Vágyálom - Carter

10 fejezet

Általában büszke vagyok magamra, hogy helyén van az eszem és megalapozott a döntéshozatalom, de beleegyezni Carter korrepetálásába? Hülyénél is hülyébb. Még mindig szidtam magam érte az este, ahogy felhajtok a házhoz. Ráadásul azt mondta suli után felvesz, de nem jött el. Ráadásul még kisebb bűntudat is emésztet délután óta. Bár úgy érzem nem helyes, amit kérni fogok tőle, szépen szólva kihasználom az adott alkalmat és ezt a bűntudatom nem engedi. Ráadásul még izgulok is a tóparti séta óta nem voltunk kettesbe igaz, hogy semmi nem volt köztünk csak két ismerős elment sétálni, de attól még izgulok. Carter városi háza kétemeletes, tornác helyett veranda, és az előkert meglepően tiszta. Vonakodásom ellenére kikényszerítem magam az autóból, és az ajtóhoz sétálok. Rockzene harsog a házban. Egy részem azt kívánja, hogy senki se hallja meg a csengő csengését, de tompa lépések visszhangoznak az ajtó mögött, ekkor kinyílik, és azon kapom magam, hogy ránézek egy magas srácra, szőke tüskéshajjal és a barna szemével néz le rám. Nincs meglepődve, hogy itt lát lehet Carter beavatta, hogy ma jövök.

- Hé, biztos te vagy a korrep tanár. –tanár? Az túlzás. A srác nem ismerős, valószínűleg nem a mi sulinkba jár.

- Igen valami olyasmi.

- Akkor gyere be Carter mindjárt kész. –kész? Még is mivel kész? Belépek az ajtón ismerős érzés villan át rajtam. Emlékszem, hogy itt nem csak Carter lakik pár haverja is. Azt nem tudom kik.

- Amúgy Jack vagyok. –mutatkozik be, a szőke tüskéshajú srác.

- Én pedig Elizabeth. –egy kis mosolyt villantok felé mire ő is. Beszélgetésünket egy szőke lány zavarja, meg aki kicsit kócos, rúzsa egy kis része a száján elkenődve. Ismerős a lány láttam a bulin. És akkor bevillan a kép, hogy ő Carterrel volt azon a bulin. Kisebb féltékenység hatol végig az egész testemen. Nem tudom miért zavar, de zavar. Észre veszi a szőke lány, hogy itt vagyok, végig néz, rajtam majd elmosolyodik. Azt hiszem ez nem a „kedves" mosolya. Elköszön Jacktől és kirohan az ajtón. Carter meg épp jön le a lépcsőn. Kócosan és póló nélkül. Talán elfelejtette, hogy jövők? Bármennyire is zavar az előző lány itt léte meg kell hagyni nagyon jól néz ki póló nélkül. Kockái feltűnően jól néznek ki. Gondolataim hamar elvesznek mert  Carter észrevesz, majd meglepetés tükrözi az arcát. 

- El? Te mit keresel itt? –még, hogy mit keresek itt? Ez komoly? Most nem tudom mi rosszabb az, hogy elfelejtette, hogy ma tanulunk vagy az, hogy észre vette, hogy az izmos felsőtestét bámulom.

- Ezt komolyan kérdezed? –mordulok rá. Kissé idegessé tesz, hogy ennyire nem érdekli semmi.

- Én azt hiszem le lépek. Majd jövők. –mondja Jack. Majd ahogy mondta úgy el is tűnt.

- Igen. –igen? Még egyszer meg kérdezem ez komoly?

- Talán péntek van? És azt mondtad Pénteken felveszel és kidolgozzuk a tételeket.

- Baszki teljesen ki ment a fejemből. Ne haragudj, elfoglalt voltam. –még, hogy ne haragudjak?

- Hát azt észre vettem. –lehet le kéne nyugodnom. Így az én tervemnek is annyi lesz.
- Mindegy. –motyogom.

- Tényleg sajnálom.

- Remek örülök neki. –kissé gúnyosan hangzott, de ő nem vette észre, mert mosolyogni kezd. Tényleg ilyen hülye? Vagy én vagyok túl féltékeny? 

- Gyere, akkor menjünk fel a szobába. –bólintok. Majd követem. Megpróbálok nem arra gondolni, hogy épp az előbb mi volt ott. De más is eszembe jut. A francba. A hálószobájába akar tanulni? Bár biztos vagyok benne, hogy ebben az iskolában minden lánynak ez a nedves álma, de engem nyugtalanít, hogy egyedül legyek vele megint.

Lepottyan a hatalmas ágy szélére, és hátradől a könyökére. Most komolyan?

- Ez nem vicces. –összeszorítom a fogam. Csak kedvesen Elizabeth csak kedvesen.

- Ebben semmi sem vicces –motyogta. Elő veszi a telefonját és elmerül a telefonjába és nem is néz fel, amikor lerakok, rengetek könyvet az ágyára.

- Készen állsz vagy még van egy kis dolgod?  –mondom gúnyosan. Szórakozott hangon beszél:

- Persze. Egy perc. –hosszú ujjai megérinti az üzenet elküldését, majd leejti a telefont a matracra.

- Sajnálom. Figyelek.

A leülésem korlátozott. Van egy íróasztal az ablak alatt, de csak egy szék van, amit alátemet egy halom ruha. Ugyanez vonatkozik a fotelre a szoba sarkában. A padló keményfa, és kényelmetlennek néz ki. Az ágy az. Vonakodva törökülésbe ülök le a matracra.

- Oké, azt hiszem, először végig kell mennünk az összes elméleten. Győződjünk meg, hogy az összes fontos pontot ismered.

- Jól hangzik.

- Kezdjük a nagy földrajzi felfedezésekkel. – Kinyitom a jegyzetem. Carter felcsúszik a nagy testével az ágy tetejére, a fejét a fakereten nyugtatja, és nagyot sóhajt, ahogy az ölébe rakom  az olvasmányt.

- Olvass – parancsolom meg.

- Hangosan? –kérdezz vissza.

- Igen. És ha kész vagy, azt akarom, hogy összefoglald, amit csak tudsz. Gondolod, tudod kezelni ezt? –egy szívdobbanásnyit vár, majd az alsó ajka megremeg.

- Lehet, rossz az időzítés, hogy elmondjam, de... nem tudok olvasni. –az állam leesik. Szent szar.

Carter olyan hangosan felnevet, hogy tőle hangzik az egész szoba.

- Nyugi csak poénkodtam veled. –aztán mérgesen néz rám.
- Tényleg azt gondoltad, hogy nem tudok olvasni? Jézus Krisztus, Eli. –egy édes mosoly villantok rá.

- A legkevésbé sem lepődnék meg. –kivéve, hogy Carterrel nem ért véget a meglepetéseknek. Nem csak, hogy elolvasta az anyagot egy sima, artikulált hangon, de folytatta szinte szóról-szóra való összefoglalásával.

- Fotografikus memóriád van, vagy ilyesmi? –követelem.

- Dehogy. Csak jó vagyok a tényekben. –vállat von.

Carter telefonja rezegni kezd.