2 nap múlva
NÉGY ÓRA ALVÁSSAL működök. Ölj meg most. A reggeli órák örökké tartanak. Már bedobtam három kávét ma, de az energiabomba helyett, a koffein csak lecsapolta a csekély kis energiám, amim volt. Magamhoz ragadok egy késői ebédet a suli étkezdéjében, egy hátsó sarokasztalt választok, és hagyjanak békén rezgéseket küldök, mert rohadt fáradt vagyok társalogni bárkivel. A kajának sikerül egy kicsit felébresztenie, és a régi vagyok, amikor a kémia labor ajtajához sétálok. A matek teremhez közeledek, és megállok az utamon. Nem más, mint Carter ténfereg a széles folyóson, sötét szemöldökét összevonja, ahogy üzenget a telefonján. A sötét farmerje körbeöleli a hosszú, izmos lábát, és a fekete pulóvere olyan ízléses módon húzódik a széles vállán, amitől megborzongok. A szívem gyorsabban ver, ahogy közelebb érek, megfordult a fejembe, hogy elbújok vagy ilyesmi, de tök gáz lenne nem? Egyébként együtt vagyunk vagy mi. Próbálom eldönteni, hogy köszönnöm kell, vagy csak bólintsak, de megoldja ezt a problémámat, mert ő beszél először.
- Szia. –a szája félmosolyra húzódik. Majd végig mért és próbál nem nevetni, de nem sikerül neki, mert felnevet.
- Szép csizma.
Felsóhajtok.
- Azt hittem, hogy esni fog.
- Mindegy hoztam neked kávét. –két habos csészét tart a kezében, és egyiket felém löki vigyorogva.
- Egy kávé neked. Gondoltam, szükséged lehet rá.
- Életmentő vagy –lehelem. Válaszképpen csak rám kacsint.
- Igen az vagyok. Apropó életmentő akkor ma már járunk. Szóval jönnöd kell az edzéseimre.
- Edzésre? Mért kéne mennem?
- Mert egy sportolnak a csaja vagy.
- Ez nem ok arra, hogy menjek amúgy is hazugság.
- Hé, hangosabb nem menne? –rázza meg a fejét. Pedig nem is mondtam hangosan.
- De megy, mondhatom hangosabban, ha akarod. –nevetek fel.
- Akkor azt hiszem az egyetlen megoldás, ha elhallgatatlak. –megint az a bizonyos fél mosoly. A nevetésem abba hagyom szent szar a szívem hevesen dobog, olyan hangosan, hogy még ő is hallja.
- Nocsak, elvitte a cica a nyelved csillagom? –közelebb hajol, egyre közelebb kikészít ez az egész helyzet. Úgy érzem, hogy lángol az arcom és minden körülöttem. Na ezt még kémia órán sem tanítják az biztos.
- Carter! –kiabálja, azt hiszem Mike a csapattársa. Carter elhúzódik tőlem. Aminek egyszerre örülök és sajnálok utálom azt, amit kihoz belőlem.
- Oh, bocs tesó megzavartam valamit?
- Nem dehogy csak beszélgetünk, mizu? –„nem dehogy". Észben kell tartanom ez egy alku és nem igazi. Nem jövünk be egymásnak semmi érzelem, csak semmi érzelem. Hülye lennék belé szeretni nem? Főleg Carterbe, meg amúgy is szabály az szabály.
Elkezdtek beszélgetni az edzésekről meg a meccsről szóval, amikor Carter nem figyelt elrohantam. Nem sokára kezdődik amúgy is a kémia órám. A pulzusom továbbra is száguld, ahogy bemegyek a terembe. Röhej ez az egész amit ő okoz, hülye testem nem hallgat rám.