Sunshine Rodriguez bérgyilkos, Florida bűnözőinek legkegyetlenebbike. Egy fiatal nő, akinek különleges képességei ismeretlenek a Savant Hálózat előtt és akit még soha senki nem kapott el.
Victor Benedict, a lenyűgöző telepatikus hatalommal megáldot...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az öklöm még azelőtt lendült az arc irányába, hogy átgondoltam volna, mit is teszek. Az ütés automatikus volt, reflexből jött: csapdába estem, lefogtak, az erőmet nem tudtam használni, így nem maradt más, minthogy szó szerint kiverekedjem magam az erős karok kényszerzubbonyából. Csak akkor esett le, kinek is húztam be egy jó nagyot, mikor a kezemben tompa fájdalom sugárzott végig, egészen a csontjaim mélyéig.
- Áú! A rohadt életbe, Sunshine! – Victor a meglepettségtől és a hirtelen jött csapástól eltorzult arccal lökött el magától, valószínűleg ő is ösztönből tehette, mert csak azután tudtam megtartani az egyensúlyom, hogy nekicsapódtam a falnak és erősen bevágtam a fejem.
Nagyokat pislogva próbáltam megszabadulni a szemem előtt táncoló csillagoktól, egyúttal pedig igyekeztem megfeledkezni a gerincem mentén végigfutó fájdalomhullámról. Lélektársam kegyetlenül erős volt, mindig elegáns, úriemberes öltözéke alatt valódi izmok dagadtak, egyetlen taszításától úgy estem hátra, mint egy tehetetlen rongybaba – ráadásul akárcsak nekem az ütés, neki ez adta a meglepetés erejét.
- ¡Dios mío! Bocsi! Eskü, nem direkt volt! – löktem el magam ledöbbenve a faltól, mikor a látóterem újra tiszta és éles lett. Victor szeme szikrákat szórt, most hasonlított legjobban arra az ügynökre, akinek legelőször mutatta magát a Rubinvörösben. Én meg csak álltam bambán, hol a szája sarkában egyre jobban vöröslő foltra, hol pedig a még mindig ökölbe szorított kezemre meredtem.
Behúztam a lélektársamnak! Méghozzá nem is kicsit, sőt, minden erőmet beleadtam az ütésbe. Alig akartam elhinni, hogy én tettem, de mivel rajtunk kívül senki nem tartózkodott az elhagyatott irodaépületben, tényleg csakis én lehetettem a ludas. Az ösztöneim miatt azt is elfelejtettem, hogy a velem szemben magasodó, engem éppen szemmel verő FBI ügynök a lélektársam, egyszerűen csak tettem, amit szoktam, ha valakinek sikerül lefognia: ütöttem, rúgtam, karmoltam, haraptam.
- Nem direkt kaptam tőled egy jobb horgot? Tényleg?! Mi jön még? A bal egyenesed?! – állta el előlem az utat ügynököm, mikor már éppen a fegyverem hollétének felderítésére indultam volna. Alig maradhatott pár percem a célpontom vélhető felbukkanásáig, nem kerülhettem ki a nyeregből.
- Hé! Nem tudom, ki volt az, aki az előbb nekibaszott a falnak! – csattantam fel dühösen, miközben a fájdalmasan lüktető pontot tapogattam a fejemen.
Victor megvetően felhorkant, majd megjutalmazott egy „ezt ugye te sem gondoltad komolyan" pillantással. Jó, én kezdtem, de akkor is! Ő volt az, aki megakadályozott a munkámban, neki se jönne be, ha én szambáznék be az ő akciójának kellős közepébe.
- Egyáltalán minek kellett megütnöd? Simán el is teleportálhattál volna! Nem tudom, feltűnt-e, de a lélektársak nem szoktak verekedni! – Már közvetlenül előttem állt, de hála a kedvenc, fekete bőrcsizmám sarkának, nem kellett annyira hátraszegnem a fejem, mint mikor tíz centivel alacsonyabbról néztem a világot.
