"Mit gondolsz, nem egyenlíti ki a parányi, egyszeri bűnt ezer jótett?"
/Dosztojevszkij/
– Marnyik elvtársnő! – A szlavisztika intézet igazgatója kilépett az irodájából. – Jöjjön csak.
Feljebb rántottam táskám pántját a vállamon, és beléptem Faludi nyomában az irodába. Az igazgató nem az asztalához ült le, hanem a szoba másik szegletében lévő kanapé felé intett. Egy pillantást vetettem a falon függő, impozáns Lenin festményre, majd annak hátat fordítva leültem a kanapé szélére. Összekulcsoltam ujjaim térdeimen, Faludit figyeltem, az intézetigazgató felkapott egy papírt asztaláról, és letelepedett a velem szemben lévő karosszékbe. Megigazította orrán a szemüveget, homlokráncolva olvasta a cirillel nyomtatott levelet, komor arca semmi jót nem sejtetett.
– Nos, Marnyik elvtársnő... – Megköszörülte torkát, felnézett rám szemüvege felett. – Attól tartok, a Leningrádi Állami Egyetem ismét elutasította a jelentkezését.
Csalódottan csúsztak le kezeim térdemről.
– Sajnálom – tette hozzá Faludi egy árnyalatnyival kedvesebben. – Szeretné elolvasni? – nyújtotta át a levelet.
Bólintottam, és elvettem tőle a papírt, átfutottam a szöveget. Könnyek gyűltek szemembe, legszívesebben elsírtam volna dühömben magam, amikor az indokhoz értem: helyhiány! Méghogy helyhiány egy ekkora egyetemen!
– Nézze, elvtársnő... – Faludi feszülten fészkelődött székében. – Tudom, hogy Leningrád egy gyönyörű város, tele történelemmel, és egyszerűen mesés a helyi kultúra. Megértem, miért szeretne feltétlenül oda menni.
Nehezen fojtottam el a keserű mosolyt – dehogy értette, honnan tudhatta volna?
– Mi lenne, ha inkább Moszkvával próbálkozna? – vetette fel Faludi. – Moszkvában szintén remek egyetemek vannak, több férőhellyel, nagyobb az esélye, hogy bekerül valahova. Az eredményei kiválóak hozzá.
– Nem – ráztam fejem.
Nem akartam Moszkvába menni, Vaszilij pedig végképp nem akarta, hogy Moszkvába menjek.
– Nos... – Faludi megint a torkát köszörülte. – Ha szeretné, leadhatja a jelentkezését ismét Leningrádba. Az utolsó félévét töltené el a Szovjetunióban, és már így is fennáll a lehetősége, hogy elcsúszik az óráival. Biztos benne, hogy nem próbálja meg Moszkvát?
Tartottam Moszkvától, túl közel lettem volna a tűzhöz, és kérdéses volt, Vaszilij át tudta volna helyeztetni magát legalább egy időre a fővárosba.
– Nem is tudom... – motyogtam elbizonytalanodva.
Természetesen értettem, Faludi miért nézett rám úgy, mint aki nem egészen biztos benne, hogy épelméjű vagyok-e. Már harmadszorra utasítottak el ugyanarról az egyetemről, pedig Vaszilij, saját elmondása szerint, minden alkalommal igyekezett közbenjárni az érdekemben. Úgy festett, hogy akárki is nem akarta, hogy én Leningrádban tanuljak, elszántan állt a jelentkezésem útjába. És nem csupán a jelentkezésemet, hanem a vízumkérelmet is rendre megakasztotta; amikor szerelmem mint jegyesének akart vízumot kérelmezni nekem, visszadobták a törvényekre hivatkozva, az ő szemükben ugyanis nem hivatalos lánykérés történt. Vaszilij vízumkérelmét, mint turista, megintcsak elutasították valamiféle katonai szabályzatra mutogatva, amiből én magam egy kukkot sem értettem, Vaszilij pedig egy hatalmas hülyeségnek tartotta.
Tippem kettő is akadt, ki igazgatta a háttérben a szálakat, és keserítette meg vele az életünket: Andrej Minovszkij és Ivan Pokornyijov. Hogy kettejük közül melyikük lett volna a kisebbik rossz, nehéz lett volna eldönteni. Mindenesetre a terv működött, én nem utazhattam a Szovjetunióba, Vaszilij nem jöhetett Magyarországra, mindketten a saját hazánkban ragadtunk.
Moszkvával talán rossz döntést hoztam volna, én viszont egyre inkább elkeseredtem.
– Meggondolom, Faludi elvtárs – hebegtem.
– Legyen, Marnyik elvtársnő – hagyta rám az intézetigazgató. – Még van pár hete, mielőtt lejár a határidő. Keressen meg, ha döntött, rendben?
– Mindenképpen, elvtárs – szökkentem talpra, a levelet a táskámba gyűrtem.
Vert seregként kullogtam végig a folyosón, lépteim legyőzötten koppantak a magas és hideg falak között. A lámpák fénye bántotta a szemem, a táska pántja vállamba vájt kabátomon át. Mindenemet nehéznek éreztem, nem is igazán a félévkezdés fáradalmaitól, inkább az elkeseredettségtől, rettenetesen fájt az elutasítás. Hiányzott Vaszilij, és haragudtam az egész világra, hogy legfeljebb telefonon panaszolhattam el neki bánatom, nem érezhettem óvó ölelését.
A súlyos ajtó majdnem elsodort, amikor kiléptem az utcára. Szürke és nyirkos tél végi este volt, a nedves aszfaltról visszaverődött az esti város narancssárga tükörképe. Havas eső szemerkélt, arcomat csipkedte. Behúztam nyakam, és előbányásztam kabátom zsebéből sapkámat, fejembe húztam. A járda szélére húzódtam, bosszúsan túrtam fel táskám, a cigarettát kerestem, amit Vaszilij küldött nekem. Az egyik zsebből került elő a megviselt doboz, kivettem egy szálat, és rágyújtottam, beszívtam a keserű dohányt, ami Vaszilij csókjára emlékeztetett. Ritkán dohányoztam, mert Vaszilij mindig rengeteg győzködés és vita árán volt hajlandó nekem küldeni abból a cigarettából, amit ő szívott, pontosan ezért megválogattam, mikor gyújtottam rá. Aznap azonban szükségem volt a megnyugvásra, amit a cigaretta nyújtott nekem, miközben rosszkedvűen az Astoria irányába baktattam.
Egy villamos csikorgott el a Dimitrov tér* felé, teli volt kapaszkodó, kabátos emberekkel, és a puszta gondolattól is hányingerem támadt, hogy hamarosan nekem is a buszon kell nyomorognom a többi emberrel. Szerettem Budapestet, mindössze a tömeget tűrtem nehezen, hiába éltem közel két éve a városban. Lelassítottam lépteimet, elgondolkodva szívtam az utolsókat a cigarettából, majd egy utamba akadó kuka hamusába nyomtam a csikket. Láttam közeledni a buszt, már messziről feltűnt, hogy sokan utaztak rajta.
Nem ártana egy kis séta – győztem meg magam, és hátat fordítottam a megállónak. Zsebre tett kezekkel, nyelvemen a dohány ízével bandukoltam hazafelé. Nem éltem messze, körülbelül húsz perc sétára, a József körút mögött laktam Imrével és Katkával egy bérlakásban. Nem volt túl elegáns környék, a házak falát elcsúfító lövésnyomok elég nyomasztó hangulatot kölcsönöztek neki, ott reszketett még az ellenforradalom levert dühe a szűk utcákon. De legalább közel helyezkedett el az egyetemhez és a belvároshoz.
Én magam nem rajongtam túlzottan az ötletért, hogy bátyámmal éljek, az első évben még kollégiumban laktam, ami nem volt túl kényelmes, izgalmas viszont annál inkább. Na, meg olcsó is, és némi támogatást is kaptam rá. Egészen szerettem a kollégiumot; a két szobatársammal jól kijöttünk, néha főzögettünk a folyosó végén lévő konyhában, vagy egymásnak panaszkodtunk a tanulnivalóról. Egy héten egyszer telefonáltam Vaszilijnak a postáról, írtam is neki, küldtem képeslapokat. Sosem panaszkodtam a kollégiumra, neki mégsem tetszett, hogy ott éltem.
Már amikor felvettek Budapestre, akkor sem helyeselte, és kitartóan érvelt amellett, hadd béreljen ki nekem ő egy lakást.
– Kifizetek mindent – jelentette ki. – Neked semmire sem lenne gondod, édes Magda, csak a tanulásra.
– Nem engedhetem, hogy ennyit költs rám – tiltakoztam.
– Mire költsem a pénzemet, ha nem rád? – tette fel a kézenfekvő kérdést. – A vőlegényed vagyok, gondoskodnom kell rólad. Nem szeretném, ha bármiben is hiányt szenvednél.
Akármennyire hadakoztam, Vaszilij küldött nekem pénzt, és valóban nem szenvedtem semmiben hiányt. Az orosz ezzel viszont nem elégedett meg, és bár Imre és ő továbbra sem kedvelték egymást, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy összeesküdjenek a fejem felett.
Imre megkapta a diplomáját júniusban, épphogy kikerült az egyetemről, máris állást kapott az Orionnál. Katka és ő pontosan erre vártak. Barátnőm Miskolcon végzett el egy gépírónői tanfolyamot, és amikor Imre végre lediplomázott, kikerült a kollégiumból, biztos fizetést kapott, elhozta Katkát Budapestre. Ismerősei révén sikerült állást szereznie neki a Műegyetem tanulmányi osztályán, és én sokáig abban a hitben éltem, hogy ők együtt bérelnek majd egy kis lakást – amit Imre szintén valami ismerősén keresztül szerzett –, amíg nem futja többre.
Imre és Vaszilij egészen mást eszeltek ki: Vaszilij minden hónapban elküldte bátyámnak a bérleti díj felét, ráadásul telefont szereltetett a lakásba, nemzetközi kapcsolási lehetőséggel, azt a számlát pedig teljes mértékben ő állta. Könyvekre és ruhára pedig közvetlenül nekem küldött havonta bizonyos összeget. Amikor Imre közölte velem, Vaszilij és ő miben állapodtak meg, őrjöngeni tudtam volna. Nem akartam összeköltözni Imrével, és ezt Vaszilijnak is kifejtettem, amikor még aznap délután felhívtam őt a postáról, fojtott hangon veszekedtem vele:
– Nem akarok Imrével élni! – fakadtam ki félhangosan, nem törődtem vele, hogy páran furcsállva mértek végig. – Szeretem őt, de egy rémálom vele élni, egy zsarnok! Azt is csak kihasználja, hogy hajlandó vagy fizetni!
– Félreértés ne essék – felelt higgadtan Vaszilij –, nem kedvelem a bátyádat, és tisztában vagyok vele, hogy örül a pénznek, amit küldök. Viszont ha ő ott van, legalább tudom, hogy valaki figyel rád, nyugodtabb lennék.
– De hát nyugodt lehetsz, nincsen semmi bajom! – vitatkoztam. – Nem fogok, nem tudom, belepottyanni a Dunába vagy valami.
– Nem benned nem bízok, lelkem, hanem abban a városban, Budapest hatalmas.
– Jaj, Vaszilij, nem leselkedik az ördög minden sarkon – sóhajtottam fáradtan.
– Az ördög talán nem, más viszont lehet. Legalább többet tudnánk telefonálni – győzködött. – Többet hallanám a hangodat, édes Magda. – Erre nyomban megenyhültem. – Csak egy kicsit viseld el a bátyádat, kérlek, amíg eljössz hozzám Leningrádba.
– Jó – adtam be a derekam. – Meg fogom ezt bánni – motyogtam. – Ha elköltözöm a Margit-híd alá, tudd, hogy Imre hibája lesz.
– Ideiglenes megoldás ez, életem – vigasztalt Vaszilij. – Ha bármikor panaszkodni akarsz a bátyádra, engem hívhatsz, jó?
– Szavadon foglak.
Imre és én sokat vitatkoztunk, de Katka gyakran az én pártomat fogta, vagy legalábbis hamar elhallgattatta Imrét. Katkával szerettem együtt élni. Az elején tartottam tőle, hogy barátságunk megsínylené a dolgot, ám nem így lett. Gyakran jártunk együtt a piacra, vagy a Corvin Áruházba, esténként, ha nem tanultam, a szobámban gubbasztva olvasgattunk magazinokat, jelentéktelen dolgokról csacsogtunk. Néha anyáskodott egy kicsit, talán mert Klaudia mellett hozzászokott a szerephez, viszont nem zavart, sőt, néha egészen jólesett.
Éppen átfutott gondolataimon, miközben a Rákóczi téren vágtam keresztül, hogy megkérem Katkát, menjünk el együtt valahova a hétvégén. A félretett pénzemből szívesen leptem volna meg magam valamivel vigasztalásul. Hirtelen kerített hatalmába egy különös érzés, tarkómat bizsergette, önkéntelen mozdulattal kaptam oda, és húztam végig rajta kezem. Valami azt sugallta, hogy figyelnek. Megszeppenten pislogtam hátra vállam felett, ám nem láttam senkit, aki utánam leskelődött volna, látszólag mindenki a maga dolgával törődött, és hazafelé igyekezett a havas eső elől. Megráztam fejem, és elhessegettem a gondolatot, kicsit gyorsabban szedtem a lábaim, már nem jártam messze a lakásunktól.
Igyekeztem nem foglalkozni az incidenssel, de mióta Budapesten éltem, nem először történt meg velem ugyanez. Nem csak a Rákóczi téren, és nem mindig voltam egyedül. Senkinek sem meséltem róla; Vaszilijnak azért nem, nehogy a szabályokra fittyet hányva egyszerűen Budapestre jöjjön, és magával vigyen, a családomnak és barátaimnak pedig azért nem, mert egy kicsit én is paranoiásnak gondoltam magam. Ugyan már ki figyelne engem és miért?
Tartottam a választól.
Beiszkoltam a régi polgári ház kapuján, az súlyosan döngve záródott be mögöttem, valószínűleg az összes szomszéd a pokolra kívánt miatta. Átvágtam a belső udvaron, láttam, hogy a földszinti lakásban égett a villany az elfüggönyözött ablak mögött, Katka minden bizonnyal otthon volt már.
Benyitottam a konyhába, Katka a vízforralót emelte le éppen a tűzhelyről, vidáman köszönt rám:
– Szia, Magda! Milyen napod volt?
– Szörnyű – morogtam, ledobtam a sarokba a táskámat, és lerángattam a cipőmet.
Aprócska lakásban éltünk, a bejárat rögtön a konyhába nyílt, ami egyben ebédlőként és nappaliként is szolgált. Mindenféle, szedett-vett bútorokból állt a berendezés; a konyhaszekrény világoskék volt, a fehér lábú hokedlik bőr huzata piros, az ebédlőasztal pedig kopott barna. Az ajtó mellett terpeszkedett egy otromba, bár elég kényelmes kanapé, emellett állt egy rozoga asztalon a telefon. Az egyetlen új holmi a hűtőszekrény volt, amit Imre szerzett valahonnan, az Isten tudta talán csak, megint melyik ismerősével üzletelte le ezt is.
A konyhával és ebédlővel összekötött nappaliból három helyiség nyílt: a Katka és Imre szobája balra, az enyém jobbra, amellett helyezkedett el a kék csempés fürdő is az ütött-kopott káddal, ami még engedett is valahol. Az én aprócska szobámban épphogy elfért az egyszemélyes ágy, az íróasztal és a komód. Pár hónap alatt sikerült egészen hangulatossá tennem; a falat kitapétáztam a képeslapokkal, amiket Vaszilijtól kaptam Leningrádból, Moszkvából és Szverdlovszkból. Az asztalom sarkán ott állt az az aranyos matrjoska, amit szintén Vaszilij küldött nekem. A komód tetején orosz nyelvű kötetek sorakoztak, Vaszilij mindegyiket alaposan átolvasta, mielőtt eljuttatta hozzám, és apró magyarázatokat írt a margóra. A szobámba lépve mindig úgy éreztem, hogy körbevett az a szeretet, amivel elhalmozott engem még ilyen messziről is.
Aznap viszont csak még jobban elkeserített a sok ajándék, minden olyan kilátástalannak tűnt. Táskámat az asztal mellé ejtettem, és a konyhába mentem, lekuporodtam az egyik hokedlire.
– Mesélj, mi történt. – Katka letett elém egy csésze teát.
– A leningrádi egyetem megint elutasított. – Egy kiégetett lyuk szélét piszkáltam a virágmintás, viaszosvászon terítőn. – Helyhiány miatt, elvileg.
– Ez tényleg szörnyű – sajnálkozott Katka.
Leült velem szemben, saját bögréjét letette a Népszabadság aznapi száma mellé. Az újság kinyitva hevert előtte, az egyik oldal felső sarkában ceruzával rajzolt, idétlen virágok díszelegtek egy fekete-fehér kép mellett.
– Még ma felhívod Vaszilijt? – kérdezte Katka.
– Jobb minél előbb elmondani neki. – Gondterhelten sóhajtottam. – Fogalmam sincs, mi lesz. Ő sem kap vízumot, én sem. – Fáradtan temettem tenyerembe arcom. – Átszökök a zöldhatáron, és ott fogok élni illegálisan – szűrtem ujjaim között.
– Mi lenne, ha Vaszilij teherbe ejtene, és gyereket szülnél neki? – vetette fel Katka.
– Hogy ejtene teherbe ilyen messziről? – néztem fel rá.
– Mármint miután átszöktél a zöldhatáron – magyarázta. – Szülsz neki egy gyereket, és akkor legálisan maradhatsz. Vagy nem így van ez? – töprengett el.
– Nem fogok átszökni a zöldhatáron – jelentettem ki. – Nem hiszem, hogy Vaszilij értékelné.
– Hát kérdezd meg tőle, mit gondol. – Katka felkapta az asztal szélére gurult ceruzát, újabb virágot rajzolt a Népszabadság sarkába. – Lehet, tetszene neki az ötlet. Mármint úgy általában a gyerekcsináláson kívül, mert az biztos, hogy tetszene neki.
– Katka... – csóváltam fejem lemondóan.
– Te csak ne katkázz itt nekem, lehet, én mentelek ki titeket a szorult helyzetből – mutatott rám a ceruzával. – Elviszünk Sátoraljaújhelyig otthon, aztán ott valahol gyorsan átszaladsz a határon. Kész, a Szovjetunióban is vagy.
– Kihozzam neked a Szovjetuinó térképet, és megmutassam, mekkora az az ország? – böktem szobám felé. – Vagy megfagynék, vagy éhen halnék, mire Leningrádba érnék.
– Hát nem kell odáig gyalogolni – vont vállat Katka, folytatta az újság dekorálását. – Vaszilij eljön érted a határra.
– Csodás terv – ironizáltam. – Különben sem akarnék gyereket szülni még – mormoltam, a csésze fülét babráltam. – Majd legfeljebb öt év múlva.
– Éhes ember nem válogat – bölcselkedett Katka. – Tényleg, bundáskenyeret csináljak? – csillant fel szeme.
– Mit old meg a bundáskenyér?
– Semmit. De egy jó bundáskenyértől majd jobban fogod érezni magad.
– Legyen – bólintottam. – Amíg te megcsinálod a bundáskenyeret, én felhívom Vaszilijt.
Kezemben a bögrével letelepedtem a kanapéra, Katka pedig nekilátott a főzésnek. Szórakozottan kortyoltam a teából, amíg kapcsolaták a nemzetközi vonalat, hosszan csörgött ki a túloldalon.
– Minovszkij – ütötte meg fülem Vaszilij szeretett hangja, a háttérből nevetés és emelt hangú beszéd szűrődött a vonalba.
– Magda vagyok – köszöntem. – Mi ez a ricsaj? – ráncoltam homlokom.
– Édes Magda. – Hangja megolvadt, akár a jég a napsütésben, akárhányszor rám ismert. – Ne haragudj, a fiúk olyan zajjal vannak, mintha legalább húszan lennénk itt. Bezárom az ajtót, várj egy percet.
– Várok.
Koppant a kagyló, aztán Vaszilij kiáltott valamit, egy kicsit mintha elhalkult volna a hangzavar.
– Itt vagyok – szólt bele ismét Vaszilij. – Mesélj, életem, miért hívtál? Azt hittem, csak vasárnap fogsz leghamarabb.
– Úgy terveztem, viszont ma megkaptam a választ a leningrádi egyetemtől – árultam el szomorúan.
– Ne számítsak semmi jóra, igaz? – komorult el Vaszilij.
– Elutasítottak. Helyhiány miatt – tettem hozzá bosszúsan.
– Helyhiány? – kérdezett vissza. – Szórakoznak velünk?
– Hát, ha szórakoznak, eléggé ízléstelen vicc.
– Nem hiszem el... – Vaszilij idegesen szusszantott. – Nem hiszem el. Pedig elmentem az egyetemre, amikor megérkezett a jelentkezésed, akkor még azt mondta az a szerencsétlen, hogy rendben lesz. Mi a fene történhetett?
– Az intézetigazgató szerint be kellene adnom a jelentkezést Moszkvába – jegyeztem meg tétován.
– Moszkvába? – hümmögte Vaszilij rosszallóan.
– Ha elutasítanak megint Leningrádból, el fogok teljesen csúszni az óráimmal – magyaráztam. – Nem akarok túl későn diplomázni.
– Persze, persze – dörmögte. – A diploma az első. Mi lenne, ha beadnád a jelentkezést a leningrádira is meg valahova Moszkvába? Legfeljebb egy kicsit keményebben taposok pár ember nyakára.
– Vaszilij, nem szeretném, ha miattam elkezdenél fenyegetőzni! – pirítottam rá. – Nem vagy te... tudod – fejeztem be sután.
– Nekem te vagy az első, édes Magda. Különben sem fenyegetőzök, csak határozottan kifejtem a véleményem a megfelelő helyeken – mentegetőzött könnyeden.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük egy párszor. – Keményen a bögre oldalára koppintottam.
– Meg, persze, és észben is tartom.
– Kérdezd meg tőle, mit szól az ötletemhez – kotyogott közbe Katka.
Eltartottam a kagylót, fojtott hangon, magyarra váltva sziszegtem neki:
– Nem kérdezem meg.
Balszerencsémre, Vaszilij megértette:
– Mit nem kérdezel meg? – érdeklődött a túloldalon.
– Csak Katka barátnőm talál ki mindenféle hülyeséget – válaszoltam. – Ne foglalkozz vele.
– Engem pedig érdekel – kíváncsiskodott Vaszilij.
– Inkább te mesélj – tereltem el a szót –, mi ez a hatalmas buli ott nálad? Ünnepeltek valamit?
– Ha hiszed, ha nem, ez a hatalmas buli rajtam kívül még három ember: Averkij, Szása és egy barátunk, őt még nem ismered. Nők nincsenek – sietett hozzátenni.
– Reméltem is – csipkelődtem. – Leteszem akkor, iszogass csak a fiúkkal.
– Szívesebben beszélgetek veled, édes Magda, mint hallgatom ezt a részeg ordibálást.
Valaki kiabált a háttérben, Vaszilij pedig leszoríthatta a kagylót, mert tompán hallottam válaszát:
– Akkor fogd be a füled, Averja! És, ha már itt járunk, a szádat is!
Éppen a számhoz emeltem a bögrét, belekuncogtam a teába.
– Felhívlak vasárnap megint, jó? – vetettem fel. – Akkor majd olvashatsz nekem Jeszenyin verseket, és Averkij Szergejevics sem fog a hátad mögött duzzogni.
– Legyen – egyezett bele Vaszilij. – Addig érdeklődöm itt-ott, hogy át tudnának-e helyezni Moszkvába, legalább egy időre.
– Jó lenne – ábrándoztam.
– Megoldjuk, életem. Szeretlek, Magda – búcsúzott.
– Én is szeretlek, Vaszilij.
A helyére tettem a kagylót, és az asztalhoz ültem, letettem a bögrét magam elé, kedvetlenül támasztottam öklömmel fejemet. A konyha megtelt a bundáskenyér ínycsiklandozó illatával, Katka jókedvűen pakolta egy tálra az elkészült szeleteket.
Imre ekkor érkezett haza, jókedvűen köszöntött minket a küszöbről:
– Sziasztok, lányok! Hűha, micsoda illatok!
Hátizsákját a padlóra dobta, lerúgta cipőit, és Katkához lépett. Csókot nyomott az arcára, aztán egy bundáskenyérért nyúlt, Katka a kezére csapott.
– Ezt most miért kaptam? – hökkent meg Imre.
– Mert nem a tiéd. – Felkapta a tányért, és letette elém. – Magdának csináltam, mert rossz kedve van.
– Rossz kedve? – Imre kibújt kabátjából, és a bejárat melletti fogasra akasztotta. – Miért van rossz kedved, Magda?
– A Leningrádi Állami Egyetem elutasította a jelentkezésem – ismételtem el sokadszorra az elkeserítő hírt. Megérintettem az egyik kenyér sarkát, nyomban el is kaptam kezem, még túl forró volt.
– Ah, értem. – Imre leült az asztalhoz. – Jó helyen vagy itt – vélekedett. – Nem kell neked odamenni.
– Jaj, Imre, ne legyél már tapló! – förmedt rá Katka, mielőtt én tehettem volna.
– Nem vagyok tapló! – kérte ki magának testvérem. – Én örülök, hogy Magda itt van Budapesten, szem előtt.
– Én a helyedben befognám a szám – mordultam rá. – Vaszilij rengeteg pénzt küld neked.
– Ez nem jelenti azt, hogy ki vagyok vele békülve – makacskodott Imre. – Csinálsz nekem is bundáskenyeret? – fordult Katkához.
– Nem érdemled meg – rázta fejét barátnőm, és elzárta a gázt a lábas alatt.
– Miért nem? – háborgott Imre. – Egész nap dolgoztam!
– Aztán hazajössz, és máris Magdát gyötröd, miközben látod, hogy rossz napja van – perlekedett vele Katka, csípőre tett kezekkel állt meg bátyám előtt.
– Jó! – forgatta szemeit Imre. – Bocs, Magda – kért elnézést kötelességtudóan. – Most már kapok bundáskenyeret? – pislogott ártatlanul Katkára.
– Szörnyű vagy – dünnyögte, de azért megint begyújtott a forró olaj alá, és nekilátott felszeletelni a maradék kenyeret.
Imre felállt az asztaltól, és teát készített magának, közben Katkának mesélt a napjáról. Én óvatosan elvettem egy szelet bundáskenyeret, haraptam egyet a széléből, és bár finom volt, nem éreztem magam jobban tőle. Unottan húztam magam elé a Népszabadság kipingált számát, és azzal a feltett szándékkal kaptam fel a ceruzát, hogy megfejtem a keresztrejtvényt az újság hátulján.
Katka virágai mellől egy túlontúl ismerős szempár nézett vissza rám ridegen és fenyegetően. Az egyik kis virág szirma az arcára lógott, és ez az aranyos firka még akár illett is volna a megtévesztően ártatlan vonásokhoz, én azonban túlságosan jól tudtam, mire képes ez az ember. Rémálmaimban, a hejőcsabai cementgyár visszhangzó termében kísértett az arca és az émelyítően édesen hívogató hangja.
A félig megrágott falat váratlanul csúszott le torkomon, köhögni kezdtem, kezemből kiesett a ceruza.
– Meg ne fulladj itt nekünk – lépett hozzám Imre, lendületesen hátba vágott. – Igyál rá egy kicsit – kapta fel bögrémet, és kezembe nyomta, szófogadóan kortyoltam a teából.
– Kösz – nyögtem.
– Mit írnak olyan megdöbbentőt, hogy még a kenyeret is félrenyeled tőle? – lesett át vállam felett Imre. – Szombaton esni fog – bökött az alsó szegletben lévő időjárásjelentésre. – Hát ez elég borzasztó, az biztos. Vagy ettől a tiszttől ijedtél meg? – mutatott Ivan Pokornyijov fotójára, ideges görcsbe ugrott gyomrom, letettem a kenyeret a tányérra. – Pedig még ilyen szép kis virágokat is hozott neked, nézd meg.
Más esetben talán nevettem volna, de még egy halvány mosolyra sem futotta az erőmből.
– Valami unalmas cikk az – jegyezte meg Katka a tűzhely mellől. – Az a tiszt egészen jóképű, hát, gondoltam, kidekorálom az oldalát egy kicsit.
Hitetlenkedve meredtem barátnőmre, ő nem törődött velem, kikapta az olajból az elkészült bundáskenyeret. Létezett, hogy nem ismert rá Ivan Pokornyijovra? A tábornokra, aki annak idején igazoltatott minket a szovjet laktanyán? Nyitottam szám, hogy felvilágosítam, de hamar meggondoltam magam; Imre előtt nem szívesen beszéltem volna Ivan Pokornyijovról, és talán Katkát is okosabb volt meghagyni a boldog tudatlanságban.
– Jóképű?! – hördült fel Imre. – Nehogy kitaláld, hogy te is szovjet tisztek után kezdesz kajtatni, mert megbolondulok, esküszöm!
– Há-á-át... – nyújtotta el a szót Katka. – Nem is tudom – mímelt töprengést. – Megfontolom még, hogy kajtassak-e szovjet tisztek után.
– Megfontolod, mi? – karolta át Imre a derekát.
Nem foglalkoztam velük, magam elé húztam az újságot, és hiába volt fekete-fehér a felvétel, tisztán láttam Pokornyijov szemeinek hideg, világoszöld színét. Nehezen fordítottam el róla tekintetem, elolvastam a szalagcímet: "Pokornyijov tábornok reformokat ígér".
A lap alján, egy másik fotón Pokornyijov az őt fogadó delegáció előtt sétált, minden bizonnyal a Keleti pályaudvaron, felismertem a csarnokot. Pokornyijov lezserül a vállára borítva viselte kabátját, és még a mozdulatlan felvételről is erőt és tekintélyt sugárzott egész alakja. Átfutottam a szöveget, ami nem érdekelt egy cseppet sem, nem foglalkoztatott, miféle újításokat fognak bevezetni a Magyar Néphadseregben szovjet mintára. Egyetlen félmondaton akadt meg szemem: "... amit az elkövetkezendő fél évben Pokornyijov tábornok elvtárs fog felügyelni..." Majdnem felsikoltottam: fél év! Te jó ég, Pokornyijov fél évet készült eltölteni Magyarországon, Budapesten, a közvetlen közelemben! Beleborzongtam a gondolatba, hogy talán nem véletlenül éreztem úgy aznap is, hogy figyelnek az utcán.
Kíváncsi lettem volna, Vaszilij tudott-e erről, egy pillanatra felmerült bennem, hogy visszahívom, de megintcsak meggondoltam magam. Hadd legyen egy nyugodt estéje a fiúkkal. Na, meg azt sem akartam, hogy Vaszilij tényleg valami meggondolatlanságot tegyen, mert féltett Pokornyijovtól.
– A tavaszi szünetben jó lenne hazamenni. – Imre ismét asztalhoz ült, ezúttal egy bundáskenyérrel megpakolt tányérral.
– Hazamenni? – ocsúdtam fel.
Oda jó lett volna menni – haza, messzire Pokornyijovtól. Noha a tábornoknak igazán nem számított a távolság, előle akár a föld alá is rejtőzhettem volna, ott sem lettem volna biztonságban.
– Júliusig valahogy meg kell szervezni az esküvőt, és anyára sem hagyhatunk mindent – magyarázta. – Jut eszembe! Anyu azt mondta, tarthatnánk a menzán is a lagzit – intézte Katkához. – Így elég olcsó lenne, és ott elférnénk mind. A díszítéssel a hely is biztos szebb lesz.
– Nem is tudom. – Katka lehuppant Imre mellé. – Nem rajongok az ötletért, hogy az iskolai menzán legyen a lagzi – akadékoskodott. – Olyan ronda az, nem?
– Mondom, majd szépen feldíszítjük. Árban jó lenne, hely van bőven.
– Mi van a Kultúrházzal? – szúrtam közbe. – Az is elég nagy, szebb is...
– Drágább is lenne – húzta el száját Imre.
– Takáccsal tudnál egyezkedni – vontam vállat.
– Lehet – dörmögte Imre, és nagyot harapott a bundáskenyérből.
– Én jobban örülnék a Kultúrháznak – jegyezte meg Katka.
– Na, jó – egyezett bele Imre. – Felhívom majd Takácsot, aztán meglátom, mit tudok intézni. Azért ne éld bele magad – lóbálta olajtól fénylő mutatóujját a vigyorgó Katka felé.
– Te úgyis mindent elintézel – dorombolta Katka, és csókot nyomott Imre arcára.
– Én a szobámba vonulok – határoztam, és talpra szökkentem, felkaptam tányérom. – Viszem ezt is – nyúltam az újságért, hónom alá szorítottam, majd a konyhaszekrényről a vállamra dobtam egy tiszta konyharuhát.
– Nem mondtad, mi van az egyetem – szólt utánam Imre.
– Mi lenne? – fordultam vissza a küszöbön. – Azon kívül, hogy elutasítottak, semmi különös nem történik.
– Jó, jó – legyintett Imre. – Csak nem szeretném, ha ez a ruszki elterelné a figyelmed a tanulásról.
– Ugye tisztában vagy vele, mit tanulok? – Lemondóan sóhajtottam. – Különben meg: van neve, ne hívd már mindig ruszkinak. Lehetnél kicsit hálásabb.
– Ő lehetne hálásabb, hogy nem tiltottalak el tőle – replikázott Imre.
– Azt megnézném, hogy te eltiltasz tőle – gúnyolódtam, és, a vitát lezártnak tekintve, könyökömmel belöktem magam mögött a szoba ajtaját.
Az oldal sarka már áttetszővé ázott olajos kezem alatt, megbabonázott rémülettel fürkésztem Pokornyijov vonásait, mintha ismét tizennyolc lettem volna otthoni szobám magányában a könyvtári kötetet bámulva. Még mindig hibáztattam a múltbéli önmagam, egy buta, naiv gondolat azt sugallta, ha nem hívom ki magam ellen a sorsot akkor, Pokornyijov sosem toppant volna be az életünkbe. A tábornok persze bizonyította, hogy ha ő márpedig vadászott valakire, előbb-utóbb utoléri, és fohászkodtam a felsőbb hatalmakhoz, hogy ezúttal ne én legyek a kiszemeltje. Próbáltam csitítani hevesen dobogó szívem, hogy annak a nehéz érzésnek, hogy figyelnek, semmi köze Pokornyijovhoz. Bemeséltem magamnak, mert megijedtem.
Megtöröltem kezem a konyharuhával, lehajoltam a legalsó fiókhoz, és kihúztam. Félretoltam Mamonov és Rozental A modern orosz nyelv gyakorlati stílusa szamárfüles példányát, a könyv alól a Makarov pisztoly baljóslatúan sötétlő markolata bukkant elő. Kezem megremegett, megérintettem a hideg fegyvert, és egy kicsit a vérem is meghűlt tőle. Nem tarthattam magammal az utcán egy pisztolyt, hogy magyaráztam volna ki, ha a rendőrök elkaptak volna vele? Egy cseppet sem legális úton jutottam hozzá. Azt meg ki hitte volna el nekem, hogy a szovjet katonatiszt szerelmemtől kaptam?
Felegyenesedtem, lábammal toltam helyére a fiókot. A Makarovot nem tarthattam magamnál, és Pokornyijovot aligha rémítettem volna meg vele, valószínűleg nevetve kicsavarta volna a kezemből, ha rá mertem volna fogni. Bosszúsan hajtottam be az újságot, és félredobtam, inkább nekiláttam egy fordításnak a következő keddi órámra.
*Ma: Fővám tér
---
Privjet, privjet,
frissítések mostantól minden pénteken jönnek, kivéve minden negyedik pénteket, amikor is pihenek. Így jobban tudom tartani a tempót magammal, sűrűbben jönnek a részek, mintha két hetente frissítenék, valamint nem is hajtom túl magam mentálisan. Erre az álláspontra jutottam saját magammal.
Aztán akadtak hátráltató tényezői is a folytatásnak. Amikor elkezdtem A határvonalon túlt, már akkor tudtam, hogy Az örök határsértő Budapesten fog játszódni (bizony, előre megfontolt szándékkal követtem el az első rész végét). Dörzsölgettem itt a tenyerem, hogy milyen jó lesz, hogy ugyanarról a városról írok, ahol jelenleg élek is, erre a pandémia a képembe röhögött, hogy haha, nem. Nagyon sok helyre nem tudtam elmenni kutatómunkázni, ahova szerettem volna, szóval ha utólag javítok ki valami tévedést, előre is elnézést kérek érte. Igyekeztem azért utánanézni a dolgoknak. Ide kapcsolódik, hogy a budapesti közterületek mai nevét majd csillaggal jelzem a fejezetek végén, valamelyik valószínűleg többször is elő fog fordulni, mert, őszintén szólva, én sem tudom megjegyezni, mi micsoda volt, nem várom el senki mástól sem. :)
Masenyka