Olyan gyorsan beszéltem, hogy átgondolni sem volt időm, mit mondok, csak kipukkadt a belülről hosszú ideje feszülő feszültséglufi. Mély levegőt vettem, mert a szónoklatom nem csak lelkileg, fizikailag is megterhelt és szükségem volt az iroda ablakán besüvítő friss oxigénre. Maximus elgondolkodva emésztette szavaimat s az arcára kiülő düh meglepettséggé fordult át, ahogy mérges tekintete már nem olyan szigorúan méregette az én könnybe lábadt szemeimet.
- Te így látsz engem?
- Nem, Maximus, te így viselkedsz és nem engeded az embereknek, hogy másképp lássanak téged. Pedig én szeretném, ha megmutatnád nekem önmagadat.
- Szeretnéd?
- Miért olyan hihetetlen, hogy valaki arra a Maximusra kíváncsi, aki az áthatolhatatlan páncél mögött rejtőzik? - kérdeztem mutatóujjammal mellkasára bökve. - Elrejted a szerethető oldaladat, hogy ne tapinthassanak gyenge pontot rajtad, de néha előbukkan és akkor egy sokkal jobb, szerethetőbb énedet láthatom.
Közelebb lépett, mire hátráltam és addig ismételte, mígnem hátam a könyvespolcnak ütközött. Derekamnál hátul összefonta kezeit, hogy megához húzva megcsókoljon. Hirtelen mozdulata megrémített, ám végül átadtam magam a pillanatnak és visszacsókoltam a remegő lelkű férfit, kinek mellkasára támasztva kezeimet szívdobogása gyors ritmusát éreztem. A helyszíntől eltekintve pontosan úgy történt, ahogy elképzetltem, nem mintha elképzeltem volna... Maximus erős karjaitól bitonságban éreztem magam, bár nyelve erőszakosan kért bebocsátást, mégis gyengéden bánt velem, akár egy óvatos elefánt a porcelánboltban. Melegség és bizsergés egyszerre járták át a tetemet, mintha áramot vezettek volna belém.
- Kérem, ezt azonnal hagyják abba! - a tölgyfa asztalon hangosabbnak hatott a rektor csapása, aki dühtől forrva próbálta orvosolni a kezéből kicsúszott helyzetet. Maximus dacolva a kéréssel esze ágában sem állt elengedni, de én megszakítottam a csókot, mert tudtam, büntetést ró majd ki ránk a rektor és a derekamat ölelő fiúval ellentétben nekem nem volt kenőpénzem, amivel kitörölhetném a kihágásomat. - Az előbbi jelenet miatt Miss Mendest egy, Mr. Perezt két hétig felfüggesztem, ezalatt pedig bőven lesz idejük átgondolni a magánéletüket, átlapozni az illemtankönyvet az intim jelenetek nem ajánlatos helyszínéről és egy esetleges feljelentés megejtésére is.
- Ugyan, uram, Ön is volt fiatal, tudja milyen heves szenvedély fűti ilyenkor az embert.
- Nem tudom és nem is szeretném tudni, Mr. Perez.
- Arra gondoltam, hogy nekem nem okozott volna kellemetlenséget, se rossz érzést, ha Miss Mendest magamévá teszem azon az asztalon, akár az Ön szeme láttára.
- A felfüggesztést ezennel három hétre módosítom.
Maximusra pillantottam, aki szóra nyitotta volna száját, de leállítottam mielőtt egy hónapra feltornássza a büntetését. Távozásunkkor a rektor hallhatóan megkönnyebbült és fáradtan az asztalra borult, míg mi kézen fogva vonultunk a csendes folyosón az előadó felé, ahol a latin óra még javában zajlott.
- Látlak délután?
- "mandmlia" a nevem Instagramon, nézegesd a képeimet nyugodtan - mosolyogtam rá, mikor kezeimet közrefogva a terem ajtaja előtt álltunk, ahonnan Weatherly hangja elmosódva szűrődött ki. - Összeszedem a cuccaimat és szabad vagyok mára.
- Itt várlak - nyomott gyors csókot ajkaimra, majd ajtót nyitott nekem, ezzel pedig az összes bent ülő tekintetét rám szegezte.
Továbbra is a figyelem középpontjában maradva szeltem felfelé a lépcsőfokokat, hogy a táskámba szórva az esszém keresésekor kiszórt holmijaimat indulásra készen életem leizgalmasabb kalandjában vegyek részt: Maximus megismerésében.
- Mi a kaksimanó? - kamillázott Rebe, miközben fejben a tetteim okát próbálta összerakni. - Hova mész?
- Felfüggesztettek a hétre.
- És Maximus?
- Hihetetlenül jól csókol - suttogtam, mire felkuncogott és kezét nyújtva gratulált, de a pódiumon álló Weatherly megköszörülve torkát siettetett, hogy visszanyerje diákjai rám ragadt figyelmét. - Majd írok.
- Miss Mendes, mire készül?
- Követem a rektor utasítását, uram. Viszlát hétfőig - intettem széles mosollyal arcomon, ami lehervadt, mikor az üres folyosóval találtam szembe magam az ajtót becsukván. - Maximus? - hangom cipőm kopogásával együtt visszhangzott a kihalt épületben, ahogy tanácstalanul igyekeztem a parkoló felé. Épp táskámban kotorásztam kocsikulcsom után, mikor derekam két oldalán erős szorítást éreztem, az ijedtségtől pedig szívemhez kaptam volna, de az oldalam jobban fájt, így összegörnyedve inkább arra helyeztem kezemet.
- Vigyelek a karomban? - kérdezte aggódva simogatva hátamat.
- Valaki a derekamat szúrta meg, nem a lábamat, szóval menni azért még tudok.
- Ezt meddig fogod még felemlegetni?
- Nem akarod te az tudni.
A parkoló tele volt minden típusú és márkájú autóval, de a hatalmas fekete terepjárót, mely tulajdonosához hasonlóan tekintélyt parancsoló külsejével vonzotta a szempárokat, kitűnt a tömegből. Ösztönösen a hátsó ülés kilincsére fontam ujjaimat, hogy Maximus korábbi szabályait kövessem, de mielőtt beült a kocsiba, rámszólt.
- Ülj előre - morogta, mire csak megilletődve fürkésztem vonásait, hogy komolyan gondolja -e. - Kérlek - tette hozzá lágy hangon és magamban mosolyogva nyugtáztam, hogy innentől nincsenek harcok, ezen kedves hangon csupa jó dolgot hallok majd, így az életem végre nyugodt lesz én pedig boldog.
Istenem, mekkorát tévedtem. Megint.
Ops! Esta imagem não segue as nossas directrizes de conteúdo. Para continuares a publicar, por favor, remova-a ou carrega uma imagem diferente.
