És ezt nem úgy értem, hogy neten megnézik milyen képeket tölt fel az illető, hanem szabályosan követi.
Minden egyes lépéséről tudni fog és tudja mikor van egy kis szabadideje az ember lakásában körülnézni amíg a tulajdonos nincs otthon. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben mikor a telefonom egy hangot adott ki. Írtak.
Csak meredtem bámultam magam előtt készülékre és nemes egyszerűséggel kiesett a kezemből. Mire feleszméltem már elhullattam pár könnycseppet. Félek. Félek, hogy csak hazudozott és játszik velem. Ha tényleg ezt csinálja és el akarja érni, hogy tökre menjek nagyon jó úton halad.
Vasárnapo napom szintén olyan unalmasan telt mint a tegnapi délutánom. Joaquinnal váltottam pár szót és talán ő volt az egyetlen a hétvégen akivel chateltem. Joshua se keresett, de már úgy voltam vele, hogy ha majd eszébe jutok akkor írni fog, nem fogom én keresni és eldobni a becsületemet.
Ma reggel Joaquin jött értem és a suliba vezető út csendben telt. Ő nem kérdezett semmit, én meg nem akartam beszélni amit ő tiszteletben tartott. Sulihoz érve kiszálltam a járműből, megigazítottam a hajam és a kiskabátom is összehúztam mert eléggé csípős volt reggel az idő. Körbe néztem, de rajtunk kívül csak pár kilencedikes és tizedikes volt a parkolóban. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem Joshua- t kerestem, mert nagyon is őt kerestem. Elindultunk a porta felé mikor hirtelen hátulról valaki csípőn ragadott és megpörgetett a levegőben. A mozdulattól megszédültem és a reggelim is majdnem visszaköszönt. Felnéztem az illetőre és Vele találtam magam szembe. Szőkés- barna haját megvilágította a nap sugara, szemplői már kezdtek elhalványulni, és a mosolya... szóval a mosolya tökéletes úgy ahogy volt. Smaragdzöld szemeit számra vezette és ösztönösen megnyalta ajkait. Felém közeledett de én odanyúltam mellkasára ezzel megállítva őt. Kérdőn nézett rám és a mögötte lévő haverjai pedig egy halk ''Na tesó." -t mormoltak el.
- Valami baj van? – jött felém eme pompás kérdés.
- Valami baj van? Ez komoly? Szombaton faképnél hagytál pedig csak segíteni akartam, tegnap pedig nem is kerestél. Velem ne merjél játszani Joshua Davis mert kurvára megbánod! – emeltem feljebb a hangom és az ujjaimat is fenyegetve mutattam neki. A körülöttünk lévő diákok csak érdeklődve figyelték az eseményeket és, hogy ennek mi lesz a vége.
Felnevetett majd államnál fogva magához húzott egy csókra. Ajkai annyira puhák voltak, hogy majdnem elolvadtam tőlük. Lassan elválva egymástól az én szemeim még mindig szikrákat szórtak, de emellett felcsillant benne valami.
- Ezzel nem oldottál meg semmit – tettem keresztbe magam előtt a kezeim.
- De, nem is ártott – borzolta össze a hajamat és szorosan magához ölelt. – Tudom, hogy vasárnap nem mutattam magamról semmi életjelet, - mormogta a nyakamba - de miután hazaértem anyámék az ebédlőben ültek és miután hallották, hogy megérkeztem felnéztek rám, anyának vörösek voltak a szemei a sírástól, apának a szemei pedig csillogtak. És nem a haragtól. Leültem hozzájuk és elmesélték miután én elmentem otthonról apám teljesen megőrült. Azt hitték, hogy így örökre elüldöztek onnan, szóval bejelentették, hogy el fognak menni ilyen ''Anonim gyűlésre" – rajzolt macskakarmokat a levegőbe, majd az eddig bent tarott levegőt szaggatottan kifújta. – És remélem ez segíteni fog nekik, és ha kell támogatom őket mindenben. – mondta és arcát égnek emelte. Leemeltem a fejét, hogy rám tudjon nézni.
- Büszke vagyok rád! – böktem ki végre és a fiúnak csak úgy felragyogott. Szorosabban magához ölelt mint az előbb és éreztem, hogy egy újabb mély levegőt szívott magában. Mikor elengedett láttam rajta, hogy a szempillái nedvesek voltak a könnytől.
- Még senki nem mondta ezt nekem. – simított végig arcélemen. – És ez rohadt sokat jelent nekem egy olyan ember szájából hallani aki fontos számomra.
- Óóh. – érzékenyültem el. Mellkasába fúrtam az arcom és mélyen beszívtam illatát. Mikor vége volt ennek az ''érzelgős pillanatnak" zsebkendővel megtöröltem az arcom, és a szemem alatti részt, hogy még véletlenül se kenjem el a sminkem. A suli bejárata felé fordultunk mikor azt vettük észre, hogy azoknak a fele akik az előbb is a kapuban voltak meredten és hüledezve bámulnak felénk. Joaquin felé fordultam aki keresztbe tett karjaival csak mosolygott ránk. A vállamnál erős szorítást éreztem, felnéztem Joshuara akinek szemei szikrákat szórtak a legjobb barátomra és szabadon lévő kezét ökölbe szorította és állkapcsa is megfeszült. Megfagyott a levegő köztük, Joaquinnal nem értettük, hogy mi a fiú baja. Kínomban megtörtem a csendet.
- Joaquin, nem megyünk fel a terembe? – néztem rá összeszorított ajkakkal és nagy szemekkel, hogy vegye a célzást.
- De... jó ötlet. – vette el végül a pillantását a fiúról. Odahajoltam Joshuahoz egy pusziért aki még addig se vette le a fiúról a szemét.
Gyorsan odasiettem Joaquinhoz és a hátánál fogva toltam be a portáig.
- Ennek meg mi a baja? – nézett le rámz
- Hidd el, ha tudnám elmondanám. – sóhajtottam hihetetlenkedve.
A többi naphoz képest hétfőként kevés óránk szokott lenni. Egyikre se tudtam odafigyelni száz százalékosan, de nem nagyon törődtek ezzel a tanárok. Kivéve az utolsó órán. Olasz.
- Mi Scusi, Sofia! Ide tetszik figyelni? – tette csípőre kezeit a tanárnő, hirtelenen feleszmélve néztem körbe és mindenki engem figyelt. – Már negyedjére szólítom fel a mai órán, örülnék ha ide figyelne és nem felesleges dolgokon járna az esze! – emelte feljebb a hangját amire fellángolt bennem valami.
Kínosan elnevettem magam mire értetlenül nézett rám.
– Olyan jó, hogy manapság már mások mondják meg a másiknak, hogy mit kéne csinálnia. Esetleg nem szeretne egy kis távirányítót az agyamhoz, hogy mindig tudjon irányítani? Szerintem ez egy jó ötlet, legalább akkor be tudná állítani rajtam egy ''Érdeklődés" funkciót.
Kicsit időn túl vagyok, de csak most volt időm foglalkozni a történettel. Kicsit elment a mai napon az ihlet, de most kitaláltam pár jó fordulatot és remélem nektek is tetszeni fog <3