A két héttel későbbi szombaton Katkával az egyik tejivóba ültünk be az óráim után.
– Meg fogok bolondulni. – Az utcára néző ablak alatti lócán ücsörgött, tejeskávéját kavargatta. – Elegem van az esküvő szervezésből.
Együttérzően hümmögtem, a habot kanalaztam a saját kávémról.
– Imre makacskodik, hogy tartsuk a menzán a lagzit, de én nem akarom a hülye menzán tartani – panaszkodott Katka. – Lassan meg a ruhát is illene kiválasztanom, de eddig egyik sem tetszett. Lehet, innen, Budapestről kellene hazavinni egyet – töprengett.
– És azt mégis hogy oldjuk meg a vonaton?
– Valamit kitalálunk – vont vállat Katka. – Jaj, rosszul vagyok – temette szabad kezébe arcát. – Ráadásul van az a kolléganőm, tudod, a bolond Maris...
– Tudom – bólintottam.
– Van vagy hat gyereke, nem is értem, hogy préselte azt mind ki magából. – Finoman felvontam szemöldököm, de nem mondtam semmit. – Állandóan a gyerekeivel jön, de engem egy cseppet sem érdekelnek a kölykei. Meg mindig azt mondja nekem, hogy majd amikor gyerekem lesz, akkor milyen nehéz lesz az élet...! Most mit mondjak neki? Hogy én neveltem a húgomat?
– Akár.
– Nem beszélnék neki a kis piszokról, mert abba is csak beleokoskodna – emelte fel fejét. – Klaudia dolgaiba csak én okoskodhatok bele. Ha én nem vagyok, az a hülyegyerek koszosan járt volna iskolába! Remélem, azért apám odafigyel rá, hogy ne járjon koszosan – mormolta. – A lényeg – fejezte be –, hogy én biztos nem szülök gyereket.
– Imre tudja? – ráncoltam homlokom.
– Imre szülne vagy én? – Védekezően emeltem magam elé kezem. – És ha belehalok, akkor mi van?
– Már miért halnál bele? – csodálkoztam.
– Anyu miért halt bele? – nézett rám komoran.
Lesütöttem szemem, zavaromban kortyoltam egyet a tejeskávéból.
– Mindegy – dörmögte Katka. – Én már döntöttem, szó sem lehet róla, hogy én gyereket szüljek.
– Tudod, hogy én nem szólok bele – kezdtem óvatosan –, de ezt azért mégiscsak meg kellene vitatnod Imrével.
– Szülje meg ő! – heveskedett Katka. – Te nem érzed ezt a folyamatos nyomást?
– Milyen nyomást?
– Hát, tudod... – Ivott a kávéjából, komoran folytatta: – A plakátokon mindig olyan szépen vigyorognak a családok kettő vagy három gyerekkel is akár. A felelősségről aztán meg nem beszél senki! Ha meggebedsz, akkor is legyen boldog a családod. Nő vagy, tessék, neked ez a dolgod! – hadarta dühösen. – Aztán ha én mégiscsak szeretném azt a diplomát a Műegyetemről? Gyerek mellett sosem lenne rá esélyem! Majd megnézheted magad te is – hevült neki egészen. – Szülsz Vaszilijnak pár gyereket, aztán ti lesztek a mintacsalád! Ha meg fiad lesz, beadhatod katonának, és titkon imádkozhatsz, hogy ne vigyék sem őt, sem a férjed háborúba, Vietnámba vagy az Isten tudja, hova. Onnantól fogva ez lesz az életed.
Megütközve pislogtam rá, Katka arca kipirult az indulattól. Eszembe jutott az októberi rakétaválság, amikor heteken át minden nap mohón olvastam az újabb cikkeket, hallgattam a rádiót szinte megszállottan. Két-három naponta hívtam Vaszilijt el-elpityeredve, nem álltam rá készen, hogy elengedjem egy háborúba. Aztán a megkönnyebbüléstől zokogtam, amikor sikerült rendezni a konfliktust, de a helyzet túlságosan valóságos volt. Azóta gyakran kaptam azon magam, hogy egy még nem létező háborún rágódtam, a Jóistenhez fohászkodtam, hogy ne legyen hozzánk kegyetlen, ne ragadja el tőlem Vaszilijt, ne kelljen nekünk is elszenvednünk azt a borzalmat, mint szüleinknek.
– Te aztán tudod, hogy kell elrontani az amúgy sem rózsás hangulatomat – motyogtam.
– Bocs, Magda, ez az igazság.
Elszorult a torkom.
– Ezek járnak az eszedben az esküvővel kapcsolatban? – tereltem el a szót rólam és Vaszilijról. – Elbizonytalanodtál, vagy mi?
– Nem, hozzá akarok menni Imréhez – felelt magabiztosan. – Ez a gyerek kérdés... – Idegesen szusszantott. – Ez bolondít meg.
– Szerintem ne gyötörd magad ezzel – tanácsoltam. – Csak felbosszantod saját magad a semmin. Senki sem várja el tőled, hogy maholnap annyi gyereket szülj, mint a bolond Maris.
– Nem bosszantanám magam, ha mások sem bosszantanának. Mikor jön az első? Mennyit terveztek? – utánozta valaki hangját affektálva. – Mi köze ehhez bárkinek is?
– Igazad van – bólogattam. – Mondom, ne idegesítsd magad vele. Ráérsz ezen gondolkodni, addig meg a diplomádat is megszerzed. Kitalálod, hogy lesz. Egyelőre jobb, ha a lagzival és a ruhával foglalkozol, az közelebb van, mint a gyerekszülés.
– Talán igazad van. Csak nehéz, amikor mindenki ezzel traktál, és ez a legnagyobb félelmed az életben. Figyelj – félretolta a kávét –, most képzelj el egy gyereket. Mekkora lehet? Kábé ekkora? – mutatta a távolságot két keze között. – Van vagy három-négy kiló. Na, most képzeld el, hogy nyomod ki.
Elfintorodtam.
– Kezded elvenni az én kedvemet is a dologtól.
– Látod! – kapott szavamon. – Biztos rohadtul fáj is. Miért nem szülnek a férfiak? Olyan nagyon erősnek hiszik magukat, akkor rajta, szüljenek ők!
– Háttal ültél biológia órán? – kérdeztem komolyan.
– Ne gúnyolódj – húzta fel orrát.
– Nem gúnyolódom.
Ekkor kinyílt a tejivó ajtaja, Katka és én érdektelenül pillantottunk az érkezők felé: egy csapat velünk egykorúnak tűnő lány lépett be az üzletbe. Hamar elkaptam róluk tekintetem, ugyanis az egyikben Violára ismertem.
– Ne bámuld őket – sziszegtem Katkának. – Az egyik az a szaktársam, tudod, amelyik ki nem állhat, mert jobb vagyok tőle oroszból. Nem akarom, hogy észrevegyen.
– Melyik az? – kíváncsiskodott Katka.
– A magas, szőke.
– Igazán? – Katka hátradőlt, a lóca támláján könyökölt, kritikusan mérte végig Violát. – Elég ízlésficamos a ribanc, ritka rusnya az a cipő, és a színe nem illik a kabátjához – véleményezte.
Prüszkölve fojtottam el a nevetést, Katka elégedetten vigyorodott el. A vigyor azonban hamarosan lehervadt arcáról, meglepetten nézett el vállam felett.
– Ne bámuld már őket – figyelmeztettem megint.
– Jó, csak azt hittem... – Elharapta a mondatot, megrázta fejét.
– Micsoda? – faggattam.
– Azt hittem, Lillát látom – árulta el fojtott hangon.
Megpróbáltam nem túl feltűnően hátrasandítani; a lányok háttal álltak nekünk, a kínálatot nézegették, Violán kívül egyikük sem tűnt ismerősnek.
– Mit keresne ő itt? – fordultam vissza Katkához.
– Mit tudom én – vont vállat. – Igyuk meg – bökött a kávéra –, és menjünk át a Corvinba, mit szólsz?
– Benne vagyok – húztam magam elé a félig teli poharam. – Úgyis olyan rossz lett itt a levegő. – Katka helyeselve hümmögött.
Hamarosan kiléptünk a kellemesen langyos tavaszi időbe, Katka belém karolt, ráérősen sétáltunk a Corvin Áruház felé. A simogató napfény vidám színbe vonta a szűk utcát, a kapualjak sem festettek olyan lehangolóan koszosnak, és egy kicsit mintha több mosolyt is láttam volna.
– Lilláról jut eszembe: tudod, mit hallottam Noémitől? – kérdezte Katka.
– Nem, mit?
– Dávid rendőrtiszt lett.
– Nocsak, az apja mellett? Mondjuk nem meglepő – tettem hozzá.
– Nem – értett egyet Katka.
– Amúgy meg – löktem oldalba könyökömmel – mit érdekel téged Dávid?
– Nem érdekel – szögezte le Katka. – Csak, gondoltam, elmondom.
Nyitottam számat, hogy feleljek, de hirtelenjében elfelejtettem, mit akartam mondani, ugyanis tarkómhoz ért a figyelmeztető bizsergés. Megtorpantam, rántva magammal Katkát is, járókelők idegesen ciccegve kerültek ki.
– Mi van? – értetlenkedett Katka.
Nem válaszoltam, az emberek arcába néztem, hátha felismerek valakit arról az estéről, de mindenkit idegennek és teljesen átlagosnak találtam. Két hete nem hallottam Pokornyijov felől, és nem is éreztem egyszer sem, hogy megint követnek, azt reméltem, leállította az embereit.
– Magda? – csettintett az orrom előtt Katka, felocsúdva pislogtam rá.
– Mi? – nyögtem. – Jaj, bocsi, csak... azt hittem, egy csoporttársamat láttam – hebegtem. – Nála van még az egyik tankönyvem.
– És mit akartál? Rátámadni az utcán? – csipkelődött Katka.
– Nem, dehogy – motyogtam. – Mindegy is, lényegtelen... Menjünk.
Próbáltam élvezni a délután hátralévő részét, de rendre elkalandoztam, Pokornyijovon és az ajánlatán járt az eszem. Néha, gyenge pillanataimban, amikor úgy nehezedett rám Vaszilij hiánya, hogy majdnem összeroppantam alatta, szívesen elfogadtam volna a segítségét. Lehet, ha nem kényszerítette volna Vaszilijt gyilkosságra a szemem előtt, ha nem ragadott volna meg már többször is erőszakosan, elcsábultam volna. Láttam a tábornokot annak, aki valóban volt az émelyítő mosolya mögött.
Mire hazaértünk, Imre is otthon volt, éppen telefonált.
– Pont most jött haza – közölte azzal, akivel éppen csevegett.
– Ki az? – faggattam.
– Anyu – felelt bátyám, mire rögtön a kagylóért nyúltam. – Adom már, adom – morogta Imre.
Átvettem tőle a kagylót, vidáman köszöntem bele:
– Szia, anya!
Lehuppantam a kanapéra, Imre pedig felállt mellőlem, Katkához lépett, köszönésképpen egy puszit nyomott arcára, halkan kezdtek beszélgetni.
– Jó hallani végre a hangod, kislányom – mondta anya, és egyszeriben én is sokkal jobban éreztem magam. – Éppen a bátyádat nyaggattam, hogy hazajöhetnétek az esküvő előtt többször is.
– Hazamegyünk, hogyne mennénk – ígértem. – Különben is még olyan sok mindent el kell rendezni, nem?
– De, bizony – sóhajtott nagyot anyu. – Imre mondta, hogy Katika ragaszkodna a Kultúrházhoz. El kell majd menni együtt, megnézzük, hogy legyenek az asztalok.
– Juj, kérdezd már meg anyukádtól – kotyogott közbe Katka –, hogy tudja-e, mi van a Szalai Lillával.
– Minek? – vonakodtam.
– Mi az? – kíváncsiskodott anya a túloldalon.
– Katka azt akarja tudni, mi van Szalai Lillával – árultam el kelletlenül, vetettem egy lesújtó pillantást barátnőmre, őt azonban nem érdekelte, fejét az enyémhez dugva hallgatózott.
– Nem tudom, mi van vele – válaszolt anya. – Nem hallottam felőle. Miért?
– Katka azt hiszi, hogy láttuk itt az egyik tejivóban. – Félresöpörtem Katka arcomba lógó haját.
– Hát, ki tudja. Lehet, ő is elkerült Budapestre.
– Remélem, nem – dünnyögtem. – Nem tud anya semmit, na, menj innen – hessegettem el Katkát, ő sértődötten húzódott el.
Beszélgettünk anyuval az egyetemről, aztán elmesélte, az ő napjai hogy teltek. Nagyon hiányzott anya, nem a suli vagy bármi más miatt vágytam vissza városunkba, csakis anyáért mentem volna vissza. Imre és én többször beszélgettünk róla, hogy Budapestre költöztetnénk anyát, ne maradjon otthon egyedül, anyu viszont hajthatatlan volt. Azt mondta, otthon ismert már szinte mindenkit, néha eljárt az ottani barátnőihez, nem maradt teljesen magára. Bárcsak ott lett volna vele apu...
A kísértés megint rám vigyorgott, mert Pokornyijov válasz lett volna a nyomasztó kérdésre.
Gondterhelten tettem helyére a kagylót, az asztalnál cigarettázó és újságot olvasó Imréhez fordultam:
– Elintézted a termet a Kultúrházban?
– Még alkudozunk Takáccsal. Ha nem enged eleget, majd megemlítem a leendő sógorom neki – jegyezte meg csak úgy mellékesen.
– Azt felejtsd el – mordultam rá. – Ne zsarold Vaszilijjal.
– Legalább valami haszna legyen már a ruszkinak – rántotta meg vállait lezserül Imre.
– Ha még egyszer ruszkinak hívod, megetetem veled azt a rohadt újságot – fenyegetőztem.
– Megetetem veled azt a rohadt újságot – utánzott.
– Néha nehéz titeket elviselni – dünnyögte Katka.
– Jó, én a szobámban leszek – vonultam el.
– Nem eszel? – szólt utánam Katka.
– Elment az étvágyam, mert Imrére néztem!
Épphogy lehuppantam asztalomhoz, amikor megcsörrent a telefon.
– Egy központban nincs olyan forgalom, mint itt – bosszankodott Imre.
Katka vette fel:
– Tessék? – Hallgatott egy darabig, aztán elkiáltott magát: – Magda, valaki oroszul hadovál a túloldalon!
Felugrottam, és egykettőre ott termettem barátnőm mellett, kicsavartam a kagylót a kezéből.
– Vaszilij? – szóltam bele.
– Magda? – kérdezett vissza nevetős hangon.
– Jaj, nem vagy vicces – zsörtölődtem.
– Nem? Hát, elkeseredtem.
Mondott még valamit, de nem figyeltem rá, mert Imre zörögve összehajtotta az újságot, és a hamusba nyomta a cigarettát.
– Na, jó. – Felállt a hokedliről. – Nem hallgatom ezt az orosz halandzsázást – csörtetett a szobájába, bevágta az ajtót.
– Ne haragudj – szabadkoztam oroszul –, a hülye bátyám hepciáskodik.
– Hallom – dörmögte Vaszilij.
– Én sem zavarlak titeket – kacsintott rám Katka, és Imre után ment.
– Bocsi. – Letelepedtem a kanapéra, felhúztam lábam. – Most már egyedül vagyok, tudunk nyugodtan beszélni. Mit mondtál az előbb?
– Nem fontos, az viszont igen, hogy tudunk nyugodtan beszélni. – Egyszeriben sokkal komolyabb hangnemet ütött meg.
– Történt valami? – aggodalmaskodtam.
– Igen, mondhatjuk. – Megköszörülte torkát. – Szóval megtaláltam a módját, hogy Magyarországra mehessek.
Két kézzel ragadtam meg a kagylót, a kanapé szélére húzódtam a készülék mellé.
– Mármint te jönnél ide? – kérdeztem vissza mohón, félve, hogy esetleg félreértettem.
– Igen, én – felelte.
– Te? – Nem mertem hinni sem a fülemnek, sem a nyelvtudásomnak ennyi keserves hónap után. – Te, Vaszilij, te jönnél ide?
– Igen, én – ismételte türelmesen.
– De hát... – Megbicsaklott hangom, szemeimbe könnyek gyűltek. – Te jó ég, de hát ez jó hír! – örültem.
– Lehet – nyújtotta el a szót –, hogy az nem fog neked tetszeni, ahogy odamennék.
– Nem? – A pillanatnyi boldogság elillant, mintha sosem létezett volna. – Mit csináltál? – gyanakodtam.
– Semmit, semmit – vágta rá. – Mármint semmi katasztrofálisat – javította ki magát.
– Hol kezdődik a katasztrofális nálad?
– Lehet, hogy nem ugyanott, mint nálad.
– Mi lenne a nagy terv? Anatolij Pokornyijovnak van hozzá köze, mi? Megint Pokornyijovékkal üzletelsz! – hadartam.
– Hallgass végig, kérlek, édes Magda. – A kedves becenév csitítóan zendült.
– Jó – sóhajtottam megenyhülve.
– Szóval az egész ott kezdődött, hogy Anatolijt megint kihágáson érték az akadémián – fogott bele. – Nem megyek bele a részletekbe, elég annyi, hogy Ivan őrjöngött, amikor megtudta. Most azt akarja, hogy Anatolij azonnal menjen el hozzá Magyarországra, és hát nem bízná akárkire a fiát.
– Itt jönnél te a képbe? – találgattam.
– Hát, igen. Először csak Averkijről volt szó, ő meg menne szívesen, mert mióta megnősült állandóan menekülne innen...
– Micsoda?! – lepődtem meg. – Averkij megnősült?! Mi?! Nem is említetted!
– Nem szerelemből született ez a házasság, hidd el.
– Na, de... Szása... mármint Alekszandr és ő már nem...? – dadogtam.
– De, még mindig.
Döbbenten meredtem magam elé.
– Itt vagy? – kérdezte tétován Vaszilij.
– Itt vagyok, csak... próbálom megemészteni a hallottakat. – Homlokomra szorítottam kezem. – Te jó ég, mi történik ott, Leningrádban?
– Elmesélem majd, ha ott leszek Budapesten.
– Ha itt leszel? – visszhangoztam. – Ez most már végleges?
– Mivel Alekszandr végül is a javamra elutasította a dolgot, igen, eléggé véglegesnek tűnik.
– Jó ötlet ez, Vaszilij? – akadékoskodtam. – Mégiscsak Pokornyijovékról beszélünk.
– Anatolij nem rossz gyerek – nyugtatott. – Kicsit talán hebrencs, de nem olyan, mint az apja. Bízz bennem, édes Magda – kért. – Pár hónap az egész, aztán együtt jövünk vissza Leningrádba.
– Jó – sóhajtottam megint. – Bízok benned, Vaszilij. A bátyám és a barátnőm esküvőjén viszont ott kell lennem – jutott eszembe.
– Mikor van?
– Június végén.
– Ne aggódj, arra még elmész.
– Ha Magyarországon leszel, neked is jönnöd kell – közöltem vele.
– Én a bátyád esküvőjén? Nem is tudom – tűnődött –, nem hiszem, hogy örülne nekem.
– Majd én ezt elrendezem – húztam ki magam.
Még váltottunk pár szót semmiségekről, aztán elbúcsúztunk, megígérte, hogy másnap felhív még egyszer. Letettem a telefont, és néhány percig hitetlenkedve bámultam magam elé. Szerettem volna örülni, sikoltozni és sírni a boldogságtól, hogy hamarosan ismét láthatom Vaszilijt, a Pokornyijov név viszont semmi jót nem sejtetett. Hiába bizonygatta Vaszilij, hogy Anatolij Pokornyijov nem rossz ember – lehet egyáltalán valaki jó ember, akit Ivan Pokornyijov nevelt fel? Egy beképzelt ficsúrt képzeltem el, olyasvalakit, mint Averkijt, csak még rosszabb, még inkább tudatában van a saját hatalmának, és még jobban kihasználja. Hiszen ha Vaszilijon is ugyanezt éreztem néha, mit várhattam egy Pokornyijovtól?
Mély levegőt vettem, igyekeztem összeszedni magam. Bekopogtattam Imréhez és Katkához, barátnőm kiáltott ki, hogy mehetek. Mindketten az ágyon ücsörögtek, Imre továbbra is a Népszabadságot bújta, Katka a körmét festette pirosra éppen. A lakk erős szaga szinte arcul csapott, megtorpantam a küszöbön.
– Vaszilij Magyarországra jön – jelentettem be minden további nélkül.
– Tessék?!
Imre félredobta az újságot, Katka letette a padlóra a lakkot, nehogy az ágyneműre borítsa, mindketten megütközve pislogtak rám.
– Ilyen hirtelen? – csodálkozott Katka. – Csak úgy?
– Hivatalos ügyben jön, mint tiszt.
– Na, már csak ez hiányzott! – zsémbelődött Imre. – Ez a ruszki a nyakunkba, ez kell most nekünk!
– Mondtam, hogy megetetem veled az újságot, ha megint ruszkinak hívod – figyelmeztettem.
– De hát az jó hír! – örvendezett Katka, mielőtt Imre feleselhetett volna.
– Jó hír? – nézett rá elborzadva bátyám.
– Igen, megmondhatod Takácsnak, hogy Minovszkij elvtárs is ott lesz a lagzin, ő a leendő sógorod. – Katka felvette a padlóról a lakkot, és folytatta a körömfestést. – Biztos emlékszik Vaszilijra, elég félelmetes alak.
– Félelmetes alak?! – méltatlankodtam.
– Bocs, Magda, de Vaszilij azért elég ijesztő néha, főleg egyenruhában – pillantott fel rám Katka. – Mosolyogni sem láttam még szerintem soha.
– Szokott mosolyogni – keltem szerelmem védelmére.
– Csak jól beosztja, mi? – csipkelődött Katka, Imre kurtán felnevetett.
– Azt hittem, te a pártomat fogod – tettem csípőre kezem.
– Jaj, csak ugratlak, na – csitított Katka. – Te meg beszélj Takáccsal – intézte Imréhez.
– És mégis mit mondja neki? – replikázott testvérem. – Ha nem adja ki nekünk a Kultúrház termét, jön a ruszki a barátaival, és laposra veri?
– Pontosan – bólintott Katka. – Ha nem hisz neked, kérdezze meg a Gerlei Palikát.
– Katka! – förmedtem rá.
– Nagyon kényes vagy ma – húzta el száját.
– Ne emlegesd azt az esetet Gerleivel!
Pillantásom Imréével találkozott.
– Régi dolog az – dörmögte bátyám, és ismét magához vette a Népszabadságot. – Ne háborgassuk.
– Pontosan – értettem egyet.
Katka előbb Imrére pillantott, aztán rám.
– Azért hébe-hóba megvan az összhang – motyogta, és ismét körmével foglalatoskodott.
Egy kicsit megorroltam Katkára, amiért felhozta a Gerlei Palika esetét. A hétvége hátralévő részében sok időt töltöttem el a szobámba, tanultam és befejeztem egy újabb beadandót. Vasárnap beszélgettünk Vaszilijjal, és hiába tartottam Anatolij Pokornyijovtól, Vaszilij izgatottsága rám is átragadt. Nem akartam magam nagyon beleélni a dologba, ahhoz már ismertem a tábornokot eléggé, hogy tudjam, bármikor kitalálhat valamit, és megváltoztathatja a terveinket. Csak akkor nyugodtam volna meg, ha már ismét Vaszilij karjaiban lehettem volna.
Álmomban pedig megint a cementgyárban jártam, apa ismét hívogatott valahonnan, de én folyton Pokornyijovba ütköztem.
Rosszul aludtam a rémálmok miatt, ezért késhettem el a következő héten többször is. Ilyenkor mindig nagyon örültem neki, hogy az egyetemről senki sem panaszkodott rám anyunak. A tanáraim persze nem voltak túl elégedettek velem, ráadásul kicsit szórakozottan viselkedtem, gondolataim rendre elkalandoztak, Vaszilijról ábrándoztam. Ha arra gondoltam, milyen jó lesz megint ölelni és csókolni őt, minden elővigyázatosságról megfeledkeztem, és azon kaptam magam, hogy a napjainkat tervezgettem, hova vinném el Budapesten.
Ceruzám végét rágcsálva ücsörögtem egy padon a szlavisztika intézethez közel, az ablakon át beeső tavaszi napsütés hátamat melegítette. Egy nyelvészeti szakszövegre meredtem, lélekben már Vaszilij kezét fogtam a Duna parton.
Előző este elkezdtem összeállítani a jelentkezést, ezúttal Moszkvába is, nemcsak Leningrádba. Vaszilij és én megállapodtunk abban, hogy ez lesz a legokosabb, bár elég kapkodóan döntöttünk, ugyanis alig pár percet tudtunk beszélni. Valamiféle gyakorlatra vezényelték ki északra, egy darabig nem tudott hívni, de megígérte, hogy jelentkezik, amint lehet. Próbáltam hinni, hogy hamarosan valóban ott lesz velem, aztán együtt utazhatunk majd a Szovjetunióba, minden rendbe jön...
– Szia – köszönt rám hirtelen valaki.
Felkaptam fejem; az a felsőbbéves lány állt előttem a Pavlov órájáról. Csak ekkor tűnt fel, mennyire magas. Bő kabátot és bőszárú nadrágot viselt, ruháinak szabása ellenére is látszott, hogy vékony alkat. Keskeny arcához illett a rövidre nyírt, szőkésbarna haj.
– Szia – köszöntem vissza.
– Marnyik Magda, igaz? – lépett közelebb.
– Igen, Magda vagyok – bólintottam. – Bocsi, de én nem jegyeztem meg a neved – vallottam be.
– Gondoltam – mosolyodott el halványan, sértődés nélkül. – Újvári Borbála vagyok – nyújtotta jobbját. – De csak szólíts Borinak, kérlek.
– Rendben, Bori – szorítottam meg jobbját.
– Kérdeznék tőled valamit, ha szabad. – Elengedte kezem, táskája pántjába akasztotta hüvelykujját. – Vagyis inkább kérni.
– Öhm, persze, hallgatlak. – Lekaptam saját táskámat a padról, és lábam mellé tettem. – Ülj csak le.
– Kösz – biccentett.
Lehuppant mellém, lezserül a földre ejtette holmiját.
– Jegyzet kell? – találgattam.
– Az se ártana, de most másra gondolok. Te jó vagy oroszból, ugyebár – kezdte. – Jobb, mint Viola – forgatta szemeit.
– Köszi – somolyogtam.
– Tényleg, nem csak mondom – bizonygatta. – Annyira szépen beszélsz, irigyellek érte, és értem, Viola miért utál téged annyira. Jó lehetett az orosz tanárod a suliban.
– Igen. – Zavartan lóbáltam a ceruzát. – Jó volt a tanárom.
– Még azután sem tudok ilyen szépen beszélni, hogy hazajöttem a Szovjetunióból – csóválta fejét.
– Jártál kint?
– Igen, tavaly a tavaszi félévben, Moszkvában.
– És milyen volt? – érdeklődtem. – Engem megint visszautasítottak – keseregtem.
– Teljesen hülyék – jelentette ki Bori. – Egyébként nem volt rossz kint, bár nekem kicsit furcsák az oroszok.
– Nem furcsák, csak... – A megfelelő szót kerestem. – Másak.
– Nem is bántóan értettem – visszakozott Bori. – Mindegy is – legyintett –, igazából csak azt akartam kérdezni, ráérsz-e néha korrepetálni? Nem akarom, hogy Pavlov megint megbuktasson. Violához, ugye, nem mehetek, szóval rád gondoltam, hogy esetleg... – fejezte be sután.
– Persze, tanulhatunk együtt szívesen – bólintottam rá.
– Az életemet mentenéd meg, köszi, Magda – hálálkodott lelkesen. – Lehet egyébként egy kérdésem még? Ha nem vagyok tolakodó – fűzte hozzá gyorsan.
– Hogyne.
– A Marnyik Imre a rokonod?
– Az a megtiszteltetés ért, hogy a húga lehetek – fintorogtam. – Honnan ismered?
Bori előbb körbenézett, aztán súgta oda:
– A BRD-ből. Néha összefutunk. Neki van az a nagyszájú, hisztis barátnője, teljesen kiállhatatlan.
– Ő a barátnőm, Katka – közöltem hűvösen.
– Jaj, bocs – kapott szájához Bori. – Nem úgy értettem. Mármint... Biztos vannak jó tulajdonságai.
– Igen, Katka jó barátnő – hagytam ennyiben.
– Téged nemigen láttalak a BRD-ben – váltott gyorsan témát. – Marnyik mindig a Balogh Danival és a Szeglédi Adriánnal van ott, de rád nem emlékszem.
– Nem igazán szoktam eljárni oda a bátyámmal – ráztam fejem.
– Mostanában én is kevesebbet járok – komorult el Bori. – Mióta szakítottam Adriánnal.
– Ó, sajnálom – mondtam kötelességtudóan.
– Ne sajnáld. – Próbált úgy tenni, mintha semmiség lenne, de azért láttam rajta, hogy bántja a dolog. – Rajtakaptam egy másik lánnyal. Áldja, vigye. Amúgy is halálra volt ítélve ez a kapcsolat. Ne kezdj Szeglédi Adriánnal – tanácsolta.
– Nem fogok.
Hiszen úgysem jár máson az eszem, mint Vaszilijon – kalandoztam el egy kicsit gondolatban.
– És ne mondd el a barátnődnek, amit mondtam. – Bori hangja rántott vissza a valóságba. – Annak a fajtának tűnik, aki kikaparná a szemem, ha megtudná.
– Katka nem olyan rossz, mint elsőre tűnik – keltem barátnőm védelmére. – Na, jó, mégiscsak egy kicsit olyan, igen – ismertem be. – Nem árullak be – ígértem.
– Kösz – vigyorgott Bori. – Szóval mikor lenne jó neked? – tért vissza az eredeti kérdéshez. – Milyen az órarended?
Végül a péntek délutánban egyeztünk meg, egyikünknek sem volt órája akkor. A Katkára tett megjegyzése ellenére rokonszenves lánynak találtam Borit, és örültem volna, ha sikerült volna összebarátkoznom egy szaktársammal.
Felbukkanása azonban eszembe juttatta egy régi barátnőmet, akinek nem írtam egy ideje, és elfogott a lelkiismeret-furdalás. Órák után hát a posta felé vettem az irányt, ott levélpapírt, borítékot és bélyeget kértem, mindegyikből kettőt, letelepedtem az egyik asztalhoz, és sebtében megírtam a levelet Emmához:
"Kedves Emma!
Ne haragudj, hogy ilyen sokáig elmaradt a válaszom, sajnos, kevés időm marad az egyetem mellett. Sokat gondolok rád, nem felejtettelek el, még ha a leveleim kicsit ritkásan érkeznek is.
Itt, Budapesten minden rendben..."
Megállt a ceruza a kezemben. Hazugság volt, persze, de azt mégsem írhattam le, ami valójában történt velem. Felpillantottam; az asztal másik végében egy idős úr címzett meg egy képeslapot, a kasszánál egy kalapos férfi udvarolt az üveg túloldalán ücsörgő, csinos hölgynek. Némán sóhajtottam, aztán folytattam a levelet:
"A nagyváros még mindig zajos és zsúfolt nekem, de hiába nehéz a tömeget elviselni, a város szépsége újra meg újra lenyűgöz, nem tudok betelni vele. Meglátod, ha egyszer itt leszel, milyen csodálatos Budapest, megmutatok neked mindent.
Te hogy vagy? Történik valami érdekes otthon? A Kovács Sanyi még mindig udvarol neked? Mesélj, mindenre kíváncsi vagyok!
Még az esküvő előtt hazamegyünk majd Imrével és Katkával, mindenképpen meglátogatlak, ha otthon leszek. Néha hiányoznak a sulis napok, amikor a legnagyobb problémánk a következő matematika dolgozat volt, most minden olyan más. Múltkor gyerekvállalásról beszélgettünk Katkával, és egy kicsit talán én is félek a dologtól, pedig ez az élet rendje, nem? Persze, ez még kicsit várat magára, hiszen még az esküvő sem volt meg Vaszilijjal. Nemsokára Magyarországra érkezik, aztán ki tudja? Lehet, hamarosan már Leningrádból írok neked levelet. Jaj, úgy mennék, de közben meg ettől is félek! Szerinted normális ennyire félni mindentől?
Ne haragudj, hogy össze-vissza fecsegek itt neked, annyi mindennel van tele a fejem mostanában. Azt hiszem, az ember mindig abban a reményben költözik el valahova, hogy ott könnyebb lesz, de a problémák sosem tűnnek el, csak egészen másak lesznek. Majd jólesik otthon csacsogni egy kicsit.
Írj addig is, mesélj, hogy vagy.
Ölellek,
Magda"
Éppen akkor záródott be az ajtó, amikor befejeztem a levelet; a kalapos férfi távozott, a hölgy, akit bolondított, a kolléganőivel kacarászott a kassza mögött. Az idős úr is megcímezte a képeslapot, tekintetünk találkozott, kedvesen elmosolyodott, udvariasan viszonoztam.
– Jó lenne néha nemcsak levélen keresztül hallani a másikról – dörmögte, és botjára támaszkodva feltápászkodott. – A gyerekeknek küldöm Amerikába, képzelje – mutatta fel a képeslapot.
– Az messze van. – Igyekeztem együttérző hangnemet megütni.
– Messze, bizony. – Gondterhelten sóhajtott. – Hát mit lehet tenni, mit lehet tenni? – bicegett el a kassza felé.
Semmit, néha semmit sem lehet tenni – feleltem magamban, szomorúan néztem az úr után.
Az egyik borítékba tettem a megírt levelet, megcímeztem, aztán félretettem. Magam elé húztam a másik levélpapírt, és ezúttal cirill betűket kezdtem körmölni:
"Drága Vaszilij!
Most nem hívhatlak téged, és nagyon hiányzol, ezért, jobb híján, levelet írok neked, talán megérkezik hozzád, mire hazaérsz a gyakorlatról.
Mióta elmondtad, hogy Magyarországra jössz, folyton csak arra gondolok, milyen lesz újra veled lenni. Milyen lesz majd megpillantani téged a pályaudvaron, a nyakadba ugrani, csak sírni és sírni, csókolni és csókolni téged. Persze, tudom, hogy majd rengeteg teendője lesz, kedves nagyon fontos kapitány elvtárs, de remélem, azért majd szakít a maga kedvesére némi időt, és majd sétálunk együtt a Duna parton kézen fogva.
Még a rossz napok végén is vigasztal a gondolat, hogy egy kicsit közelebb vagyunk a pillanathoz, hogy megint veled lehessek. Addig talán még Katka barátnőmet is hagyom, hogy rávegyen megint valami kacérabb darabra, ha az neked sem lenne ellenedre. Gondolom, nem, nem is kell erre válaszolnod.
Az esküvőre is szeretném, ha eljönnél. Katka és Imre beleegyeztek, hogy te is ott legyél, szóval el kell jönnöd. Ha máshogy nem tudlak rávenni, hát akkor majd csak az esküvő után láthatod azt a fehérneműt, amit Katka kiválaszt nekem. Remélem, ezzel sikerült meggyőzni. Ne vesd a szememre, hogy gonoszak a női praktikáim – bár beismerem, kicsit talán tényleg azok.
Nagyon sokat gondolok rád, órákon is el-elkalandozom. Most már tényleg csak azon jár az eszem, hogy milyen csodálatos lesz, amikor itt leszel. Tudom, tudom, másról sem szól a levelem. Egyszerűen hiányzol, ennyi az egész. Bízom benned, hogy igazad lesz, és minden rendben lesz, pár hónap múlva pedig együtt megyünk Leningrádba.
És milyen boldogan megyünk majd!
Már nagyon várlak addig is itt, Budapesten.
Forrón csókollak,
Magda"
A másik borítékba tettem a levelet, ráírtam Vaszilij leningrádi címét latin és cirill betűkkel is. Még választottam két képeslapot Budapestről, mindkettőre kapkodva ráfirkantottam, hogy "szeretettel Magdától", a levelek mellé rejtettem őket, és leragasztottam a borítékokat. Az egyiket feladtam haza, Borsod megyébe, a másikat pedig a Szovjetunióba.