Ha az ember lánya elég időt tölt el katonatisztek között, hozzászokik a szeme az egyenruhához, mi több, elkezdi felismerni a rangjelzéseket. Ahhoz persze a rangjelzéseket sem kellett behatóan ismerni, hogy nyomban feltűnjön, Anatolij egészen más egyenruhát viselt, mint Vaszilij és Averkij. A támlán lógó zubbonya fekete volt, akárcsak nadrágja. Amikor Vaszilij az akadémiáról mesélt, elvétve említette, hogy az akkori egyenruhája egészen máshogy nézett ki. Anatolij még az iskolát járhatta, ha így volt, nem értettem, hogyan hiányozhatott az óráiról csak úgy. Habár, a tábornokot ismerve, Anatolij iskolájában is akadhattak mindenféle ismerősei, akik elintézték neki – ha már az ópium ügyet sikerült elsimítani...!
Anatolij letette poharát, és felállt, Vaszilijra nézett.
– Magda, ő itt Anatolij Ivanovics Pokornyijov – mutatta be ő. – Anatolka, a csodaszép hölgy pedig – a vállamon nyugvó tenyerének súlya megnyugtatóan hatott rám – a menyasszonyom, Magda.
– Örülök – nyújtottam jobbomat.
– Én is – biccentett Anatolij, és megszorította kezem, hamar kiszabadítottam magam szorításából. – Már sokat hallottam rólad. – Rögtön letegezett, nem tettem szóvá, inkább ráhagytam. – Jót és rosszat is, bár a rosszat inkább innen – bökött Averkijre.
– Nem vagyok meglepve – morogtam, az őrnagy felé sandítottam.
Averkij éppen ivott, nem törődött velem.
– Te iszol, Vaszja? – huppant le Anatolij megint a karosszékbe.
– Hát... – Vaszilij kérdőn sandított rám.
– Engedélyt kell kérnie az asszonytól – vihogott a pálinkába Averkij.
– Te ne szövegelj – vágott vissza Vaszilij. – Arról volt szó, hogy még egy ilyen, és felhívom Szását.
– Bár itt lenne – röhögött fel Anatolij. – Olyan nyakast kapnál, bátyuska, hogy a fejed leesne a helyéről.
Az önelégült vigyor nyomban lehervadt Averkij arcáról, sértődötten felhúzta orrát, és ismét ivott.
– Ülj le, hozok poharat – lapogatta meg hátamat Vaszilij.
Feszengve telepedtem le az egyik székre, amíg Vaszilij a konyhába ment, lopva mértem végig Anatolijt. Nem akartam a neve miatt elítélni, és mindjárt a legrosszabbat gondolni róla, ám azok után, amit Averkij mesélt, képtelen lettem volna jó szívvel a bizalmamba fogadni. Pedig közelebbről szemügyre véve Anatolijt volt benne valami, ami a kísérteties hasonlóság ellenére megkülönböztette az apjától, valami kedvességet fedeztem fel arcában. Talán a fiatalos csillogás a szemében tette, az az életteli fény, ami rég kihunyt az idősebb Pokornyijovban.
Egy kicsit szánakozva gondoltam a tábornokra, lehet, az ő tekintetében is ott lángolt egykor ez az életszeretet, a háború azonban kioltotta belőle a szikrát.
– Hallottam már hírét, hogy csavartad el Vaszilij fejét – szólított meg Anatolij.
– Igazán? – érdeklődtem kissé tartózkodóan.
– Bizony – bólogatott Anatolij. – Na, nem is Vaszilijtól, inkább Szásától. – Értetlenül vontam fel szemöldököm, megválaszolta a kimondatlan kérdést: – Szereti Vaszilij szemére vetni, hogy annak idején gyakran ő és a többi tiszthelyettes terelte el az akkori főhadnagy, valami Katyin figyelmét.
– Ó, hát... – Katyin nevének említésétől zavarba jöttem.
Úgy festett, Averkijt ugyancsak feszélyezte a téma, mert lesütötte szemeit, nagyot kortyolt a pálinkából.
Vaszilij hamarosan visszatért két pohárral, letette mindkettőt az asztalra, és a pálinkás üvegért nyúlt.
– Édesapád tudja, hogy itt vagy? – szegezte Anatolijnak, miközben töltött mindkettőnknek.
– Nem – közölte lezserül Anatolij. – Egy kicsit összekaptunk délután, úgyhogy eljöttem.
Elkaptam a jelentőségteljes pillantást, amit Vaszilij vetett Averkijre, mire az őrnagy megint ivott.
– Lehet, az lenne a legjobb, ha hazavinnélek. – A palack az asztalon koppant. – Apád már biztosan keres.
– Hadd keressen – vont vállat Anatolij.
Vaszilij tétovázni látszott, Averkijre sandított, aki előredőlve a hamusba nyomta a cigarettáját. Tekintetük találkozott, szemvillanásnyi, néma vita zajlott le köztük, majd Vaszilij beletörődően megcsóválta fejét Az áttetsző alkohol pereme még megreszketett egyszer, amikor Vaszilij az asztalt kissé meglökve felkapta két poharat. Felálltam a karosszékből, elvettem tőle a poharakat, Vaszilij leült, és óvatosan az ölébe húzott, visszaadtam neki az egyik pálinkát.
– Egészségetekre – emelte koccintásra, mind követtük példáját.
Felköhögtem az első korty után, az alkohol végigmarta torkomat.
– Ha erős, tedd csak le, majd én megiszom – simogatta meg hátam Vaszilij.
– Elboldogulok – eresztettem meg felé egy könnyes mosolyt.
– Úgy hallottam, a magyarok tudnak inni – vigyorgott Anatolij.
– Tudnak – bólintott Averkij. – Meg a másik édesanyját is kiválóan tudják szidni a nyelvükön – tette hozzá epésen.
– Valaki az édesanyádat szidta, bátyuska?
Averkij kezében megbillent a pohár, egy pár csepp pálinka a padlóra hullott, ahogy vádlón rám mutatott.
– Averkij... – szólt rá Vaszilij, mielőtt visszavághattam volna.
– Ha egyszer így volt! – hőbörgött az őrnagy.
– Először vagy Magyarországon? – kérdeztem Anatolijtól, Averkijbe fojtva a szót.
– Először, igen – bólogatott Anatolij. – Először a Szovjetunión kívül, ami azt illeti, a legmesszebb, ahol jártam eddig a papával, az Szocsi volt.
– Hogy tetszik Budapest? – kíváncsiskodtam.
– Nagyon tetszik – felelt lelkesen Anatolij. – Olyan, mintha két különböző város lenne a Duna partján, nagyon érdekes!
– Mert Buda és Pest külön városok voltak még közel száz évvel ezelőtt – magyaráztam.
– Tényleg? – csodálkozott Vaszilij.
– Te nem tudtad? – pislogtam rá meglepődve, az orosz a fejét rázta. – Azt hiszem, fel kell zárkóztatnom téged magyar történelemből – kuncogtam, és nyomtam egy kedveskedő puszit az arcára.
– Rosszul leszek – tette le a pálinkáját az asztalra Averkij, és felállt.
– Nem kellene annyit innod – okoskodott rögtön Vaszilij.
– Nem az alkohol a hibás – morogta Averkij, és kitámolygott az előtérbe. – A ti enyelgésetektől lett hányingerem. – Azzal becsapódott a mosdó ajtaja.
– Próbáltam lebeszélni – mentegetőzött fojtott hangon Anatolij. – Teljesen odavan Szása miatt.
– Tudom – sóhajtott fáradtan Vaszilij. – Oda kell figyelnünk rá jövő héten az esten, nehogy mindenki előtt részegedjen le, kapna érte apádtól, Anatolka.
Majdnem kibukott belőlem a kérdés, hogy ők is ott lesznek mind a hárman? Vaszilijjal és, be kellett ismernem, Averkijjel a hátam mögött biztonságban éreztem volna magam, ám Anatolij előtt nem akartam felhozni a témát. Mégiscsak az édesapjáról beszéltünk! Azt sem akartam, hogy esetleg rajta keresztül eljusson Anna Pokornyijovához valamiféle rosszmájú pletyka, és a tábornok beváltsa az ígéretét.
Idegesen kortyoltam egyet a pálinkából, megint elfintorodtam.
– Ugye, tegnap nem adtál neki semmit? – komorult el Vaszilij.
– Dehogy adtam! – tiltakozott Anatolij. – Tudok róla, hogy nem szabad neki. Nekem aztán nem hiányzik, hogy Szása fülébe jusson, aztán én kapjam a pofont. Különben sem velem ivott, én a papával voltam.
– Lehet, mégiscsak fel kellene hívnom Alekszandrot – mormolta Vaszilij. – Téged meg mégiscsak haza kellene vinnem édesapádhoz – ütött meg lágyabb hangnemet.
– Nincs kedvem a prédikálását hallgatni jelenleg – morogta Anatolij.
– Már biztos nagyon aggódik érted – győzködte Vaszilij.
– Hadd aggódjon – válaszolt szenvtelenül Anatolij. – Bánom is én, nem az én bajom. Ideje megtanulnia, hogy nem mondhatja meg mindenkinek, mit tegyen, nem mindenkinek a tábornoka.
Ivás ürügyén poharam mögé rejtőztem. Teljes mértékben egyetértettem Anatolijjal.
– Apád jót akar neked – erősködött Vaszilij.
– Te sem igen beszélsz apáddal – mutatott rá Anatolij.
– Igaz – ismerte el Vaszilij kelletlenül.
Megérintettem csuklóját, Vaszilij melegen mosolygó tekintete felém villant.
– Lehet, a háború ment mindnyájuk agyára – tűnődött Anatolij, szórakozottan ivott a pálinkából.
– Az enyém agyára biztos az ment – bukkant fel Averkij a küszöbön, ingatagan a kanapéhoz botorkált, lerogyott rá. – Van kártyám, játszhatnánk.
– Jó ötlet! – csillant fel Anatolij szeme. – Miben játszunk?
– Pénzben egészen biztosan nem – szögezte le Vaszilij.
– Olyan unalmas vagy – nyavalygott Averkij, és megint feltápászkodott, a szobájába ment.
– Add ide a poharát – súgta nekem sürgetően Vaszilij.
Felkaptam Averkij félig teli poharát, és a kezébe nyomtam, Vaszilij beleöntötte a maradék pálinkát a sajátjába, aztán visszaadta nekem a poharat, én pedig letettem a helyére. Anatolij prüszkölve próbálta elfojtani a nevetést.
– Én nemigen ismerek kártyajátékokat – csevegtem, mintha mi sem történt volna.
– Megtanítunk – legyintett Anatolij. – Csinálunk néhány próbakört.
Averkij visszatért egy pakli kártyával, és Vaszilij kezébe nyomta. Egy kicsit megváltozott az ülésrend: Averkij átköltözött a karosszékbe (ezáltal az üveg pálinkától is kicsit messzebbre került), Vaszilij és én a kanapéra telepedtünk le, így könnyebben tudott nekem magyarázni.
– Szóval mit játszunk? – Vaszilij a paklit kevergette.
– És miben? – dörzsölgette tenyerét Anatolij.
– Pofonban, ha így folytatod – fenyegette Vaszilij komolyan-tréfásan.
– Tét nélkül játszani unalmas – morgolódott Averkij, üres poharát lóbálta.
– Úgy van – helyeselt Anatolij. – Játsszunk cigarettában!
– Na, jó – egyezett bele Vaszilij. – Neked nem kell tétet rakni – mondta nekem.
– Legfeljebb, ha jobban belejössz – vetette fel vidáman Anatolij.
– Öhm, rendben – motyogtam kissé zavartan.
– Úgysincs itt Szása, hogy elnyerjen tőlünk mindent. – Anatolij megcsóválta a fejét. – A múltkor úgy kisemmizett, soha többé nem játszok vele.
Averkij nagyot sóhajtott.
– Úgy búslakodsz itt nekünk, bátyuska, mint egy szerelmes diáklány – élcelődött Anatolij.
– Ne legyen olyan nagy szád – mordult rá Averkij. – Mit játszunk? Eldöntöttétek már?
– Huszonegyezhetnénk, azt egészen könnyen meg lehet tanulni – fordult Anatolij Vaszilijhoz. – Oszthatnál te, közben meg magyarázunk Magdának.
Nehezen követtem a szabályokat oroszul, a számoknál gyakran meg kellett kérnem a fiúkat, hogy lassítsanak, mert még magyarul is hadilábon álltam a matematikával. Anatolij és Vaszilij türelmesen mutogatták nekem, melyik lap mennyit ért, lejátszottunk néhány próbakört. Averkij közben türelmetlenül nyafogott, és amikor az üveg pálinkáért nyúlt, Vaszilij előttem átnyúlva határozottan kicsavarta a kezéből, úgyhogy az őrnagy a karosszékbe kuporodva duzzogott.
Mire játszani kezdtünk, az én pálinkámból is elfogyott egy kevés, Anatolij jókedvűen töltött még magának az első kör előtt, Vaszilij pedig egyszerűen félretolta saját kiürült poharát. A pálinkás üveg a csizmájánál pihent, továbbra is tisztes távolságra Averkijtől. Tekintetem gyakran állapodott meg Vaszilijon, időközben róla is lekerült a zubbonyt, ingujját feltűrte, gallérját kigombolta. Amíg Averkij és Anatolij összeszedték a cigarettáikat a kabátjaik zsebéből az előtérben, odabújtam az ismét a paklit kevergető Vaszilijhoz, karját cirógattam, puha csókot nyomtam halántékára. A kártyák megálltak kezében, felém fordult, pillantása számra tévedt, tenyerem arcára simítva vontam közelebb. Lágyan ízlelgettük egymás ajkait, elbódultam az alkoholos csóktól, ha kettesben lettünk volna, a paklit a kezéből kilökve az ölébe ültem volna, és már az ingét gomboltam volna kapkodva.
A pillanat azonban összetört, amikor Anatolij és Averkij visszatértek, Vaszilij és én szétrebbentünk.
– Játszunk vagy mindjárt szobára mentek? – csipkelődött Anatolij.
Fülem amúgy is égett már egy kissé a pálinkától, a megjegyzéstől egyszeriben még forróbbra gyúlt.
– Játszunk – válaszolt nyugodtan Vaszilij.
Osztott, és az első partit elvesztettem Averkij ellen, bár cigarettát nem tettem fel, az őrnagy Anatolijtól nyert el egy szálat. Vaszilij igyekezett segíteni, valamint Anatolij szintén lelkesen magyarázott, így a sokadik forduló után végül is sikerült vinnem a kört. Három szál cigaretta került hozzám, amiket a következő fordulóban elvesztettem Anatolijjal szemben, de mindjárt utána elnyertem még négyet.
– Kezdesz belejönni – emelte poharát Anatolij, kuncogva koccintottam vele.
– Azért megy neki olyan jól, mert Vaszilij súg – dohogott Averkij.
– Nem is súgok – tiltakozott az említett.
– Dehogynem, rajtad tartom a szemem! – replikázott az őrnagy.
– Az már nem áll egyenesen az alkoholtól, hallucinálsz – szúrt oda Vaszilij, Anatolij és én felnevettünk.
– Még hogy én hallucinálok! – fortyant fel Averkij. – Ossz, Anatolka – utasította, mire Anatolij lerakta a poharát, megadóan maga elé emelte kezeit. – A gatyádat is elnyerem tőled, Vaszja.
– Na, meglátjuk – adta át a paklit Vaszilij Anatolijnak.
Ekkor kopogtattak, mind elhallgattunk.
– Ezt nem hallucinálom, mi? – ráncolta homlokát Averkij.
– Hívtál még valakit? – kérdezte Vaszilij.
– Legjobb tudomásom szerint nem. – Averkij talpra kecmergett. – Megnézem, ki a fene az ilyen későn.
– Lehet, túl hangosak voltunk, és valamelyik szomszéd megunta – jegyeztem meg.
– Most már csendesen rúgd szét Averjusa seggét, Vaszja – érintette szájához mutatóujját Anatolij.
Averkij ingatag léptei átbotorkáltak az előtéren, Anatolij, Vaszilij és én kíváncsian füleltünk, ki a kései vendég. Érzékeltem, hogy Vaszilij tartása feszültté vált, ő minden bizonnyal sejtette, hogy nem egy szomszéd kopogtatott be hozzánk. Hamarosan nyílt az ajtó, és Averkij rosszul megjátszott örömmel kiáltotta:
– Nahát, Ivan, micsoda meglepetés!
Erre mindössze egy rezignált sóhaj érkezett válaszul. A látogató sietős léptekkel közeledett, hamarosan felbukkant a küszöbön Pokornyijov tábornok, szigorúan jártatta rajtunk végig tekintetét, az néhány röpke másodpercre megállapodott rajtam, mielőtt továbbsiklott Anatolijra. Ő letette a paklit az asztalra a majdnem üres pohara mellé, a tábornok követte szemével a mozdulatot.
– Szervusz, papa – köszönt Anatolij.
A tábornok összefonta karjait mellkasán, szólásra nyitotta száját, ám akármit akart mondani, a torkára forrt, ugyanis a válla felett kukucskáló Averkij így szólt:
– Ne haragudj, Ivan. – Pokornyijov az őrnagyhoz fordult. – Anatolij már menni akart egy ideje, én marasztaltam.
– Hát persze – nyugtázta nyilvánvaló kételkedéssel a tábornok. – Öltözz, és azonnal indulunk, Anatolij Ivanovics – parancsolta fiának.
– Ne már, papa! – fakadt ki ő. – Miért nem maradhatok itt egy kicsit? Hiszen Averjával vagyok, jó helyen...
– Nem a véleményed kértem – vágott szavába Pokornyijov. – Te meg – intézte a háta mögött lebzselő Averkijhez – leszokhatnál róla, hogy nekem hazudozol. Maguknak meg, Magda és Vaszilij Andrejevics – villant pillantása felém –, lehetne több eszük is ennél. Szerencsétek – mondta megint Averkijnek –, hogy szolgálaton kívül vagyunk. Gyerünk, Anatolij. – Azzal sarkon fordult, és, se szó, se beszéd, elcsörtetett.
Anatolij dühösen kapta fel zubbonyát a támláról, búcsúzóul mindössze biccentett felénk. Elfordította arcát, későn, láttam, hogy a dühtől elvörösödve, idegesen szorította össze ajkait. Kétes drogügyek ide vagy oda, megszántam, nem lehetett egyszerű Ivan Pokornyijov fiának lenni.
Az ajtó hamarosan záródott mögöttük, rideg csendet hagyva maguk után. Averkij mozdult először, a karosszékhez kullogott, lerogyott rá. Vaszilij tenyere combomra csúszott, gyengéden cirógatott a harisnyán keresztül. Leforrázva gubbasztottunk ott mindhárman néhány feszült percig, miközben latolgattam, okos dolog lenne bejelenteni, hogy azon a bizonyos esten én is ott leszek.
A pálinka bátran lökte ki számon a szavakat:
– Ott leszek április negyedikén a nektek szervezett ünnepségen.
Vaszilij és Averkij elhűlten pislogtak rám.
– Hogyhogy? – bukott ki Vaszilijból.
– Minek? – hökkent meg Averkij.
– Hát... Pokornyijov miatt – vallottam be kelletlenül, és röviden beszámoltam nekik róla, hogy előző nap a tábornokba futottam a tanszéken.
– Eszem megáll – dünnyögte Averkij.
Vaszilij hallgatott, komoran ráncolta homlokát, szemeiben harag villant. Elkaptam engem simogató kezét, erősen megszorítottam.
– Ne légy rám mérges – kértem.
– Természetesen nem rád vagyok mérges, Magda – felelt nyugodtan Vaszilij, hangja éles ellentétben állt a tekintetében lángoló dühvel.
– Hát ez remek! – csapott térdére Averkij, és felállt. – Ez aztán nagyszerű! Istenem, ha nem lenne a felettesem, esküszöm, megfojtanám Ivant. Még ő papol nekem! – hadonászott hevesen. – Még van képe neki prédikálni, hogy gusztustalan, amit én művelek, miközben ő az orrod előtt udvarol a kis barátnődnek, Vaszja!
– Talán nem halok bele, ha ezt nem mondod ki ennyire nyíltan – morogta Vaszilij.
– Bocs, pajtás, ez az igazság. Nem hiszem el! – kapott homlokához Averkij. – Én legalább nem titkolózom a feleségem előtt, hogy mással fekszek le!
– De hát a tábornok és köztem nincs semmi! – fakadtam ki elkeseredetten. – Sosem hagynám, hogy hozzám érjen, megmondtam neki kerekperec, hogy Vaszilijt szeretem.
– Még akár a javunkra is fordíthatjuk a dolgot. – Averkij csakazértis kötötte az ebet a karóhoz, részegség helyett most számító ravaszság csillogott hidegkék szemeiben.
Vaszilij és én gyanakodva néztünk össze.
– Min töröd azt a kemény fejed? – kérdezett rá Vaszilij.
– Ezt hallgasd meg! – Az őrnagy meglepően tisztán beszélt, izgatottan ült le a karosszékbe, ahol nemrég Anatolij foglalt helyet. – Azzal, hogy Ivan pont a te barátnődet pécézte ki magának, fegyvert adott a kezünkbe.
– Igazán? – hümmögte Vaszilij.
– Hát persze! – tárta szét karjait Averkij, mintha mindaz, amit ő kifundált, nyilvánvaló lenne. – A hűség mintaképe, Pokornyijov tábornok közel húsz év házasság után félrekacsingat...!
– Nem kacsingat ő semerre – ellenkeztem. – Mondom, nincs köztünk semmi.
– Nem is kell lennie – intett le Averkij. – Hagyd már, hogy elmondjam. A lényeg az, hogy megfoghatjuk Ivant az egyik gyengepontjánál. A kezünkre játszik azzal, hogy a lányt kérte maga mellé az estre, ha Anatolij is látja vele, még súlyosabbá válik a vád.
– Na, nem! – tiltakoztam rémülten. – Nem és nem! A tábornok halálosan megfenyegetett, hogy megöl engem is és mindenkit, akit valaha szerettem, ha akár egy szót szólok a feleségének.
– Édes Istenem... – dünnyögte Vaszilij, szabad kezébe temette arcát.
– Neked semmit sem kell tenned – legyintett rá ismét Averkij. – Ha kell, fenyegetőzök én. Ti ketten végre együtt lehetnétek a Szovjetunióban, én pedig elválhatnék, nem kellene megölnöm a feleségemet, hogy megszabaduljak tőle. – Elborzadva meredtem rá, Averkijt legkevésbé sem izgatta, várakozóan kémlelte Vaszilijt.
– Averja, feltételezem, azért gondolkodsz ilyen könnyelműen, mert részeg vagy – kezdte higgadtan Vaszilij. – Elfelejted, hogy Rettegett Ivant akarod megzsarolni. Ő hány meg hány dologgal zsarolhatna vissza? Ott van Katyin, többek között. – Kellemetlen borzongás futott végig gerincemen a név hallatán, blúzom alatt libabőrössé vált karom. – Arról nem beszélve, hogy mennyire nyilvánvalóan ugyanolyan gyengepontom nekem Magda, neked pedig Alekszandr, mint neki Anna Vlagyimirovna. Kötve hiszem, hogy a tábornok majd megadóan feltartja a kezét, hogy jó, megfogtál, válj el vígan, Magdának meg itt a vízum.
– Jó, csak egy ötlet volt, na – dőlt hátra duzzogva Averkij.
– Különben is – kotyogtam közbe –, miért szövetkezne Anatolij velünk az apja ellen? Akárhogyan is, mégiscsak az apja!
– Itt nem Ivanon van a hangsúly, hanem Annán – magyarázta Averkij. – Anatolij elszántan gyűlöli Annát, ezzel bünteti az apját azért, mert elvette Anatolijt a saját édesanyjától.
– Hogy lehet valakit csak úgy elvenni az anyjától? – értetlenkedtem. – Az apjától talán, na, de az anyjától?
– Hát – Averkij csuklott egyet –, abból, amit a papától hallottam, úgy tudom, hogy Anatolij alig született meg, Ivan máris eltiltotta tőle Szvetlana Jurjevnát. Anatolij az ő gyereke, mondogatta Ivan a papa szerint. Aztán már akadtak Ivannak akkor is jó ismerősei, hát Anatolij hivatalosan hozzá került. Vagyis Ivan nővéréhez, mert Ivan odavolt a háborúban...
– Elég legyen, Averja – pisszegte le Vaszilij. – Menj aludni – utasította szelíden, és nekilátott összeszedni a cigarettákat. – Sokat ittál, pihenj le.
Az őrnagy szófogadóan elvonult aludni, én Vaszilij szobájába mentem, Vaszilij pedig hátramaradt rendet tenni. Kibújtam a harisnyából, félrerúgtam, és elkezdtem kigombolni a blúzomat. Félúton megálltam, az ablakhoz léptem, hogy elhúzzam a sötétítőt, ujjaim kimerülten hullottak le a nehéz szövetről. Bár sosem tettem semmit Pokornyijovval, ami okot adott volna rá, mégis úgy furdalt a lelkiismeret, mintha valóban megcsaltam volna Vaszilijt. Talán keményebben kellett volna elutasítanom a tábornokot, hogy végleg békén hagyjon? Vagy mondhattam én Ivan Pokornyijovnak bármit, úgysem hatotta volna meg?
Halkan csukódott az ajtó mögöttem, Vaszilij puha léptekkel közeledett, hamarosan megéreztem erős karjait derekam körül, hajamba temette arcát.
– Bárcsak betörhetném Pokornyijov pofáját – suttogta.
Keserűen mosolyodtam el.
– Nem teheted?
– Tartok tőle, hogy nem, édes Magda, hadbíróság elé kerülnék.
– Milyen kár – sóhajtottam. – Ezek szerint nekem kell megtennem, nekem Pokornyijov nem a felettesem.
Vaszilij vállait néma nevetés rázta meg:
– De megnézném azt a jelenetet, lelkem!
Megfordított karjaiban, tenyere nyakamra simult, hüvelykujjával cirógatott. Gondterhelt árnyék vetült arcára, szemei ellenben cinkosan hunyorogtak rám.
– Ráérünk vele foglalkozni később. – Tenyere blúzom gallérjára rebbent, mutatóujjának hideg begye megérintette kulcscsontomat, bőröm forróra gyúlt alatta. – Azt hiszem, félbehagytunk valamit.
– A memóriája nem csal, Minovszkij kapitány elvtárs – markoltam meg zubbonyát a mellkasán, és csókba vontam, szenvedélyesen kóstolt ajkamba.
Elfelejtettem törődni vele, hogy már későre járt, és másnap az egyetemre mentem, minden porcikám Vaszilijért sikoltott, az orosz pedig boldogan adta meg nekem, amire vágytam. Először vadul estünk egymásnak, aztán lassan szeretkeztünk, nem törődve az órával, ami elütötte az éjfélt, majd az egyet és a kettőt. Bár nyűgösen ébredtem, semmiért el nem cseréltem volna a kielégült fáradtságot – még akkor sem, ha reggel azzal kellett vesződnöm, hogy némi sminkkel elrejtsek Vaszilij nyakán egy apró, lilásvörös foltot, amit nem takart teljesen az egyenruhája gallérja.
Aznap reggel is elvitt az egyetemre, ezúttal ő vezetett, én mellette ültem, Averkij pedig a hátsó ülésen jajveszékelt, mert fájt a feje. Búcsúzóul gyors csókot váltottunk Vaszilijjal, aztán szaladtam az egyetemre.
Átlagosnak ígérkezett a nap, órákon fejemet lehajtva dolgoztam, igyekeztem feltűnésmentesen ásítozni, illetve szerelmesen bazsalyogni, akárhányszor eszembe jutott Vaszilij. Az ábrándozások között azonban már tervet szövögettem, hogyan fogok végre kibékülni Katkával. Kezdett hiányozni a csacsogása, és szerettem volna azt is tudni, hogy sikerült-e rendezniük a dolgot Imrével. Valamint smink és öltözködési tanácsra volt szükségem az április negyedikei estére, Katka értő véleménye nélkül elvesztem volna.
Az utolsó órám előtt szünetben váratlan társaságom akadt. A földön guggoltam táskám mellett, az egyik füzetemet kerestem egyre bosszúsabban, úgy festett, Vaszilijnál felejtettem. Elsétált mellettem egy csapat lány, Viola sleppje, vidáman csacsogtak valamiről. Nem érdekeltek, idegesen pakoltam vissza táskámba a könyveket, jobb híján egy másik füzetbe kellett jegyzetelnem, legkevésbé sem örültem a plusz munkának, hogy át kell írnom később. Az utolsó könyvet nyomtam a helyére, amikor látóterembe lépett valaki, azonnal ráismertem a – Katka szerint – ritka ronda cipőre, megrökönyödve pislogtam fel Violára.
Ha a pillantással ölni lehetne, ott, azonnal holtan estem volna össze. Becsuktam a táskám, vállamra húztam pántját, és felegyenesedtem. Viola összefonta karjait mellkasán, látványosan-kritikusan végigmért, finoman vontam fel szemöldököm.
– Beszédem van veled, Marnyik. – Mióta az egyetemre jártunk, Viola valószínűleg először szólt közvetlenül hozzám. Tette mindezt egy undorodó grimasszal az arcán.
– Én annyira nem szeretnék veled beszélgetni, de értékelem a szándékot. – Azzal tettem egy lépést, hogy kikerüljem, de elállta az utam.
– Márpedig meg fogsz hallgatni – jelentette ki hűvösen.
– Tudtommal sem a tanárom, sem semmiféle felettesem nem vagy te nekem – feleltem higgadtan.
– Egy ilyen kis vidéki liba, mint te nem fogja tönkretenni a terveimet – sziszegte Viola. – Nekem – bökött mellkasára keményen – kellene azon az estén tolmácsként részt venni!
– Miért, amúgy nem lennél ott, kiestek a szüleid a kosárból?
– Le merem fogadni, hogy a te szüleid még írni-olvasni sem tudnak – vágott vissza.
– Ne merészeld a szüleimet a szádra venni, különben csúnyán megjárod – fenyegetőztem.
– Miért, mit csinálsz velem? – húzódott gúnyos mosolyra szája.
– Mi van, Viola? – csendült egyszeriben Bori vidám hangja a folyosó végén. Viola megperdült sarkán, kilestem mellette: Bori lazán zsebre dugott kézzel sétált oda hozzánk, kárörvendően vigyorgott Violára. – Savanyú a szőlő? Vagy az bánt még mindig, hogy Adriánnak két-három éjszakánál nem kellettél többre, máris kiadta az utad?
– A helyedben nekem nem lenne ekkora szám, Bori – fújtatott Viola. – Veled is szakított Adrián.
– Az lehet – rántotta meg vállait lezserül Bori. – Engem viszont nem ért az a megalázó élmény, hogy még két hétig sem bírta ki mellettem.
– Elég megalázó neked, hogy ilyen ronda holmikban jársz – szúrt oda gonoszul Viola. – Elszalasztottad Adriánt, már bánhatod, úgysem fog senki sem rád nézni.
– Ó, ne félts engem – legyintett széles mozdulattal Bori. – Én nem azért vagyok ébren éjszakánként, mert azon füstölgök, miért jobb nálam Magda oroszból – kacsintott kihívóan Violára, prüszkölve kacagtam fel.
Viola kezei ökölbe feszültek, egy másodpercre félő volt, hogy meg is üti Borit. Helyette sarkon fordult, ellenségesen utoljára az arcomba nézett, és elcsörtetett.
– Köszi, Bori – hálálkodtam. – Jövök neked eggyel.
– A-a! – rázta fejét. – Én jöttem neked eggyel a korrepetálásért. Különben is szeretem Violát gyötörni, mindig jó móka.
– Te ezt rendszeresen űzöd?
– Hát persze – bólogatott. – Még nem mondtam? Viola és én gyerekkorunkban barátok voltunk. – A lány után nézett, noha ő már rég eltűnt a közeli tanterem ajtaja mögött.
– Te és ő? – hökkentem meg. – Két különbözőbb embert el sem tudnék képzelni.
– Gyerekkorunkban ez még nem zavarta egyikünket sem – vont vállat Bori. – Aztán eltávolodtunk egymástól, én sosem haragudtam érte, de Viola dühös rám, tudja a bánat, miért.
– Lehet, egyszerűen ilyen a természete – mondtam. – Még egyszer kösz, Bori – intettem neki kapkodva búcsúzóul, amikor a Scserbina tanárnő feltűnt a folyosón. – Pénteken délután találkozunk.
– Szia, Magda – integetett Bori.
Óra után elsétáltam a Felszabadulás tér* felé, ismertem az egyik utcácskában egy jó cukrászdát, ott vettem két francia krémest és két üveg Bambit, ez utóbbit a táskámba dugtam, ügyelve rá, nehogy összeütődjenek a könyvek között. Visszamentem az Astoriára, és felszálltam egy villamosra. A süteményeket jobbomon egyensúlyoztam, balommal túrtam kabátom zsebébe, abban lötykölődött a visszajáróból pár forint. Átadtam a menetjegy árát a jegykezelő hölgynek, és leültem az ablak mellé, az édességet a térdemre tettem, figyeltem az üvegen túl elsuhanó várost. A villamos átzörgött a Kálvin és Dimitrov tereken**, át a Szabadság-hídon, néztem a zöldre mázolt oszlopait, a Gellért–hegy felett sejlő Szabadság-szobrot. Alig vártam, hogy Vaszilijjal végre felmenjünk oda, és együtt gyönyörködhessünk a kilátásban.
A Gellért téren leszálltam a villamosról, és megálltam a zebránál, csak akkor szaladtam át a forgalmas kereszteződésen, amikor a forgalomirányító rendőr intett, hogy mehetek. A Műegyetem campusa felé siettem. Jártam már többször az épületben, egyáltalán nem szerettem, furcsán idegennek, oda nem illőnek éreztem magam. Mindig amolyan komor, tekintélyes óriásnak láttam az épületegyüttest; elnyúlt a Duna parton, elrejtőzött a budai dombok fái mögött, és ha valaki arra tévelyedett, szigorú, kritikus tekintettel mérte végig. Hasonló tekinteteket éreztem magamon, akárhányszor végigsétáltam a folyosókon.
Lehet, bebeszéltem magamnak, és mindössze a matematika iránti ellenszenvem keltette bennem az érzést. Hiszen még a portás sem sandított felém, amikor beléptem, újságot olvasott elmélyülten. Mégis úgy éreztem, mintha a hideg falakból is szigor áradna, próbáltam lábujjhegyen járni, hogy cipőm sarkai ne koppanjak annyira hangosan. A tanulmányi osztályhoz közel letelepedtem egy üres padra, letettem magam mellé a süteményeket, és kivettem táskámból az egyik irodalomelméleti tankönyvemet, hogy egy kicsit kényelmesebben érezzem magam a mérnöki tanszékek között.
Nemsokára nyílt az ajtó, és meghallottam az írógép fémes csattogását, felkaptam fejem: egy alacsony, kövér, ősz hajú hölgy lépett ki a helyiségből.
– Már nincs fogadóóra ma, elvtársnő – szólított meg kedvesen. – Jöjjön vissza holnap tízre.
– Köszönöm, de én csak a barátnőmet várom – feleltem.
– A Katácskát? – kérdezett rá.
– Őt, igen.
– Jön mindjárt, még befejez egy másolást – közölte. – Vagy menjen csak be hozzá – bökött az ajtóra. – Már mindenki hazament, nem zavarnak senkit.
– Jó ötlet – csaptam be a könyvet, a táskámba dobtam, és a sütit felkapva benyitottam az irodába.
Az egy hosszú helyiség volt; rögtön az ajtó melletti sarokban volt egy fehéren csempézett rész és egy csap, a falak mentén könyvekkel teli vitrinek és kartotékszekrények sorakoztak, iratokkal roskadásig pakolt asztalok nyúltak el a magas ablak párkányáig, a fehér függöny mögött cserepes növények zöldelltek. Az egyik asztal végében, az ablak alatt ücsörgött Katka, és valóban másolt. Érkezésem zajára megállt, mogorván sandított a bejárat felé – szemei elkerekedtek, amikor rám ismert.
– Hát te? – csodálkozott. – Jöttél átkérni magad a gépészmérnöki karra, vagy mi?
– Ez a terv, igen – bólogattam komolyan. – Hoztam krémest is – mutattam fel a becsomagolt süteményeket. – Megesszük, míg megírjuk az átjelentkezésem?
– Ah, te jó ég! – sóhajtott Katka. – De jól fog esni az a krémes! Mindjárt befejezem ezt a másolást, ülj le addig – intett fejével a mellette lévő helyre.
Letettem a süteményt az asztalra, táskámat a szomszédos székre helyeztem, és kivettem belőle a két Bambit.
– A bolond Maris engedett be? – érdeklődött Katka.
– Ő a bolond Maris? – lepődtem meg. – Nem is tűnik annyira bolondnak.
– Lehet, nem tűnik annak, de attól még az, bolond – fintorgott Katka. – Na, meg egy kígyó, utálom.
Együttérzően hümmögtem, Katka pedig leütötte az utolsó sorokat, megkönnyebbült szusszantással vette ki a teleírt papírt a gépből.
– Így ni. – Felállt, és az írógép felett áthajolva a szemközti asztalra tette a lapot. – Ez is kész. Vannak itt valahol evőeszközök – került meg.
Az egyik asztal fiókjából valóban akadt tányér és villa.
– Igazából azért hoztam a süteményt, mert bocsánatot szeretnék kérni – árultam el feszengve, miközben Katka a saját tányérjára vette az egyik krémest. – Szégyellem magam.
Katka letette elém a másik süteményt.
– Nem haragszom, Magda – mosolygott rám.
– Megértem, ha igen, megérdemlem, nagyon csúnyán viselkedtem – hadartam. – Annyira sajnálom, olyan rossz napjaim voltak, feszült voltam, és hiányzott Vaszilij, megviselt...
– Magda – vágott szavamba Katka. – Mondom, nem haragszom. – Felkapta az egyik villát, lelökte a krémes tetejét, és rögtön a habból vett egy falatot. – Imre és én tegnap sokáig beszélgettünk.
– Miről? – faggattam.
Kibontottam az egyik Bambit, szisszent a szénsav, ahogy felpattintottam a kupakot.
– Az esküvőről, a gyerekkérdésről. – Katka előbb evett két falatot, aztán folytatta: – Igazából még jót is tett, hogy elkotyogtad magad...
– Úgy sajnálom. – Szégyenkezve nyomtam homlokomnak az üveget.
– ...mert így kiderült, hogy mennyire ellenkező véleményen vagyunk – fejezte be zavartalanul Katka.
– És akkor most mi lesz? – pislogtam ijedten. – Szakítottatok?
– Dehogy – legyintett a villával. – Megbeszéltük a dolgokat.
– Jaj, de jó – fújtam ki a levegőt megnyugodva.
– És elhalasztjuk az esküvőt – fűzte hozzá csak úgy mellékesen.
– Micsoda? – hördültem fel, meglepetésemben majdnem magamra öntöttem a Bambit, inkább félreraktam az üveget. – De hát akkor... Nem mész hozzá? – hebegtem.
– De, hozzá fogok menni. Imre ajánlotta fel, mert nem szeretné, ha úgy érezném, hogy nyomást helyez rám. Nagyon éretten kezelte a helyzetet.
Ezzel én sem tudtam vitatkozni.
– Elmondtam neki, hogy szeretnék diplomát szerezni. – Katka szórakozottan piszkálta villájával a krémes sarkát. – Tudod, mindig úgy irigyellek, hogy te tanulsz, írod a beadandó dolgozataidat, jó jegyeket kapsz, vizsgákra mész...
– A vizsgákat ne irigyeld tőlem.
– Jaj, érted, miről beszélek, na – forgatta szemeit. – Szeretném azt a diplomát, eldöntöttem.
– Én támogatlak mindenben – siettem megjegyezni. – Mármint csak érzelmileg, mert a matematikához nem értek.
– Mégse írjalak át a gépészmérnöki karra?
Vidáman nevettünk össze.
– Imre segíteni fog a felvételi vizsgákkal, azt mondta – fűzte tovább Katka. – Nem tűnik annyira lehetetlennek a dolog, mint amikor még a suliba jártunk.
– Egyáltalán nem lehetetlen – helyeseltem bőszen. – Okos vagy, Katka, fel fognak venni, és végig fogod csinálni. Imrének pedig ajánlom, hogy melletted álljon, különben kitekerem a nyakát.
Barátnőm elnézően mosolygott, egy darabig a semmibe révedt, villáját lóbálta.
– Elmeséltem neki – szinte suttogott –, hogy miért félek a szüléstől. Hogy milyen nehéz volt anyu nélkül. – Elszorult a torkom, és, ha lehet, még jobban szégyelltem magam, amiért belelöktem őt és Imrét is ebbe a helyzetbe. Étvágytalanul méregettem a saját süteményemet. – Nemcsak nekem. – Nagyot sóhajtott. – Klaudiának is. Néha eszembe jut, milyen csúnyán bántam vele, és ilyenkor arra gondolok, hogy minden rossz, ami velem történik, az azért van, mert bántottam Klaudiát.
– Ne mondj ilyet. Gondoskodtál róla.
– Igen, gondoskodtam róla – értett egyet Katka. – De szeretetet nem kapott tőlem. Kicsit talán ettől is félek – merengett el. – Ha nem sikerül diplomát szereznem, vagy szülnék előtte egy gyereket, lehet, azt a gyereket hibáztatnám, és rossz anyja lennék.
– Lehet, inkább ettől félsz, mintsem magától az anyaságtól?
– Talán – vont vállat. – A lényeg... – Evett pár falatot a krémesből. – A lényeg, hogy egy kicsit csúsztatunk az esküvőn, ez most a legjobb megoldás mindkettőnk szerint.
– Örülök, hogy Imre ilyen jól kezelte a dolgot. Meglepett, komolyan.
– Imre nagyon éretten tud viselkedni – kelt a védelmére Katka. – Kivéve ha rólad vagy Vaszilijról van szó. – Megcsóválta fejét. – Még szerencse, hogy nem hallottátok, micsoda hisztériát csapott, amikor elvitt téged magával Vaszilij! Azt hittem, sosem hallom a végét.
– Szörnyen gyerekes tud lenni Vaszilij is, Imre nem egyedül a hibás.
– Na, ha gyerekes is – somolygott Katka –, látom, azért ki vagy virulva teljesen.
– Képzeld, megkérte a kezem – mutattam fel a gyűrűt.
A villa csörömpölve esett a tányérra, Katka elkapta kezem, álmélkodva nézte a gyűrűt.
– És te nem ezzel kezdted mindjárt?! – hüledezett.
– Nem ez volt most a legfontosabb...
– Még hogy nem ez volt a fontos...! – zsörtölődött. – Nagyon szép – dicsérte az ékszert. – Vaszilij ügyesen választott, illik hozzád.
– Köszönöm.
Eleresztette kezem, bár pillantását nem kapta el róla rögtön.
– Szóval most már biztos, hogy magával visz? – érdeklődött könnyednek szánt hangon.
– Úgy tűnik, igen.
– Örülök a boldogságodnak, Magda, de azért... – Elfordult, felkapta villáját. – Hiányozni fogsz innen.
– Nem indulok maholnap a Szovjetunióba – nyugtattam. – Annyi mindent el kell intéznünk addig. Máris akad számodra egy feladatom – kezdtem szándékos titokzatossággal.
– Igazán? – vonta fel szemöldökét Katka. – Mégis mi az?
– Hát, úgy esett, hogy én fogok tolmácsolni magasrangú tiszteknek egy ünnepségen április negyedikén – magyaráztam. – Ez amolyan fogadás, valamikor az este folyamán lesz.
– Hűha! – álmélkodott. – Az azért nem semmi! Vaszilij segített bejutni?
– Aha – füllentettem. – Szükségem lesz a tanácsodra...
– Ne is mondj többet – tartotta fel kezét. – Otthon átnézzük a te szekrényedet, aztán az enyémet, és ha nem találunk semmit, elmegyünk vásárolni.
– Megállapodtunk.
Katka felbontotta a saját Bambiját, és koccintásra emelte, összemosolyogtunk felette.
*Ma: Ferenciek tere
**Ma: Fővám tér