Sunshine Rodriguez bérgyilkos, Florida bűnözőinek legkegyetlenebbike. Egy fiatal nő, akinek különleges képességei ismeretlenek a Savant Hálózat előtt és akit még soha senki nem kapott el.
Victor Benedict, a lenyűgöző telepatikus hatalommal megáldot...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Helló!
- Szia! – kaptam fel a fejem vidáman a kézmosásból, szemöldököm azonban rögtön ráncba szaladt, mikor egy túlságosan férfias hangú nő helyett egy kopasz, nálam majdnem kétszer nagyobb, dagadó karizomzatú férfival találtam szembe magam.
Tudhattam volna, hogy nem kellene megállnom tankolni, de a forgalmas benzinkút jó ötletnek tűnt. Mégis ki kezdene ámokfutó lövöldözésbe egy tűzveszélyes helyen, ami ráadásul televan civilekkel? Azt persze nem kalkuláltam bele a dologba, hogy azok a pasik, akikkel együtt dolgoztam, igazi őstulkok voltak és fittyet hánytak a tényre, hogy a női mosdóba nem lenne bejárásuk. Bár a Rubinvörös egyik vezető táncosa voltam, információszerzés miatt majdnem minden éjjel lehúztam ott egy műszakot, szóval igazán hozzászokhattam volna ahhoz, hogy a legtöbb férfi egy szemétláda. De akkor is vannak bizonyos határok, amiket...
A nyakamra szoruló, vastag lánc – Nem rottweilerekre adnak ilyeneket? – és az idegen ördögi vigyora – Heath Ledger Jokere elbújhatott mellette – visszaterelte csapongó gondolataimat a valóságba. Bal keze a vállamat szorította, értetlen arckifejezése, erősödő fogása és a pajzsom alig látható fel-felvillanása jelezte, hogy akármilyen savant erő birtokában is volt, az rajtam nem hatott. Akárcsak a fizikai támadásokat, eséseket, baleseteket, úgy a kontaktussal járó képességeket is képes voltam blokkolni, és mint megannyi más alkalommal, most is hálát adtam az égnek ezért. Elégedetten mosolyogtam a fickóra, akinek mindössze elfehéredő ujjaiból állapítottam csak meg, hogy ha a pajzsom nem lenne, már gazdagabb lehetnék egy törött vállal. Csak a tapintást éreztem, az egyre növekvő nyomást – a fájdalom azonban elmaradt.
A mama mindig azt mondta, isteni szerencsém volt, amiért ahhoz nem kellett külön kontroll, hogy az erőm megvédjen, a tudatalattim mindent lerendezett helyettem. A hiperaktivitásommal járó figyelemzavarral még így is képes lettem volna kinyíratni magam a legegyszerűbb helyzetekben is, például ha halálos nyugalommal egy autó elé sétálok. Azonban ahhoz már az én irányításom kellett, hogy mindezt a védelmet másokra is kiterjesszem, váratlan helyzetekben viszont még így sem tudtam elég gyorsan reagálni...
Összerezzentem, torkomba keserű epe gyűlt, mikor eszembe jutott a torzó, ami Leilából maradt. Összeégett test, leszakadt végtagok, a fekete bőrön átszúródott csont, félig lerobbant fej, a semmibe meredő szemek. És az emlékhez mások is csatlakoztak: kétszáz ártatlan ember, akik azért haltak meg, mert egy menekülő triád örökösnővel utaztak egy repülőn. Milyen ironikus, hogy pont belőlem lett végül a Caudillo tűzszerésze, a legjobb bombaszakértője. Azé a férfié – Az volt egyáltalán? –, aki először a szárnyai alá vett, most azonban gondolkodás nélkül megöletett volna, magasról téve a papának tett esküjére. Nem mintha egy halott ember behajthatott volna rajta bármit is.
