Vágyálom - Carter

22 fejezet

Reggel egy hívásra ébredek és egy cetlire. Remek. Először a cetlit veszem a kezembe ez áll benne:

Szia, kincsem előrébb hozták a munkát muszáj volt mennem reggel indultam nem akartalak felébreszteni majd hívlak légy jó vigyázz magadra puszi szeretlek.

Anya.

Remek, hanyatt dobom magam ez csodás azt hittem ma is együtt töltjük a napot. A telefonom újra megszólalt. Carter nevét mutatja. A szívem hevesebben vert attól tartók egyszer kifog esni a szívem, mert annyira ver. Mire észhez tértem már a kezemben volt a telefonom és a fülemhez tartottam.

- Szia, szépségem. –erre csak mosolygok.

- Á te vagy az Carter. –viccelődők vele.

- Miért ki más lennék?
- Nem tudom, valami elrabló? –komolyan Elizabeth elrabló? Ennél jobb nem jutott volna eszedbe.

- Most keltél fel?

- Ennyire látszik?

- Igen, rémes.

- Igazán rendes vagy ma is.

- Köszönöm, hogy még rendesebbnek tűnjek húsz perc múlva nálatok vagyok. –hogy micsoda? Mit akarhat.

- Mi? Hajnali.... –az órára pillantok, mondanám, hogy hajnali hat óra, de tíz órát mutat. Ennyire elaludtam? Mielőtt folytathatnám, Carter közbe szól.

- Tíz óra neked hajnal? Ideje lesz felkelned szépségem. –ma egész jó kedve van. Mármint nem baj, ha az van.

- Dehogy is azt hittem még korán van.

- Igyekezz, mert ott vagyok.

- Jézusom oké. Akkor ne hívogass, mert így nem tudok koncentrálni.

- Miattam nem tudsz koncentrálni? Csak nem tetszek neked? –szent szar.

- Ne beszélj marhaságokat, te vagy az iskola legcsúnyább sráca még hogy tetszetsz. Viccnek is rossz. De most leteszlek, szia, Carter.

Mielőtt válaszolhatna, le rakom a telefont. Ez így reggelre sok volt. Túl sok. Fogalmam sincs, mit akarhat, de be kell, valljam, alig várom, hogy ide érjen.

Miután felöltöztem, rendben tettem magam épp csengetnek. Megjött. Gyorsan a tükör elé lépek megigazítom a ruhám és a hajam. Majd amilyen gyorsan csak tudok elindultam az ajtóhoz, hogy beengedjem őt.

- Szia, ismét. –szólal meg Carter.

- Szia.

- Induljunk.

- Hova?

- Majd meglátod, gyere. –fogalmam sincs ez így mi kora reggel, de bele megyek.

Az út csendesen telt el. Semmit sem mondott amióta eljöttünk otthonról. Izgulok és ideges vagyok nem is tudom. Idegesít, hogy nem mondja meg hova megyünk. De rohadtul még jobban inkább azért vagyok ideges, mert izgulok. Izgulok, mert itt van mellettem és ez megrémiszt. A tudat, hogy valami féle érzelmeket táplálok, iránta megrémiszt. De az jobban, hogy ő nem érez ugyan így.