– Akkor is jobb lenne a piros ruha – makacskodott Katka.
Az egyik hokedlin ültem a konyhában, Katka a hajamat fésülte. Kezemben morzsolgattam a szalagot, amit Vaszilijtól kaptam karácsonyra, ujjaimmal követtem a kézzel hímzett, vörös-arany madár farktollainak kanyargó mintáját.
– Jó lesz ez a fekete – ellenkeztem szelíden.
Hosszú ujjú, egyszerű szabású ruha volt, dekoltázsa szív alakú, nem túl hivalkodó, épphogy a kulcscsontomat engedte láttatni, a szoknyája pedig A vonalú, térdig érő.
– Az a piros túlzás lett volna – helyeselt Imre.
A szobájuk küszöbén ácsorgott, az ajtófélfának támaszkodott, karjait összefonta mellkasán. Vaszilijra vártunk, ő vitt engem az ünnepségre. Imre igyekezett jó képet vágni az egészhez, hiszen tudta, milyen régóta vártam egy ilyen lehetőségre, pedig ez egyszer osztoztunk a kétségeinken. Magam sem tudtam, hova tettem az eszem, és miért hittem azt, hogy menni fog ez nekem, ha arra gondoltam, hogy magas rangú tisztek között kell tolmácsolnom, az ájulás környékezett. Anyu persze tapsikolt a telefonban, amikor elmondtam neki, Vaszilij váltig bizonygatta, hogy nagyon ügyes leszek, Pavlov is jóságosan mosolygott rám, ha szót váltottunk, bízott bennem. Egyedül én kételkedtem, ébren feküdtem éjszaka az ágyamban, és azon töprengtem, hogy mégis mit képzeltem, hogyan fogom végigcsinálni az estét?
Barátnőm a kezét nyújtotta, reszketve adtam oda neki a szalagot, Katka szépen kötötte össze kifésült tincseim.
– Kész is. – Felkapta az asztalról a kézitükröt, elvettem tőle, megszemléltem a frizurám.
– Nagyon szép lett – dicsértem. – Köszönöm, Katka.
– Szívesen. A rúzst ne felejtsd el! – emlékeztetett.
– Nem felejtem.
Szobámba mentem, előbányásztam a sminkes táskámból a vörös színű rúzsomat. Megráztam jobbomat, kicsit enyhítve kezem remegésén, és óvatosan felvittem ajkaimra a rúzst. Kritikusan vettem szemügyre magam a tükörben, gyomromat szorongás feszítette, felmerült bennem, hogy eljátszom, hogy rosszul vagyok, mégsem tudok menni.
Ekkor valaki zörgetett az ablakon, kezemből majdnem kiesett a tükör. Kapkodva eligazítottam a szalag végét, hogy vállamra lógjon, majd az asztalra tettem a tükröt és a rúzst, a konyhába siettem. Imre nyitott ajtót, egy kimért biccentéssel üdvözölte a belépő Vaszilijt. Egy röpke másodpercre elfeledkeztem minden félelmemről, ugyanolyan elragadtatással mértem végig Vaszilijt, mint ahogyan ő engem: a szürkéskék színű díszegyenruháját viselte, alatta fehér ing és fekete nyakkendő, fején szintén kékes színű egyensapka, derekán sárgás színű öv, lábán magasszárú, fényes csizma.
– Gyönyörű vagy, édes Magda. – Kezét nyújtotta, gondolkodás nélkül csúsztattam ujjaim tenyerébe, gyengéd csókot lehelt rá.
Tekintete fogta az enyémet, zöld szemei vidáman hunyorogtak, némán értettünk egyet, hogy alig vártuk, hogy később kettesben maradhassunk.
– Bájgúnár ruszki – morgolódott valahol a háta mögött Imre.
Vaszilij eleresztett, Imrére pillantott, ő konokul elfordított az arcát. Katka csípőre tette kezeit.
– Marnyik Imre! – dörrent bátyámra.
– Ha egyszer az! – hőbörgött Imre.
– Inkább induljunk – mondtam Vaszilijnak oroszul.
Felkaptam a fekete, magassarkú cipőm az ajtó mellől, és lehuppantam a kanapéra.
– Bírni fogod? – akadékoskodott Vaszilij.
Könyökömre támaszkodva dőltem hátra a díványon, a magasba lendítettem a lábam, hogy Vaszilij jól lássa a sötétbarna harisnyán át sejlő ragtapaszt, amivel leragasztottam a bokámat és a lábujjaimat.
– Készültem – jelentettem.
– Okos – bólintott Vaszilij.
Fürgén bújtam a cipőbe, aztán a fogashoz léptem, lekaptam róla szürke szövetkabátomat. Vaszilij kivette a kezemből, udvariasan felsegítette, egy mosollyal háláltam meg, mire ő hozzám hajolt, de még mielőtt bármit tehetett volna, Katka rákiáltott:
– Jaj, vigyázz a sminkre!
– Ejnye – ciccegett rosszallóan Vaszilij –, még a menyasszonyomat sem csókolhatom meg békében.
– Ha nem akarod, hogy rúzsos legyél, jobb, ha hallgatsz Katkára – súgtam neki.
– No, talán jobban áll neked a vörös, mint nekem. – Gyengéden érintette ajkait halántékomhoz. – Tetszik, hogy ezt a szalagot kötötted a hajadba – mormolta, óvatosan ujjai köré tekerte a szalag végét. – Csodásan mutat.
– Köszönöm – simítottam végig nyakkendőjén.
– Nem késtek el? – zúzta darabokra a meghitt pillanatot Imre.
– De, ami azt illeti – léptem el Vaszilijtól. – Ne várjatok. – Adtam egy puszit előbb Katkának, aztán a mogorva bátyámnak. – Vaszilijnál alszok.
– Jó szórakozást – búcsúzott Katka. – Ügyes leszel, Magda!
– Persze, hogy az lesz – enyhült meg Imre, sután megveregette vállam. – Menni fog ez neked.
– Aranyosak vagytok. Majd jövök – intettem, és felkaptam táskámat a kanapéról.
Vaszilij kinyitotta az ajtót, még hallottam a küszöbről, hogy Imre utánunk kiáltott:
– Ha nem vigyázol rá, szétrúgom a ruszki seggedet!
Megperdültem, hogy visszalépjek, ám Vaszilij az utamat állta.
– Imre, az Isten áldjon meg! – csattant odabent Katka hangja.
– Vigyázok rá, nem kell érte aggódnotok – intézte el Vaszilij ennyivel bátyám megszólalását, bezárta az ajtót. – Gyere, édes Magda – súgta nekem megnyugtatóan.
Hűvös volt az április este, belém csípett a harisnyán keresztül, megborzongtam. Erősen tartottam Vaszilij kezét, átvágtunk a kihalt belső udvaron, cipőm sarkai visszhangozva koppantak.
– Izgulsz? – kérdezte Vaszilij.
– Nagyon – nyüszítettem.
– Ne aggódj, Magda, ügyes leszel. Ne hagyd, hogy Pokornyijov megpróbáljon kikészíteni.
– Könnyű azt mondani – dohogtam.
– Tudom, szerelmem. – Megszorította kezem. – Okosabb vagy te annál, hogy hagyd magad.
– Azért majd ott leszel velem, igaz?
Megtorpantunk a kapualjban, a gyér fényben csak félig láttam Vaszilij arcát. Sapkáján sárgán villant meg a sarló és a kalapács a vörös csillagban.
– Attól tartok, közvetlenül melletted nem állhatok, de ne félj, rajtad fogom tartani a szemem egész este. – Szájához emelte kezem, csókot lehelt rá. – És nemcsak én.
– Jaj, ugye, nem Averkijről beszélsz?
De, Averkijről beszélt.
Az őrnagy a kocsiban várt ránk, vetett rám egy pillantást a visszapillantón keresztül, ezt a részéről egy köszönésnek tudtam be. Averkij ugyancsak díszegyenruhában volt, ugyanolyan eleganciával viselte, mint Vaszilij, mindkettejük tartása messziről árulkodott róla, hogy beleszülettek ebbe a világba. Elmerengve kémleltem őket a hátsó ülésről, arra jutottam, hogy talán ez a kényszer tartja egyben a barátságukat.
A Népköztársaság útján* parkolta le Averkij a kocsit egy háromemeletes, impozáns ház előtt. Az a századforduló hagyatéka lehetett, azt nem tudtam viszont, milyen stílusban épülhetett, sosem értettem, miben keressem, hogy valami klasszicista vagy valami más. Sokáig nem is töprenghettem rajta, ugyanis Vaszilij ott termett mellettem, kisegített a kocsiból, elmotyogtam neki egy köszönömöt. Annak ürügyén, hogy csináljak valamit a kezemmel, amit nem Vaszilij fogott, összehúztam magamon a kabátot, pedig nem fáztam, egyszeriben rémült forróság öntött el. Görcsösen markoltam a szövetet, ismét átfutott gondolataimon, hogy teljesen elment az eszem, amiért hagytam magam ebbe belerángatni. Az ellenkező irányba akartam rohanni, el valamerre a sugárúton, elrejtőzni egy aprócska mellékutca valamelyik koszos kapualjában.
Vaszilij elindult a ház felé, húzott magával engem is, elnehezülő lábaim gépiesen vittek. Beléptünk a kovácsoltvas kapun, a kocsi felüljárón szovjet márkájú autók sorakoztak.
– Remélem, azért a pártfőtitkár nem lesz itt – rémültem meg.
– Nem valószínű – válaszolt Averkij. – Tart Ivantól, mint a tűztől.
– Még szerencse – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten.
A kétszárnyú bejárati ajtó tárva-nyitva állt, egy magas előtérbe léptünk, a csillár fehér fénye ezer darabra hullott a fényes márványon. Azon kaptam magam, hogy be kellett csuknom a szám. Eszembe jutottak a Marx tér mögött magasodó szürke bérházak, a Miskolc fölé fekete füstöt okádó gyárkémények, a korai járaton munkásruhában kapaszkodó emberek, és rádöbbentem, számomra mindig ez tűnt normálisnak – az egyszerű munkásélet. A díszegyenruhás Vaszilijra sandítottam, az orosz hanyagul odamondta nevét a bejáratnál minket fogadó, öltönyös férfinak. Tényleg ugyanazok voltunk mi? Mert mindig azt bizonygatták, hogy igen, egyenlőek, ugyanazok, egyenjogúak. Ha viszont így volt, a miskolci munkások miért nem jöhettek ilyen helyekre? Kellemetlen érzés nehezedett gyomromra, csipetnyi felháborodás vegyült a hitetlenkedésbe. Lehet, ugyanez az érzés robbantotta ki a forradalmat egykor.
– A maga neve, elvtársnő? – szólt hozzám oroszul a férfi.
– Marnyik Magda – közöltem gyorsan.
Az idegen lapozott egyet a füzetében, mutatóujjával követte a sorokat, megakadt a latin betűkkel írt nevem mellett. Észrevettem, hogy valaki ceruzával, cirillel körmölt valamit mellé, de nem olvashattam el, mert az öltönyös felkapta a füzetét, félhangosan odakiáltott egy társának:
– István!
Egy magas, ősz hajú, szintén öltönyt viselő férfi lépett oda.
– Szólnál az Igor Vasziljevicsnek, hogy megérkezett a hölgy?
– Hogyne – bólintott az István nevű, és elsietett.
– Várjon itt, elvtársnő – kért a kollégája, egy bólintással feleltem.
Kicsit arrébb húzódtunk, kapaszkodtam Vaszilij kezébe. Averkij elvitte leadni a kabátjainkat. A rosszullét kerülgetett, fogalmam sem volt, hogyan fogok ilyen állapotban akár magyarul megszólalni, nemhogy oroszul...!
– Sápadt vagy, édes Magda – jegyezte meg Vaszilij.
– Kínos lenne elájulni? – suttogtam.
– Csodásan ügyes leszel, meglátod – biztatott. – Hiszen már nekem is olyan szépen tolmácsoltál évekkel ezelőtt.
– Az egy kisvárosi ünnepség volt, téged ráadásul ismerlek meg nem is félek tőled – hadartam.
– Ne gondolj úgy a tábornokra, mint Rettegett Ivanra – tanácsolta. – Ő most csak egy ember itt a sok közül, koncentrálj arra, amit mond, ne arra, hogy ki ő.
– Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá – ráztam fejem.
– Ha úgy érzed, hogy nem hiszel magadban, gondolj arra, hogy én hiszek benned.
– Köszönöm – leheltem.
Az otthonos hűvösséggel értek ujjbegyei állam vonalához, aztán siklottak nyakamra, onnan pedig a lelógó szalagra.
– Ha nem kenném el vele a rúzsodat, most szívesen megcsókolnálak – mormolta.
Úgy tettem, mint aki a nyakkendőjét igazgatta, hogy ürügyem legyen közelebb hajolni.
– Később elkenheted a rúzsomat – incselkedtem.
Valaki megköszörülte a torkát mellettünk: Pavlov tanár úr ácsorgott mellettünk, fekete keretes szemüvege felett Vaszilij és köztem jártatta átható tekintetét. Arcom szégyenkezve gyúlt forróra, idegesen kaptam a szalaghoz, hátráltam egy lépést. Vaszilij a balját továbbra is a derekamon tartotta.
– Szép estét, Igor Vasziljevics – köszöntem, úgy tettem, mintha nem hallott volna semmit.
Szerencsémre, a tanár úr ugyancsak okosabbnak találta úgy tenni, mintha tényleg nem hallott volna semmit.
– Szép estét – üdvözölt Pavlov. – Hogy van, Vaszilij Andrejevics? – nyújtotta kezét Vaszilijnak.
– Remekül, köszönöm – szorította meg Vaszilij.
Megrökönyödve pislogtam rájuk; azzal tisztában voltam, hogy hírből ismerik egymást, arra azonban nem számítottam, hogy személyesen is.
– Nem tudtam, hogy Budapesten tanít. – Vaszilij eleresztette Pavlov jobbját.
– Feltételeztem. – A tanárom hangja kifürkészhetetlen maradt.
Néhány feszült másodpercig farkasszemet néztek, majd Vaszilij szinte gyengéden így szólt:
– Igazán nem állt szándékomban semmiféle kellemetlenséget okozni.
– Elhiszem, elvtárs – biccentett Pavlov kimérten.
– Magda mindig elismerően nyilatkozott magáról, mint a tanáráról – fűzte tovább.
Ez hazugság volt, sosem beszélgettünk Pavlovról. Vaszilij felé mozdítottam fejem, mire ő hátam mögött finoman-figyelmeztetően meghúzta egy hajtincsem végét.
– Habár ez nem meglepő, emlékszem, odahaza is az egyik legkiválóbb tanára volt édesanyámnak.
– Hogy van a kedves Darja Petrovna? – érdeklődött Pavlov. – Sajnálom, hogy mióta eljöttem Leningrádból, nem tudtuk tartani a kapcsolatot.
– Édesanyám jól van, mi több, üdvözletét küldi – udvariaskodott Vaszilij. – Amikor Magda közölte velem, hogy a maga oldalán vesz részt az eseményen, mint tolmács, felhívtam édesanyámat, és örült, hogy hallott maga felől, Igor Vasziljevics. – Akármit tervezett Vaszilij, hatott, mert Pavlov megenyhülni látszott. Ezzel egyidejűleg Vaszilij tenyere óvatos utasítással feszült gerincemnek. – Magda a lehető legjobbtól tanulhat, úgy vélte édesanyám is.
– Nagyon kedves. – Egy kellemes mosoly árnyéka suhant át Pavlov arcán. – Kérem, mondja meg Darja Petrovnának, hogy mindenképpen írni fogok neki.
– Átadom, Igor Vasziljevics. És, azt hiszem – fordult hozzám –, ideje átadnom a hölgyet is. – Szelíden taszított rajtam egyet. – Ügyes leszel, édes Magda – súgta még fülembe.
Szerettem volna hinni neki, hogy az leszek. Gyomrom ideges görcsbe ugrott, torkomat hányinger kaparta, legszívesebben Vaszilijba csimpaszkodtam volna. Még cipőim sarkai is reszketegen koppantak, ahogy Pavlovhoz sétáltam, a tanár úr a karját ajánlotta, feszengve fogadtam el. Segélykérően pillantottam hátra vállam felett a terem felé tartva, Vaszilij halványan mosolyodott el, de még ez a gyenge mosoly is lehervadt arcáról, amikor Averkij odalépett hozzá két pohár pezsgővel a kezében. Az egyiket átadta Vaszilijnak, mondott neki valamit, amire Vaszilij mindössze a fejét rázta. Averkij ivott, én pedig, sorsomba beletörődve, előre fordultam.
Miért van az, hogy Pokornyijov mindig talál valakit, aki hajlandó engem odarángatni hozzá? – gondoltam elkeseredetten, átlépve a terem küszöbét.
Immár tényleg úgy éreztem magam, mintha egy Tolsztoj regénybe csöppentem volna. Magas helyiség volt magas ablakokkal, földig érő függönyökkel, sötét parkettával. Mindenféle finomsággal megpakolt asztalok húzódtak az egyik falnál, a terem túlsó végében egy apró színpad is állt, a pompa között furcsán oda nem illőnek tűnt a felette lógó szovjet címer. Díszegyenruhás magyar és szovjet tiszteket fedeztem fel a tömegben, többen csinosan öltözött hölgyeket kísértek, egymással beszélgettek, nevetgéltek. Ugyanolyan oda nem illőnek éreztem magamat, mint azt a szovjet címert.
– Ajtori ezredes elvtárs már idős – szólalt meg hirtelen Pavlov. – Nem beszél jól oroszul, pedig töltött el a világháború idején egy kevés időt Moszkvában.
– Értem – motyogtam.
– Úgy sejtem, Pokornyijov tábornokot nem kell bemutatnom.
– Nem – vörösödtem el. Kétségbeesetten bukott ki belőlem: – Ugye, nem gondolja, hogy a tábornok és én...? – Sokatmondóan haraptam el a mondatot.
– Nem gondolok én semmire – válaszolt szenvtelenül Pavlov. – Azért vagyok itt, hogy segítsek magának, Marnyik elvtársnő, nem azért, hogy találgassam, melyik tiszthez milyen érzelmek fűzik.
Nyitottam szám, hogy mégiscsak leszögezzem: nem fűz engem egyáltalán semmi a tábornokhoz! Lemondóan hallgattam, az idegeim így is pattanásig feszültek, felesleges vitába bonyolódni a tanárommal csupán rontott volna a helyzeten.
Hamarosan kiszúrtam Pokornyijovot a tömegben, egy öltönyös férfival és egy nővel beszélgetett, mögötte a fekete egyenruhás Anatolij állt unottan egyik lábáról a másikra. Pokornyijov szintén díszviseletben jelent meg az ünnepségen, bár az egyenruhája némileg eltért Vaszilijétól: zubbonyának gallérja magas volt, és aranyszínű minta díszítette, akárcsak sapkájának vörös sávját. Mellkasán rengeteg kitüntetés csillogott, hirdetve a háborús hős vitathatatlan érdemeit. A háborús traumáról nem árulkodott semmi, mindössze az érzelemmentesen fénylő szemei.
Amint észrevette a közeledő Pavlovot, egy intéssel kért elnézést, és elénk sietett, ajkain émelyítően édes mosoly jelent meg. Anatolij mogorván követte édesapját.
– Pokornyijov tábornok elvtárs, megérkezett Marnyik elvtársnő – jelentette Pavlov.
– Micsoda öröm. – A tábornok a kezét nyújtotta, megremegve simultak ujjaim tenyerébe, Pokornyijov könnyű csókot nyomott rájuk. Egész testemen kellemetlen borzongás szaladt végig. – Hadd jegyezzem meg, Marnyik elvtársnő, hogy nagyon csinos ma este – bókolt udvariasan.
– Köszönöm – fogadtam feszengve, hamar kiszabadítottam magam szorításából.
Anatolij és én biccentettünk egymásnak.
– Az ezredes elvtárs is hamarosan itt lesz – mondta Pavlov.
– Bizonyára – nyugtázta a tábornok. – Megteszi, hogy megérdeklődi, mikorra várható egészen pontosan?
Pavlov két szemöldöke között elmélyültek a ráncok.
– Hogyne, tábornok elvtárs – bólintott, azzal elsétált, kétségbeesetten pislogtam utána.
– Anatolka, galambocskám – intézte fiához Pokornyijov –, nyugodtan keresd meg Averkij Szergejevicset. Annyira látványosan unatkozol szegény édesapád mellett, hogy szinte nekem is kedvem lenne szabadulni saját magamtól.
– Később visszajövök, papa. – Anatolij szintén eloldalgott.
Szívem a torkomban dobogott, a szalagom végét piszkáltam. A közelben lézengőket vizslattam, igyekeztem nem túl elkeseredettnek tűnni, ahogy Vaszilijt kerestem közöttük.
– Miért ennyire feszült, Magda? – érdeklődött mézes-mázosan Pokornyijov.
– Nem vagyok feszült – ellenkeztem.
– Ugyan, ugyan, kedvesem, nem szégyen az, ha izgul, elvégre még új magának ez a környezet. Habár... – Színlelt töprengéssel hümmögött, hangja egyszeriben közelebbről zendült, éreztem jelenlétét a hátam mögött, megfordulni azonban nem mertem. – Talán jobb, ha hozzászokik, szépségem, hiszen Minovszkij elvtárssal bizonyára el kell majd járnia hasonló eseményekre. Aztán majd fel is kérik magát táncolni idegen férfiak. – Csendes, kurta nevetést hallatott. – Vajon Minovszkij elvtárs akkor is ilyen savanyú képet fog vágni, mint most? Vagy más férfira nem féltékeny, csak rám?
Lázasan pásztáztam a kavalkádot, követtem tekintetemmel az egyenruhás alakokat, de egyikükben sem ismertem Vaszilijra. Fogalmam sem volt, Pokornyijov hol látta őt, bár könnyen meglehetett, hogy pusztán átvert. Elléptem tőle, mély levegőt vettem, és megjátszott bátor daccal a szemei közé néztem. Mosolygott rám – azzal az émelyítően hízelgő mosollyal, amit gyűlöltem. Felfedeztem benne a vicsorgó fenevadat.
– Ugye, milyen jó lenne maguknak Leningrádban? – dorombolta Pokornyijov. – Noha úgy vettem észre, Minovszkij elvtárs egyáltalán nem vesztegette az időt.
Megragadta a szalagot piszkáló kezem, összerándultam a hirtelen érintéstől. Erősen rászorított, rántott rajtam egyet, cipőm sarka ügyetlenül koppant a parkettán. Mozdulatai aztán lelassultak, vigyázva emelte közénk kezem, és szemügyre vette az eljegyzési gyűrűt.
– Milyen kedves – mormolta. – Visszatért Budapestre, és az első dolga, hogy megkérje a maga kezét.
– Már megkérte egyszer. – Leráztam ujjait. – Az első alkalommal azért nem tudta rendesen megtenni, mert maga elvette tőlünk a lehetőséget.
– Már megbocsásson, Magda – szólt negédesen –, de rossz személyt hibáztat, a leendő apósára haragudjon, ne rám.
– Hibáztatom én őt is, de ne tegyen úgy, Ivan Mihajlovics, mintha ártatlan lenne.
Hátborzongatóan különös vigyorra húzódott szája, szemei tágra nyíltak, valami megvillant bennük.
Mintha a semmiből érkezett volna, úgy toppant mellénk Averkij, én pedig még sosem örültem neki ennyire. Averkij kezében még mindig ott volt a pezsgő, az őrnagy elmaszatolta a pohár oldalán cseppekbe gyűlő párát.
A tábornok kérdőn mérte végig:
– Parancsolsz, Averkij Szergejevics?
– Csak, gondoltam, köszönök, és érdeklődöm a hogyléted felől – csevegett Averkij.
– Kedves tőled. – Pokornyijov tartása ingerültté vált. – Anatolij viszont éppen téged keres.
– Ó, igazán? – lepődött meg Averkij. – Elkerülhettük egymást ebben a tömegben – mutatott körbe. – Különben is olyan nehezen ismerek fel arcokat.
– Talán a pezsgő teszi – gúnyolódott a tábornok.
– Ez csak az első pohár! – kérte ki magának Averkij.
Kék szemei árulkodóan felém villantak, Pokornyijov ugyancsak elkaphatta, mert dühe egy kedélyes mosolyba olvadt.
– Nos, igazán figyelmes tőled, hogy érdeklődsz, Averjusa – zümmögte a tábornok. – Rendkívül figyelmes. Ráadásul csak úgy önszántadból somfordáltál ide...! Még a végén könnyekig hatódok.
– Hiszen olyan vagy te nekem, mint a legkedvesebb nagybátyám – hízelgett Averkij, és ivott egy kicsit a pezsgőből. – A legkedvesebb nagybátyám – folytatta aztán –, aki belekényszerített egy házasságba. Na, de ez mellékes – legyintett, mintha valami semmiségről lenne szó.
– Ne pimaszkodj – szólt rá halkan, vészjóslóan a tábornok.
– Dehogy pimaszkodom én.
A vitának az érkező Ajtori ezredes vetett véget; egy szikár, ősz hajú és bajuszos férfit kísért Pavlov, az ezredes szívélyesen mosolyogva nyújtotta jobbját Pokornyijovnak. A tábornok tartózkodóan köszöntötte, vonásai merevvé, kifürkészhetetlenné dermedtek. Pavlov biztatóan biccentett, tenyerem nyomban izzadni kezdett, és megint átfutott a gondolataimon, hogy vajon miért hagytam magam ebbe belerángatni? Már túl későn bántam meg a dolgot, nem volt visszaút, úgyhogy készségesen tolmácsoltam a két tiszt között, Pavlov hűségesen ácsorgott mellettem. Averkij észrevétlenül osont el a közelünkből, Anatolij sem tért vissza.
Gyakran éreztem magamon Vaszilij pillantását, arra azonban nemigen maradt időm, hogy megkeressem, honnan lesett. Az ezredes és a tábornok beszélgetett mindenféléről, a világháborúról, az aktuál politikáról, Moszkváról és Magyarországról is. Időközben zenészek léptek a színpadra, a társalgás néhány kacajjal és hangos szóval felpezsgő moraját bársonyos zeneszó kísérte. Az ezredes és a tábornok a terem végében ücsörögtek egy asztalnál. A sokadik óra után kezdtem fáradni, Pavlov minden bizonnyal észrevette, mert odasúgta nekem:
– Menjen, egyen valamit, aztán jöjjön vissza. Tartson egy kis szünetet. Remekül megy eddig – tette hozzá.
– Köszönöm – motyogtam.
Megkönnyebbülten iszkoltam el a tábornok közeléből, végig a magamon éreztem tekintetét, ahogy az emberek között szlalomozva Vaszilij után kutattam. Nyakamat nyújtogatva forgolódtam, másra sem vágytam, mint kimerülten szerelmem karjaiba vetni magam. Hamarosan megpillantottam Vaszilijt; Averkij és ő egy magyar tiszttel társalogtak, Averkij fejét lehajtva, kiürült poharát bámulva, Vaszilij szinte másodpercenként sandított a tömeg felé, engem kereshetett. Elindultam feléjük, Vaszilij észrevett, kezét feltartva szabadkozott, és elhátrált társaitól, a kezében lévő borospoharat letette a legközelebbi asztal sarkára, elém sietett. Boldogan bújtam hozzá.
– Hogy érzed magad, édes Magda? – kérdezte.
– Fáradok – panaszkodtam.
– Gyere, üljünk le – fogta meg kezem, az egyik asztalhoz vezetett.
Annak terítőjén már rózsaszínbe száradt borfolt éktelenkedett, egy kosár alján egyetlen pogácsa árválkodott. Egy fiatal nő pakolta az üres poharakat egy tálcára, fekete ruhát viselt, szőke haját kontyba kötötte. Éppen egy villanásnyira akadt meg tekintetem profilján – Lillára ismertem! Nem vehettem jobban szemügyre, ugyanis sietett tovább a következő asztalhoz. Vaszilij eközben udvariasan kihúzott nekem egy széket, lehuppantam rá, megütközve bámultam Lilla után.
Ha ezt Katka megtudja...! – álmélkodtam.
– Hogy megy a tolmácsolás eddig? – érdeklődött Vaszilij.
– Egész jól – fordultam felé kissé szórakozottan.
– Pokornyijov?
– Egész elfogadhatóan viselkedik – ingattam fejem. – Köszönöm, hogy odaküldted Averkijt.
Vaszilij puha csókot nyomott kezemre.
– Mondtam, hogy rajtad tartom a szemem.
Közelebb húztam a székem, és a vállára hajtottam a fejem – a következő pillanatban fel is kaptam onnan, ugyanis felfedeztem a közelben Violát, aki Anatolijjal cseverészett.
– Mi a fene? – nyögtem.
– Mi baj? – értetlenkedett Vaszilij.
– Látod azt a lányt Anatolijjal? – mutattam a páros felé, Vaszilij kíváncsian mérte végig őket.
– Látom – bólintott.
– Ő az a lány, akiről meséltem, hogy utál engem, mert jobb vagyok tőle oroszból – magyaráztam fojtott hangon.
– Igazán? – Vaszilij ellenségesebben méregette Violát. – Anatolijtól akar nyelvleckéket venni, hogy lekörözzön?
– Könnyen meglehet – dünnyögtem.
Fülemet ekkor megütötte egy ismerős dallam, ráismertem a Sosztakovics műre, amire egyszer a gyümölcsösben táncoltunk. Vaszilijra mosolyogtam, az orosz cinkosan hunyorgott rám.
– Egy tánc még belefér a szünetébe, kedves Marnyik elvtársnő?
– Felkérne táncolni, kapitány elvtárs? – mentem bele a játékba.
– Életem egyik legnagyobb hibáját követném el, ha nem kérnék fel táncolni egy ilyen bájos hölgyet.
– Há-á-át... – nyújtottam el a szót színlelt töprengéssel. – Legyen, táncolok egyet magával. – Vaszilij felállt, és húzott magával. – Előre is elnézést kérek, ha a lábára lépek – kuncogtam, Vaszilij megcsóválta a fejét.
Két kezem vállán nyugtattam, óvatosan simultam hozzá, nehogy összemaszatoljam szép zubbonyát. Vaszilij vigyázva tartotta tenyerét derekamon, és bár nem hallottam a zenétől tisztán, mellkasának finoman rezdüléseiből éreztem, hogy dúdolta a dallamot.
– Olyan sokat jár az esküvőn az eszem – szólalt meg csendesen.
– Tényleg? – Helyeselve hümmögött.
– Mielőtt megismertelek, tragédiaként gondoltam arra, hogy majd megnősülök egyszer, most meg már alig várom, hogy végre a feleségem legyél. Már azt is megérdeklődtem otthon, hogyan kaphatnánk szép, nagy szolgálati lakást, lenne benne hely két gyereknek. Háromnak is akár.
– Mindjárt háromnak?
– Miért is ne? Szeretnék nagy családot.
– Erre majd a második után visszatérünk.
– Visszatérünk rá – hagyta ennyiben Vaszilij.
Az utolsó szólamok után a zenekar mindjárt belekezdett egy újabb dalba, elhúzódtam Vaszilijtól, hogy visszamenjek Pavlovhoz és a tisztekhez. Vaszilij vonásai egyszeriben megkeményedtek, nem engem fürkészett komoran, elnézett felettem.
Nemsokára azt is megértettem, miért.
– Szabad lekérni a hölgyet egy táncra? – zendült Pokornyijov hangja.
Megfordultam, megilletődötten pislogtam a tábornokra, Vaszilij magához vont.
– Ugyan már, Minovszkij elvtárs – ciccegett Pokornyijov. – Ne féltékenykedjen, nem szeretem el a menyasszonyát, csak egy táncra kérném fel.
Vaszilij makacsul nem moccant, a körülöttünk táncolók kezdtek felfigyelni ránk, láttam, hogy egy idősebb pár összesúgott. Legkevésbé sem hiányzott, hogy ezek ketten jelenetet rendezzenek a tömeg közepén, és annak akár Pavlov vagy Viola a tanúja legyen, aztán híre menjen az egyetemen.
– Egy tánc az egész – súgtam Vaszilijnak.
– Mindjárt kimentelek – ígérte.
Pokornyijov diadalmasan ragadta meg derekam, tenyerébe fogta egyik kezem, a másikat a vállára tettem, ujjaim rémülten rebbentek le a tábornoki csillagokról, kissé esetlenül tartottam a vállapja szegélyén. Kellemetlenül közel kerültem hozzá, túl jól láttam arca minden egyes részletét, az átlátszónak ható, szőke szempilláit hidegen fénylő szemei felett, az elmélyülő ráncot szája sarkában, ahogy fölényesen elmosolyodott.
– Ugyan, Magda, nem kell tőlem félned – csitított.
– Nem félek – jelentettem ki. – Kezdek hozzászokni, hogy maga mindig csak úgy betoppan az életembe, amikor kedve tartja.
Felkacagott.
– Nos, ha már ennyire gyakori vendég vagyok az életedben, igazán tegezhetnél, kedvesem.
– Nincs szükség rá, hogy bizalmaskodjunk – hárítottam.
– Hiszen ez nem bizalmaskodás.
Idegesen pislogtam körbe, Vaszilijt kutattam tekintetemmel; amikor egy szovjet tiszt arrébb táncolt egy hölggyel, észrevettem őt. Averkij és Vaszilij lázasan sutyorogtak valamiről.
– Tudod, mi lenne a bizalmaskodás?
Összerándultam, amikor Pokornyijov ujjai megmoccantak hátamon.
– Nem – leheltem.
– Ez lenne.
Azzal átkarolta derekam, kíméletlenül húzott magával. Rémült nyikkanással fordultam hátra, hátha tudok jelezni Vaszilijnak vagy Averkijnek, de a tömeg elrejtette őket előlem. Más helyzetben sikítottam volna, végigkarmoltam volna Pokornyijov arcát, mindenki előtt megalázva ordítottam volna rá, hogy undorítóan viselkedik, házas ember létére fiatal lányokat hajkurászik. Ennyi magas rangú tiszt és párttag között azonban tűrtem.
Végighaladtunk egy hosszú folyosón, a villanyok égtek, de egy lélek sem járt arra.
– Ne bántson, Ivan Mihajlovics – kérleltem.
– Hirtelen nincs olyan nagy szád, mi, szépségem? – nevetett ki.
– Vaszilij és Averkij keresni fognak. – Inkább magamat akartam ezzel nyugtatni, mint a tábornokra ijeszti.
– Ó, ebben egy másodpercig sem kételkedek.
A folyosó végén egy ajtó nyílt, Pokornyijov kitárta előttem, a tornácra lökött. Egy hátsó udvarba értünk, sokat nem láttam belőle, fény mindössze odabentről szűrődött ki, éppen elég ahhoz, hogy a teraszon lássunk valamennyire. Belém csípett a kora április este, összefontam karjaim mellkasomon, szorosan öleltem át magam.
Mögöttem csukódott az ajtó, bezárva a házba a lágy zeneszót. Körülöttünk a város némaságba süppedt.
– Ne haragudj, gondolhattam volna a kabátokra – szabadkozott Pokornyijov.
Zubbonya gallérjához kapta kezét.
– Nem kérem – tiltakoztam rögtön, a tábornok szemöldöke magasra szaladt.
– Ahogy gondolod – hagyta rám.
A korlátnak támaszkodott, cigarettát vett elő, és rágyújtott. Fejem lehorgasztva makacsul hallgattam, azért is, mert egy kicsit dideregtem, nem akartam, hogy remegő hangomat a félelemnek tudja be. Persze, féltem is, reméltem, hogy Vaszilij hamarosan felfigyel az eltűnésemre.
A tábornok elmerengve forgatta ujjai között a szálat.
– Tudod – kezdte lassan –, amikor Vronszkij először megpillantotta Annát a bálon, és beleszeretett, Anna is éppen feketét viselt.
Értetlenül ráncoltam homlokom.
– Mit akar ezzel mondani?
– Ó, semmit – felelt könnyeden. – Egyáltalán semmit, csak úgy megjegyeztem.
Súlyos csend telepedett ránk. Utáltam magam, amiért felkeltette a kíváncsiságom, mégis rákérdeztem:
– Maga olvasta az Anna Kareninát? – Bizonytalanul sandítottam rá.
– Olvastam. Na, ne mondd el senkinek, de nem fejeztem be. Néha elolvasok valamit valameddig, be nem fejezem, de szeretek úgy tenni, mintha. Talán nem vagyok ezzel a rossz szokással egyedül, csak senki sem ismeri be.
– Az Ördögöket befejezte? – érdeklődtem.
Tőle szokatlan gyengédséggel mosolyodott el.
– Lám, van valami, amiről még velem is szívesen beszélgetsz, és az az irodalom. Az Ördögöket befejeztem – válaszolta. – Azt minden alkalommal végigolvasom, akárhányszor belekezdek. Egy nagyon kedves barátom kedvenc regénye volt, tőle kaptam a kötetet még a háború idején.
– A háborúban halt meg a barátja? – Kiszaladt a számon a kérdés, mielőtt átgondolhattam volna.
– Nem. – Feszülten pattant a szó. – Tüdőrákban hunyt el.
– Sajnálom. – Zavaromban a vállamra hulló szalagot piszkáltam.
– Ne tedd. – Szívott egyet a cigarettából. – Menni akart, és nekünk el kellett fogadnunk.
Ötletem sem volt, erre mit mondhatnék.
– Mit akar tőlem most? – tereltem el a szót inkább.
– Igazán semmit. – Ismét szívott egyet a cigarettából, elmerengve engedte ki ajkai közül a fényben narancssárgának tűnő füstöt. – Van nekem egy rossz szokásom. – Szinte gyermeteg pimaszság villant szemeiben. – A kedves feleségem biztosan vitatkozna, hogy van több rossz szokásom is, de most csak az egyikre gondolok. Szeretek másokat bosszantani.
– Ez nem újdonság.
– Sejtettem, hogy feltűnt már, szépségem. – Ajkaihoz emelte az elégő csikket. – Elmesélek neked valamit, Magda. Tizenéves koromban, miután az édesapám meghalt, éltem egy pár évet vidéken, egy kicsi faluban Szverdlovszkhoz közel.
– Ugyanaz a Szverdlovszk, ahol Vaszilij is született? – kotyogtam közbe.
– Egy Szverdlovszk van, kedvesem – felelt a tábornok. – Szóval – folytatta – volt egy kolhoz igazgatónk, utálta a képem, én is az övét. Volt ennek a kolhoz igazgatónak egy lánya is. – Önelégült vigyor terült el arcán. – Nem túl csinos lányka, bár vörös hajú, kedvelem a vöröseket. A vöröseket és a barnákat – merengett el. – Na, ez a kolhoz igazgató, akárhányszor összefutott velem, meg akart alázni engem, úgyhogy én felvettem azt a szokást, hogy bemásztam a kedves lánya ablakán éjszakánként. – Rám kacsintott. – Lizenykának sem volt ellenére a dolog, bár megsértődött rám, amikor se szó, se beszéd elmentem Moszkvába.
– Szereti összetörni a nők szívét – állapítottam meg.
– Hazudhatnék neked, Magda, de nem fogok. – Ismét szívott a cigarettából, lassan fújta ki a füstöt. – Fiatalkoromban nem voltam éppen tisztességes férfi, és lehetséges, hogy ez egy másik rossz szokásom, amit nem tudtam kinőni.
Végigmért, tekintete megállapodott a magassarkúba bújtatott lábaimon. Idegesen hátráltam egy kicsit, mire elszakította pillantását vádlimról, elnyomta a korláton a cigarettát, és beledobta az éjszakába.
– Vaszilijt bosszantja, ezt akarja ezzel mondani? – kérdeztem rá.
Pokornyijov elgondolkodva hümmögött.
– Szórakoztat, bevallom. Ahogy szórakoztat az is, milyen elszántan állsz nekem ellen, pedig egyáltalán nem értem, mi hasznod származik neked belőle. – Tett felém egy lépést, baljával a korlátnak támaszkodott, zöld szemei egyszeriben ismét kiürültek. – Már rég a Szovjetunióban lehetnél, szépségem, rég hozzá mehettél volna Vaszilij Andrejevicshez, mindössze egy egészen apró szívességet kérek tőled. Rég megtudhattad volna, mi történt az édesapáddal. – Szívem akkorát dobbant, hogy félő volt, meg is áll. – Rég véget vethettünk volna ennek a felesleges hajszának, mindössze egyetlen dolgot kérnék tőled. Olyan sokat ajánlok, édesem.
Hirtelen emelte kezét, összerándultam, kinevetett. Megérintette a vállamra lógó szalagot, elrántottam fejem, a vászon kiszabadult markából.
– Nem hagyom, hogy ezt is bemocskolja – sziszegtem.
– Eszemben sincs – kacagott fel hidegen, közelebb csúsztatta hozzám a tenyerét a korláton. – Én segíteni akarok neked, Magda, és cserében csupán annyit várok, hogy te is segíts nekem.
– A válaszom nem, Ivan Mihajlovics – jelentettem ki magabiztosan. – Mindig nem lesz.
– Ó, ne törd össze a szívem, kedvesem! – kapott mellkasához teátrálisan a tábornok. – Hát még esélyt sem adsz nekem...!
– Azt aztán várhatná ítéletnapig.
– Ej, ej, nagy szavak ezek, Magda. Nehogy egyszer kísérteni kezdjenek.
Lendületesen nyílt az ajtó, vidám zeneszó reppent az április éjjelbe. Úgy éreztem, mintha a történelem – mintegy gúnyt űzve belőlem – megismételné önmagát: Vaszilij lépett ki a tornácra, előbb rám nézett, aztán Pokornyijovra, tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni. A tábornok egyenes háttal, kihívóan állta, kezét nem vette el a korlátról, akkor sem, amikor én elhátráltam tőle. Vaszilij becsukta az ajtót, a zeneszó elhalt, a tornácon végigdübörgő léptein kívül semmi sem törte meg az éjjeli némaságot. Rémülten pislogtam a két tisztre; Vaszilij közvetlenül Pokornyijov előtt torpant meg, félelem nélkül nézett a tábornok derűsen somolygó arcába.
– Lehet, hogy nem fejeztem ki magam legutóbb elég érthetően, tábornok elvtárs – szólalt meg higgadtan Vaszilij.
– Ah, mindjárt az intelligenciámat sértegeti, Vaszilij Andrejevics? – színlelt felháborodást Pokornyijov. – Meséljen, mit nem fogtam fel?
– Azt, hogy nem szeretném magát Magda közelében látni.
– Tudtommal, Magda nem a tulajdona – mutatott rá a tábornok.
– Nem, nem a tulajdonom – értett egyet Vaszilij –, hanem a menyasszonyom, és nem tűröm, hogy maga mindenféle hátsó szándékkal körülötte próbáljon legyeskedni.
Pokornyijov megjátszott aggodalommal ráncolta homlokát.
– Hát azt hiszi, hogy én a maga Magdája körül legyeskedem?
– Az intelligenciáját nem sértegetve merészelem feltételezni, hogy maga teljes mértékben tisztában van vele, mit csinál, tábornok elvtárs.
Vérfagyasztó vigyor kúszott Pokornyijov arcára, legszívesebben megragadtam volna Vaszilij vállát, és elrángattam volna tőle. Abban a percben azonban Vaszilij a tábornok fenyegetően érzéketlen tükörképévé vált.
– És mit tesz velem, ha így van? – kekeckedett vele Pokornyijov. – Ne feledje, kedveském: maga mindössze egy kapitány, jelentéktelen tisztecske, míg én a tábornoka vagyok. Ha akarnám, a Kamcsatkába küldhetném.
Vaszilij megőrizte a hidegvérét, helyette nekem kezdett vágtázni a szívem.
– Vaszilij, kérlek... – súgtam, egyikük sem törődött velem.
– Biztos vagyok benne – mondta Vaszilij –, hogy akadnának olyanok, akik szívesen meghallgatnának, ha beszámolnék nekik a maga ügyes-bajos dolgairól.
– Egy gyilkossággal a háta mögött a helyében én nem lennék ennyire merész – duruzsolta Pokornyijov.
– Vaszilij! – kiáltottam dühös-elkeseredetten.
Rám se hederítettek.
– Nem mártaná be Averkijt, márpedig ha engem hadbíróság elé állíttatna, Averkij nem maradna csendben. – Pokornyijov összeszűkített szemekkel fürkészte Vaszilijt. – Az öreg Krakovszkij altábornagy hamar magára hagyná, Pokornyijov tábornok elvtárs, ha a drága kisunokáját kitenné mindennek. Aztán meg mi vagyok én magához képest? Jelentéktelen tisztecske, pontosan, ahogyan azt mondta. Maga lenne az igazi fogás.
Elképedve meredtem Vaszilijra. Ki kellett húznom ebből a lehetetlen helyzetből, amibe önfejűen belerohant, lázasan töprengtem, mivel vonhatnám magamra a figyelmét.
– Fenyeget, Vaszilij Andrejevics? – vonta fel szemöldökét a tábornok.
– Dehogy – felelt könnyeden Vaszilij. – Nem fenyegetem, elvtárs, távol álljon tőlem, hiszen maga a felettesem. Ez csupán tényközlés.
– Vagy úgy? – nyugtázta gúnyosan Pokornyijov. – Tényközlés?
Lenéztem a földre, és eszembe jutott valami. Fohászkodtam a Jóistenhez, hogy ne üssem meg magam túlságosan, a harisnyám és a ruhám se szakadjon el. Vettem egy mély levegőt, lehunytam szemeim, elengedtem magam, nem törődve vele, hogy zuhanok el.
– Magda! – kapott utánam Vaszilij.
Túl későn, ernyedten rogytam a földre, kicsit megütöttem jobb vállamat, de legalább a fejem nem koppant nagyot. Nem nyitottam ki rögtön szemeim, a vacogás a javamra vált, meggyőzően reszkettem. Két oldalról segítettek fel.
– Ültessük le oda – hallottam a tábornok hangját.
Óvatosan lestem ki pilláim alól: Vaszilij a derekamat tartotta, Pokornyijov a könyökömet. Ügyetlenül elbotladoztam velük egy kis kerti székhez a tornác végébe, Vaszilij ültetett le, leguggolt elém, aggodalmasan szorítottam meg kezem.
– Elnézést – motyogtam bűnbánóan. – Biztos az idegeim – mentegetőztem, hol Vaszilijra, hol a mögötte ácsorgó Pokornyijovra pislogtam gyámoltalanul. – Egész nap alig ettem, mert izgultam, azért történhetett.
– Mindjárt jobban leszel, aztán bemegyünk, eszel valamit – cirógatott Vaszilij.
– Igazán nem volt miért aggódnia, kiválóan tolmácsolt – dicsért a tábornok.
– Köszönöm, tábornok elvtárs – biccentettem.
– Szólok Pavlov elvtársnak, hogy rosszul lett, de hamarosan érkezik – ajánlkozott Pokornyijov.
– Köszönjük, Ivan Mihajlovics – szólt hátra válla felett Vaszilij.
Megvártam, amíg a tábornok mögött bezáródott az ajtó, aztán szegeztem Vaszilijnak:
– Elment neked az eszed, hogy fenyegeted?
– Nem fenyegettem – tiltakozott.
– Ott álltam melletted, hallottam, hogy fenyegeted! Mit akartál ezzel elérni?
– Tényleg rosszul lettél vagy megjátszottad? – gyanakodott.
– Megjátszottam – vallottam be.
– Magda... – sóhajtott, kezem kicsúszott az övéből, és felállt. – Képes voltál ezért hanyatt vágódni? Mi van, ha bevered a fejed?
– Jaj, kutya bajom.
Szemügyre vettem a harisnyám, azon egyetlen szakadás sem ásított, néhány mozdulattal leporoltam. Többet kellene vennem ebből a fajtából – futott át zaklatott gondolataimon.
– Ha hallgattál volna rám, nem teszem – fújtattam haragosan, közben kitapintottam, hogy összekötött hajamban sem lazult meg a szalag. – Ha nem vennél semmibe, nekem sem kellene úgy tennem, mint aki elájul.
– Miért érzed úgy, hogy semmibe veszlek? – értetlenkedett Vaszilij.
– Oda se hallgattál, amikor szólongattalak! – szökkentem talpra. – A fenébe is, nézzem végig, hogy belesodrod magad megint valamibe, mert nekiállsz Pokornyijovval kötekedni?!
Vaszilij összeszorította ajkait, elfordult.
– Azt hiszed, nem látom, hogy néz rád? – morogta. – Akárhányszor a közeledben látom, feldühít, képes lennék... – Elharapta a mondatot.
– Vaszilij... – Két kezem közé fogtam arcát, szelíden kényszerítettem, hogy rám nézzen. – Megértem, hogy féltékeny vagy, de én téged szeretlek, te vagy minden gondolatom. – Vaszilij kissé megenyhülni látszott. – Sosem hagynám, hogy Pokornyijov hozzám érjen.
Vaszilij elkapta csuklómat, tenyerembe csókolt.
– Ne haragudj – dörmögte. – Nem benned nem bízok, édes Magda, hanem Pokornyijovban, el tudom képzelni, hogy... ártana neked. – Másra gondolt, nem kellett kimondania, hogy értsem.
Ekkor ismét nyílt az ajtó, ezúttal egy lassabb dallam sodródott odabentről a tornácra toppannó Averkijjel. Az őrnagy bezárta az ajtót, a pezsgőjéből kortyolva odasétált hozzánk.
– Na, mi van? Hogy ment? – faggatta Vaszilijt.
– Magda elájult – közölte ő.
– Elájult? – Averkij megcsóválta fejét. – És még nekem rosszak az idegeim! Azért a lényeg elhangzott?
– El – bólintott Vaszilij. – Magdának talán igaza van, rossz ötlet volt... – tétovázott.
– Dehogy volt rossz ötlet – torkolta le Averkij. – Zseniális ötlet! Ha te szarba kerülsz, akkor én is, és ha én szarban vagyok, akkor a nagypapa nagyon dühös lesz Ivanra. Tiszta sor! – tárta szét karjait. – Egykettőre a Szovjetunióban lesztek, én meg így elválok! – csettintett.
– Ez a terv több sebből vérzik – véleményeztem.
– Mondd már meg a lánynak, hogy ne akadékoskodjon – bökött rám Averkij.
– Mondd meg magad, itt állsz mellettem! – háborodtam fel.
– Elég legyen – vágta el a vitát Vaszilij. – Menjünk be – karolta át vállam –, nehogy megfázz itt nekem.
Elindultunk a bejárat felé.
– Anatolij még mindig azzal a lánnyal van? – kérdeztem közben Averkijtől.
– A szőkére gondolsz?
– Arra, igen.
– Láttam vele – vont vállat. – Miért?
– Megtennél egy szívességet?
Averkij elfintorodott.
– Jaj, mit már? – nyavalygott, Vaszilij békítően pisszegte le.
– Mondd meg Anatolijnak, hogy ne kezdjen azzal a lánnyal.
– Jó – egyezett bele nagy kegyesen egy hatalmas sóhajjal kísérve Averkij. – Megmondom.
Az öreg Ajtori, szerencsére, hamarosan elunta az estet, és sűrű bocsánatkérések közepette elindult haza. A történtek után Pokornyijov furcsán távolságtartóan viselkedett, engem elengedett maga mellől, és Pavlovot kérte meg, hogy kísérje egy másik magyar tiszthez. Nem bántam, szaladtam Vaszilijhoz, ő szintén tisztekkel beszélgetett, az unalmas témákért cserében kárpótolt, hogy büszkén a menyasszonyaként mutatott be. Averkij hamarosan odacsapódott hozzánk, egy kissé már becsiccsentett a pezsgőtől, és megeredt a nyelve, hozzám is egy kicsit barátságosabban szólt. Anatolijjal nem találkoztam többet.
Elbizonytalanodtam, hogy valóban Lillát láttam-e. Gondolatban feljegyeztem magamnak, hogy majd alaposan kifaggatom Katkát, mennyire biztos benne, hogy Lillát pillantotta meg Violával múltkor a tejivóban. Talán Viola szerzett neki az ünnepségre munkát, mint felszolgáló, bár el nem tudtam képzelni, miért barátkozott volna Viola Lillával, ha engem lenézett. Aznapra azonban elég összeesküvés jutott ki nekem, egy kicsit próbáltam jól érezni magam Vaszilijjal, egészen kellemesen csevegtünk a tisztekkel, akiknek bemutatott.
Éjfél után érkeztünk meg a kis lakásba, Vaszilij betámogatta szobájába Averkijt, míg én elnyúltam Vaszilij ágyán ruhástul. Cipőm az ágy lábánál hevert, lábamat masszíroztam a harisnyán keresztül, mert ugyan a ragtapasz megakadályozta, hogy a magassarkú felsértse a bőrömet, azért égett a talpam.
Vaszilij szájában cigaretta lógott, amikor a szobába lépett, egyensapkáját feldobta a szekrény tetejére, kibújt zubbonyából, és meglazította a nyakkendőjét. Leült az ágy szélére, kimerülten dörzsölte meg az arcát. Mögé térdeltem, hátulról átkaroltam nyakát, fejem lapockájának döntöttem, így ücsörögtünk, amíg cigarettázott.
– Néha úgy érzem, sosem tudunk megszabadulni ettől az elmebajtól, amit Pokornyijov hozott magával az életünkbe – mormolta. – Vagyis én hoztam őt az életünkbe. – Fejem alatt emelkedett és süllyedt háta, ahogy némán sóhajtott egyet. – Vagy hát már nem is tudom... Én hoztam, de az apám űzött, mert ő állandóan beleűz valamibe, ha felidegesít.
Vállának támasztottam állam, szórakozottan piszkáltam rövidre nyírt, sötétszőke tincseit.
– Ha elég sokáig nézed az orosz irodalmat, az orosz irodalom visszanéz rád – bölcselkedtem komolyan.
Vaszilij szívott egyet a cigarettából, sokáig tartotta bent a füstöt, mielőtt szórakozottan visszakérdezett:
– Azt akarod mondani, hogy az életünk nyomorult és kilátástalan, valamint hogy a lehetetlen természetű édesapám miatt lettem én magam is ilyen?
– Hát, lehet – hümmögtem. – Na, meg az is lehet, ha nem hasonlítottuk volna magunkat mindjárt az elején Szonyához és Raszkolnyikovhoz, most nem itt járnánk.
– Lehet – dörmögte Vaszilij, ajkaihoz emelte az elégő csikket, szívott belőle egy utolsót, és az éjjeliszekrényen lévő hamusba nyomta. – Na, gyere, szerelmes Szonyecskám. – Derekamat elkapva végigdőlt velem az ágyon. – Hadd csókoljalak egy kicsit, attól mindjárt jobb kedvem lesz...
*Ma: Andrássy út