Doppelgangers

III.

B.H.

- Yeonjun, mond el nekem, szépen kérlek! – Térdeltem előtte és sokadjára ismételtem el kérésem felé. Azonban a fiú úgy festett, nem hall. Csak bámulta az elszakadt képet, mutatóujjával cirógatta a szakadt széleket és néha egy-egy könnycsepp hullott alá szeméből. Néma csend honolt a szobában, tekintetem pedig minden percben válaszért könyörgött. Válaszért, ami nem akart megérkezni hozzám.

Türelmem pedig végesnek mutatkozott és combjaira támaszkodva felálltam, majd karjaim magam köré fonva a konyhába sétáltam egy teát főzni. Elkeseredetten néztem a nekem háttal ülő fiút, meg se moccant. Haragom elszállt, mikor a fájdalma kiült arcára. A fájdalom, amit olyan kétségbeesetten kerestem benne. És amit semmivel nem tudtam a felszínre csalogatni.

Az idő szinte megállt a néma lakásban, csak a vízforraló hangját hallgattam, végtelennek festő ideig, mielőtt kikapcsolt volna. Megadó sóhajjal fordultam felé és a bögrébe borítottam a forró vizet. A gőz az arcomba csapott, kellemes érzés volt, elűzte a kábultságot pár percre. Eltöprengve áztattam bele a vízbe a teafüvet, figyelve, ahogy sötétre festi a fehér bögre és víz keverékének szürke homályát.

Csendben mentünk el kora este aludni. Yeonjun továbbra sem szólt egy szót sem, csak meredt maga elé, én pedig bűnösnek, megbántottnak és elkeseredettnek éreztem magam. Soha nem ült még ennyi negatív érzés a mellkasomon egyszerre és minden, ami olyan jó volt, az idő pillanatnyi megállt töredékének festett. Nem hittem, hogy valaha is léteztek pozitív érzések, olyan gyorsan süllyedtem mélyre letargiámban. Csak feküdtem párnámon, amely beitta a frissen mosott hajamból még csepegő vizet, és bámultam a plafont. Nem tudtam volna elaludni egy ilyen helyzetben. Sok minden fordult meg fejemben. Eszembe jutott a fiú is, aki összekevert engem azzal a lánnyal. Kíváncsi voltam a lelkem mélyén, annak a lánynak a neve is szerepel-e a listán, vagy az a lány az a lány-e, aki a képen van. Hide. Ha akartam se tudtam volna elfelejteni a nevét.

Az idő lassan telt, miközben az utcáról beszűrődő fények a plafonon játszottak, az álom pedig messzire elkerült. Néha eljutott fülemig a közlekedés tompa, ritka zaja, néha pörgő gondolataim kizárták. Minden olyan tökéletesen alakult idáig. Eddig a délutánig. Magamat éreztem hibásnak, amiért kíváncsiságom elvezérelt a kávézóba Reimihez. És Reimire is haragudtam, sőt dühös voltam, amiért beleütötte az orrát Yeonjun kapcsolataiba, életébe. Ostoba lány volt, aki nem tudott túllépni a múlton. Mégis, haragomon át éreztem, nem ok nélkül keresett meg. Yeonjunnak volt valami komoly problémája, amiről nem tudott igazán senki sem. Senki, kivéve a családját. Akik talán még a fiúnál is távolságtartóbbak voltak.

Észre sem vettem és világosodni kezdett a szoba. A kinti sötét és mesterséges fények kontrasztja összemosódott, átvette a sötétet a szürkület és a lámpák fénye sokkal halványabbnak, messzibbnek, valósághűtlenebbnek tűnt. Próbáltam hunyorogva kivenni az éjjeliszekrényen álló óra számlapján a mutatók állását, közelebb hajolva hozzá, az ablak fele fordítva. Fél ötöt mutatott. Muszáj lett volna aludnom kicsit. Mégsem tudtam. Forgolódtam keveset, álmosságot azonban továbbra sem leltem feszültséggel telt testemben. Telefonom után tapogatózva kimásztam az ágyból és az erkélyajtó melletti fotelbe kuporodtam. Kíváncsiságomtól ajkam izgatottan beharapva csatlakoztam az internetre és egy nevet pötyögtem be a kereső mezőjébe. Azonnal számtalan embert dobott ki rá, még egy játék karakterét is. De hiába keresgéltem, azt a Hidét nem láttam, akit kerestem. Csalódottan hunytam le a szemem, majd kitöröltem még a keresési előzményeket is. Úgy döntöttem adnom kell egy kis időt Yeonjunnak, mielőtt rákérdezek nála a történtekre. Úgy festett nagyon felzaklatta a helyzet, nem akartam eltaszítani, elriasztani magamtól, miután így megküzdöttem a közelségéért.