Vágyálom - Carter

28 fejezet

- Ezt nem teheted. Megegyeztünk.

- Igen tudom Carter, de már boldogulsz mindent megbeszéltünk már csak tanulnod kell és átmész, és akkor mehetsz a New York-i egyetemre. Amúgy is már csak pár hét van hátra itt az ideje, hogy vége legyen.

- Mi történt? Miért gondolod ezt? Szükségem van a segítségedre.

- Nincs Carter egyáltalán nincs. Sőt egyedül is meg vagy.

- Nem tudhatod.

- De tudhatom.

- Rohadtul nem tudsz te semmit. –szinte már kiabál. Váratlanul ért ez a kitörés. Nem tudom, miért viseli meg ez ennyire. De választ nem adok erre. Nem is tudok már mit mondani.

Kisebb csend után megszólal.

- Nem teheted ezt, mert... szükségem van rád. –ezt nem értem.

- Ezt, hogy érted?

Közelebb jön és leül mellém.

- Talán már nem akarom, hogy csak az áll barátnőm legyél. –ez... hogy mi? Én ezt... Erre nem számítottam.

- Kérlek, mondj valamit. –szólal meg újra. Amit mondott kicsit lesokkolt.

- Nem tudom, mit mondhatnék.

- Én azt hiszem, megyek mindegy is. –fel áll Carter és elindul az ajtó felé.

- Várj. –szólók utána.
- Nem hallgattál végig. –megáll az ajtóban, de nem fordul felém.

- Azt hiszem, már nem akarom, hogy csak az áll barátnőd legyek.

Carter végre felém fordul. Zöld szemében remény csillan fel. Mosoly jelenik meg az arcán még közelebb lép hozzám. Megfogja a kezem és felsegít. Majd mikor felálltam közelebb kerültem hozzá. Szinte az arcunk egymáshoz ért. És ekkor Carter lecsap az ajkaimra. Ez a csók más, mint a többi nem lassú és nem gyors inkább szenvedélyes. Carter felemel és én átkulcsolom a derekát. Majd leül az ágyra. Még mindig az ölében vagyok és megszorítja a fenekemet. Szorosan hozzásimulok, és két kézzel fogom az állát, a hüvelykujjammal gyengéden cirógatva az arcát. Érzem, ahogy megfeszülnek az izmok a karján, amikor leemel az öléből, és maga mellé fektet az ágyra. Az egész testem megdermed, miközben fölém helyezkedik, és végigsimítja a combomat. Egy pillanatig attól tartok, hogy megbénultam, de az ajkam még mozog, és csókolózom, tehát nem fenyeget ez a veszély. Csak az ismeretlentől való félelem bénít meg. Még sosem kerültem ilyen helyzetbe egy fiúval sem. De akármilyen ideges vagyok, akkor sem hagyom abba a csókot. Egyre hevesebben ostromolja a számat. Elengedem az arcát, kibújok a kardigánomból és félrehajítom. Közben Carter is a pólója aljához nyúl. Remegő kézzel próbálok segíteni neki, hogy a csók megszakítása nélkül le tudja venni. Észreveszi az igyekezetemet, és a számba nevet. A nevetése őszinte és vidám, mosolyt fakasztó, megnyugtató. Elhúzódik tőlem, gyorsan kibújik a pólóból, és hátrahajítja a válla fölött. Felhevült arccal, pirulva bámulom a kockás hasizmát, meg a V-vonalas ágyékát. Úgy érzem, mintha álmodnék, mert Carter a fehérneműmodellek világához tartozik, és semmi keresnivalója nincs itt mellettem, az ágyban. Visszafekszik rám, a kulcscsontomra szorítja az ajkát, és megragadja a derekamat. A másik keze közben megint felfelé kúszik a combomon. Lassan, őrjítően csókolgatni kezdi a bőrömet, én meg beletúrok a hajába, és az ujjaim köré tekergetem a fürtjeit. Lehunyom a szemem, és az arcomat a homlokához szorítom. Igyekszem lecsillapítani a zaklatott lélegzetemet. Soha életemben még nem voltam ennyire ideges, mint most.

Carter teste forró, mint a kályha, de én úgy érzem, hogy didergek, amikor a mutatóujjával megcirógatja a melltartóm csipkés szegélyét. A gyomrom összeszorul az izgalomtól. Félek. Carter tapasztalt és én meg totál tapasztalatlan vagyok. Az agyamban egymást kergetik a gondolatok. Mit csináljak a kezemmel? Hova nyúljak? Várjam meg, amíg ő kezdeményez, vagy én lépjek? Nem kéne most valamit csinálnom? Kigomboljam a farmerját, vagy megcsókoljam a nyakát?

Carter ajka a kulcscsontomról az állam felé kúszik, az egyik keze pedig felfedezőútra indul a testemen. A másikkal megcirógatja az arcomat. A mozdulata csupa gyengédség. Nem akarom, hogy abbahagyja, pedig egyre nehezebben kapok levegőt. Kétségbeesetten kapaszkodok a hajába. Nem akarok durva lenni, de nem tudom visszafogni magam, és egyre erősebben húzom, miközben megfeszítem a hátam, és felemelem a csípőmet. Félek, hogy mit szól, ha meglátja a testemet. Csak megáll, és megvárja, hogy leküzdjem az idegességemet. Akkor sem beszél, amikor kikapcsolja a melltartómat, és később sem, amikor feláll, hogy kibújjon a farmerjából, és elővesz valamit a tárcájából. Egy szót sem szól, de nekem így jó. Jó, hogy ebben a fülsiketítő csöndben élhetem át először a nagy eseményt, azzal a személlyel, akibe belezúgtam. Ettől még csodálatosabb az egész.