kaszásokat, meg a réti szunyogmuzsikát, táncban lobogóhaju lányokat, nevetőszavu harmonikát. – Lehunytam szemeim, szinte hallottam fülemben a vidám mulatozás zaját. – Sűrű pillák árnyas rejtekén, szép lányszemek ékszere ég... Jó dajka, hazám, de szeretlek én! Ringass el, erős menedék!
Rövid szünet és papírzörej következett.
– Ricsajával a gyászszinü varjuhad, felijeszti a puszta mezőt. – A lapozással mintha megfordult volna a vers is. – Vihar indul, nyírfa hajába kap, s vet a tóra tarajlepedőt, fut a villám, reccsen az ég-üveg, kócfelleg oson feketén... S már csillagok ontják fényüket, pici mécsek az ég ereszén. – Kinyitottam a szemeim, de nem kék égboltot láttam, hanem füstös szürkét. – És jött a parancs, szigorú írás: aki férfi, a háboruba! Asszonyzokogás, keserű sírás száll szét a jajos faluba. – Mint egy látomás, úgy jelent meg előttem a jelenet, ahogy az egyenruhás férfi búcsúcsókot ad feleségének és az asszony karján zokogó gyereknek, gondterhelt arccal elsétál, de még vissza-visszanéz. A múlt ez? Vagy a jövő? – A nehézszavu férfihad összegyűl, nem könnyezik, egy se beszél. Az ócska iszákba kenyér kerül, s indul vele lomha szekér.* – Ismét csend lett, ebben már nem volt könnyű papírzörej, ez a csend a mellkasomra tenyerelt, a földnek szegezett.
Észre sem vettem, hogy ráncolom a homlokom, csak amikor Vaszilij finoman megérintette a barázdát a két szemöldököm között, összerezzentem hűs ujjbegye alatt.
– Ne folytassam?
Haboztam.
– Mikori ez a vers? – kérdeztem.
Vaszilij elém tartotta a könyvet, a költemény végén ott állt az évszám: (1914). Elvettem tőle a kötetet, nem olvastam a sorokat, csak bámultam a feketével, cirillel nyomtatott szavakat.
– Mi bánt? – Vaszilij végigsimított hajamon.
– Miért olyan, mintha akár tegnap is írhatták volna? – motyogtam.
Felpillantottam Vaszilijra, zöld szemei ezúttal nem mosolyogtak rám, komoran fürkésztek.
– Háborútól félsz?
– Hogyne félnék! – Felültem, és becsuktam a könyvet. – Ha háború lesz, téged elvisznek.
Vaszilij mellém húzódott, átkarolta derekam, a vállára hajtottam fejem, a könyvet a combomra tettem.
– Nincs mitől félned, édes Magda – nyugtatott.
– Már hogyne lenne – ellenkeztem. – Összetörne a szívem, ha elvinnének, és veszélyben lennél.
– Egész pályafutásom alatt szerintem akkor voltam a legnagyobb veszélyben, amikor Averkij és én részegen betettünk egy gránátot egy lábas alá.
Elhúzódtam tőle, megütközve pislogtam rá.
– Miért csináltatok ilyet?
– Meg akartuk nézni, mi történik – vont vállat Vaszilij.
– És mi történt?
– Hát majdnem föld körüli pályára állítottuk a lábast.
Összeszorítottam ajkaim, hogy ne törjön ki belőlem a kacagás, de nem bírtam ki, prüszkölve felnevettem.
– Nem vagytok normálisak!
– Nos, nem, ebben igazad van – hunyorgott vidáman Vaszilij. – Meggyűlt velünk szegény tanárainknak és feletteseinknek a bajuk. Ne félj, visszakapom most. Múltkor alkohol volt a fiúknál a laktanyán – mesélte –, részegen tántorgott az összes. A szagból ítélve valami olcsó bort szereztek valahonnan, lehet, valamelyik helybelivel alkudták ki.
– A magyarokkal mindig lehet alkohollal üzletelni – bölcselkedtem.
– Ezek a fiúk meg kapnak rajta – csóválta fejét Vaszilij. – Az egész barakkot átkutattam, de nem találtam, hova rejtették. Ezek meg röhögtek rajtam közben. Rosszabbul mondjuk ők jártak, mert másnap korán reggel meneteltettem őket teljes felszerelésben.
– Látod – böktem meg mellkasát –, most veled szúrnak ki a katonáid.
Vaszilij elkapta kezem, csókot nyomott rá.
– Legközelebb megfenyegetem őket, hogy a nyakukra küldöm Averkijt.
– Szerencsétlenek...! – kuncogtam. – Azért annyira ne haragudj rájuk.
– Nem haragszom én ezekre a fiúkra. – Vaszilij szemeire árnyék borult, kézfejem cirógatta hüvelykujjával. – Kölykök még ezek, némelyik épphogy kikerült az iskolából, máris külföldi szolgálatra küldték. – Lehervadt a mosolyom. – Pimaszok, mert még szinte gyerekek.
– Ez szomorú – motyogtam.
– Az – értett egyet Vaszilij.
Arcára tettem szabad kezem, közelebb vontam magamhoz, puhatolózva csókoltam száját, ő mélyítette el a csókot, végigdőlt velem a pokrócon. A Jeszenyin kötet a pokrócra bukott, amikor Vaszilij tenyere végigsiklott combomon a szoknya anyaga alatt.
– Vaszilij... – nevettem bele a csókba. – Még a végén valaki meglát minket. – Az orosz erre felemelte a fejét, és körbenézett.
Valahol Budapesttől délre jártunk, nem voltam benne biztos, hogy pontosan hol. A Duna partján találtunk magunknak egy tiszta részt, egy kicsit mindkettőnket a Bodrog mellett eltöltött időkre emlékeztetett, csak itt nem dombok vettek minket körbe, hanem a végtelennek tűnő, lapos táj. A Pobedát otthagytuk a földút mellett, ahol mi heverésztünk, onnan éppen látszódott a fekete teteje a cserjék és a magasra nőtt fű zöldje között.
– Nincs itt senki. – Vaszilij lehajolt hozzám, fülem alá lehelt apró csókokat, csiklandós nevetést csalva ki belőlem.
– Azért van nálad? – kérdeztem rá. – Tudod...
– A kocsiban, igen – dörmögte, áttért nyakamra, gyengéden szívogatta, egész testemben beleremegtem. Nehezemre esett elválni tőle, de mióta visszatért Budapestre, túl sokszor engedtünk felelőtlenül a vágyainknak.
– Hát akkor – mellkasára tettem kezem, határozottan eltoltam magamtól – menj érte.
– Jó... – sóhajtott Vaszilij, és feltápászkodott.
Felültem, néztem, hogyan vágott át a bozótoson. Figyelmemet aztán a Duna vonta magára, lusta hullámain szikrázva tört szét a tavaszi napsütés, kedvem lett volna megmártózni benne. Eszembe jutottak a fürdőzések a Tiszában, megmosolyogtam a régi emléket. Felálltam, lehúztam harisnyámat, a Jeszenyin könyv mellé dobtam a pokróc sarkába. Meztelen talpamat csiklandozták a fűszálak, szúrtak az apró kavicsok, ahogy a folyóhoz sétáltam, a parton megálltam, beledugtam lábujjam a vízbe. Az jéghideg és iszapos volt, sikkantva ugrottam el, a fűbe töröltem lábam.
Az érzés váratlanul ért tarkómhoz, önkéntelenül kaptam oda kezem, megütközve fordultam körbe. Nem volt ott senki rajtunk kívül, értetlenül ráncoltam homlokom, megráztam fejem. Képzelődöm, győzködtem magam. Valahol, valami csobbant a vízben, összerándultam; egy béka brekegett fel öblösen, mire kinevettem magam. Hát persze, mi más lenne...?
– Mit csinálsz ott, édes Magda? – ütötte meg fülem Vaszilij hangja.
Az orosz óvatosan lépett le mellém az iszapos partra.
– Csak kipróbáltam, milyen a víz – feleltem.
– Na, és milyen?
– Hideg – borzongtam meg. – És gusztustalan – fintorodtam el.
– Azt hittem, szereted a vízpartot, lelkem. Ezek szerint ne vigyelek tengerpartra nászútra?
– A tengerparttal nincs bajom.
Zöld szemei mosolyogtak rám, fülem mögé tűrt egy kócos tincset, gyengéd csókba vont.
– Azt hiszem, félbehagytunk valamit – suttogta ajkaimra.
Szerettem volna átadni magam a forró szenvedélynek, de izmaim megfeszültek Vaszilij tenyere alatt, válla felett kilesve a túlpartot kémleltem.
– Még mindig izgulsz, hogy meglátnak? – csipkelődött Vaszilij.
– Az előbb én... – Elbizonytalanodtam, nem akartam elrontani azt a csodálatos napot, Vaszilij azonban várakozóan fürkészett. – Az előbb úgy éreztem, mintha megint figyelnének – böktem ki.
Azt hittem, Vaszilij majd legyint rá, mondván, az aggodalom beszél belőlem. Nem így lett: elkomorult, féltőn ölelt át, szintén a környéket kezdte pásztázni.
– Talán jobb, ha indulunk – mormolta.
– Sajnálom, lehet, hogy képzeltem az egészet, ezért nem kell rögtön mennünk – hadartam.
– No, nem vagyok oda a közönségért, édes Magda, úgyhogy pakoljunk össze – húzott a pokróc felé. – Egyébként meg – folytatta egy árnyalatnyival könnyedebben – legfeljebb arrébb állunk a kocsival, és folytatjuk ott. – Rám kacsintott, mosolygós puszit nyomtam arcára.
Estefelé értünk Budapestre, Vaszilij az Averkijjel közös szolgálati lakásba vitt, nem haza. Volt már nála egy fiókom tele holmikkal, amikre szükségem lehetett. Reménykedtem, hogy kettesben lehetünk egy kicsit, esetleg vehetnénk egy forró fürdőt együtt – a lakás viszont nem volt üres. Vaszilij még be sem csukta az ajtót, Averkij elénk toppant az előtérben, csípőre tette kezeit.
– Hol voltál? – vonta kérdőre Vaszilijt.
– Randevún – felelt ő szenvtelenül.
– Miért nem szóltál?
– Jönni akartál?
– Még mit nem! – húzta fel orrát Averkij. – Itt van Anatolka – bökött fejével a nappali felé. – Adhatnál neki tanácsot.
– Miféle tanácsot?
– Nőügyben.
– Ahhoz miért kellek én feltétlenül? Hát te nem tudsz neki tanácsot adni?
Averkij jelentőségteljes pillantást vetett barátjára.
– Mit nézel rám így? – értetlenkedett Vaszilij. – Ne tegyél úgy, mintha nem lett volna legalább annyi nő az életedben, mint amennyi férfi.
– Lehet, de kettőnk közül te vagy az, aki meg is tudja tartani a nőket maga mellett – érvelt Averkij.
– Ez igaz. Jó – törődött bele sorsába Vaszilij. – Beszélek Anatolijjal.
– Helyes. Na, félre az útból – intett sürgetően, arrébb húzódtunk.
– Most meg hova mész? – hökkent meg Vaszilij.
– Mit érdekel az téged? Amúgy meg te sem mondtad, hova mész – vágott vissza sértődötten Averkij. – A kocsiban hagytam a pálinkát – válaszolt meg azért a kérdést a küszöbről.
– Averkij... – kezdte volna Vaszilij fáradtan, az őrnagy nemes egyszerűséggel bezárta az ajtót, távolodó léptei visszhangot vertek a belső udvarban.
Vaszilij és én összenéztünk, az orosz megcsóválta fejét, majd kezem megragadva a nappaliba húzott. Anatolij ott ücsörgött a kanapén, egy kártyavár felépítésével fáradozott éppen.
– Sziasztok – köszönt ránk vidáman. – Milyen volt a randevú?
– Részletekbe menő választ kérsz? – Oldalba löktem Vaszilijt a könyökömmel, cinkosan hunyorgott rám.
– Nem igazán. – Anatolij vigyázva tett egy lapot a vár tetejére, mire az összeroskadt, Anatolij csalódottan eresztette le kezét. – A fenébe... – dünnyögte, és nekilátott összeszedni a lapokat.
– Mi nyomja úgy a szíved? – Vaszilij leült az egyik karosszékbe, én a karfára telepedtem le, Vaszilij átkarolta derekam.
– Jaj, mindig a nőkkel van baj – panaszkodott Anatolij. – Már bocs, Magda. – Megeresztett felém egy bűnbánó mosolyt.
– Nem haragszom – nyugtattam.
– Lena barátnőddel vesztél össze? – Vaszilij a zsebéhez kapott, cigarettát vett elő, és rágyújtott.
– Lenával? – Anatolij takaros pakliba rendezte a kártyalapokat. – Nem, nem, dehogy, Lenának ehhez semmi köze. Egy itteni lánnyal van bajom.
– Mikor szakítottál Lenával?
– Nem szakítottam vele.
Rosszallóan vontam össze szemöldököm.
– Ne nézz rám így, Magda! – védekezett Anatolij. – Részemről egyik sem komoly, ez a magyar lány meg főleg nem. Kicsit összemelegedtünk múltkor azon az estén, ennyi az egész. Vagyis én azt hittem, ennyi lesz.
– Ugye nem Kiss Violáról beszélsz? – kerekedtek el szemeim.
– Azt nem tudom, mi a vezetékneve, de Violának hívják – bólogatott Anatolij. – Szőke, magas lány.
– Ó, te jó ég... – temettem tenyerembe arcom. – Mit akar tőled?
Anatolij széttárta karjait.
– Bár tudnám! Azt mondta, megértette, hogy én nem akarok tőle semmit egy kis szórakozáson kívül. Élném tovább az életem, jövök-megyek a papával, mert ő meg ragaszkodik hozzá, hogy ott üljek mellette, és okuljak – magyarázta Anatolij. – Erre fogja, és beállít ez a lány! Honnan tudja, hol vagyok én mindig?
– Az apja a külügynél dolgozik – közöltem. – Gondolom, vannak összeköttetései.
– Te ismered őt, ugye? Mert ha igen, megkérhetnéd, hogy hagyjon engem békén – reménykedett Anatolij.
– Ismerem, de nem kedveljük egymást – ráztam fejem. – Aligha hallgatna rám.
– Nem lehet, hogy ő is szovjet katonatisztet akar maga mellé, hogy téged utánozzon? – vetette fel Vaszilij, elgondolkodva hümmögtem.
– Jaj, csak ezt ne! – borzadt el Anatolij. – Engem pécézett volna ki magának?
– Könnyen meglehet – bólogattam.
Szemem sarkából elkaptam, hogy Vaszilij az ajkai közé szorította a cigarettát, elfojtva egy mosolyt. Anatolij szintén felfigyelt rá, mert felcsattant:
– Ne nevess ki, Vaszja! Én vagyok itt az áldozat, szenvedek!
– Mindig mondom neked meg Averjának, hogy a hülyeségetek megbosszulja önmagát – okította Vaszilij. – Sosem hallgattok rám, hát tessék, itt a következménye.
– Ne add itt nekem elő a szentbeszédet. – Anatolij összefonta karjait mellkasán, hátradőlt a kanapén. – A papa is észrevette már ezt az őrült lányt, meg is kaptam a magamét, amikor elmondtam, mi történt. Ha teherbe ejtesz nekem itt valami kislányt Budapesten, kitekerem a nyakad, Anatolka – utánozta apja hangját, majdnem kitört belőlem a kacagás.
Ekkor csapódott az ajtó, Averkij tért vissza egy üveg pálinkát lóbálva.
– Meghoztam a pálinkát! – jelentette vidáman.
– Azzal a lendülettel ide is adhatod nekem – nyújtotta kezét Vaszilij.
– Már miért adnám? – ölelte magához a palackot Averkij. – Szerezz magadnak!
– Hogy fogod hazavinni Anatolijt? – tette fel a kézenfekvő kérdést Vaszilij. – Én biztos nem rohangálok vele sehova.
– Bolkolov eljön érte, megállapodtunk – vont vállat Averkij.
– Na, jó. – Vaszilij előredőlt, a hamusba nyomta a félig elszívott cigarettát, és felállt. – Beszélhetek veled négyszemközt, Averja?
– Muszáj? – fintorgott az őrnagy.
– Muszáj. – Vaszilij kicsavarta az üveget Averkij kezéből, letette az asztalra, és Averkij szobájába sétált, az őrnagy kelletlenül követte.
Anatolij ismét a kártyavár építéssel kezdett foglalatoskodni. Lecsúsztam a karfáról, letelepedtem a padlóra Anatolijjal szemben, elvettem két kártyalapot, megpróbáltam őket egymásnak támasztva gúlába rendezni.
– Szóval mit gondolsz, hogyan szabadulhatnék meg tőle? – kérdezte Anatolij kisvártatva.
– Violától?
– Igen, tőle.
– Fogalmam sincs – válaszoltam őszintén. Figyeltem, hogyan tesz Anatolij egy lapot a kártyák élére, azok megint összedőltek. – Legyél vele goromba – tanácsoltam.
– Nem akarok vele goromba lenni – tiltakozott. – Nem szeretem megbántani a nőket.
– Márpedig a megcsalással elég csúnyán meg lehet bántani őket – mutattam rá.
– Tudom – morogta. – Már emiatt is kaptam a papától, ne aggódj. Mindig arra tanított, hogy tiszteljem a nőket, nem felejti el rendszeresen a szememre vetni.
Igyekeztem rendezni vonásaimat, nem sikerült túl meggyőzőre, Anatolij pedig nem félt kimondani az igazságot:
– Nem kedveled az apámat.
– Hát...
Fogalmam sem volt, mit felelhettem volna erre. Mégiscsak az apja volt, nem mondhattam el neki, hogyan ragadott meg többször is erőszakosan a tábornok, hogyan fenyegetett engem is, Vaszilijt is.
– Ne érezd magad kellemetlenül. – Anatolij pakliba gyűjtötte a kártyákat. – Sokan nem kedvelik a papát.
– Nem véletlenül – dünnyögtem.
– A papa sok mindenen ment keresztül – kelt védelmére Anatolij. – A háború megviselte. Néha még mindig látom rajta, hogy egy kicsit visszacsöppen a múltba, tudod. – Eszembe jutott az ajtócsapódás okozta incidens. – Éjszaka keveset alszik, hallom, amikor fel-alá járkál a lakásban. Azt hiszem, az egyik első emlékem is az, hogy a papa hazajött a háborúból. – Elmerengve révedt a semmibe. – Este volt, Kátya néném már pizsamába öltöztetett, ott volt a kezemben az a ronda plüss nyúl is, amit úgy szerettem gyerekkoromban. – Elmosolyodtam. – Aztán egyszer csak ott volt a papa, még az egyenruhájára is emlékszem, milyen volt akkoriban. Leguggolt az ajtóban, én meg sipítva szaladtam hozzá. A karjára kapott, és bennem annyira erősen él az az érzés még mindig, mennyire boldog voltam, hogy végre hazajött a papácska.
Könnyek szöktek szemembe, gyorsan kipislogtam onnan őket. Szívemet egyszerre marta a keserves gyász apa után vágyakozva, és egyszerre olvadt meg a jelenetet elképzelve. Láttam magam előtt a szőke fürtös Anatolijt a kis nyuszijával, ahogy pizsamában szedte apró lábait, és láttam magam előtt a fiatal Pokornyijovot, ahogy felkapja, csókolja fiát. Elhittem, hogy még az ő szívében is maradt némi szeretet.
Mindketten összerezzentünk, ugyanis a másik szobában megcsörrent a telefon, Averkij kiáltott valamit, aztán a csörgés abbamaradt. Hallgattunk egy darabig. Anatolij a kártyákat keverte, én az asztalon könyököltem, szórakozottan lestem mozdulatait.
– Közel álltok egymáshoz ti ketten? – kérdeztem. – Édesapád és te.
– Viszonylag igen. – Anatolij kezében megálltak a kártyák, az asztalra tette. – Otthon szoktunk vadászni járni ketten. A papa azon a régi UAZ-on tanított meg vezetni, amivel terepre járunk. Persze, összeveszünk elég gyakran – vont vállat. – De hát ki nem veszekedik a szüleivel? Azért annyira sosem mérgesedett el a viszony köztünk, mint Vaszilij és az édesapja között.
Vaszilij, mintha csak megérezte volna, hogy ő került szóba, ekkor lépett ki Averkij szobájából. Kiszűrődött bentről az őrnagy hangja, indulatosan hadart valakinek a telefonban.
– Mi történt? – kíváncsiskodtam.
– Szása éppen most hívta, úgyhogy beárultam Averkijt – közölte lezserül Vaszilij, lehuppant a karosszékbe, ahol az imént ült.
– Ajjaj – ciccegett Anatolij. – Hónapokig nem fog hozzád szólni.
– Az inkább áldás lenne, mint átok. Nem jössz ide, szerelmem? – nyújtotta kezét. Talpra kecmeregtem, és beültem Vaszilij ölébe.
Anatolij és ő csevegni kezdtek előbb valami közös moszkvai ismerősükről, aki nemrégiben Vietnámban járt, aztán Anatolij a vizsgáira panaszkodott. Távol állt az én szakomtól, amit ő tanult, de a vizsgák nehézségeivel tudtam azonosulni.
A békés társalgást a toporzékoló Averkij szakította félbe:
– Szép barát vagy, mondhatom! – rontott ki a szobájából az őrnagy. – Miért kellett neked elmondani mindent Alekszjának?!
Felugrottam Vaszilij öléből, és inkább letelepedtem a kanapéra Anatolij mellé, tisztes távolságból figyeltük a kibontakozó vitát. Vaszilij ráérősen tápászkodott fel, karba tett kézzel állt meg Averkij előtt, a legkevésbé sem ijedt meg a tőle egy fejjel is alacsonyabb barátjától. Az őrnagy keze ökölbe feszült, kivörösödött arcán a szokottnál is feltűnőbben fehérlett a régi forradás. Átfutott gondolataimon, hogy Vaszilij sosem árulta el, Averkij hol szerezte a sebhelyet.
– Miért kell neked ilyen hülyeségeket mondani Alekszjának?! – őrjöngött Averkij. – Nem iszok túl sokat! Nincs semmi bajom, nem lesznek rohamaim!
– Mint ahogy most sem dühöngsz? – gúnyolódott Vaszilij.
– Azért dühöngök, mert felidegesítettél!
– Ide figyelj, Averja...
– Nem, te figyelj! – toppantott az őrnagy. – Elegem van belőle, hogy mindenki engem pesztonkál állandóan, mintha valami idióta lennék! Ha én le akarom inni magam, akkor le fogom inni magam!
– Pedig egy idióta vagy, mert nem bírod felfogni, hogy a te érdekedben figyelek oda rád! – veszekedett Vaszilij, máskor higgadt, mély hangja egyszeriben fenyegetően csendült, alig ismertem rá.
– Hogy mersz engem idiótának nevezni?! – hápogott felháborodottan Averkij.
– Igenis az vagy!
– Méghogy én vagyok az idióta! Na, majd megnézheted magad, ha leveszem rólad a kezem! Aztán majd jöhetsz hozzám, hogy te vagy a magasabb rangú, Averja, segíts már nekem, kérdezd már meg ezt vagy azt az ismerősöd!
– Averkij! – mennydörögte Vaszilij.
– Neked több ismerősöd van náluk! – hevült neki Averkij. – Segíts már, rád hallgatnának!
– Megfogadtam, hogy soha többet nem kiabálok veled – emelte tenyerét Vaszilij –, de az Isten verjen meg, Averkij, megnehezíted a dolgom.
– Te kihozhatod... – üvöltötte Averkij, szavai ijedt nyikkanásba fúltak, amikor lendült Vaszilij keze.
Felindultságában Vaszilij először ütéshez mozdult, félúton meggondolta magát, megragadta az inget az őrnagy mellkasán, maga elé rántotta a megszeppent Averkijt.
– Megígértem Alekszandrnak, hogy vigyázok rád, mert te képtelen vagy vigyázni saját magadra – sziszegte Vaszilij barátja arcába. – Ha kicsit kevésbé sajnáltatnád magad, és hajlandó lennél messzebb látni a hatalmas önérzetednél, észrevennéd, hogy nem nyaggatunk, hanem gondoskodunk rólad.
Azzal ellökte magától Averkijt. Az őrnagy csak tátogott döbbenten, harag helyett a szégyentől gyúlt vörösre arca, lesütötte szemeit. Vaszilij elfordult, válla lassan emelkedett és süllyedt, többször mély levegőt kellett vennie, hogy lecsillapodjon. Anatolij és én tanácstalanul néztünk össze.
Ekkor kopogtattak, Anatolij megkönnyebbülten ugrott fel:
– Én már itt sem vagyok, ne zavartassátok magatokat – szabadkozott. – Bocs, Magda – súgta oda.
A vita olyan hirtelen csendesett el, mint ahogyan kitört; miután Anatolij távozott, Averkij a szobájába zárkózott, a zajokból ítélve ismét telefonált. Vaszilij és én a saját szobánkba vonultunk, eldőltünk az ágyon, fejem Vaszilij mellkasán nyugtattam, inge gallérját piszkáltam, az orosz a hajammal játszott.
– Még mindig nem beszélsz az édesapáddal? – puhatolóztam.
– Nem igazán – dörmögte.
– Miattam?
Néma sóhaj borzolta meg hajam a halántékomon.
– Ez nem a te hibád, édes Magda, hanem a papáé – válaszolt nyugodtan.
– Akkor is bánt.
Vaszilij csókot nyomott a fejem búbjára.
– Ne törődj vele, jó? Honnan jutott ez eszedbe, különben is?
– Anatolijjal beszéltünk Pokornyijov tábornokról – árultam el. – Anatolij azt mondta, hogy ugyan veszekednek néha, sosem romlott meg annyira a viszonyuk, mint neked apáddal.
– Na, talán Pokornyijov maga az ördög, ahogy Szása szereti hívni, de ahhoz kétség sem férhet, hogy a gyerekeit szereti – mormolta Vaszilij.
Lehunytam szemeim, elkalandoztam.
Az utóbbi időkben gyakran járt az eszem Emmán. Miután visszatértem Budapestre, összeszedtem neki néhány szép képeslapot, levélben megígértem neki, hogy tényleg elhozom a fővárosba, mielőtt elmennék a Szovjetunióba. Reméltem, hogy a fenyegetés betalált Gerleinél. Szégyenkezve gondoltam rá, hogy Pokornyijov talán büszkén vigyorogna, ha tudomást szerezne a dologról, hiszen – a tábornok szavait idézve – megragadta őt bennem valami: a szememben lévő ravasz csillogás.
– Mi baj? – suttogta Vaszilij.
Ujjai végigsiklottak gerincemen, megfeszülő izmaim elernyedtek.
– Emmára gondoltam – feleltem. Őszintén bevallottam neki korábban, hogy mit tettem, Vaszilij egyáltalán nem haragudott rám érte. – Úgy érzem, hogy jót cselekedtem, mégis furdal a lelkiismeret – motyogtam. – Annyit rágódom azon, amit Pokornyijov mondott nekem.
– Pokornyijov pontosan azt akarná, hogy megkérdőjelezd önmagad, nem szabad hagynod magad neki – vélekedett Vaszilij. – Féltetted a barátnődet, azért tetted. Lehet, nem ez volt a legjobb döntés az életedben, de senki sem hibáztat érte, mert rá akartál ijeszteni arra az emberre.
Mellkasára támaszkodva emeltem fel fejem, szemeibe néztem, és már a nyelvem hegyén volt a kérdés: tényleg nem ő verte meg évekkel ezelőtt Gerleit? Vaszilij ujjbegyei arcomhoz értek, vigyázva sepert félre egy hajtincset. Megtette volna értem, egy másodpercig sem kételkedtem benne, úgyhogy inkább egy új kérdést tettem fel magamnak: lehet, mindvégig tudtam a választ, csupán saját magamat hitegettem?
Feljebb tornáztam magam, átvetettem csípőjén lábamat, lehajoltam hozzá, gyengéden csókoltam, szinte csak súrolva ajkait. Tenyere derekamra siklott, ártatlanul állapodott meg ott. Elváltam tőle, tekintetem találkozott Vaszilijéval, némán engedélyt kért, mintha először akartunk volna egymásnak esni. Somolyogva csókoltam újra, ezúttal mélyebben, forróbban, követelőzve simultam hozzá, az ingén keresztül mélyesztettem oldalába a körmeim. Vaszilijnak sem kellett több, egy lendülettel maga alá fordított.
Összeszokott ritmusban szeretkeztünk; párás sóhajaink összekuszálódtak, egymáson keresztül lélegeztünk, orrom megtelt Vaszilij illatával, nyelvemen éreztem ízét. Imádtam az ösztönös vadságot szeretkezéseinkben, az első puhatolózó simogatások után a követelőző érintéseket, a bőrömet végigkarcoló éhes csókokat. Körmeim tarkóját szántották, zihálva kértem, hogy csinálja még durvábban, még keményebben, mert őrülten akartam őt érezni minden porcikámmal. Hajszoltuk egymást a kéjes mámor felé, a másikba marva a végsőkig feszítettük az érzékeinket, amíg darabjaira hullott a világ. Az elcsituló vágyak nyugodt szívdobbanásaiban aztán fokról fokra helyreállt a valóság.
Együtt vettünk egy kellemes fürdőt, aztán alvásra készen fészkeltem magam Vaszilij ágyába. Az orosz még a konyhába ment elszívni egy cigarettát, hallottam, hogy Averkij kiment hozzá. Beszélgettek, azt ugyan nem értettem, miről, de úgy festett, szent a béke. Ezek ketten mindig olyan hirtelen békültek ki, mint amilyen hirtelen összevesztek. Elnyújtóztam az ágyban, és hamarosan elnyomott az álom. Később még felriadtam, amikor Vaszilij bebújt mellém, hátulról karolt át, gyengéd csókot nyomott fülem mögé.
– Szeretlek, édes Magda – dörmögte.
– Én is szeretlek – motyogtam magyarul, mielőtt ismét elszenderültem.
Hétfő reggel a földalattival mentem az egyetemre, mert Vaszilijnak sietnie kellett a laktanyára korán reggel. Kapkodó búcsúcsókot váltottunk a Bajza utca megálló lépcsőjének tetején, Vaszilij megígérte, hogy amint tud, visszajön Budapestre.
Az egyetemi holmim az elmúlt hetekben egyre jobban szétszóródott a két lakás között, ami kissé megnehezítette a dolgomat, mert gyakran ültem be az órákra felkészületlenül. A tanáraim viszonylag könnyedén hunytak szemet felette, még Fazekas tanárnő sem gorombított le az egész csoport előtt, illetve Pavlov sem tett egy szigorúan hűvös megjegyzést, mint ahogy általában tette. Zavart, hogy elnézően viselkedtek velem, mert még több ellenséges pillantást kaptam csoporttársaimtól. Ha egyedül róttam a folyosókat, hiányzott a gimnázium, ott legalább körülvettek a barátok, az egyetemet ellenben ridegen magányosnak éreztem.
Hiányzott Bori társasága, ezért Pavlov órája után gyorsan összeszedtem holmimat, és odasomfordáltam a pakolászó lányhoz, hátha sikerül szóba elegyedni vele.
– Szeretnél valami izgalmasat hallani?
Bori felém se nézett, becsukta táskáját, vállára kapta szíját. Aznap citromsárga férfi inget és hajszálcsíkos, sötétkék nadrágot viselt, rajta még ez a nem mindennapi összeállítás is jól mutatott.
– Mi izgalmasat mondhatnál nekem? – Zsebre tett kézzel sétált ki a teremből, kitartóan loholtam nyomában.
– Violáról hallottam valamit – titokzatoskodtam.
Borit legkevésbé sem hatotta meg, egyenesen előre nézve haladt a lépcsők irányába.
– Violáról mindig hallani mindenfélét – morogta. – Kötve hiszem, hogy meglepnél, akármit akarsz.
– Ezek szerint azt is hallottad, hogy nem egy magyar fiú után koslat mostanság, hanem egy szovjetet szemelt ki magának.
Bori lelépett az első lépcsőfokra, de rögtön vissza is fordult, nyilvánvalóan felkeltettem az érdeklődését. Elfojtottam a diadalmas vigyorom.
– Micsoda?
– Biztos forrásból tudom, hogy egy magas rangú szovjet tiszt fiával kezdett ki.
Bori felvonta szemöldökét.
– A ruszkid mondta el neked?
– A ruszkit Vaszilijnak hívják – jegyeztem meg némi éllel. – Egyébként igen, tőle tudom – füllentettem.
– Érdekes – hümmögte. – Úgy tűnik, nem te vagy az egyetlen, aki könnyedén ugrik egy szovjet karjaiba, alighogy kitette a lábát a klubból – gúnyolódott, azzal elindult a lépcsőn lefelé.
– Szóval ez a te bajod – siettem utána. – Ezért haragszol rám. Komolyan, nem értelek.
– Nem értesz?
A fordulóban perdült meg sarkán. A lépcsősor utolsó fokán torpantam meg, egy magasságból nézhettem szemeibe, azokban különös fény villant, haraggal vegyes gyűlöletre ismertem benne.
– Volt képed ott ücsörögni velünk a klubban – sziszegte –, miközben te... pont azokkal paktálsz le, akik minket... – Elharapta a mondatot.
– Vaszilij ugyanolyan ember, mint te vagy én – keltem szerelmem védelmére. – Mit számít, milyen egyenruhát visel?
– Mit számít? – Bori úgy bámult rám, mintha megőrültem volna. – Ezt te komolyan kérdezed vagy csak hülyének tetteted magad?
– Most már hülyének is hívsz?! – háborodtam fel.
– Nem hívlak hülyének. – Végigmért. – Viszont annyira okos sem vagy, mint hittelek.
Meglepetésemben még a számat is eltátottam.
– A sértegetéssel akarsz visszavágni?
– Nem sértegetlek – vont vállat lezserül. – Az igazságot mondom.
– Undorítóan viselkedsz – vetettem oda.
– Még én viselkedem undorítóan...! – prüszkölte dühösen. – Megbíztam benned, erre te hátba szúrtál!
– Hátbaszúrtalak? – hitetlenkedtem.
– Pontosan – húzta ki magát. – Ha azt hitted, hogy ezzel a hülye pletykával megint bevágódsz nálam, rohadt nagyot tévedtél, Marnyik.
– Az már egyszer biztos, hogy te sem vagy olyan okos, mint amilyennek hittelek téged – szúrtam oda utoljára, azzal elcsörtettem.
*Részlet Jeszenyin "Oroszország" című verséből.