Ajánlott zene: Meredith Brooks - Bitch
Amikor a busz satufékkel leparkolt, melynek következtében a teljes utastér lefejelte az előtte lévő üléssort, a mellettem eddig békésen szuszogó Amber Lockmore először fülsértően magas hangon felsikoltott, majd a teljes hajrácsapatot elkápráztatta élete hírével:
- De én nem is pukiztam!
- Nahát, kapitány, kösz, hogy ezt megosztottad velünk! – röhögött fel a mögöttünk ülő Josh Brown, mire Amber egy bosszúálló mérgeskígyót lealázva sziszegett rá. Sajnos fenyegető magatartását eléggé elnyomta, hogy immár a teljes, a sokkból végre feléledt társaság rajta szórakozott.
- Lexy, tényleg ennyire gáz volt? – fordult most hozzám a műszempilláit rebegtetve. Ha nem épp álnok tiniribit játszott, akkor a kiskutya tekintettel próbált mindenkit behódolásra kényszeríteni, amire pechére az a huszonkét ember nem volt vevő, akik a csapatába tartoztak.
- Annyira nem, mint a legutóbbi - vontam meg a vállamat, majd a cuccaimat összeszedve másztam át rajta és megpróbáltam utat törni magamnak a leszállni készülő társaim tömegén.
- Te jó ég, mégis hol a halálban vagyunk? – ért be Amber kebelbarátnője, Cintia, mikor a busz utolsó lépcsőfokáról léptem le. – Ez a hely még a világvégének is a határán lehet – húzta el a száját, majd fázósan maga köré fonta a karjait. Tény, hogy nem floridai nyár volt, de azért annyira nem volt hideg, mint ahogy azt ő mutatta.
- Aspenben, Cintia. Síparadicsom és turisztikai központ. – Habár ez nem igazán látszott rajta, Palm Beach vagy Miami megszokott embertömegéhez képest itt alig láttunk kétlábú élőlényeket, ami betudható volt annak is, hogy az összlakosság nem érte el a tízezret sem.
- Nem – morogta a hátam mögött Amber. – Ez itt a Pokol kapuja, hölgyeim. A Sátán fattyainak őshazája, az elsőszámú közellenségeinké, az Aspen Aranyásóké. És... – karolta át a vállunkat, miközben az egyik olyan vigyorát villantotta ránk, amitől kirázott a hideg, és ami a sulink ármánykodó méhkirálynőjévé tette őt. Kár, hogy nem volt annyi esze, mint ahogy azt a legtöbben gondolták róla. – Nekünk, Palm Beach Macskafajzatainak muszáj idén levernünk őket!
Égnek emelt tekintettel mondtam el magamban egy imát, hogy Miss Mániákust ne fojtsam meg az itt töltendő két napban – amit igazából már elsős korom óta terveztem, csak sosem találtam meg a megfelelő alkalmat. Az ilyen szövegek után szokta elmondani a „pompon-vérfertőzésről" és a „hajrászajhaságról" szóló nagymonológjait is, amik miatt az ember biztosra vehette, hogy kissé túlságosan is komolyan vette a hajrálányságot. Olyan világháborúsan komolyan.
- Gyerünk, Macskafajzatok! Mutassuk meg a pórnépnek, kik is vagyunk mi! – kiáltott hátra a válla felett, ami jel volt, hogy a csapat kezdje el kántálni az indulóját. Csak hogy mindenki biztos lehessen benne, mi is megérkeztünk.
Minden évben, a tanítás utolsó heteiben került sor az Országos Pompon Bajnokságra, amit az aktuális bajnok városában rendeztek meg, és így kerültünk most az Isten háta mögé egy coloradói kisvárosba, pontosan kétezer-százhatvan mérföldre az otthonunktól. Eddig majdnem minden alkalommal címvédők voltunk, maximum Malibu vagy Frisco orozták el előlünk a győzelmet, azonban két évvel ezelőtt, még elsős koromban felbukkantak az Aranyásók, akik akkor másodikként végeztek, tavaly pedig csúfosan lealázták a Macskafajzatokat. Ezért Amber úgy döntött, idén a Pokol cicusai az aspeniek hófehér bőrén fogják élesíteni a karmaikat.
A nyakamat nyújtogatva könyörögtem minden éginek, hadd szúrjam ki valahol a parkolóban sorakozó iskolabuszok tömegében az ismerős, kopott, öreg Fordot, ami a megváltást jelentette, a szabadságot a több mint egy napja tartó rémálomból. Szerettem hajrálány lenni, a hiúságom imádott minden extrát, ami a suliban ezzel járt, csakhogy néha a társaság nagy részét egy kiskanálnyi vízben meg tudtam volna fojtani. Ha volt valami szabálykönyv arról, hogy egy pomponlány milyen témákról beszélhet, biztos lemaradtam az osztogatásáról, mert Gucci, Prada és Chanel nekem nem voltak akkora haverjaim, mint a mellettem baktató lányoknak.
- Shiny? – A kissé félénk, visszafogott hangot egymilliárd hasonló közül is megismertem volna. Kis híján fellöktem a jövevény jelenlétére morgó Ambert és Cintiát, mikor a hang forrása felé perdültem.
- Lottie! – sikkantottam megkönnyebbültem, majd a Macskafajzatokat hátrahagyva sprinteltem a parkoló közepén tétován ácsorgó barátnőmhöz. Úgy ugrottam a nyakába, mintha hónapok óta nem találkoztam volna vele, azonban hirtelen nekicsapódó testem őt nem ragadtatta el annyira, az egyensúlyát valahogy megtartva igyekezett eltolni magától.
- Jól van, jól van, jól van! – csitított le kuncogva. – Ne vidd túlzásba a dolgokat! Nyugalom, Alessandra Sunshine Márquez! Nyugalom! Ennyire szeretnéd, hogy hülyének nézzenek?
Körülnéztem. Senki nem figyelt ránk, sőt, mindenhol engem túlszárnyaló lelkesedésű hajrálányokat láttam, akik teli torokból üvöltötték a csapatnevüket. Akárcsak a beszédtémákról, a pomponlányoknak a versenyeken való helyes viselkedésről is volt néhány jogszabálya, ami annyit takart, hogy legyél minél hangosabb és feltűnőbb, hogy biztosan észrevegyék a csapatod.
- Először is, Charlotte – fordultam vissza a barátnőmhöz, aki leplezetlen unalommal bámulta a körülöttünk nyüzsgő, élénkszínű egyenruhás forgatagot -, könyörgöm, ne hívj a teljes nevemen! A frászt hozza rám, mintha anyát hallanám. És másodszor: harmincegy órája vagyok velük összezárva, és Amber mellém ült, mert Josh elárult és megint a szerepét játszotta – húztam el a számat.
- Most feltenném a kérdést, hogy miért nem lépsz ki, ha ennyire utálod őket, de...
- Nem mindegyiküket! – tiltakoztam gyorsan. – Csak Ambert és Cintiát. És még Marnyt és Sharont. A többieket bírom. De ezek négyen tahók, folyton a nyomomban vannak és fent hordják az orrukat...
- Fent hordják az orrukat? – visszhangozta barátnőm, mintha valami döbbenetes dologgal álltam volna elő. – Én azt hittem, nem is léteznek szerény hajrálányok, szóval nem értem, mit vagy ezen fennakadva – vigyorgott rám ártatlanul.
- Lottie! – emeltem égnek a tekintetem mosolyogva. – De szemtelen lett valaki az utóbbi időben – böktem oldalba a szemöldökömet vonogatva, mire az arca egy szempillantás alatt vált sápadtból pipacsvörössé.
Hiába sütötte le szégyellősen a szemét, attól még igazam volt, és ezzel neki is tisztában kellett lennie. Nemcsak szemtelenebb, de bátrabb is lett, három év után a gimi főstrébere már önmagát is meg tudta védeni, sőt, nem vált lépten-nyomon szóbeli és fizikai támadások áldozatává. Ez pedig egyetlen embernek volt köszönhető...
- Char, akárhányszor elpirulsz, minden alkalommal egyre vörösebb vagy. Lex, mégis mit mondtál neki? – A kellemesen csengő tenorra Lottie pírja csak még mélyebb árnyalatot öltött, ami fokozódott, mikor egy izmos kar kulcsolódott a derekára.
- Semmi olyat, amitől ilyen reakciója lenne – vontam meg a vállam, majd felmosolyogtam az éppen megérkezett srácra. – Azt pedig nem akarom tudni, miért gondolt bele többet. – Mikor ők ketten egyszerre hördültek fel, gyanakodva vontam össze a szemöldököm. – Az, hogy tök ugyanúgy reagáltok mindenre, valami lélektársas cucc? Mert ha nem, akkor elég fura.
- Szerintem „lélektársas cucc" – húzta közelebb magához barátnőmet Caspar. A holland cserediák az ügyeletes szépfiú és álompasi posztot töltötte be a gimiben, amihez hozzásegítette örökké kócos, hirtelenszőke haja, medence kék szeme, izmos testalkata és focitehetsége is. Az egyetlen, aprócska „probléma" mindössze az volt vele, hogy nagyjából két hónapja a – majdnem – mindenki által kicikizett és kiközösített Charlotte Roberts-el kezdett járni.
Rajtuk és rajtam kívül senki nem értette az okát, hogy mi foghatta meg a térdig érő rakott szoknyát és nyakig begombolt inget hordó, vastag keretes szemüveges szürke kisegérben, számomra viszont nem is lehetett tinédzser mesébe illőbb. Tény, hogy Caspar a tanévben sosem nézett Lottie felé – bár a haverjaival ellentétben nem is űzött gúnyt belőle -, és csak azért kezdtek el beszélgetni, mert az amerikai történelem tanárnőnk egy csoportba osztotta őket az év végi projekthez. Innen pedig egyik dolog követte a másikat, a barátnőm meghallotta a fiú hangját a fejében, és bumm! Lélektársakként boldogan élhettek, míg meg nem haltak. Caspar jelenléte pedig elég volt ahhoz, amihez én a Macskafajzatok másodkapitányaként és a focicsapatunk hátvédjének barátnőjeként kevés voltam: Charlotte többé nem vált beszólások, jégkásák, papírgalacsinok és kajamaradékok áldozatává. Volt bennem némi keserédes érzés ezzel kapcsolatban, de annak őszintén örültem, hogy nem kellett minden ebédszünet után előráncigálnom őt a mosdóból, ahol a könnyeit itatta fel, miközben a mocskot próbálta eltüntetni a ruhájáról.
- Kösz, hogy eljöttetek. Nem hinném, hogy kibírnék nélkületek két napot Amberrel és az udvartartásával.
- Az ilyen segélyhívások miatt utálom, hogy a legjobb barátnőm a suli népszerű bandájába tartozik – forgatta a szemét Lottie, de azért a vállamat átkarolva közelebb húzott magához.
- Mondjuk azt nem értem, hogy miért kellünk, ha már két bajnokságot kibírtál velük – jegyezte meg Caspar a csapatot figyelve.
- Azért, mert lehúztál majdnem egy évet egy amerikai gimiben még nem jelenti azt, hogy mindenre fel lettél készítve. Például még sosem láttad Ambert bosszúszomjasan, vérre beindulva, igazi hajrálány stílusban – magyaráztam.
- Nem hinném, hogy akarom.
- Pedig fogod. Várd csak ki, míg szembe nem találkozunk a házigazda Aranyásókkal. Akkor majd...
- Lexy! – A rögtönzött horror forgatókönyvemet félbeszakító hangra mindhárman felkaptuk a fejünket. – Helló, Char! Csá, Caspar!
- Mi történt, Josh? – fordultam a felénk kocogó fiú felé, aki a vállamra támaszkodva fékezett le mellettünk. Ő is azon kevesek közé tartozott, aki jóban volt Lottie-val, habár ennek több fura oka is volt. A legátlagosabb az, hogy kicsi koruk óta szomszédok voltak, így még azelőtt összebarátkoztak, hogy bekerültek volna egy gimnázium táplálékláncába.
- Az Ezredes kiverte a hisztit – utalt Amberre -, szóval szerintem jobb, ha visszajössz, mielőtt ő maga jön ide. Ti pedig jobb, ha eltűntök a tömegben – pillantott a barátaimra, miközben túlságosan is csábosan mosolygott Casparra.
- Haver, előttem nem kéne megjátszanod magad – csóválta a fejét a srác, miközben igyekezett eltaszítani magától barátját.
- Az lehet, de ők ott mindent látnak – bökött a hátunk mögé. – És mivel Amberék szerint te vagy most a legjobb pasi a suliban, érdekesen venné ki magát, ha nem nyomulnék rád.
- El fogod nekik mondani valaha, hogy igazából nem is vagy meleg? – kérdezte Lottie.
- Nem, amíg Cintia nem visel bugyit az egyenruhája alatt – kúszott kaján vigyor Josh arcára, mire erőteljesen oldalba vágtam. – Mi van? Ezek olyan előnyei egy hajrácsapatnak, amit csak a bizalmasaimmal osztok meg. Még a végén a lovagodhoz hasonló, macsó focisták is átigazolnak hozzánk – nézett le rám, mire újfent a bordái közé állítottam a könyökömet.
- A lovagom köszöni szépen, de elégedett ezzel a szolgáltatással is – mutattam végig a kék-fehér-arany egyenruhán, aminek rövid szoknyájához tartozó topot most vastag pulóver fedte.
- Egyébként hol van? Azt hittem, őt is elrángatod ide – érdeklődött Caspar, miközben a versenynek otthont adó művelődési központ felé indultunk.
- Meccse van, ráadásul a szülei elutaztak, szóval vigyáznia kell a tesóira – mondtam sóhajtva. Tényleg jobban örültem volna, ha ő is itt van, de egy részem tökéletesen elégedett volt azzal, hogy kétezer mérföld választja el az Aranyásók bizonyos tagjaitól.
- Lexy! Josh! – A hisztérikus kiáltásra meggyorsítottuk a lépteinket, de még mielőtt csatlakozhattam volna a többiekhez, Lottie karon ragadott és olyan halkan suttogott a fülembe, hogy biztos ne hallja meg senki.
- Összesen tizenheten vagyunk, de ebből három aspeni, kettő pedig valamelyik szomszédos városban lakik.
- Ezt meg honnan...? – Csak Casparra kellett néznem, hogy tudjam, kettejük képessége valahogy összeadódott, így minden jelenlévő savantot személyes adatokra pontosan tudtak beazonosítani. Volt ebben valami hátborzongatóan menő, amiről csak remélhettem, hogy egyszer én is megtapasztalhatom. – Még a végén kiderül, hogy valamelyik Aranyásónak képességei vannak, és tényleg a Pokol kapujában érezhetem magam. Kösz, hogy szóltál, igyekszem egyiket se felbosszantani, akkor telepatikusan vágnának hozzám valamit – öleltem magamhoz, majd a tömegen utat törve értem be a Macskafajzatokat.
Regisztráció. Lepakolás. Smink igazítás. A koreográfia utolsó egyeztetése. Bemelegítés és nyújtás, néhány lépéssor gyakorlása a többi csapattal körülvéve, miközben mindenhol ellenséges pillantásokkal találkozol. Az Országos Pompon Bajnokság nevű procedúra alapjai. Harminc kiválasztott csapat, melyek közül mindössze négy kerülhet be a holnapi döntőbe, a többieknek jövőre kell ismét szerencsét próbálniuk a szponzorok és évtizednyi hírnév által bebiztosított versenyzők között. Olyan sport volt ez, ami tökéletesen ötvözte magában a hollywoodi filmsztárok csillogását és ármánykodását.
- Nahát, Phoenix Bikái aztán tudják rázni magukat – húzta el a száját Amber az éppen fellépő csapat látványára, majd elfordult a színpadtól. Mikor az arcát egy még csúnyább grimasz torzította el, a körülötte állók érdeklődve fordultak hátra, hogy lássák, mi késztette erre a reakcióra.
Vörös és fekete egyenruha. Mindenhol makulátlan, hófehér, ápolt bőr. Visszafogott smink, tökéletesen rendezett haj. Egy aprócska aranyrög és egy csákány, körbevéve a világító, fehér betűkkel.
Aspeni Aranyásók.
- Lám, lám, lám! Csak nem néhány kiscicát fújt errefelé a szél. – Ha egy gonosz banyát egy ártatlan fiatal testébe zárnának, valószínűleg Savannah Jones lenne a végeredmény. Répavörös haja makulátlan csigákban omlott a vállára, kékben és zöldben játszó, mandulavágású szemei ravaszul csillogtak, de mindezt elnyomta az orcáját ellepő néhány szeplő, ami kislányos külsőt kölcsönzött neki. Ő volt az Aranyásók kapitánya, Amber coloradói megfelelője és tavaly óta az ősellensége is.
- Savannah – bólintott a kapitányom túlságosan is józanul és nyugodtan, ami sosem jelentett jót. – Micsoda kellemetlen meglepetés – mosolygott rá vetélytársára negédesen.
- Nocsak, ez nem a tavalyi vesztes hangja?
- Mi legalább tisztességesen fogjuk felmosni veletek a padlót.
- Célozni akarsz ezzel valamire? – A vörös ördög támadó testhelyzettel lépett közelebb a kapitányomhoz, aki sajnos magasságban nem tudta úgy felvenni vele a versenyt, mint picsaságban.
- Tudod, másoknak nem szokása elcsábítani a zsűrit egy menetre azért, hogy nyerjen. – És meg is jelent Palm Beach méhkirálynője!
- Ezt szívd vissza, Lockmore!
- Fáj az igazság, Jones?
Annyira belemerültem a macskaharcba, hogy fel sem tűnt a felém száguldó egyén, míg egy homlok túlságosan is erősen csattant az enyémnek, annyira, hogy visszhangot vert a hang az agyam legmélyebb zugában is.
- ¡Malditos sean, malditos sean! – kiáltottam fel a sajgó pontot tapogatva.
- Azt a kurva! – jött a káromkodás az orrom elől.
Karok ragadtak meg és tartottak biztosan, míg a csillagok már nem táncoltak többé az orrom előtt és a hirtelen jött hányingerem is elmúlt. Bosszúsan fókuszáltam a stop szót nem ismerő egyénre, aki szintén villámló szemekkel bámult rám. Nagyszerű! Pont ő hiányzott innen! Ha Amber és barátnői idegesítettek, erre a csajra, „mini Jones-ra" nem találtam szavakat, amivel leírhattam volna, mennyire nem bírtam elviselni a jelenlétét azóta, hogy tavaly az orrom előtt mászott rá a pasimra. (Őt is csak az mentette meg akkor egy biológia beadandóra fogott kiheréléstől, hogy végül észrevette magát és elküldte a lányt máshová szórakozni.)
- A rohadt életbe, Bree, nem tudsz vigyázni?! – csattantam fel, mire Savannah húga szinte nekem ugrott.
- Én, Márquez?! Mi lenne, ha legközelebb nem ácsorognál nyálcsorgatva egy tömeg közepén?!
Savannah és a tesója külsőre talán csak az arcvonásaikban hasonlítottak egymásra, de nővérével ellentétben Bree szőke hajának hullámai mesterségesek voltak, szemeinek kék és zöld színe pedig nem keveredett, hanem különvált: a jobb kék, a bal pedig zöld villámokat szórt felém. Ez az arrogáns és ellenséges tekintet azonban szinte tükörképként hatott a Jones testvéreknél, akárcsak undok természetük.
- Ennél jobb beszólást nem találtál? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.
Bree elgondolkodva mért végig, majd elvigyorodott.
- Csak nem vagyok benne biztos, hogy a deportálandó agyad felfogná a bonyolultabb sértéseket. Lefordítsam ezt spanyolra?
- Ó, igen, tudod, két nyelvet beszélek, leesett? Ribancul is értek – vágtam vissza vészjóslóan halkan. A csapatom némám támogatott, mindannyian tudták, hogy nálam a suttogás egyet jelentett Amber ádáz tekintetével és Cintia szitkozódásával. Jobb volt előle menekülni.
- Két nyelvet beszélsz és még a hajadat is befestetted, ez nem semmi! – csippentette két ujja közé egy frissen színezett, mélyvörös tincsemet, mire leráztam magamról a kezét. – Fejlődni próbálsz, hogy megtarthasd azt a cuki pasid? – Többen felhördültek mögöttem, de nem csak a kijelentésre, hanem Bree sokat sejtető vigyorára is.
- Jobban tennéd, ha ezt most fejeznéd be – léptem hozzá közelebb, miközben még lejjebb halkítottam a hangom.
- Miért? Hát nem jobb, mikor kiderül az igazság? – pillogott rám ártatlanul. – Hogy is hívják azt a cukorfalatot? David, ugye? Mondd csak, csókolózás közben még mindig... - Nem volt ideje befejezni, mert amint a pofon elcsattant, bosszúsan felkiáltott és fehér orcáján éktelenkedő, tűzvörös tenyérlenyomatot tapogatta. Minden erőmet beleadtam, így a tenyeremben most kellemes, csípős bizsergés áradt szét, ami mosolyt csalt az arcomra. – Alessandra, te nem vagy komplett! – kiáltotta.
Mielőtt észbe kaphattam volna, az arcom teljes bal oldalán áramütésszerű zsibbadás áramlott végig, amit az én előbbi ütésem visszhangja követett. A káromkodások spanyolul és angolul, kontroll nélkül áramlottak ki a számon. Ez a csaj még Cintiánál is jobban pofozkodott, aki pedig ilyen téren a világbajnoki címért is versenyre kelhetett volna.
Erős karok kulcsolódtak az enyémekre és tartottak satuban, miközben Josh motyogott mögöttem a fülembe. Ha nem fog le, biztos azon nyomban nekiugrottam volna Bree-nek, ami sanszos, hogy a Macskafajzatok diszkvalifikációjával ért volna véget. Bár az elégtétel lenne, hogy visszatámadásért az Aranyásók is ugyanerre a sorsra jutnának. Végül még Amber is büszke lenne rám.
- Hé, itt meg mi folyik? – Különös, megnyugtató bariton áramlott végig a két csapat tömegén, amitől valamiért felálltak a pihék a nyakamon.
Mikor a hang gazdája is megérkezett, több dolog is történt. A két Jones szinte egyszerre nyüszített fel, úgy, ahogy a csatornába beszorult, segítségét vonyító kiskutyák szoktak, miközben ártatlan szemekkel pillogtak rá. Akárhogy is nézhetett ki, elég toplistásnak kellett lennie ahhoz, hogy mögöttem Cintia felhördüljön, Amber pedig egy párzási időszak közepén járó szarvastehén bőgését hallassa. És azt is tisztán lehetett hallani, hogy mindkét szurkolótábor nőnemű és/vagy férfiakhoz vonzódó tagjának elakadt a lélegzete.
- Mi történt itt? – szólalt meg ismét a hang tulajdonosa, immáron a közvetlen közelemből.
Felnéztem. Aztán még feljebb, mert elsőre csak egy mellkassal találtam szembe magam. Ezüstgyűrűbe foglalt, metsző, szürke szempár fürkészett egy csinos, bronzbőrű arcból, amit rendezetlen, ébenfekete haj vett körül, melyek közül néhány tincs a szemébe hullott.
Vannak azok a jelenetek a mesékben, mikor az egyik szereplő megpillant valakit, aminek hatására a szemei szívecske alakúvá válnak, a saját szíve szó szerint kiüti a mellkasát, miközben artikulátlan ordítás hagyja el a száját. Nos, jelenleg pontosan így éreztem magam.
- Komolyan, a lányok pofozkodásától egyenes út vezet az iszapbirkózásig. Ha összejön, váltanék rá jegyet. – Visszaszívom. Úgy éreztem magam, mint mikor tizenhat évesen rájöttem, hogy Hófehérke hercege úgy néz ki, mint egy csecsemő Cupido angyalka. A fél világom omlott csak össze. Mint minden alkalommal, mikor egy félisten pasi leszállt közénk és tahóvá vált.
- Jaj, fogd már be! – nézett lesújtóan a srácra Savannah, majd védelmezőn átkarolta a húgát, aki még mindig a fiút figyelve próbált sűrű pislogással műkönnyeket kicsikarni magából.
- Látom, kívülállók segítségére van szükségetek, hogy megvédjétek magatokat. Igazán bátor! – jegyezte meg Amber gúnyosan, majd egyet csettintve indult egyenesen az Aranyásók sűrűjébe, hogy utat törve magának jussunk valami nyugisabb helyre, ahol a csapat kitervelheti a vérbosszút.
- Tudod, én még kinőhetem ezt a viselkedést – súgtam oda Bree-nek, miközben elhaladtam mellette, egyik kezemmel arrébb tolva a szürke szemű srácot. – Te viszont egy életre vipera maradsz. Egy utolsó, mocskos picsa vagy, Jones – sziszegtem felé, majd a hajamat hátradobva haladtam el mellette. – Istenem, vigyázz már! – rivalltam rá egy újonnan érkező, nálam valamivel fiatalabb fiúra, aki kérdőn pislogott körbe a jeleneten. Első látásra az előző kisebb kiadásának tűnt, csak a haja volt némileg rövidebb, a szemei pedig sötétek. Hiába mosolygott rám túlzottan vidáman és bocsánatkérően, szemforgatva mentem tovább, magam után húzva a még mindig szorosan mögöttem álló Josh-t, aki továbbra is szemmel tartott, nehogy forróvérű latina módjára támadjak rá valakire.
xxx
Csak egy egyszerű meghajlás.
Ennyi volt a végpózunk, mégis mind a bírók, mind a közönség ordítva, állva tapsolt nekünk, az éljenzés pedig még azután sem maradt abba, hogy levonultunk a színpadról. A Macskafajzatok még soha nem mozogtak ilyen szinkronban, a koreográfia tökéletes volt, az emelések és dobások iszonyat magasak, a dupla repülő és a helikopter hármasa pedig mindenkit sokkolt és elkápráztatott.
Amit a legjobban imádtam a csapatban, az az összetartás volt. A többségünknek voltak idióta pillanatai, néhányan pedig örök hűséget fogadtak ennek az életérzésnek, de egyben mi voltunk a legjobbak: ha valamelyikünket megsértették, egy egész falkányi Macskafajzat támadt vissza. És Isten irgalmazza azt, aki ezek után képes beszólni az egész csapatnak.
A döntő biztos volt, és ha a holnapi koreográfiával is ugyanilyen átütő sikert aratunk, a végzős évemben a napsütötte Palm Beach ad majd otthont a versenynek. Hátha akkor az Aranyásók is szereznek némi színt maguknak, ha már valamire való személyiséget még a napfény sem tudott adni.
Mikor elhagytuk a porondot, egyikünk sem nézett rájuk, de az irigység, a féltékenység ott volt a levegőben, szinte tapintani lehetett. Az ország közepén élő, kisvárosi turista csapat egy évig élvezhette a bajnoki címet, idén viszont kénytelenek voltak megtapasztalni, milyen is a bosszú, ha Floridából érkezik.
- Oké, cicusaim, tizenöt percetek van kiörömködni magatokat, utána mindenkit az öltözőben akarok látni, világos? – kiáltott Amber hátra tőle szokatlanul őszinte vidámsággal, mielőtt eltűnt a tömegben. A Macskafajzatokkal való kikezdésnek másik előnye az volt, hogy olyankor a csapatkapitányunk is visszaváltozott emberré.
Széles, elégedett mosollyal az arcomon sétáltam oda a színpad közelében elhelyezett asztalhoz, ahol minden csapatnak kikészítettek néhány kulacsnyi vizet és törölközőket a bemutatójuk utánra. Miközben az arcomat és a nyakamat törölgettem, az üvegeket fordítgatva kerestem a saját nevemmel felcímkézettet. Pakolás közben véletlenül meglöktem az egyik flakont, ami néhány másikat felborítva esett le az asztal széléről.
Fel sem tűnt, mit csinálok, egészen addig, míg a föld felé száguldó kulacs egy pillanatra megállt a levegőben, majd semmivé vált, végül a szabad kezemben landolt. Úgy dobtam vissza a többi közé, mintha megégetett volna, miközben a hátam mögé pillantva próbáltam felmérni, hogy látta-e valaki az akciót.
Látta.
Az Aranyásókhoz csatlakozott fiatalabb fiú állt tőlem nagyjából három méterre és oldalra billentett fejjel figyelt. A tekintetét látva elöntött a megkönnyebbülés, mert a szeméből világosan kiolvashattam, hogy tisztában volt azzal, mit látott.
Három helyi és két közelben lakó savant, ezt mondta Lottie.
A kilétükre pedig rögvest fény derült, mikor a srác nekem hátat fordítva iszkolt el az ellenkező irányba, majd lefékezett a szürke szemű mellett, aki három lány társaságában álldogált és éppen nevetett valamin. A barnáról csak annyit tudtam, hogy az aspeni szurkolócsapathoz tartozott, de a másik kettő nem volt más, mint a Jones nővérek. Miért is nem voltam meglepve?
A fiú mondott nekik valamit, mire mind a négyen felém fordultak.
Angyali mosollyal az arcomon intettem nekik oda, de a mutatványt nem ismételtem meg. Higgyenek, amit akarnak. Számomra a Bree arcán megjelenő döbbenet mindennel felért, mert tisztán látszott rajta: azt hitte, van egy pontja a világnak, ahol ő nyeregben lehet, míg én semmit sem tudhatok róla.
Hát, Bree Jones, nagyot tévedtél.
________________________________________________________
Megj.: A Macskafajzat csapatnév nem tőlem származik, hanem a című sorozat azonos nevű szurkolócsapatának magyarra fordított változata. Mikor jóóó pár éve megnéztem, annyira megtetszett, hogy mikor Shinyék csapatnevén gondolkoztam, akaratlanul is ez ugrott be elsőnek, így, mivel nem találtam végül jobbat, bátorkodtam megtartani. :)