- Mit is akartál mondani? – fordultam Joshua felé félénken, tartottam attól,hogy mit akar mondani.
- Jaa. Hát öhm...izé. Csak annyi, hogy... Köszi, hogy beajánlottál Vic- nél, nagyon aranyos lány. – aha. Ez most szíven szúrt.
- Semmiség. – vicsorítottam felé összetörve.
- Na mehet? – szólt hozzánk a tanár. Elindította a videó klippet, de megengedte, hogy amelyik rész nem megy azt most hagyhatjuk.
Bő negyvenöt perc gyakorlás után sikerült egyet összehoznunk, amelyikben egyikőnk se hibázott. – Fantasztikus. Nem is hiszem el, hogy egy óra alatt ennyire el tudtátok sajátítani ezt a dalt. Ügyesek vagytok! Otthon még gyakoroljatok, hogy megragadjon a fejetekben a szöveg.
- Rendben. – feleltem és el is kezdtem pakolni mikor a kulcsom kiesett a zsebemből. Hajoltam le érte mikor beleütöttem a fejem egy másik fejbe. – Áucs. – vakargattam a fájó pontot.
- Bocsiii – húzta el a szó végét Joshua. Sziszegve nyúltam a kulzsomért és rántottam el tőle. Felpattantam és már viharoztam is ki a teremből.
Kicsit előre haladva már péntek délután volt és egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni ezért felhívtam Joaquin- t, hogy mozduljunk már ki mert ez így nem állapot.
- Mhmh, mondjad. – szólt bele kómásan a telefonba.
- Te aludtál?
- Minden nap késő este aludtam el és hajnali ötkor keltem mert egyszerűen nem tudtam aludni. Szerinted aludtam?
- Jó, bocsi.
- Na mit akartál mondani?
- Háát, gondolkodtam azon, hogy elmehetnénk bulizni. Jól esne most egy kicsit a tánc, vagy egy kis pia.
- Jól hangzik. De mivel megyünk? – nem mondhattam azt neki, hogy az ő kocsijával, nem vonhatom meg tőle, hogy jól érezze magát.
- Na várjál... Anya! – ordítottam le.
- Mondjad! – jött lentről egy válasz.
- Eltudnál vinni engem és Joaquin- t az egyik sulis ismerősünk bulijába?
- Biztos, hogy akartok menni? – hangja kicsit szomorúnak tűnt, amitől meghasadt a szívem, de annyi időt töltök vele együtt néha muszáj elmennem itthonról.
- I-igen.
- Rendben, szedd össze magad aztán indulunk.
Pár perc furikázás után (persze felvettünk Joaquin- t) megérkeztünk város szélén fekvő hatalmas emeletes házhoz, ami csak úgy villogott minden féle színben (gondolom a LED-től volt ennyire színes).
- Mikorra jöjjek értetek? – hajolt ki anya az ablakon.
- Mm... szerintem nem kell értünk jönni, vagy Joaquin- nál alszunk vagy nálunk. Max majd hazasétálunk.
- Hát... jó. – meggyőző válasz.
Beérve megcsapott minket az alkohol jellegzetes szaga, a tömény cigi füsttől alig lehetett levegőt kapni és voltak már páran, akik a kanapén ki voltak dőlve.
- Ezek sem aprózták el a dolgokat. – hajolt le hozzám Joaquin.
- Hát hallod... ezek nagyon alapoznak a szünetre. Mennyiben, hogy másfél hétből egy hetet ezek itt fognak tölteni, vagy egy másik házi buliban?
- Abban biztos vagyok. – nevettünk össze és indultunk el a konyha felé. Annyira megszoktuk, hogy ha a konyhába megyünk kevesen vannak, hogy most rendesen meghátráltunk az ottani tömegtől. - Ezek mikor lettek még ennyien... sóhajtott fel mellettem fájdalmasan.
- Kibírjuk. Keresünk valami piát meg rágcsát aztán kiülünk az egyik teraszra, jó?
- Megvárlak fent. – mondta ki és azzal a lendülettel ott is hagyott. Na szépen vagyunk. Átfurakodva a tömegen odaestem (a szó szoros értelmében) a pulthoz és elkezdtem nézelődni. Fogtam két csomag chipset, ropit kettő műanyag poharat,egy üveg vörösbort és egy kólát majd megfordulva nekimentem Aron- nak.
- És te ezt mind egyedül tervezed meginni? – mutatott felhúzott szemöldökkel a kezemben tarott italra.
- Neeem, vagyis hát... á, nem. Joaquin- nal jöttem.
- Ja jólvan. – kuncogott megvakarva tarkóját. Most arra számított, hogy meghívom, hogy ketten megigyuk? – De azért segítek felvinni mert elég... szerencsétlenül nézel ki ennyi mindennel a kezedben. – mondta majd nyúlt volna oda a kezemben tartott dolgokért, de én azzal a mozdulattal hátráltam egyet.
- Mindig is szerettem azt az igazmondó fejed. Vagy várjál... mindig is a képembe hazudtál, szóval. – mondtam majd meg sem várva a válaszát elviharoztam. Már majdnem felértem a lépcső tetejére és már alig kaptam levegőt, nem csak a mázsás súlytól, hanem a rengeteg lépcsőfoktól, mikor a lábam gondolt egyet és beleakadt az utolsó lépcsőfokba. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy ilyen jól hoztak össze, ezért volt egy kis egyensúlyom, aminek köszönhetően semmi nem esett ki akezemből, egyet kivéve...a bor! Szinte lelassult minden, már-már hallottam a fülemben az üveg darabokat, amelyek majd szétpattannak a földön és a hangjuk belehasít a fülünkbe. Néha azért egy filmben érzem magam, mert mikor az üveg majdnem földetért egy kéz hirtelen alányúlt ezzel megakadályozva, hogy az ital a földön kössön ki.