Sunshine Rodriguez bérgyilkos, Florida bűnözőinek legkegyetlenebbike. Egy fiatal nő, akinek különleges képességei ismeretlenek a Savant Hálózat előtt és akit még soha senki nem kapott el.
Victor Benedict, a lenyűgöző telepatikus hatalommal megáldot...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Észak Velencéjébe abban a pillanatban beleszerettem, hogy a repülőből a szélmalmok végeláthatatlan tengerén túl megpillantottam a várost. Az Ij folyó partján fekvő Amszterdam viszont igazán akkor varázsolt el, mikor a transzferbuszról leszállva Victorral elsétáltunk a szállásunkig. Százhatvanöt keskenyebb-szélesebb csatornája átszelte az egész várost, alig fordultunk meg olyan utcában, ahol nem hallhattuk a vízcsobogást és hajópöfögést – ha pedig nem a vízi járművek és a partokat összekötő, felfoghatatlanul sok híd sokszínűségét csodáltam, az úton-útfélen felbukkanó biciklistákat kellett kerülgetni. Pasztellszínű, keskeny, magas házai miatt egy játékvárosra emlékeztetett, függönyök hiányában pedig szinte mindegyik ablakon be lehetett látni és meg lehetett figyelni az átlagos, amszterdami otthonokat. Velük szemben a vízen lakóhajók ringatóztak, édes, egyszintes fa nyaralókat idéztek, néhányból pirinyó erkély nyúlt ki a víztükör fölé, és hiába tűntek aprónak, a legtöbben életvitelszerűen éltek.
Victorral már lepakoltunk a szállásunkon, éppen egy színes tulipánokkal díszített, minket egy keskeny csatornától elválasztó korlát mellett sétáltunk kézen fogva, mikor inamba szállt a bátorságom és megtorpantam.
- Menjünk haza – pillantottam fel lélektársamra.
Ő erre elengedte a kezemet, ingerülten fújt egyet, majd keresztbe font karokkal szembe fordult velem. Körülbelül százkilencven centije, fekete dzsekije alatt duzzadó karizmai és széles válla mellett fenyegetően villogó szürke szemével igazán ijesztő benyomást keltett, a szemem sarkából észrevettem, hogy hirtelen néhány járókelő nagyobb ívben került ki minket, mint ahogy azt az illem kívánta volna.
- Huszonhetedik alkalommal is: nem – válaszolta határozottan. Tegnap délután óta hajtogattam ezt a két szót, legelőször akkor mondtam ki, mikor Trace értünk jött kocsival, hogy kivigyen minket a reptérre. De benyögtem a becsekkolás során legalább háromszor, a várakozás alatt is, közvetlenül felszállás előtt, a londoni átszálláskor, a landolást követően, a transzferbuszra várva és azon utazva is, a szállodába bejelentkezve és a szobában lepakolva. Sőt, még a repülőút alatt is kicsúszott párszor a számon, de Victor akkor morgás helyett inkább alvást tettetett, egyszer pedig megfenyegetett, hogy a képességével kiüt az út hátralévő részére, ha nem fejezem be. Bár számomra is idegesítő voltam, valódi úti célunktól nagyjából három háztömbnyire már a pánik kerülgetett, kivert a víz, még a tenyerem is kellemetlenül izzadt – csodálkoztam is rajta, hogy lélektársam ennek ellenére milyen könnyedén vonszolt maga után.
- De hát...
- Sunshine – emelte fel figyelmeztetően a hangját. – Cica, ne csináld ezt – lépett hozzám közelebb, majd finoman dörzsölgetni kezdte a karomat. Világéletemben utáltam, ha a párok így hívták egymást, és mikor szívatásból ezzel kezdtünk szórakozni, már csak azt fogtam fel, hogy mindketten hozzászoktunk ehhez a becézéshez. Ha így hívott, általában vagy meg akart győzni valamiről, vagy békíteni próbált, ha például azon kezdtem volna vitatkozni vele, hogy miért hagyta szét a zokniját a lakásban, félúton a szekrény és a szennyes között.
