Azon a szombaton megint kihívtam magam ellen a sorsot azzal, hogy azt a bizonyos sárga szalagot kötöttem reggel a hajamba. Azt hittem, az idő letörölte Ivan Pokornyijov keze nyomát róla, már engem sem nyomasztott annyira. Ráadásul márciusba léptünk, a kora tavaszi napsütés felmelegítette a szűk, budapesti utcákat, a napsárga szalag is jobban illett a városhoz.
Délelőtt még orosz irodalom órám volt Scserbina tanárnővel, aztán a könyvtárba vonultam, be kellett fejeznem egy fordítást és egy beadandó dolgozatot orosz kultúrtörténetre, ahhoz pedig szükségem volt a Lenin Összes Művei harmincnegyedik kötetére. Nem akartam kivenni és hazavinni a könyvet, ezért a könyvtárban kimásoltam belőle a lényeges részeket. Mire észbe kaptam, elrohant az idő, négy óra körül, fáradtan léptem ki az egyetemről, a könyvtári lámpák kellemes világa után kicsit zavarta szemem a lenyugvó nap éles fénye. Az Astorián felszálltam egy buszra, a Rákóczi téren pedig le, szórakozottan ballagtam haza, és talán azért nem éreztem meg, hogy valaki figyelt, mert elmerültem a gondolataimban. Azok a beadandó dolgozaton jártak, tervezgettem, mit és hogyan fogok megírni.
Egy üres, szűk mellékutcában sétáltam a sötéten ásító kapualjak között, az utcai lámpák kigyúltak a fejem felett, tompa fényüktől még jobban szúrt a szemem. Egyszeriben mintha egész Budapest kiürült volna, közel és távol semmi sem mozdult, még a függöny sem rezzent az ablakok mögött. Én már csak ekkor vettem észre az engem követő férfit, léptei halkan koppantak az enyémek után. Felkaptam fejem, hátralestem vállam felett, rémülten pislogtam rá; nem túl magas férfi volt, szemüveges, álla kissé szögletes, barna szövetkabátot és, a langyos idő ellenére, kesztyűt viselt. Nem jött zavarba, amikor a szemébe néztem, higgadtan megszólított:
– Marnyik elvtársnő, szép estét.
– Ismerem én magát? – kérdeztem tartózkodóan, és sétáltam tovább. Valójában kissé ismerősnek tűnt, talán mégiscsak észrevettem a tömegben korábban.
– Engem talán nem, viszont van egy közös ismerősünk.
– Attól tartok, fogalmam sincs, miről beszél. – Megszaporáztam lépteim, mire ő is.
– Ha együttműködik, nem esik bántódása, Marnyik elvtársnő. – Bár továbbra is nyugodtan beszélt, mégis megbújt valami vérfagyasztóan fenyegető a szavaiban.
A sarkon már arra az utcára fordultam, ahol a kis lakásunk helyezkedett el. Egy autó reflektorai gyúltak ki valahol feljebb, a jármű lassan kanyarodott az útra, és indult el felénk – egy fekete Pobeda volt az, olyasmi, amilyet Vaszilij és Averkij is vezetett egy ideig szolgálati autóként. Hát persze, rám várt. Valamint a nyomomban kitartóan loholó idegenre.
Bekerítettek; a hátam mögött ez a férfi, előttem a Pobeda, két oldalról füstös, lövésnyomokkal szaggatott falak fogtak közre. Lassítottam, hagytam, hogy a férfi beérjen, aztán sorsomba beletörődve megálltam. Vergődhettem volna, de minek? Ha az embert vinni akarják, akkor vinni fogják, jobb a sorsot méltósággal elfogadni.
A kocsi lefékezett mellettünk, az idegen a sofőr mögötti ülésre tessékelt, én pedig engedelmeskedtem. Remélem, legalább halálra unta magát, amíg én a könyvtárban ücsörögtem, ő meg rám várt – futott át gondolataimon, miközben az ismeretlen férfi megkerülte az autót. Ő és társa, egy fiatalabb, fekete kalapot viselő férfi egyetlen szót sem ejtettek az úton. Számomra úgy tűnt, hatalmas kerülőket teszünk, a legelhagyatottabb utcákon hajtottunk keresztül, talán, hogy összezavarjanak, talán, hogy minél kevesebben lássanak. Mire feleszméltem, az Árpád-hídon haladtunk Buda felé. Kanyargós út vezetett a domboldalon felfelé, a bérházakat itt felváltották a kertes házak.
A Pobeda végül egy egyszintes épület előtt parkolt le. Addigra már besötétedett, a tornácon égett a villany, a kovácsoltvas kapu mögött egy egyenruhás tiszt várakozott. A sofőr leállította a motort. Nem szálltam ki a kocsiból, megvártam, amíg az ismeretlen férfi kinyitotta nekem az ajtót. Komótosan húztam vállamra táskámat, és léptem az utcára, egészen addig észre sem vettem, mennyire remegett a lábam. Hagytam magam a házhoz kísérni, a ránk váró tiszt kitárta előttem a kaput, magyarul szólított meg:
– Marnyik elvtársnő, igaz? Isten hozta – köszöntött.
Bennem egy csipetnyi erő és türelem sem maradt udvariaskodni.
– Vagy legalábbis egy fekete autó.
A tiszt vonásai megkeményedtek.
– Ne humorizáljon! – förmedt rám. – Igyekezzen inkább – intett a bejárat felé.
Egy tágas előtérbe léptünk, cipőm sarka koppant a parkettán, összerezzentem. Mintha életem legborzasztóbb estéjét kellett volna újraélnem, minden kísértetiesen hasonlított.
– A holmiját hagyja csak itt – mondta a tiszt a hátam mögött, és én reszkető kézzel csúsztattam le a táskát vállamról, egyszerűen a sarokba ejtettem.
A tiszt lesegítette rólam a kabátot, aztán a végigvezetett a folyosón, és egyre inkább úgy éreztem, hogy a történelem megismételte önmagát, ezúttal azonban még Averkij sem volt ott velem, hogy legalább egy kicsit biztonságban érezzem magam. A tiszt nem takart el engem, amikor kitárta az ajtót a folyosó végén, előre engedett, szófogadóan beléptem a szobába.
Hangulatos kis helyiség volt sötét parkettával, fehér tapétával és földig érő, barack színű függönnyel. Egy finomságokkal – leveses tállal, hús tállal, salátával, valamiféle gyümölcslével színültig töltött kancsóval és egy üveg pálinkának tűnő itallal – roskadásig pakolt asztal húzódott középen; ennek az asztalnak a végében ücsörgött Ivan Pokornyijov. Egyszerű, fehér inget viselt, egy kicsit különös látványt nyújtott a tábornoki zubbonya nélkül. Egy könyvet olvasott, abból pillantott fel érkezésem zajára, szája émelyítően kedves mosolyra húzódott.
– Szép estét, Magda. – A lapok közé helyezte a könyvjelzőt, becsukta a kötetet, és az asztal sarkára helyezte. – Micsoda öröm magát ismét látni – állt fel, és odasétált hozzám.
Rögtön megállapítottam, hogy semmit sem változott; ugyanolyan fiatalosnak tűnt szelíd vonásaival és sűrű, szalmaszőke hajával, világoszöld, kerek szemei pedig ugyanolyan üresen fürkésztek, mint legutóbbi találkozásunk alkalmával. Pár aprócska, halvány ránc jelent meg szeme sarkában, ám így sem tűnt többnek harmincötnél.
– Megtisztel.
Jobbját nyújtotta, nem kézfogásra, hanem kézcsókra, tétován simultak ujjaim tenyerébe. Ajkai egy röpke pillanatra értek bőrömhöz, gerincemen borzongás futott végig, elkaptam kezem, hátam mögé rejtettem.
– Nem igazán adott választási lehetőséget, tábornok elvtárs – mondtam ki az igazságot.
– Még mindig nyugodtan hívhat Ivan Mihajlovicsnak, Magda. – Elnézett vállam felett, ridegen vetette oda a folyosón toporgó tisztnek: – Leléphetnek mind, nincs több dolguk.
– Igenis, Pokornyijov tábornok elvtárs – jött az engedelmes válasz.
Szívem a torkomban dobogott, zsibbasztó rémület járta át tagjaim: ha ők elmennek, ki visz engem haza?
– És bocsássa meg, kérem, hogy ilyen durván iderángattam – folytatta Pokornyijov, mosolygott, bár szemei továbbra sem tükröztek semmiféle érzelmet. – Attól tartok, egy hagyományos meghívást visszautasított volna, mert maga, szépségem, aztán nem fél nekem nemet mondani.
– Azért haragszik rám? – Mire kimondtam a kérdést, jöttem rá, mennyire bután gyerekesnek hangzott, szégyenkezve vörösödtem el.
A tábornok színpadiasan kapott mellkasához.
– Hogy haragszom-e? Dehogy, Magda, dehogy haragszom én magára! Jöjjön, kedves – hátamra tette kezét, finoman, de határozottan kísért az asztalhoz. – Remélem, vendégem lesz egy vacsorára.
– Hát... – Az ellenkező irányba rohantam volna, Pokornyijov viszont magabiztosan vezetett. Azon a széken kívül, amelyiken korábban Pokornyijov ült, csak egy másik volt, éppen a tábornok jobbján, túl közel hozzá. – A bátyám és a barátnőm keresni fognak – jutott eszembe a kifogás.
– Nos, ha kérdezik, merre járt, majd megmondja, hogy egy régi barátjával vacsorázott. – A tábornok udvariasnak szánt parancsoló mozdulattal kihúzta a széket. – Tessék csak, Magda.
Megszeppenten huppantam le, idegesen kulcsoltam össze ujjaim a térdemen. Szép, fehér porcelán tányérokkal terítettek meg, mellettük egy talpas, feles és egy sima pohár állt, az evőeszközök félbehajtott, bíbor szalvétán feküdtek.
Pokornyijov a támlán nyugtatta egyik kezét, édeskésen mosolygott le rám.
– Miből kínálhatom, Magda? Mondja, mit szeret? Esetleg kóstoljak végig mindent a szeme láttára? – tette hozzá gúnyos éllel. – Ha szeretné, a villájáról is eszek szívesen – váltott vissza a hízelgő hangnemre, egyáltalán nem tetszett.
– Nincs rá szükség – ráztam fejem.
– Megtisztel a bizalmával, kedves. – Közelebb húzta a leveses tálat. – Hadd kínáljam meg.
Sűrű, lilás színű levest szedett nekem.
– Céklaleves? – kérdeztem bizonytalanul.
– Vaszilij Andrejeviccsel nem volt még alkalma orosz ételeket próbálni? – vonta fel szemöldökét a tábornok.
– Egyelőre nem.
– Talán nem lesz olyan finom, mint otthon – csevegett Pokornyijov, miközben magának is szedett a levesből –, de azért nem rossz. Van valami, amit nagyon kedvel magyar különlegességek közül? – kíváncsiskodott, és helyet foglalt.
– Hát... – A tábornok előtt megint úgy éreztem, hogy kétségbeesetten kapkodok az orosz szavak után, de azok mind kifolytak az emlékezetemből. – A palacsintát szeretem. – Nem a palacsinta volt a kedvencem, de csak az jutott hirtelen eszembe.
– Igazán? Ha tudom, hozatok magának, kedvesem. Majd legközelebb – kedélyeskedett. – Ó, majd' elfelejtettem! – kapott homlokához. – Milyen udvariatlan vagyok! Bocsásson meg.
A tábornok felállt, és áthajolt a tányérok felett, felkapta az átlátszó folyadékkal teli palackot, kihúzta belőle a dugót.
– Pálinka, nem vodka – mondta.
– Nem igazán szeretnék inni – ellenkeztem gyorsan.
– Nem fogom leitatni. – Gunyoros mosoly bujkált a tábornok szája sarkában. – Mindössze koccintunk a viszontlátás örömére. – Azzal teletöltötte előbb az én poharamat, aztán a sajátját.
– Tölt nekem abból a gyümölcsléből? – kértem.
– Hát persze.
Mindkettőnknek töltött, aztán a helyére tette a kancsót, és ismét leült. Koccintásra emelte a feles poharat, kelletlenül ugyanígy tettem.
– A viszontlátásra – duruzsolta. – És – tartotta fel mutatóujját – ezennel tegeződhetünk is négyszemközt. Hogy közvetlenebb legyen a társalgás, olyan hivatalos ez a magázódás. Senki sincs itt, hogy halljon minket.
Talán nem fenyegetésnek szánta, én mégis annak éreztem.
– Nem hiszem, hogy tudnám magát tegezni – feszengtem.
– Nos, én elkezdem, aztán folytatja, amikor tetszik, rendben?
– Legyen – egyeztem bele kényszeredetten.
– Akkor egészségedre, Magda. – Legkevésbé sem hangzott tőle barátságosan a tegezés.
– Egészségére – biccentettem, és koccintottunk.
Megvártam, míg beleivott az alkoholba, csak aztán hajtottam fel a saját adagomat. A tábornok észrevette, csendesen nevetett bele a pálinkába, igyekeztem nem tudomást venni róla, mennyire mulattatta a helyzet. Köhögve tettem le a feles poharat, és kaptam a gyümölcsléért. Arcom forrón gyúlt vörösre az alkoholtól, az a gyomromat marta, és akkor döbbentem rá, hogy egész nap alig ettem. Nem akartam, hogy a pálinka fejbe vágjon, és megszédülve esetleg hagyjam magam belerángatni valamibe, amit később megbántam volna.
Félretettem a gyümölcslevet, és a kanálért nyúltam, a levesbe merítettem, óvatosan emeltem ajkaimhoz. A leves nem volt túl forró, egy kicsit savanykásnak találtam, arcom önkéntelenül rándult meg.
– Nem ízlik? – érdeklődött Pokornyijov.
Felpillantottam, a tábornok elmélyülten fürkészett.
– De, ízlik. Csak kicsit... különös – motyogtam.
– Különös, hm? – Pokornyijov szintén megkóstolta a levest. – Szerintem a magyar és az orosz ízlés elég közel áll egymáshoz.
– Gondolja? – kételkedtem.
– Gondolom – felelt határozottan. – Meggyőződésem, sőt, ki merem mondani, hogy az én népem és a te néped nagyon hasonló itt is – érintette mutatóujját halántékához – és itt is – tette tenyerét mellkasára.
Nem feleltem, a levest kanalaztam.
– Nem értesz egyet? – kérdezett rá Pokornyijov.
Elrágódtam egy cékladarabon, némi időt nyerve magamnak, megfontoltan válaszoltam:
– Nem igazán.
– Furcsa – vélte Pokornyijov. – Pont egy olyan fiatal hölgy nem ért velem egyet, akit egy orosz férfi jegyzett el.
Gyanakodva ráncoltam homlokom.
– Honnan tudja?
– Ó, ne tudd meg, milyen pletykásak ezek a tisztek odahaza, botrány! – Tettetett rosszallással csóválta meg fejét. – Persze, hogy tudja mindenki Leningrádban és Moszkvában, ki Vaszilij Minovszkij menyasszonya.
Ujjaim megfeszültek a kanálon, nem hittem neki.
– Akárhogyan is – szórakozottan kavargattam a levest –, szerintem nem hasonlítunk.
– Vaszilij Andrejevics is tudja, hogy ezt gondolod, kedvesem?
– Attól, hogy szeretjük egymást, Vaszilijnak és nekem lehet eltérő véleményünk.
– Férjként és feleségként nem túl előnyös ellenkező állásponton lenni. Higgye el nekem, kettőnk közül én vagyok házas közel húsz éve.
Lekezelően beszélt hozzám, fülem égni kezdett – a haragtól vagy a pálinkától, esetleg mindkettőtől egyszerre.
– Biztos vagyok benne, hogy a felesége nem helyeselné túlzottan, ha tudná, hogy fiatal diáklányokkal vacsorázgat – szúrtam oda.
A tábornokot legkevésbé sem dühítette fel, mohón kapott szavamon:
– Mert mit gondolsz, milyen okból vacsorázgatom veled?
Riadtan sütöttem le szemem, a levest kanalaztam.
– Ha randevúként tekintenék erre az estére – szólalt meg zavarba ejtően édesen a tábornok –, egészen biztosan megjegyezném, mennyire örülök, hogy ezt a sárga szalagot kötötted ma a hajadba, mert roppant bájossá tesz.
– Köszönöm, Ivan Mihajlovics – fogadtam a bókot feszélyezetten.
– Emlékszem ám erre a szalagocskára...
A tábornok hirtelen mozdult, megérintette a sárga selyem vállamra lógó végét. Megremegett kezemben a kanál, ügyetlenül löttyent pár csepp leves a bíbor szalvétára, lilás színe észrevétlenül ázott bele. Libabőrös lettem blúzom alatt, mindössze a leheletnyi szövet választott el a tábornoktól, sokkal kevesebb, mint szerettem volna. A fenyegetés, amit kaján élvezettel suttogott nekem, miközben erősen tartott az üres országút szélén azon a februári éjszakán, ott csengett még fülemben, hallottam rémálmaimban, sötétebb pillanataimban.
Túlságosan valóságossá vált, amikor Pokornyijov mutatóujjának begye a szalagról kulcscsontomra siklott.
– Ne érj hozzám – bukott ki belőlem keményen, életemben először letegezve a tábornokot. – Nem engedtem meg.
Pokornyijov elkapta kezét, bocsánatkérően emelte maga elé.
– Bocsáss meg, Magda.
– Megbocsátok. Csak ne nyúljon hozzám – váltottam vissza magázódásra.
A levest némán fejeztük be, amikor végeztem, Pokornyijov elvette előlem a tányért, és félretette. Tekintetem ekkor akadt meg az ottfelejtett könyvön.
– Mit szedhetek másodiknak? – udvariaskodott a tábornok.
– Amit ajánl – adtam át a még tiszta tányért. – Mit olvas? – kíváncsiskodtam.
– Vedd csak el – bökött a kötet felé fejével a tábornok, miközben valamiféle salátát szedett nekem.
Megtöröltem kezem a szalvétában, és átnyúltam a tábornok terítéke felett, elvettem a könyvet. A szerző nevét és a címet látva keserűen elmosolyodtam: F. M. Dosztojevszkij - Ördögök.
Ez aztán illik hozzá – húztam el számat.
– Nem kérdezem, hogy ismered-e. – Pokornyijov két szelet húst pakolt a saláta mellé. – Inkább azt kérdezem, kedveled-e.
– Igen. – Végighúztam ujjam a könyv gerincén. – Bár nem ez a kedvencem.
– Hát melyik?
– A Bűn és bűnhődés.
– Nocsak. – Pokornyijov letette elém a tányért, egy biccentéssel köszöntem meg. – Mesélj: miért?
– Mert... – A könyv sarkát babráltam, közben Pokornyijov saját magának is szedett a salátából és húsból. – Megvan a romantikája – motyogtam.
– A romantikája? – A tábornok helyet foglalt. – Nem hittem volna, hogy Dosztojevszkijről mindjárt a romantika jut az ember eszébe. Ha őt olvasom, néha arra gondolok, hogy az én lelkem világát is Dosztojevszkij írta.
– Talán nem hagyományosan romantikus. – Visszaadtam a könyvet, Pokornyijov ismét az asztal sarkára tette.
– Valóban nem – értett egyet a tábornok. – Ha eltekintünk a nyomortól, tényleg egészen romantikusan hathat, hogy valaki a félőrült szerelméért hajlandó Szibériába menni.
– Biztos vagyok benne, hogy a maga felesége is megbocsátott magának ezt-azt.
Meggondolatlanul szaladt ki számon a szemtelen kijelentés. Zavaromban a késért és villáért nyúltam, ügyetlenül remegő kezekkel próbáltam felszeletelni a húst. Nem mertem a tábornokra pillantani.
– Ó, kérlek, ne hagyd itt abba – kedélyeskedett Pokornyijov, alattomosan bújt meg a dühös él hangjában. – Szívesen meghallgatom a rólam szóló pletykákat, amiket elhittél.
– Nem úgy értettem... – szabadkoztam volna.
– Azt hiszed, nem tudok róla, miket hordanak össze rólam a hátam mögött? – Pokornyijov kinevetett. – Azzal is tisztában vagyok, hogy Rettegett Ivannak hívnak, ami – vont vállat – egyfelől hízelgő. Bár engem a vallásos bolondéria nem ragadott el, szóval talán az egykori cárnak lenne megtiszteltetés, ha őt hasonlítanák hozzám.
Megilletődötten pislogtam rá - válasz helyett inkább folytattam a hús felszeletelését.
– Diplomatikus hallgatás – mormolta a tábornok. – Elismerem, néha a legjobb semmit sem mondani. Most viszont szeretném mégiscsak tudni, mit hallottál rólam – ütött meg hirtelen parancsoló hangnemet.
Összerándultam, villám végigkaristolta a porcelánt. Félszegen sandítottam a tábornokra, ő még nem nyúlt az ételhez, kezét a szalvétán fekvő kése markolatán nyugtatta.
– Biztos csak buta pletykák, ahogy mondja... – próbáltam kivágni magam a helyzetből.
– Meséld csak el – kérte negédesen, ujjai a kés markolatára fonódtak.
– Én azt hallottam... – Hangom megbicsaklott. – Azt hallottam, hogy maga...
– Nyugodtan tegezz csak, szépségem – zümmögte Pokornyijov.
– Hogy te megölted a feleséged előző férjét – hadartam el.
– Ah, igen – bólogatott Pokornyijov. – Igen, ezt a pletykát magam is ismerem. – Felkapta a kést, és nekilátott felszeletelni a tányérján lévő húst. – Ez már elég régi, azt hittem, azóta kitaláltak valami újat – jegyezte meg könnyeden, mintha csak az időjárásról csevegtünk volna.
– Nem zavarja? – csodálkoztam.
– Nem akarod tudni, hogy igaz-e? – kérdezett vissza.
– Én... Hát, nem az én dolgom... – visszakoztam.
– Okos – bólintott a tábornok. – Felteszek egy kérdést neked. – Pokornyijov letette az evőeszközöket, az asztalra könyökölt, kézfejének támasztotta állát, arcomat kémlelte. – Tegyük fel, kedvesem, hogy amikor megismerted Vaszilij Andrejevicset, éppen férjhez készültél menni, de csak kényszerből, hogy a családodat támogathasd a férjeden keresztül. Ennek a férfinak van némi pénze, ismeretsége, biztos munkája, remek fogás, nem? De – válaszolta meg saját kérdését. – Csakhogy – egyenesedett fel, feltartotta mutatóujját – megismerkedsz még az esküvő előtt Vaszilij Andrejeviccsel, és egymásba szerettek. Na, már most Vaszilij Andrejevicsnek, tegyük fel, egyelőre nincs semmije, se magas rangja, sem elég pénze, hogy támogasson. A családod nyomására nem hagyod el a vőlegényed Vaszilij Andrejevicsért, hanem hozzámész ehhez a férfihoz, de titokban viszonyt folytatsz az igazi szerelmeddel.
– Azt akarja mondani, hogy... – szúrtam közbe tétován, de a tábornok szigorúan belém fojtotta a szót.
– Puszta feltételezés. Szóval – fűzte tovább – férjhez mész, de kiderül a viszonyod. Nos, tegyük fel azt is, hogy eddig Moszkvában éltetek, és amikor fény derül a titokra, a férjed elvisz magával Leningrádba. Vaszilij Andrejevics pedig Moszkvában marad, mert a hadsereg oda köti. Hogy még izgalmasabb legyen a történet – heves kézmozdulatot tett –, vonjunk bele egy világháborút. Egy blokádot. Te ott vagy Leningrádban, a várost körülvették a németek, éhezés és nyomor van. Vaszilij Andrejevics pedig harcol a háborúban, reménykedik, hogy te életben vagy, és te csak abban bízol ezek között a borzalmas körülmények között, hogy Vaszilij Andrejevics eljön érted. A férjed megaláz, megver, erőszakoskodik veled. De hova mehetnél? Sehova.
Elborzadva meredtem a tábornokra, ő kíméletlenül folytatta:
– Aztán egyszer csak az ételosztásnál meglátod őt. Vaszilij Andrejevicset. Örülsz, ő is, el sem hiszitek, hogy a másik életben van. Vaszilij Andrejevics addigra szép rangot szerez, és magával akar vinni Moszkvába, amint lehet. A férjed viszont nem akar engedni. – Pokornyijov széttárta karjait. – Mit vársz Vaszilij Andrejevicstől? Hogy beletörődik, és megint elenged téged? Azok után, hogy végigharcolt egy háborút érted? Hogy eljött Leningrádba, csak azért, hogy téged megtaláljon?
– Nem törődne bele – ráztam fejem. – És én sem.
– Hát akkor tegyük fel – Pokornyijov elmerengve nyújtotta el a szavakat –, tegyük fel, hogy a szerencse az oldalatokra szegődik megint. A férjed megbetegedik. Bekerül az egyik civil kórházba. Te elmondod Vaszilij Andrejevicsnek, azt is, hogy pontosan hol van a férjed. Vaszilij Andrejevics pedig meglátogatja a férjedet. – Hányinger fogott el, letettem a kést és a villát. – Tételezzük fel – vigyorodott el diadalmasan a tábornok –, hogy Vaszilij Andrejevics megragad egy párnát, ami ott hever valahol, és éjszaka, amikor senki sem figyel, addig szorítja ezt a párnát a te férjed arcára, amíg ő megfullad. Mindkettőtöknek hatalmas szívességet tett, mindketten szabadok vagytok, most már ő vehet el feleségül. Elvisz magával Moszkvába, szerethetitek egymást, Vaszilij Andrejevics neked adhatná az egész világot, ha kérnéd, te pedig megadod nekik a legdrágábbat: gyönyörű és egészséges gyermekeket, egy nyugodt családot. Megbocsátanád neki a gyilkosságot cserében?
Döbbenten bámultam a tábornokot.
– Ezt csak feltételezzük, ugye? – suttogtam. Az nem létezett, hogy egy gyilkosságot vallott be nekem éppen!
– Természetesen – bólintott. – Puszta feltételezés, semmi több.
– Igen – feleltem elhalóan és őszintén. – Igen, úgy érzem, megbocsátanám. Hiszen... – Torkom kiszáradt, minden kimondott szó fájt. – Hiszen áldozatot hozott értem... értünk.
– Ahogy tette már korábban – duruzsolta Pokornyijov. – A drága Katyin elvtárs. – Színpadiasan sóhajtott. – Megbocsátottad Vaszilij Andrejevicsnek.
– Maga nem adott más választási lehetőséget neki, mint elkövetni azt a gyilkosságot – emlékeztettem.
– Az élet néha nem ad választási lehetőséget – mormolta. – Néha el kell végezni a piszkos munkát. Nem kéred? – bökött az ételre.
– Nem, köszönöm – eltoltam a tányért, egy falatot sem lettem volna képes lenyelni. – Azt hiszem, teleettem magam a levessel.
– Nagy kár. De ha nem vagy éhes, nem erőltetem, természetesen – udvariaskodott Pokornyijov. – Egy késői teára azért a vendégem leszel?
– Lehet, mennem kéne... – vetettem fel gyengén.
– Ugyan, ne sérts meg, Magda. Csináljam meg a szemed láttára a teát? – ajánlotta fel. – Lehet róla szó.
– Tudja, mit? – vágtam rá dühösen. – Igen, szeretném, ha a szemem láttára csinálná meg a teát.
– Rajtam aztán ne múljon, szépségem.
A többi szobához képest a konyha nem volt valami nagy, és én rettenetesen kínosnak éreztem, hogy ott ácsorogtam a tábornok mögött vagy mellett, éppen ahol hely akadt. Pokornyijovot persze mulattatta a helyzet, hogy kerülgetnie kellett.
– Hogy megy az egyetem? – A tűzhelyre tette a vízforralót.
A falhoz simultam, összefontam karjaim mellkasomon. Pokornyijov megállt velem szemben, a konyhaszekrénynek támaszkodott, és szórakozottan kigombolta ingujját.
– Jól – válaszoltam.
– Mit is tanulsz? – A tábornok mindkét karján könyékig felgyűrte az inget.
– Szláv nyelvészetet.
– Akkor biztosan hasznodra van a tanításon kívüli nyelvóra.
Lazán támaszkodott a szekrénynek; jobb karján régi égésnyom fénylett. Pokornyijov elkapta pillantásomat, zavartan néztem félre.
– A háború idején szereztem. – Felém tartotta karját, szégyenlősen sandítottam a régi sebre. – Még Moszkva alatt, mindjárt az első évben.
– Nem akartam bámulni – szabadkoztam.
– Nem zavar. – Leeresztette karját. – Szerencsém, hogy minden végtagom megvan, az életemről nem is beszélve. De ha túl is éli az ember, a háború valahogy mégiscsak rajta hagyja a nyomát.
– Elhiszem, hogy hatalmas trauma.
– Az.
Hirtelen lökte el magát a konyhaszekrénytől, és elém lépett, megszeppenten pislogtam fel rá. Ujjai váratlanul, ám meglepő gyengédséggel fonódtak nyakamra, nem szorított rá, mindössze ott tartotta, mint aki kíváncsi, hogyan illik kezébe. Pulzusom szaporán lüktetett erős tenyere alatt, reszketve kaptam levegőért. Megragadtam csuklóját, megpróbáltam eltolni magamtól, de a tábornok jelentős erőfölényben volt.
– Ne félj, szépségem. – A tábornok szája lekezelő mosolyra húzódott. – Nem bántalak. Lehetséges – hajolt fülemhez, lélegzete hajamat borzolta –, hogy más körülmények között tetszene neked ez a... hm, helyzet.
Szabad kezével a szalag végét piszkálta, óvatosan tapintotta ki kulcscsontomat a blúz anyaga alatt, riadtan próbáltam ellökni, mire Pokornyijov kinevetett.
– Ugyan már, kedvesem – lehelte. – Ugyan már, kiscicám. – Elhúzódott, hogy szemembe nézhessen, egy ragadozó éhes vicsorgása rejtőzött édeskés mosolya mögött. – Hiszen tudod, hogy nem tenném. Bármennyire csábít, hogy megkóstoljalak, sosem tenném. – Elengedte nyakam, finoman érintette meg ajkaimat.
Rohannom kellett volna, de a félelemtől megdermedtem. Pokornyijov komoran ráncolta homlokát, arcomat kémlelte.
– Megtehetném, Magda – közölte hűvösen. – Felgyűrhetném a szoknyádat, lehúzhatnám rólad a harisnyádat, a finom kis bugyidat, és itt, helyben az enyém lehetnél. Nem fogom megtenni, de megtehetném. És te nem mondanád el Minovszkijnak, tudom, hogy nem, mert félted tőlem. Minovszkij meg akarna engem ölni, és tartok tőle, képes is lenne megtenni.
– Vaszilij nem olyan, mint te – suttogtam.
– Gondolod? – kételkedett.
Dacosan feleltem volna, hogy igen, pontosan így gondolom, de ekkor felsivított a vízforraló.
– Ah, a tea! – Pokornyijov eleresztett, és lekapta a tűzhelyről a vízforralót, elzárta a gázt. – Milyet kedvelsz? Fekete teát? Gyümölcsteát?
Hátamat a falnak vetve próbáltam összeszedni magam, szívem hevesen vert, lábam reszketett.
– Gyümölcstea jó lesz – motyogtam.
– Cukorral, anélkül? – kérdezősködött Pokornyijov könnyeden, mintha az előző néhány perc meg sem történt volna.
– Csak... anélkül.
Egy fehér csészében nyújtotta át nekem a gőzölgő italt, a vidám álca egy pillanat alatt omlott komoly megbánásba.
– Bocsásd meg a rossz természetem, Magda. – Őszintének hatott, én mégsem hittem neki. – Nem akartalak felzaklatni.
– Nem történt semmi. – Elvettem tőle a teát, ügyeltem rá, nehogy kezéhez érjek.
A nappaliba vezetett, fellélegeztem a tágas helyiségben. Leültem az egyik karosszék szélére, a verejtéktől hideg ujjaim között tartottam az átmelegedett porcelánt. Pokornyijov velem szemben foglalt helyet az alacsony dohányzóasztal túloldalán. Cigarettát hozott, kihúzott egy szálat a dobozból, felém nyújtotta.
– A tea mellé? – kínálta.
– Nem, köszönöm – utasítottam el.
– Még mindig nem dohányzol? – Ajkai közé szorította a szálat, rágyújtott.
– Nem – füllentettem. – Vagyis – gondoltam meg magam – néha.
– Néha? – A tábornok az asztalra tette a dobozt és az öngyújtót, közelebb húzott egy hamust. – Eljutottunk onnan, hogy nem, oda, hogy néha? Az egyetem, mi?
– Többek között.
Pokornyijov hátradőlt a karosszékben, ajkaihoz emelte a cigarettát, sejtelmesen mosolygott rám a dohányfüstön át.
– Pályáztál ösztöndíjat a Szovjetunióba? – kérdezte.
Ujjaim megfeszültek a porcelán körül.
– Szerintem maga nagyon jól tudja, hogy pályáztam-e – válaszoltam hűvösen.
– Miből gondolod? – színlelt meglepetést.
– Feltételezem, nem véletlenül utasítottak el háromszor a kiváló eredményeim ellenére.
Pokornyijov egy másodpercig mérlegelt – aztán kurtán felkacagott, és én egész testemben megborzongtam, mintha jeges szélvihar süvített volna keresztül a szobán.
– Megfogtál – tárta szét karjait. – Lehet, hogy van hozzá némi közöm.
Rohadék! – szerettem volna üvölteni. Legszívesebben a fejére borítottam volna a forró teát, de a félelem lefogott.
– Miért csinálja ezt? – tört ki belőlem elkeseredetten. – Mit számítok én magának?
– Hogy is magyarázzam el neked, Magda? – simogatta állát eltöprengve Pokornyijov. – Azok után, hogy elutasítottál, úgy találtam, hogy mind rád, mind a drága Vaszilij Andrejevicsre ráfér egy alapos lecke az élettől.
– Nem hiszem, hogy magának kellett ezt így önkényesen... – kezdtem volna.
– Tegezz csak, kedvesem – torkolt le. – És de. – Előredőlt, a hamusba pöccintette a cigaretta elégett végét. – De, nekem kellett ezt a döntést önkényesen, ahogy te mondod, szépségem, meghoznom. Elárulom, miért. – Szívott egyet a dohányból. – Mit tanultál volna abból – fújta ki a füstöt –, ha egyszerűen elmész Vaszilij Andrejeviccsel Leningrádba? Olyan egyszerűen, mint ahogy kimondod azt, hogy vízumot szeretnél kérni. Nem, azt azért mégsem hagyhattam. Látom benned és Vaszilij Andrejevicsben is a potenciált, nagy hiba lett volna részemről veszni hagyni, miközben olyan sokat tehetnénk mi egymásért.
– Tudom, mit akar tőlem. – Az asztalra tettem a csészét, mert remegni kezdett a kezem, nem akartam a ruhámra löttyinteni a teát. – Vaszilij figyelmeztetett, amikor magáról beszélt. Engem nem fog behálózni.
– Még meg sem hallgattad, mit ajánlok.
– Akármit ajánl, nem fogadom el – makacskodtam.
– Magda, kedvesem – szólított meg gyengéden –, okos lány vagy te, nem kell neked elmagyaráznom, miért járnál jól, ha meghallgatnál, és el is fogadnád az ajánlatomat.
– Ahhoz is elég okos vagyok, hogy tudjam, lekötelezne. Ha pedig egyszer lekötelez, aligha szabadulok.
– Ugyan, hiszen Vaszilij Andrejevicset is elengedtem, miután megölte a drága Katyin elvtársat – mutatott rá Pokornyijov.
– Ha igazán elengedte volna, most nem ülnénk itt – vetettem ellen.
– Ehhez Vaszilij Andrejevicsnek semmi köze, rád és rám tartozik, Magda.
– A válaszom akkor is nem – jelentettem ki.
– Na, azért hallgass csak meg. Idd a teádat, ki fog hűlni – intett a csésze felé.
Dacból nem vettem magamhoz a teát, a tábornok finoman felvonta szemöldökét.
– Tervezel megint jelentkezni ösztöndíjra? – csevegett.
– Igen – bólintottam.
– Leningrádba?
– Leningrádba.
– Moszkvába nem?
Hezitáltam, Pokornyijov szája sarkában elégedett mosoly bujkált.
– Talán – motyogtam.
– Érdekes – dörmögte. – Azt, ugye, tudod, hogy csak egy szavadba kerül, és megkapod a vízumot. Ha – emelte fel az elégő csikket tartó kezét – te is segítesz nekem. Egy kis információszerzésről lenne szó, semmi többről.
– Úgy mondja, mintha ez annyira könnyű lenne, mint egy séta a parkban.
– Egy ilyen bájos, fiatal hölgynek biztosan könnyű lenne fejeket elcsavarni némi információért cserében – dorombolta Pokornyijov.
– Minek néz maga?! – hördültem fel. – Azt hiszi, hogy majd férfiakkal fekszem össze, hogy magának kémkedjek?!
– Senkivel nem kell lefeküdnöd, édesem – nyugtatott a tábornok. – Annál ügyesebb vagy te, nem lenne rá szükség.
– Nem, Ivan Mihajlovics, a válaszom még mindig nem.
– Természetesen, ha rábólintasz a dologra – folytatta, oda se hallgatva –, nemcsak elutazhatsz a Szovjetunióba, és a szerelmeddel lehetsz, hanem ismét elhozom neked az édesapád dossziéját.
Szívem botlott egyet. Közel tíz éve volt már akkor, hogy apa eltűnt, közel tíz éve nehezedett a szűnni nem akaró gyász családomra, és Pokornyijov olyan egyszerűen kínálta fel a választ, mintha ez a tíz év semmit sem számított volna. Egy kicsit meginogtam elhatározásomban, éppen csak egy pillanatra. Pokornyijov ezt akarta kihasználni, én viszont nem hagytam magam.
– Az édesapám nem akarná, hogy magával üzleteljek – mondtam magabiztosan.
A tábornok a hamusba nyomta az elszívott csikket.
– Mondd csak, Magda – kezdte számítóan –, elmennél te azért az emberért, akit szeretsz, még Szibériába is? Akárcsak Szonya tette a regényben...
Megrökönyödve pislogtam rá, és nem voltam benne biztos, hogy pusztán véletlen egybeesés az egész, vagy valahonnan, akárhonnan tudomást szerzett a becézésekről, a párhuzamról, amit magunk vontunk Raszkolnyikov és Szonya között.
– Elmennék, igen – válaszoltam. – Ahogy elmennék most haza – szökkentem talpra. – Köszönöm a vacsorát és a teát. – A csésze még mindig tele volt a kihűlt itallal.
– Máris mennél? – sajnálkozott Pokornyijov.
– A bátyám és a barátnőm már biztos keresnek, nem akarom, hogy aggódjanak értem.
– Ám legyen. Elviszlek – állt fel a tábornok.
– Nincs rá szükség – tiltakoztam. – Majd megyek busszal.
– Nem hagyom, hogy késő este egyedül járkálj a városban. – Pokornyijov nem tűrt ellentmondást. – Hazaviszlek.
Beletörődően hagytam, hogy az előszobában felsegítse a kabátom, aztán felkaptam a sarokban heverő táskám. Pokornyijov fürgén bújt a tábornoki kabátba, a rangjelzés tiszteletet parancsolóan villant meg vállán, nem számított, hogy a férfi nem viselte a teljes egyenruháját.
A fekete Volga a ház mellett parkolt. A tábornok kinyitotta nekem az utasülés melletti ajtót, kelletlenül ültem be a kocsiba, a lábam mellé tettem le a táskám, összezártam térdeim. Ámulva pislogtam körbe, mert bár ültem Vaszilij Pobedájában többször, a Volga valahogy olyan más volt; nagyobb, elegánsabb, tekintélyesebb. Mégiscsak egy vezérkari tiszt autójában ültem, ott, ahova sosem gondoltam volna, hogy egyszer jutok. Szívesebben utaztam volna egy trolin, ami azt illette.
Különös volt Pokornyijovot vezetni látni, hozzá nem illően emberinek hatott. Nem akartam bámulni, inkább feszélyezetten elfordultam a másik irányba. Bár már ritkult a forgalom, én lejjebb csúsztam az ülésben, nehogy valaki meglásson engem, egy fiatal lányt egy Volgában egy idősebb tiszt mellett. El tudtam képzelni, mit gondoltak volna rólam az emberek.
– Nem kell azonnal döntened, Magda – szólalt meg a tábornok hosszas hallgatás után. – A múltkor elkövettem azt a hibát, hogy azonnal választ vártam tőled, ezúttal viszont hagyom, hogy megfontold.
Konokul hallgattam.
– Elmondhatod, mi jár a fejedben, Magda.
– Semmi olyan, amit ne mondtam volna már el – feleltem kimérten.
– Szerintem meg sokkal több jár a fejedben, mint azt mondod.
– Ha így is van, nem tartozik magára.
– Talán nem. A legfontosabbat viszont tudom rólad, Magda. – Továbbra is kedvesen beszélt, és ebben rejlett a legnagyobb fenyegetés.
– És mi az? – néztem rá
– Hogy mi a leghőbb vágyad.
A gyér megvilágításban baljós árnyék vetült arcára, amikor egy pillanatra fenyegető vigyorra húzódott szája, megrettenve kaptam el róla tekintetem.
– Kitenne itt? – kértem. Már nem jártunk messze a lakásunktól, azt a pár utcát gyorsan lesétáltam. – Nem akarom, hogy a bátyám meglásson véletlenül – magyaráztam, mielőtt a tábornok akadékoskodhatott volna.
– Jó, legyen.
Az utca szélére húzódott, és leállította a motort. Felkaptam a táskámat, és készen álltam kiszállni a kocsiból – de Pokornyijov elkapta csuklóm, kellemetlen borzongás futott végig gerincemen.
– Várj még egy kicsit, Magda. – Ujjai lassan csúsztak le bőrömről, tenyerét nyújtotta. – Adj nekem egy darab papírt és ceruzát, szépségem.
Ügyetlenül reszkető kézzel téptem ki egy oldalt az egyik füzetemből, előkotortam egy ceruzát, és átnyújtottam a tábornoknak. Pokornyijov a műszerfalnak nyomta a lapot, két telefonszámot írt rá.
– Tessék. – Összehajtotta a papírt, a ceruzával együtt átnyújtotta nekem. – A közvetlen telefonszámom, az egyik az irodai, a másik az otthoni, valamelyiken elérsz. Hívj, ha meggondoltad magad. Vagy ha szívesen lennél megint vendégem egy kellemes vacsorára – kacsintott rám.
Bizalmatlanul vettem el tőle a cetlit.
– Nem ígérem...
– Semmit sem kell ígérned, kedvesem. – Elkapta a papírfecnit és ceruzát tartó kezem, szájához emelte, puha csókot nyomott rá.
– Minden jót, Ivan Mihajlovics – szabadítottam ki magam szorításából.
A kora márciusi éjjel jóleső hűvösséggel csípte felforrósodott arcom. A papírdarabot és ceruzát a táskámba süllyesztettem, magamat szorosan átölelve siettem végig a kihalt utcán, nem néztem a Volgára, amikor az elhajtott mellettem, makacsul lehajtottam fejem. Magamon éreztem Rettegett Ivan tekintetét.
Futólépésben pár perc alatt hazaértem, megkönnyebbülve zártam be magam mögött a súlyos kaput, átvágtam a sötét belső udvaron. A lakásunkban égett a villany, egy alakot láttam a függöny mögött mozogni, mire megtorpantam. Azt hittem, Imréék a BRD-ben lesznek, ügyesen kellett hazudnom, merre jártam. Mély levegőt vettem, és bár legszívesebben fáradtan összeomlottam volna, összeszedtem a maradék erőmet, folytattam utamat.
Benyitottam a konyhába; Imre, aki egészen addig fel-alá járkálhatott, megállt, és felém fordult. Katka felugrott a hokedliről, odarohant hozzám, szorosan ölelt át.
– Jaj, úgy aggódtunk...! – pityeredett el.
Barátnőm válla felett megpillantottam Adriánt, az asztalnál ücsörgött, kihúzta magát ültében, megkönnyebbülten mosolygott rám.
– Mégis hol a fenében jártál?! – förmedt rám Imre.
Szelíden toltam el magamtól a könnyeit törölgető Katkát, nyugtatóan veregettem meg karját.
– Bocsi, felmentem egy barátnőmhöz a régi kollégiumomba – hazudtam.
– Tudod, te mennyi az idő?! – mennydörögte bátyám.
– Öh, nem, nem tudom... – hebegtem bűnbánóan.
– Elmúlt tíz!
– Ne haragudjatok, nem figyeltem! – szabadkoztam. – Olyan sokáig csacsogtunk...
– Halálra aggódtuk magunkat érted! – kiabálta bátyám. – Már azon gondolkodtunk, hogy a rendőrségre megyünk!
– Ugyan már minek mentél volna oda? – vágtam vissza. – Nem elvesztem, csak elbeszélgettem egy barátnőmmel az időt.
– Ne csinálj ilyet még egyszer – kért Katka. – Aggódtunk, nem esett-e valami bajod.
– Nincs semmi bajom – nyugtattam mindenkit. – Mondom, nem figyeltem az időt, ennyi az egész.
– Van fogalmad róla, min mentünk mi keresztül?! – hőbörgött Imre. – Azt hittem, hogy már megint valami szovjettel léptél le éjszakára!
– De, tábornokokkal teázgatok mostanában esténként – dünnyögtem kimerülten.
Imre nem értékelte a megjegyzést.
– Nem vagy vicces! – ripakodott rám. – Mit mondok anyának, ha bármi bajod esik?!
– Túl sokat aggódsz – intettem le. – Miért nem vagytok a BRD-ben? – néztem Katkára, aztán Adriánra. – Nem úgy volt, hogy felléptek? – kérdeztem tőle. – Korán van ahhoz, hogy vége legyen a bulinak.
– Elhalasztottuk – felelt Adrián.
– Valaki a falra firkálta a bisztró közelében, hogy "égjen a párt!" – suttogta Katka.
– Jesszusom, botrány! – szörnyülködtem. – És én mit mondok anyának, ha neked bajod esik? – pillantottam Imrére. – Nem kellene a BRD-be járnotok. Már bocs, Adrián – fűztem hozzá.
– Megértelek, Magda – dörmögte. – Kicsit talán veszélyes...
– Jaj, már – forgatta szemeit Imre. – Valami hülye túl sokat ivott, és felbátorodott. Pár hét, és minden a régiben lesz, mindenki elfelejti.
– Addig fogalmam sincs, hol fogunk fellépni – kesergett Adrián.
– Valahol máshol nem tudtok helyet szerezni? Valamelyik barátodnál, mondjuk? – ötletelt Imre.
Szobám felé hátráltam, remélve, hogy a figyelem elterelődött rólam – Katka viszont megszólított:
– Nem vagy éhes?
– Nem, köszi – ráztam fejem.
– Ne hidd, hogy megúszod ennyivel – mérgelődött Imre.
– Jaj, ne hisztizz már – torkoltam le. – Nem történt semmi különös!
– Én megyek, ha... – állt volna fel Adrián, de Imre marasztalta.
– Maradj még egy kicsit. Sört töltsek még? Van még, Katica?
– Van, igen.
Kihasználtam, hogy Adrián ismét magára vonta a figyelmet, és a szobámba iszkoltam. Ledobtam táskámat a padlóra, leguggoltam, és előbányásztam belőle a fecnit Pokornyijov telefonszámával, méghozzá azzal a feltett szándékkal, hogy szétszaggatom, és a szemétbe dobom.
Ujjaim megálltak a papír élén, hallgattam Imre és Adrián beszélgetését a BRD-ről, haboztam.
Lehet... lehet, jól fog jönni – húztam ki az íróasztal alsó fiókját, félretoltam a rongyos tankönyvet, és a Makarov alá csúsztattam a cetlit. Kihúztam hajamból a sárga szalagot, undorodva dobtam rá.